2010. március 23., kedd

Virtuálfény

Megvolt hát az első előadásom, és most nagy erőbedobással készülődöm a következőkre. Az oktatástechnika amúgy hihetetlen magasságokba ért el egyetemünkön. Az általam tartott filogenetika kurzus teljes egészében felkerült az internetre. Az előadások képanyagát letölthetik a diákok, ha problémájuk akad, akkor a megfelelő fórumon kérdezhetnek, vagy megvitathatnak dolgokat. Maga az előadás is rögzítésre került, és a diákok akár otthonról is élvezhetik csodásan hibás angolságomat. A házi feladatokat is a neten kell beküldeniük, és a pontjaikat is ott nézhetik meg. Mindez azért van, hogy a kurzust a turkui egyetemről is követhessék a diákok, de elméletileg semmi akadálya, hogy akár Timbuktuból felvegyék ezt a tárgyat. Igazán virtuális a reflektorfény, ami a katedrára vetül.
Az elmúlt héten megünnepeltük Balázsunk nyolcadik születésnapját. Volt dobostorta, meg nagy ünneplés. Ajándékul egy klassz összerakós játékot kapott a fiú, amiben különféle falapocskákat lehet felszegelni egy parafa lapra. Szerintem több szempontból is jó ez a játék. A szögelést ugye nem árt gyakorolni a fiúknak, meg a finom mozgásukat úgy általában se árt fejleszteni. Ezen kívül Balázsnak nagyon jó gyakorolni az ilyen mintáról másolást, mert ehhez hasonló feladatok vannak neki matekórán is, és nem mindig megy neki. Nos, Balu gyártott is egy klassz gőzmozdonyt a az új kirakóval.
Hétvégénk igen eseménydús volt. Szombaton ebéd után Virágom szülinapozni ment egyik ovistársához. Hableány fogadás volt, de hát nekünk csak királylány jelmezünk van, ezért Viru mint Csipkerózsika jelent meg a bálon. Szerencsére ebből nem volt semmi baj, a parti jól sikerült. Este a finn szomszédok jöttek vacsorára. Közben megtárgyaltuk a nyári csővezeték-felújítás részleteit. Úgy tűnik, a legrosszabb időszak szeptemberre esik, jobb lenne arra az időszakra valahová elköltözni. A vacsora nagyon jól sikerült, az asszonyok virslilevest főztek, én meg mákos buktát gyártottam a magyaros ízeket felelevenítendő.
Vasárnap délelőtt mise volt. A fiúk már egész nagyosan tudják végigülni a szertartást. Igaz, hogy némi trükköt bevetettem, mert adtam nekik képes gyerekbibliát, szóval nagyjából végig olvasnak, de szerintem ez nagyon is rendben van. Nem hinném, hogy elvárhatom tőlük, hogy végig figyeljenek, pláne, hogy időnként én is szendergek egy sort. Botond amúgy lelkesen készül az elsőáldozásra, ami április végén lesz esedékes.
Vasárnap délután játszóház volt a program, ráadásul (többek között) mi adtuk az uzsonnát. Zsuzsi túrós bélest sütött, többek, köztük jómagam, nagy megelégedésére. Én sokat beszélgettem a megjelent apukákkal. Este szóba is került, hogy érdekes módon az utóbbi időben teljesen megváltozott a játszóházak arculata, mert ma már szinte minden családból megjelennek az apukák is. Nem volt ez mindig így. Hat évvel ezelőtt, amikor kezdtük, még jóformán csak Martinec Tamás, Szemenyei Sanyi meg én voltunk apukák, a többi családból inkább anyukával jöttek a gyerekek. Lehet, hogy ez is a magyar közösség „elfinnesedését” jelzi, hiszen a finneknél természetes, hogy az apa éppen annyira vesz részt a gyerekek programjaiban, mint az anya. Nos, ha ez így van, akkor ez nem olyan nagy baj, van sok jó dolog, amit még megtanulhatnánk a finnektől. Csak kár, hogy sokaknak nem kell a halzsíros rokonság.

