2012. június 27., szerda

Arany napok 2


Folytatódnak arany napjaink, amikor is igyekszünk Zsuzsival bepótolni sok mindent, ami kimaradt az utóbbi évtizedben életünkből. Például, a múlt héten kedden lakást nézni voltunk. Már rég óta nyilvánvaló számunkra is, hogy szeretett lakásunk bármennyire is szép és kényelmes, hamarosan kell még egy szoba a gyerekeknek. Ezért már hetek óta időnként ránézünk a környéken a lakás kínálatra, hátha találunk egy nekünk megfelelő eladót. Sajnos igényeink eléggé speciálisak, úgyhogy nem könnyű megfelelőt találni. Először is, nekünk nagyon bejött a sorház kategória. Ugye nem emeletes ház, nincs felső szomszéd, csak oldalsó. Van viszont kicsi kert, épp akkora, ami nekünk elég, illetve van nagy közös játszótér, ahol a gyerekek rohanhatnak, hintázhatnak, homokozhatnak. A másik oldalt tekintve ugye nem családi ház, tehát a karbantartást, hóeltakarítást, egyéb közös ügyeket a házfelügyelő cég intézi, cserébe valamekkora (itteni mértékkel mérve nem túl súlyos közös költséget kell fizetni. Szóval a mi szemünkben a sorház műfaja kellemesen ötvözi a családi ház és a társasház előnyeit.
Nem lenne butaság tehát a továbbiakban is sorházban maradni, bár ha találnánk megfelelő méretűt. Mert ugye minimum három hálószoba kell, plusz két WC, és a többi szükséges dolog. Viszont a környékünkön nagyítóval kell az ilyen kritériumoknak megfelelő kecót keresni, eddig nem is találtunk. Aztán megjelent a szomszéd utcából egy hirdetés, amiben nagyjából ilyesmit ajánlgattak, azt néztük meg egy napsütéses délutánon. Errefelé a legtöbb lakást ügynökségen keresztül adnak el. Ez azért kellemes, mert a lakásokról adnak olyan iratot, ami szabványos formában tartalmazza az érdekes és részletes információkat, így nagyon egyszerű több ingatlan információs lapját összehasonlítgatni. Plusz rendeznek hivatalos ingatlan bemutatókat. Ez meg van hirdetve egy honlapon, az ember odamegy, ott az ügynök, aki válaszol a kérdésekre, nem kell a jelenlegi tulajjal beszélni, aki esetleg nem megfelelően válaszolna a kényesebb kérdésekre. Szóval pont egy ilyen bemutatóra mentünk. Maga a kínált lakás nem igazán tetszett, mert előnytelen volt a beosztása. Meg is egyeztünk Zsuzsival, hogy tovább nézelődünk. Amúgy is, amíg ki nem derül, hogy mi lesz a szerződésemmel januártól, addig úgy sem vágnánk bele egy lakáscserébe.
Pedig itt most nagyon pörög az ingatlanpiac. A szomszédban lakó finn barátaink épp tegnap adták el a saját lakásukat, ami pont ugyan olyan, mint a mienk. Kerek egy nappal a meghirdetés után. A környéken történt lakáscseréket megfigyelve szerintem nekünk se jelent majd problémát az eladás, ha egyszer rászánnánk magunkat.
Szerdán este moziba mentünk. Nagy szó ez, mert régen is ritkán járunk moziba, de itt Finnországban most először került erre sor. A műsoron a „Salmon fishing in the Yemen” című film volt, ami stílszerűen lazachorgászásról szólt. A film angolul ment, de könnyítésnek volt finn és svéd felirat is. Szerencsére angol volt a film, és bíbíszíül beszéltek rajta, úgyhogy mindent szépen lehetett érteni. (Nem úgy, mint a tegnap este látott Top Gun-ban, ami feliratok nélkül tuti megakadt volna a torkomon, olyan gyors volt a szöveg. Roger?)
Pénteken elérkezett Skandinávia általános ünnepének, Szentivánéjnek előestéje. Miután itt északon Keresztelő Szent János születésnapját a nép jelentősebb mennyiségű alkohol csodás eltüntetésével ünnepli meg, ezért biztonsági okokból már az előeste napja is munkaszüneti nap, és délutántól semmiféle tömegközlekedés nincs. A nép ilyenkor levonul erdei kis mökkijébe (az évnek egyetlen napja, amikor dugó van a városból kifelé vezető autópályákon), és vagy alkoholba folytja, vagy a tavakban hűsölteti ünnepi érzéseit. Azok a szerencsétlenek, akik e kettőt egyszerre kísérlik meg szerepelnek a másnapi újságokban a vízbefúltak névsorán. (Idén nyugalmas ünnepünk volt, húsznál kevesebben fulladtak meg. Gondolom az idén szokatlanul sok szúnyog keveseket inspirált részegen úszkálásra.)
Mi idén sem csatlakoztunk a finn szokásokhoz. Ehelyett táncolni vittem Zsuzsit, s felelevenítettük ifjú korunk nagy szenvedélyét, a társas táncot. Errefelé ugyanis a társas tánc a rendes szórakozások közé tartozik, nem csak az idősebb korosztály körében. Van is sok felé „lava”, amolyan fedett sportpálya féle, ahol élőzene mellett az egyszeri férfiú lejthet egy kicsit szíve hölgyével valcert, foxtrottot, vagy tangót.
Mi is így tettünk. Meg kellett állapítanunk, hogy enyhén szólva kijöttünk a gyakorlatból, mind a technikát, mind az erőnlétet tekintve, úgyhogy jó lenne elmenni egy itteni kurzusra, hogy megint mi lehessünk a parkett ördögei.
Szombaton két kirándulást is tettünk. Délelőtt Sappee-ben kirándultunk a sípályák körüli erdőben, de annyira sok volt a szúnyog, hogy igen hamar hazaindultunk. (Említettem már, hogy gradációs év van szúnyogéknál?) Kárpótlásul a délutáni alvás után bicikliztünk egyet a környéken, Tiihalában, egy nagyon szép és nagyon kellemes úton a tanyák és a tavak között. Még a tanyasi kis fakápolnát is megtekintettünk, hogy legyen fénykép, amit csatolhatok a blogomhoz, de persze a kápolna nem volt nyitva.
A táncnak, a kirándulásnak és a biciklizésnek köszönhetően vasárnap problémáim támadtak az ágyból való kikászálódással, merthogy egy alapos izomláz kissé visszatartott. Nem baj, este elővettük Matula bácsi receptjét, és egy esőszünetben „rádógoztunk”, azaz bottal jártunk egy jó nagyot a környéken. Hétfőtől ismét munka, de azért igyekszünk kiélvezni a jól megérdemelt szabadság nyújtotta lehetőségeket, és esténként gyakran filmet nézünk, és élvezzük az arany napokat.

