2011. május 27., péntek

Doctorow

Tegnap este fejeztem be Cory Doctorowtól az Eastern Standard Tribe című könyvet. A könyv címe egyfajta szójáték, az Eastern Standard Time, azaz az EST időzóna nevét figurázza ki az író. A regény maga érdekesnek mondható, egyfajta közeljövőben játszódó scifi. Különös, hogy a scifi, mint műfaj a háború utáni két évtizedben élte fénykorát. Nem csoda, hiszen akkor zajlottak az űrhajókísérletek, a Holdra szállás, meg a többi csoda (amikről mi, fiatalok már csak dokumentumfilmekben hallottunk). Talán ezért lódult meg az olvasóközönség fantáziája, és ezért váltak kelendővé az ilyen jellegű regények. Sajnos, ezt a szinte utópisztikus korszakot felváltotta az állandósuló hidegháború hangulata, a bármikor megkezdődő atom-apokalipszis rémképe, és az addigi optimista gondolkodás átcsapott szinte a teljesen ellenkező végletbe. A scifi tudományos jellegű vonulatát is sajnos leváltotta a cyberpunk, ami sötét, kiábrándult jövőképével csak igen kicsiny olvasóközönség volt hajlandó foglalkozni, s a régi nagyok nyomdokain járó kevés írótól is elfordulni látszott a publikum. Úgy tűnt, a scifi halott.
Az utóbbi évtizedben azonban valami megmozdult. Az internet, és az általa hozott járulékos jelenségek ismét reménységgel töltötték el a gondolkodó embereket, s ez az irodalomban sem maradhatott nyom nélkül. A jövőt fürkésző írók egyre másra jönnek elő az online élet, a fészbúkosodás, a Google jelenség hatásait boncolgató könyvekkel. S egyre népszerűbbek.
Egyikük, Cory Doctorow könyve az EST, amit tegnap este kiolvastam. Meg kell, hogy mondjam, ezeknek az új stílusú könyveknek a nyelvezete nem egyszerű, ha valaki nem járatos az online jelenlét sajátos szlengjében, akkor igen hamar elveszítheti a fonalat. Szóval kihívás. Ha valaki abba a tévhitbe ringatná magát, hogy tud angolul, akkor ajánlom, próbáljon meg elolvasni egyet Doctorow regényei közül.
Apropó, Doctorow regényei. Különleges pasas ez az író. Témái között szerepel a napjainkban kibontakozó copyright terror, ennek hatásait gondolja tovább, s néhol igen elszomorítóak a következtetései. Ő maga pediglen úgy tesz az ellen, hogy ezek a víziók ne válhassanak valóra, hogy a regényeit a honlapján szabadon letölthetővé tette mindenféle elektronikus formátumban. Ez igen, egy ember, aki nem csak beszél a jogvédő piócák ellen, hanem tesz is! Bár követné sok fiatal író az ő példáját!

2011. május 25., szerda

Törülközőnap

Igen, ma van! Aki olvasta a GUS vonatkozó fejezeteit, az ma törülközővel a vállán flangál szerte a nagyvilágban. A bátrabbak persze stoppolnak is. Nekem az Útikalauz törülközőről szóló bejegyzéséből jelenleg az az opció a legszimpatikusabb, hogy „heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt”. Mondjuk a mai napon már csak azért se rossz ötlet magunkkal vinni egy törülközőt, mert odakünn szakad az eső. No, de hát, ne pánikoljunk, hanem emlékezzünk meg a Pángalaktikus Gégepukkasztó receptjéről.

