2011. október 14., péntek

Brüsszeli vacsora

Az EU-féle Marie Curie pályázatok bírálási hetének megkoronázása volt a ma esti vacsora a Crowne Plaza hotel étermében. Érdekes élmény volt, jó, hogy a sok munka és rohanás mellett nagy-ritkán ilyesmire is lehetőség nyílik. Kicsit szomorú voltam a vacsora előtt, mert az a néhány ember, akivel sikerült megismerkedni, mind azt mondta, hogy ők bizony nem jönnek, mert már voltak, és unalmas volt. 
Szóval kicsit vegyes érzelmekkel érkeztem, de találtam egy asztalt, ahol az a Magyarországon dolgozó külföldi úr ólt, akivel összefutottam az egyik pályázat bírálása során. Már volt egy kisebb társaság ott, s később még mások is csatlakoztak. 
Érdekesen alakult a helyzet, hiszen a társaságban volt két Magyarországon dolgozó bolgár, egy Franciaországban dolgozó bolgár, egy Írországban dolgozó magyar, jómagam, mint Finnországban dolgozó magyar, s végül,, kakukktojásként, egy Lengyelországban dolgozó lengyel hölgy. Ez azt jelentette, hogy a társaság kétharmada tudott magyarul, fele bolgárul, tehát a beszélgetés (jobbára) angolul folyt. Mondjuk az igaz, hogy a bolgár hölggyel remekül beszélgettünk magyarul, mert nagyon megörült, hogy egy magyar ül mellette. 
Az étel és a hangulat remek volt, nem is számítottam rá, hogy ennyire kellemesen töltöm ezt a két és fél órát. Érdekes megállapításra tettem szert, miszerint mennyire hasonulnak az emberek ahhoz az országhoz, ahol élnek. A Magyarországról érkező bolgárok beszédstílusából teljesen átjött a magyar életérzés, az Írországból érkezett nagyon lelkesen ecsetelte az írek pozitív jellemét, míg a Franciaországból érkezett hölgy egyszerűen sziporkázott, ő volt a társaság középpontja. Én próbáltam a „könnyed csevegést” gyakorolni, több kevesebb sikerrel. 
Az étteremtől a szállodai szobám szerencsére egy könnyed tízperces sétányira van, így jó eséllyel még éjfél előtt ágyba bújhatok, s holnap délután, reményeim szerint még lesz időm körülnézni Brüsszelben.