2010. március 15., hétfő

Vendéges hétvége

Ezen a hétvégén vendégeink érkeztek, Wiener Zoliék Helsinkiből. Végre, a körülmények kedvező együttállása lehetővé tette a találkozást, amit már hetek, ha nem hónapok óta terveztünk. Csak hát, ugye, hol valamelyik gyerek volt beteg, hol más program akadt, hol meg egyszerűen csak kellett egy szusszanásnyi pihenő a nagy rohanásban. De most végre minden klappolt, így eljöttek minket meglátogatni Emőke és Zoli, meg persze a gyerekeik, Marci és Balázs. Szombaton érkeztek a tizenegy órás vonattal, ezért beautóztunk eléjük a tamperei vasútállomásra Virággal. Vicának már nagyon esedékes volt egy kis extra lélekápolási meglepi, ezért kicsit előbb mentünk, és betértünk az állomás melletti áruházba, ahol is választott magának a gyöngyöm egy szép szoknyát. Eddig rendben is volt a dolog, csak a fizetésnél kiderült, hogy lejárt a bankkártyám, így készpénzzel kellett fizetni. Ez rendben is lett volna, kivéve, hogy nem voltam igazán felkészülve készpénzes fizetésre, és úgy kellett innen onnan rejtett zsebeimből összevadászni a pénzemet, és a végén kiderült, hogy az utolsó tízcentesig minden ráment a szépszoknyára. (Ahogy a nagy könyvben az meg van írva az „Apák és lányuk meg a pénztárca” fejezetben.) De legalább a szoknya nagy sikert aratott.
A vonat menetrend szerint percre pontosan megérkezett, s meghozta a vendégeket Ezzel kezdetét vette az egész napos buli. Kezdődött ebéddel, s folytatódott délután a sífutással, majd össznépi szánkózással, ami különösen nagy sikert aratott, ugyanis a szánkópályán a gyerekek hatalmas ugratókat építettek, amit mi annak rendje s módja szerint ki is használtunk a hangulat fokozása érdekében. Mindez gyönyörű időben zajlott, szikrázó napsütéssel, éppcsak fagypont alatti hőmérséklettel, szóval minden klappolt a kellemes kinti sportoláshoz. Este szaunázás következett tortillázással egybekötve. A sok program hatására a gyerekek megfelelően lefáradtak a jó éjszakai alváshoz, minek köszönhetően az éjszaka csendesen telt.
Vasárnap reggelire buktát sütött Zsuzsi. Ennek elköltése után a csapat nagyobbik része, akik befértek a kocsiba elautózott Tamperébe misére. Zoli, mi Balázsunk és én pedig szépen begyalogoltunk Kangasala központba a főtemplomba az istentiszteletre. Örömmel állapítottam meg, hogy az istentiszteleten a prédikációt egész tűrhetően értettem. Ezután hazasétáltunk. A hosszas gyaloglás alatt volt idő eszmét cserélni Zolival mindenféle érdekes témában. Otthon előkészítettük az ebédet s mire a többiek hazaértek, neki is láthattunk. Krumplipüré volt, meg sertésragu édes savanyú mártásban. Mondanom se kell, nagy sikert aratott. Eztán még egy kis szabad foglalkozás következett, miután vendégeink hazafelé vették az irányt. A mieink megismételték a szombati szánkózást, s ezért este ismét mindenki kellően fáradt volt egy korai lefekvéshez, és egy jó alváshoz.
A következő héten csütörtökön beindul Zsuzsi haladó finn nyelvkurzusa, és én is megtartom a filogenetika kurzusom első előadását. Elég kemény munka a kurzus anyagának összeállítása, mert az anyag nagy, és sok segédanyag elérhető akár az internetről is, nehéz a témákat úgy belőni, hogy a hallgatók elméletileg kellően megalapozott, de a gyakorlatban is használható tudást kaphassanak, amivel valós projektekben is részt tudnak majd a későbbiekben venni.

2010. március 8., hétfő

Síszünet

Véget ért hát a szünet a gyerkőcöknek. A végére mind meggyógyult, bár Balázs még köhög kissé, de azért ma reggel lelkesen száguldozott körbe a lakásban. Autóversenyzőset játszottunk, és persze én veszítettem. Lassan itt is tavaszodik, bár természetesen ez amolyan finn tavaszodás. Reggelente még mínusz tizenöt körül jár a hőmérő, de napközben, amikor gyönyörűen süt a nap, felmegy néha olvadásig. A hó jól tartja magát, kiváló a terep síeléshez. Volt néhány program is, pénteken Móni jött a gyerekeivel, vasárnap délután pedig játszóház. A hétvégére amúgy vendégeket vártunk, d sajnos lemondták, betegség miatt. Talán jövő héten, remélhetőleg addigra meggyógyulnak ők is, és mi sem esünk vissza.
Vasárnap olvasgattam Ortutay Gyula Naplóját 1939 januárjából. Félelmetes a korrajz, amit megjelenít. Ugye ebben az időben túl vagyunk már a két bécsi döntésen, a Felvidék és Észak-Erdély „újra magyar”. A numerus clausus is törvényben van már, dúl a spanyol polgárháború. Mindenki tisztában van a közelgő háború tényével, éppcsak azon polemizálnak, hogy keleten tör e ki, vagy nyugaton. Mert ha nyugaton, akkor Magyarország esetleg megúszhatja pusztán élelmiszer beszolgáltatással. „Inkább éhezzen az ország, mint vérezzen.” Nos, mint tudjuk, nem jött be. Mindez szomorú, de ami az igazán megdöbbentő, az a belpolitikai hangulat leírása. Késhegyre menő és gyilkos sajtóháború a jobb és a baloldal között, a zsidókérdés gyökeréig megosztja a társadalmat. Bámulatos a párhuzam a mai magyar belpolitikai hangulattal. Úgy látszik a magyar értelmiség se akkor, se ma nem képes felnőni a független államirányítás feladatához. „Uralkodást magán nem tűr, s szabadságra érdemetlen.” Azóta is. Ugyanakkor ha az ismert végkifejletet nézzük, a kényszerű és feltétlen kiszolgálását az egyetlen nagyhatalomnak, mely koncot dobott; meg az egyszerű de kegyetlen megoldásokat, félelmetes a jövőkép, ami a mai Magyarország elé tárul. Komolyan elgondolkoztam a finn állampolgárság felvételén.