2011. május 15., vasárnap

Esküvő

Nos, esküvőn jártam. Unokatestvérem leánya ment férjhez, s mi is meghívást kaptunk a nagy eseményre. Ezért péntek reggel Balázzsal fölkerekedtünk, s felültünk a Kangasalában a helyközi buszra, majd Tamperében átszálltunk a reptéri járatra. Tamperéből Helsinkibe repültünk egyet, a rövid, alig harminc perces utat hamar letudtuk. Ezen a távon kicsi, kétmotoros gép közlekedik. Ilyen kis gépen repülni teljesen másmilyen, mint a szokásos nagy utasszállítókon, ezeken ugyanis érzi az ember, hogy repül. A szó legszorosabb értelmében. Jó nagy szelünk volt, és leszállásnál a pilóta erősen manőverezett, hogy sikeresen letegye a kifutópályára a gépet. Az utasfülkéből mindezt nagyon jól érezni lehetett, kanyar jobbra, sodródás balra, föl, le, mint a hullámvasúton. Én nagyon élveztem, és Balázs is lelkesedett.
A Helsinki Budapest viszonylat két órája eseménytelenül telt. Balázs szépen rajzolt, meg eszegetett, türelmesen viselte az unalmas várakozást. Apa várt minket a reptéren, s gyorsan elautóztunk Tárnokra, ahol Anyukám jóféle magyar rántott csirkével várt bennünket. Zoli és Dina már ott voltak.
Szombaton folytatódott az utazás. Balázs a Mamával már hajnali fél nyolckor vonatra ült, s elindultak Debrecenbe. Mi többiek, kényelmes reggelizés és zuhanyozgatás után követtük őket autóval. Apa vezetett, én navigáltam térkép alapján, mint a régi szép időkben. Kényelmes tempóban, mintegy négy óra alatt gyűrtük le a háromszáz kilométeres távot, s értünk Létavértesre, az esküvőre. A polgári szertartás elég érdekes volt, mert minden két nyelven, magyarul, és németül zajlott, a vőlegény ugyanis tősgyökeres osztrák fiatalúr. Az ifjú pár szépek voltak, megcsodáltuk őket, a menyasszony szép ruháját, a nyoszolyólányokat, az örömszülőket. Lezajlott a ceremónia, készült sok fénykép, násznéppel, s a nélkül. Ezután ismét autóba csomagolódtunk, és konvojban elautóztunk Debrecenbe, a lagzi helyszínére, ami a jó öreg Nagyállomás egyik emeleti étterem termében volt. Volt sokfogásos vacsora, a hagyományok jegyében. Csigaleves, töltött káposzta, rántott hús, meg a többi, ami ilyenkor való. Volt sok tánc, ropták sokan egész hajnalig. Igaz, a zene nekem kicsit túl hangos volt, de a számok elég jók voltak. Sajnos Zsuzsi nélkül csak igen keveset táncolhattam, pedig igen viszketett ám a talpam. Meg is fogadtam, hogy soha többet nem megyek Zsuzsi nélkül esküvőre. Szerencsére a lagzi jó lehetőség a találkozásra a régen látott rokonokkal. Érdekes, hogy amikor még kamasz voltam, nem nagyon hatottak meg az ilyen családi összejövetelek, de mostanában egyre jobban érdekel, hogy mi van egyik másik rokonnal, s jó a régi ismerősökkel pár szót váltani. Így volt ez most is. Laci bátyámmal, Laci fiával, keresztanyámmal, tudtam néhány mondatot váltani, sőt, még Szilvikével, az örömanyával is, aki pedig az unokatestvérem.
A nagy vacsorázás és táncolás közepette Balázs elég hamar kidőlt. Nem elég ugye, a sok utazás fáradtsága, de még a finn időhöz való egy órás eltolódás is ellenünk dolgozott, így Balázsom tizenegy óra magasságában eldőlt, mint egy zsák, és nem lehetett tovább várni. Szerencsére Apa hamar kivitt minket Nagylétára, így mi ketten a többieknél jóval korábban aludni tértünk. (Apa még időben visszaérkezett az éjféli menyasszony táncoltatásra.)