2011. október 13., csütörtök

Ahol feliratosak a reklámok


Talán megtörtént, talán csak legenda, de úgy mondja a fáma, hogy amikor a nagy háború idején a nagy Amerikában az atombombát fejlesztették, egyszer egy vezetői megbeszélésről Oppenheimernek ki kellett mennie. Ekkor a maradó tudósok egyike ezzel fordult társaihoz: „Uraim, minek gyötörjük magunkat az angollal, hisz mindannyian beszélünk magyarul.” Az illető állítólag Teller Ede volt, a többiek meg Szilárd Leó, Wigner Jenő s talán Neumann János is. Azt már tán senki se tudja, hogy igaz e a sztori, de velem egy nagyon hasonló eset történt tegnap. Ugyanis Brüsszelben vagyok, ahol az EUhoz beadott pályázatokat bírálok kétszáz másik szakértővel karöltve. Az ügymenet úgy néz ki, hogy minden pályázatot három szakértő elolvas, és véleményez. Aztán a szakértői sokaság találkozik itt Brüsszelben, s a pályázatonként három szakértő leül, és kialakít egy közös álláspontot, ami alapján pontokat adnak. Ez zajlik most. A szakértők természetesen Európa minden sarkából jönnek, így magyarok is vannak vagy egy tucatnyian. Miután minden pályázatnál más a három bíráló, így gyakran csak a találkozó alkalmával derül ki, hogy esetleg egyik vagy másik szakértő ismerős. Tegnap az egyik találkozón örömmel fogadtam, hogy az egyik szakértő magyar. Nosza, neki is láttunk pár mondatban megismerkedni, amikor megérkezett a harmadik szakértő, aki közölte, hogy ő ugyan nem magyar (talán lengyel?; mint később kiderült, bolgár) de sok év óta Magyarországon dolgozik, így tökéletesen beszél magyarul. Így hát megesett a különös eset, hogy a tárgyalást bizony magyarul folytattuk le, amire biztosan nem példa akad máskor. Jó élmény volt. Ez a szakértősködési munka nagyon tanulságos, sok ember találkozik az ember, sok szempontot megismer a pályázatírásról, miegymás. De nagyon kemény a menet, eddig az első három nap folyamán minden este nyolc utánig írogattam a jelentéseket pedig az utóbbi három hétben is erre a szakértésre készültem, szinte teljes időben. Ennek köszönhetően eddig csak éjszaka láttam Brüsszelt, pedig alapvetően szép városnak tűnik, csak nagyon zsúfolt. Szerencsére vannak későig nyitva tartó csokoládé boltok, így már sikerült beszerezni az otthoniak által óhajtott rengeteg belga csokoládét, a helyi ínyencséget. Mi tagadás, valóban nem rossz. (Snitt, eltelt egy fél nap.) Ma végre volt idő ebédszünetben sétálni egyet a belvárosban. Szép, szép, kábé olyan, mit a pesti váci utca tízszeres méretben. Az egyik utcában a templom harangjátéka a Salve Reginát játszotta, és ennek igen megörültem. Kár, hogy utána rögtön valami észvesztő rap zene kezdődött a téren, összerombolva ezzel az épp kialakuló jó hangulatomat. A városon amúgy is nyilvánvalóan jelentkeznek a dekadencia és a bomlás jelei. Még fellelhetők a régi, hagyományos csipkeárus és csokoládés boltok, de minden kirakatot elöntött a mindenütt standard csillogó bóvli. Rengeteg arab és barna bőrű arc alapján szinte az is kérdéses, hogy Európában vagyunk e egyáltalán? Az összbenyomás nálam határozottan negatív, sajnos. Ja, amúgy Brüsszel két nyelvű. A francia és a holland van forgalomban, de azért angolul is tudtak a boltokban. Az utcán a feliratok szinte mindenhol két nyelven vannak, sőt, a tévében a reklámok is holland felirattal, és francia szöveggel mennek. Ami számomra szinte egyre megy.