2010. március 2., kedd

A nagy hóhányás

Az elmúlt héten Kangasala időjárását a szélsőségek uralták. Szerda hajnalban még mínusz huszonnyolcat mutatott az ablakunkban a hőmérő, és joggal gyanakodott az ember, hogy valami nagyon nincsen rendben, ugyanis közben napokig folyamatosan szakadt a hó, leesett vagy fél méter legalább. Aztán röpke három nap alatt mintegy harminc fokot melegedett, és vasárnapra már enyhe olvadást mutatott a higanyszál. A tetők szó szerint roskadoznak a hatalmas hómennyiség súlya alatt. Ez főleg a lapos tetők esetén nagy baj, mert bár, mint megtudtam, erre tervezési szabály, hogy a tetőszerkezeteknek négyzetméterenként kétszáz kilót el kell bírniuk, azért a lapos tetőről csak nem csúszik le úgy a felhalmozódott hópaplan, mint a ferdéről.
A hétvége ennek örömére a hólapátolás jegyében telt el. Szombat délután az autóbeállók tetejével kezdtük. Két szomszédos fiatalemberrel, Janne-val és Jaakko-val felmásztunk és alaposan letoltuk a tél eleje óta felhalmozódott havat. A tetőn állva realizálja csak az ember, hogy mennyi hó is esett idén télen. Odafent ugyanis combközépig ért a hóréteg, amit olyan hatva-hetven centire becsültem. Mivel a két autóbeálló vagy harminc méter hosszú és öt-hat méter széles, ez azt jelenti, hogy mi hárman bizony vagy száznyolcvan köbméter havat hánytunk le két óra alatt. Az eset után a beállók mögött csinos kis hófal keletkezett, mely csaknem felért a tetőig.
Vasárnap a saját portámon is folytattam a hóhányást. A külső tárolónk szintén lapos tetejéről lapátoltam le a havat, meg a háztetőnkről is, ameddig elértem a lapáttal. A gyerekek is kivették a részüket az élvezetből. Az egyik jókora hókupac átalakult hóvárrá, aminek alagút bejárata is van. Nagy hévvel folyt az építkezés, az egész család dolgozott rajta.
Sajnos az elmúlt időszakot a betegségek fémjelezték. Luca kezdte dackorszakkal kombinált hörghuruttal, melynek tünetei eleinte láz (szerencsére nem túl magas), később folyamatos hiszti és köhögés. Szerencsére most már kilábalóban van a gyermek, már ami a hörghurutot illeti, a dackorszak még marad, amennyiben helyesen következtetek a folyamatos bőgésből és „anyázásból”. (Mármint-hogy „csak az anya jó” a válasz minden kérdésre.) Ennek a kórságnak köszönhetően Luci itthon töltötte az elmúlt hetet, és ezzel alaposan megviselte Zsuzsi idegeit. Szombatra már a nagyok is elkapták a takonykórt a kicsitől, úgyhogy a jövő heti síszünetet az egész társaság lábadozással fogja itthon tölteni. Mindez rendkívül jótékony hatásúnak ígérkezik a családi alaphangulatra nézve...
Én megpróbálom a munkahelyen átvészelni a kórt. Kedden lesz az utolsó előadás az evolúció kurzusomban (a társadalmak eredete), és már gőzerővel készülök a két hét múlva startoló filogenetika sorozatra is (már a első előadás anyaga kész is van). Hogy a kutatási munkákra mikor lesz időm és energiám, az még kérdéses.