Vasárnap a társaság érthető okokból sokáig szundikált. Balázs természetesen nem, de mondtam neki, hogy nem nagyon van választás, aludni kell, amíg a többiek fel nem kelnek, vagy unatkozhat az ágyban. Így egész hét óráig haladékot kaptam én is. Ezután befűztem Anyukámat, hogy menjünk el istentiszteletre, elvégre vasárnap van. Sajnos a görög katolikus misét pont lekéstük, így tíz órára mentünk, a református templomba. Ott pediglen pont konfirmáció volt, szóval alaposan megadták a módját. Érdekes módon az énekek dallamának nagy részét a finn misékről jól ismertem, így az énekeskönyv szövegeinek segítségével nem jelentett problémát bekapcsolódni az istentiszteletbe. Talán említettem már, hogy számomra az énekek, az éneklés ad a legtöbbet a misékben.
Ezután ellátogattunk a temetőbe, virágot vittünk a nagyszüleim, dédszüleim, ükszüleim sírjaira. Ide már Apa, és Zoli meg Dina is eljöttek. Ezután ebéd következett, jóféle alföldi csirkepörkölt, nokedlivel. Erről nincs mit többet írni, pedig jó volt ám, nagyon jó. Végül elérkezett a hazaindulás pillanata, s ismét autókba hajtogattuk magunkat, s irány Tárnok! E sorokat az autóban írom, valahol a Tisza fölött. Holnap vár még ránk Balázzsal ismét a repülőút Helsinkibe, majd Tamperébe, s akkor ér véget kalandunk, a magyarországi esküvővel kapcsolatban.
Tegnap óta az esküvők mibenlétéről filozofálok. A szó, nyilvánvalóan az eskü szóból származik, amikor a vőlegény és a menyasszony esküt tesznek egymásnak, miszerint holtomiglan, holtodiglan, jóban, rosszban együtt. Régen, ez valódi eskü volt, ősi magyar szokás szerint így kezdődik a szövege „Isten engem úgy segéljen...” s így végződik: „míg a halál el nem választ”. Gondolom, akkor se hitte igazán mindenki, hogy a szavak Isten színe előtt hangzanak el, és hogy az eskü az olyan, hogy előbb utóbb számon kérik. Mégis, amikor az adott szó még szent volt, a legtöbb ember így élt. Később a fiatalok közül sokan már inkább csak a szép szokás, meg a családi hagyományok miatt mentek a templomba esküdni, de mégis, az oltár előtt elhangzott az eskü, valódi volt hát az esküvő. S ma már egyre inkább, mint ahogy e helyütt is láttuk, a fiatal pár csupán az anyakönyvvezető elé megy el, aki megkérdezi, valóban férj-feleség akarnak e lenni. Igen-igen, de eskü, jövőre vonatkozó ígéret már nincs, s ha körülnézünk a világban, valóban, egyre kevesebb házasság tart holtodiglan, holtomiglan.
Egyszer egy barátom, akinek később valóban hasonlóan polgári szertartású esküvője volt, azt mondta erre, hogy hogyan is ígérhetné meg az ember, hogy egyetlen házastárssal éli le az egész életét? Hiszen változunk, lehet, hogy a pár nem tud összeilleszkedni, lehet, hogy megunják egymást, vagy éppenséggel elviselhetetlenné válnak egymás számára. Mennyire igaza van. Csakhát ez a bizonyos eskü nem arról szól, hogy életünk és házasságunk végig vidám, gondok nélküli és kellemes lesz. Sőt! Éppen arra tesszük le ott az oltár előtt a nagyesküt, hogy ha majd nem lesznek a dolgok szépek és jók, meg színesek, akkor se szedjük majd a sátorfánkat, hanem kitartunk, egymás javát keresve, hűen a sírig.
Igen, ha rosszul mennek a dolgok, akkor ezek az ígéretek meghaladják az emberi erőt, tűrőképességet. Ezért tesszük az esküt Isten előtt, hogy ha mi kevésnek bizonyulnánk ehhez az élethosszig tartó küldetéshez, akkor ő maga tegye hozzá, ami belőlünk még hiányzik. S ehhez nem kis bizalom kell. Bizalom egymásban, és bizalom az Istenben. Ami manapság nem trendi.
Ezért hiányzott nekem az eskü ebből a nagylétai esküvőből. S azért is, mert aggódom. Hiába lett volna, hogy mi magunk ott álltunk, s erős fogadással esküdtünk hűséget? Gyerekeink mégis már csak ígérni fognak? Mikor lesz, hogy az anyakönyvvezető nem kér majd egyértelmű igent a házasságkötéshez, hanem megelégszik majd egy bizonytalan talánnal? Vagy csak én vagyok ilyen megcsontosodó maradi, hogy a házasság alapjának tűnik fel a szemember az akkor és ott kimondott eskü?