2011. október 5., szerda

Alámerülve

Mármint a munkában. Bizony a tanév s ezzel a munka is teljes gőzzel robog. Zsuzsi kísérletei gyakran elhúzódnak, s ilyenkor tovább kell bent maradnia, mint a szokásos délután négy óra, s ilyenkor dupla súllyal nehezednek a délutáni extra programok. Ráadásul mostanában az én határidőim is nagyon feszesek. A nyáron ugyanis különös dolog történt velem, az EU meghívott szakértőnek az idei Marie Curie pályázatok elbíráslására. Sok sok évvel ezelőtt én is adtam be egy pályázatot az EU-hoz, kutatási pénzre. Az a pályázat ugyan nem nyert, de akkor ezzel kapcsolatban be kellett regisztrálnom magamat az EU Kutatásszervező Ügynökségének adatbázisába, alighanem onnan halászták elő a nevemet, és az eredményeimet. Örömmel vállaltam be ezt az extra munkát, több okból is. Egyrészt nagyon tanulságosnak tartom, hogy az ember részt vesz egyszer a pályázatok elbírálási oldalán is, egyből más színben látja, hogy milyen egy jól összeállított anyag. Azután tudományos szempontból is szélesíti az ember látókörét, hogy Európa legjobb fiatal kutatóinak témáiról olvasgathat. És mindezek mellett ki ne töltene szívesen egy hetet Brüsszelben, még ha elég sűrű a munkarend? Várakozásimban nem csalódtam, a munka valóban nagyon sok, két hétig szinte minden nap a pályázatokat olvastam, véleményt írtam, gyakran késő estig. És még nincs vége, hiszen a kiadott huszonhárom bírálandó pályázat közül hét esetben külön összefoglalót kell majd írnom a többi bíráló vélemény alapján, hogy az alapján kapják meg ezek a végső pontszámukat. A tanulság sem maradt el. Egyrészt megnyugodtam, hiszen a pályázók nagy részének egyáltalán nincsenek jobb közleményeik, jelentősebb eredményeik, mint nekem, aki körülbelül egykorú vagyok velük. (A Marie Curie pályázatokat általában posztdoktorok adják be, mint amilyen én vagyok.) Ugyanakkor világos, hogy jelenleg a „transcriptome sequencing” jelenti a technológiai csúcsot, szinte minden valamirevaló projekt ezt veti be különféle tudományos kérdések megválaszolására. Tudomány vonalon pediglen a nem kódoló RNS-ek szerepe van a fókuszban, benne van a levegőben, hogy az ezzel kapcsolatos eredmények gyökeresen alakítják át világképünket, ami a gének szerepét, szabályozását, evolúcióját illeti. Alighanem, paradigma váltás előtt állunk. Szóval gályázunk, de azért a civil életben is zajlanak az események. Múlt hétvégén meglátogattak Helsinkiből a Wiener család. Hozták legkisebb Boglárka babájukat is, Zsuzsi kicsit kiélhette pesztrálási hajlamait. A gyerekek is nagyon várták már ezt a találkozót, sok játék ment a Wiener fiúk meg a mieink között. Ma délután mi megyünk vendégségbe, a finn szomszédok hívtak vendégségbe, a kislánynak ugyanis szülinapja van. Ma reggel találkoztam is velük, és mondták is, el ne felejtsünk jönni! Hogy is felejthetnénk el, amikor a gyerekek már teljesen be vannak izgulva, és kérdezgetik, hogy mikor megyünk? Szóval délután vendégeskedés lesz, remélhetőleg vacsorával egybekötve. Az ősz nagy terve a padlófelújítás. Ugyebár tavaly túléltünk egy nagy lélegzetvételű padlófelújítást, s ez maradandó sebeket okozott lelkivilágunkba. Sajnos a lakásban található harmincéves parketta is nagyon kopott már, különösen, ami a konyhát illeti. Eleve nagy kérdés, hogy miért raknak konyhába lakkos parkettát, hiszen a lecseppenő olaj hatékonyan teszi tönkre a kényes lakk felületet. Ráadásul ez a lakás legsűrűbb forgalmú területe, úgyhogy a kopási igénybevétel sem csekély. Már régóta elhatároztuk, hogy köre cseréljük a parkettát, s egyúttal felújítjuk a folyosó és a nappali padlóját. Ám az elhatározást tett nem követte, merthogy éppen elég bajunk van így is, mit még szakembert keresni, időpontot egyeztetni, miegymás. Valahol szerencsére kézben tartják ezen ügyeinket is, s a múlt héten betoppant hozzánk egy ügynök, éppen ilyesmivel házalva. Nem mondtunk egyből igent, csak második nekifutásra, úgyhogy úgy tűnik, november folyamán megtörténik a padlócsere. Az anyag jónak tűnik, a határidők mesések, most pediglen buzgón fohászkodunk, hogy mindez igaz legyen, s valóban végre megszabaduljunk a csúnya és elöregedett parkettáktól, s valami szépet és tartósat, s nem utolsó sorban gyerekeknek ellenállót kapjunk helyette. Meglátjuk, s a fejleményekről tudósítok. Az elkövetkező napok programja is szoros. A héten még szokásos menetrend, szombaton érkezik a felmentő sereg Anyukám személyében, aki két hetet lesz itt velünk. Vasárnap utazok Brüsszelbe, ahol hat napot töltök munkával, bár remélem, jut majd némi idő nézelődésre is. Onnan szombaton jövök vissza, s az az utáni héten jön az őszi szünet az iskolában, szóval a teljes gyerekcsapat itthon mamázik majd. Remélem jut majd idő némi szusszanásra is.