2011. május 10., kedd

Kilencezer kilométer a tervben

Közeleg a nyár, s az elkövetkező hat hétben igen sokat fogok utazni. Először is, egy konferencián veszek részt Helsinkiben. Sajnos szervezési okokból nem sikerült szállást foglalni ott, így a konferencia három napján oda és vissza fogunk vonatozni a kollégákkal. Ez tulajdonképpen nem akkora nagy baj, legalább kipróbálhatom a híres pendolino vonatot, ami kevesebb, mint másfél óra alatt nyomja le a Tampere Helsinki távot. E sorokat épp a vonaton írom, s a sebességkijelző 201 kilométert mutat óránként. Szóval, ez a konferencia már önmagában ezerkétszáz kilométert jelent.
Aztán pénteken Balázzsal repülőre ülünk, s elszáguldunk Magyarországra, pontosabban Debrecenbe egy esküvőre. Unokatestvérem lánya megy férjhez, az utánunk következő generációban övék az első esküvő. (Úgy látszik, mégis csak öregszünk....) Ez máris újabb négyezer kilométer, s van benne vagy ötszáz kilométer autózás is.
S végül június elején megkezdődik a nagy kaland, ugyanis hosszas vívódás után elhatároztuk, hogy autóval megyünk Magyarországra nyaralni! Az útvonal a via baltica, azaz le Helsinkibe, komppal át Tallinnba, onnan Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország. Még fölsorolni is sok, levezetni pedig valami ezernyolcszáz kilométer oda, s ugyanennyi vissza. Arra természetesen nem gondolok, hogy ekkora távot egy adagba le tudnék vezetni, így a nagy autózásba egy egy alvást is be kell tervezni.
A Finnországból Magyarországra autózás szűk keresztmetszete a kompozás. Ugyanis akárhogy csűrjük, csavarjuk a dolgot, nem nagyon lehet kikerülni a tengereket. A szentpétervári kerülő több okból sem jó ötlet, egyrészt a plusz nyolcszáz kilométer a súlyos, másrészt Oroszországba ugyebár vízum kell, harmadrészt, ha lehet, maradnék az EU területén, valamiért nem szívesen autóznék az oroszok híresen rossz útjain. Az ismerősöket körbekérdezgetve kiderült, hogy nagyjából két útvonal vált be a rendszeresen autózók között. Az egyik, a már fent emlegetett balti út, a másik pedig Svédországon, esetlegesen Dánián, majd Németországon át vezet Közép Európába.
Mindkét változat mellett szólnak érvek, és ellenérvek. A balti út jóval rövidebb, és csak egy rövid, két órás kompozás van benne. Cserében Lengyelországban az utak és a közbiztonság híre nem az igazi. Továbbá a rövid szlovák szakaszra is sokan panaszkodnak, ugyanis, a hírek szerint ott bizony vadásznak a szlovák rendőrök a magyar autósokra, szigorúan a történelmi megbékélés jegyében. A svéd útvonal nagy pozitívuma, hogy gyakorlatilag háztól házig autópálya megy, azaz olyan gyorsan mehet az ember, ahogy a csövön kifér. Ezzel szemben vagy hatszáz kilométerrel hosszabb, mint a balti irány, és akárhogy kombinál az ember, bele kell tenni egy második kompozást, amikor az ember átkerül Svédországból vagy Dániából Németországba. Ez elsősorban idő kényszer, mert a komphoz egy órával előbb oda kell érni, a komp lassan megy, satöbbi. Vagy, lehet menni a híres dán hidakon is, de az még további négyszáz kilométer kerülő, amit az ember nem feltétlen szeretne bevállalni egy amúgy is hosszú úton.
Miután még soha nem kompoztunk még ilyen hatalmas tengeri hajókkal, ezért számomra ez a leginkább izgalmas pont. Időre érkezés, szűk helyen parkolás, ismeretlen helyeken kanyargás, ez azok, amik kissé rémítően hangzanak nekem. Ezért esett végül a választás a balti útra, mert itt csak rövid kompozás van, és nem kell a hajón kabint se foglalni. És hát, ugye, ha mégis lekésnénk a kompot (főleg visszafelé necces), akkor megy Tallinnból naponta vagy tíz hajó Helsinkibe, valahová csak beférünk.
Íme, az elkövetkező hat hét terve. Megyek autóval, vonattal, hajóval és repülővel (sőt, busszal is!), összesen több, mint kilencezer kilométert. Ez ám a nagy utazás!

2011. május 3., kedd

Húsvét és magyar tábor

Benne vagyunk a sűrűjében. Nagyhét és Húsvét jött, és ment. Még mindig betegeskedik a csapat, úgyhogy sajnos ismét lemondtuk Wiener Zoliék látogatását, nehogy ők is elkapják a minket kitartóan foglalkoztató náthavírust. Időközben a tavasz is véglegessé vált, s ennek köszönhetően kivirágoztak a fűzfák, azaz beköszöntött az allergiaszezon. Mindezen hatások eredményeként most aztán végképp nem bírom eldönteni, hogy az utóbbi tíz napban vajon az allergia, vagy a nátha csavarja e az orromat?
Tehát elmaradt a vendégfogadás, pedig mindenki nagyon készült, de egyezményesen megállapítottuk, hogy biztonságosabb lesz így. Ehelyett a kertet ápoltuk. Virágrácsot szedtünk ki, sövényt nyírtam és bokrokat metszettem. Az autó kerekeit is lecseréltük a nyári szériára, szóval igen szorgalmasak voltunk. A fiúk verset tanultak, s hétfőn elfuvaroztam őket a környékbeli magyar lányokhoz locsolkodni. Miután a környékünkben igen kevés a magyar lány, így végül csak két helyen voltunk, de azért mindannyian jól éreztük magunkat.
Hét közben folytatódott a rohanás. Szerencsére, már mindenki nagyjából működőképes volt, bár az orrfolyással továbbra is küzdeni kell. A hét vége a magyar táboré volt. Sanyi ismét elintézte, hogy az Aihtolahti táborhelyen lehessünk. Ismét kellemes hangulatú volt az esemény, sok játékkal, beszélgetéssel és kevés alvással. A lányok nagyon aranyosan körjátékoztak Szemerédy Zsuzsa vezetésével. Szombaton immáron szokás szerint én főztem bográcsban a társaságnak. Idén szerintem még a szokottnál is egy kicsit jobban sikerült az étel, amely egyfajta átmenet a paprikás krumpli és a bográcsgulyás között. De mindegy, minek is nevezzük, mert a társaság idén az utolsó cseppig kinyalta a bográcsot. Igaz, valószínűleg kicsit többen voltunk az átlagnál, ráadásul a gyerekek növekedése is markáns nyomot hagy az elfogyó koszt mennyiségén.
Éjszakára sokan hazamentek, de mi ott aludtunk. Már aki aludt, mert nekem az allergiával kombinált náthám teljesen ellehetetlenítette az éjszakámat. Hamar föl is serkentem hát, s jutalmul láttam az ablakból két hatalmas jávorszarvast sétálni a szántóföldeken a hajnali napfölkeltében. Délelőtt ismét csak immáron szokás szerint áhítatot tartottam a táborozónak. Ezúttal Tamás apostoltörténete volt a téma, amiről beszéltem. Kíváncsi volnék, hogy mennyire mennek át a gondolatok, amiket elmondok ilyenkor. Visszajelzés hiányában szinte lehetetlen ezt megítélni, de érdekes módon, néha évekkel később mondják vissza, hogy megmaradt bennük egyik másik mondatom.
A munkahelyeinken is folytatódik a nagy fordulatszámú dolgozás. Zsuzsi egereket mészárol és egyszerre több kísérletet is folytat. Én befejeztem az egyik kéziratomat, de még kettő is van, amit be kéne fejezni még a nyári szünet előtt. Ezen kívül folyik a vizsgáztatás és a hallgatók utolsó dolgozatainak az átolvasása, úgyhogy ismét jóval több tétel szerepel a teendők listán, mint amit értelmesen el lehet végezni. Úgy tűnik, ez manapság a normálisnak nevezett állapot.