2012. június 14., csütörtök

Arany napok


Bizony, ritkán adatik meg a magunkfajta négygyerekes házaspárnak,hogy hosszabb időt kettesben tölthetünk. Így van ez annak ellenére, hogy Gorove Laciék tizennégy éve a jegyesoktatásunkon (és még azóta igen gyakran) a lelkünkre kötötték, hogy heti egy este, havonta egy hétvége, évente egy hét kettesben, a házasság ápolására fordított aktív időtöltéssel eltölteni. Nos, attól igen messze vagyunk, de hosszú hosszú idő után először az összes gyerek Magyarországra ment nyaralni, mi meg itt találtuk magunkat kettesben. És el kell áruljam, nagyon élvezzük.
A munka ugyan nem lett kevesebb, sőt inkább kicsit feszítettebb a tempó a tanév végi hajrá miatt, de ügyesen becsempészünk a mindennapokba egy két kuriózumot.
Múlt héten péntek délután az intézetben megvolt a nagy dolgozói egészségséta. Tampere főteréről testületileg fölsétáltunk a város legmagasabb pontjáig, ami egyben skandinávia legmagasabb jégsáncképződményének teteje. Azért nem kell aggódni, mindössze öt kilométert sétáltunk, és mintegy ötven métert másztunk, de ugye a finn tájban olyan a hegy, mint a Nagyalföldön az esőerdő.
Volt még beszélgetés, fényképezkedés, véreshurka eszegetés. A tamperei ember ugyanis azt hiszi, hogy a véres hurka az a környék specialitása, nem tudja, hogy a magyar ember is minden kedd délután véres hurkát ozsonnázik, csak annyi a különbség, hogy a tamperei ember pirosáfonya lekvárral eszi, a magyar meg májas hurkával, ami ugye otthon a véresnek elmaradhatatlan testvére, de errefelé még hírből sem ösmerik.
Az össznépi séta után korán hazatértünk, s egy hosszú délután állt előttünk. Gondoltuk, ha már pihenő, akkor ne főzzünk, s ellátogattunk kis falunk híres helyére, a kangasalai afgán étterembe. Nos, elmondhatom, méltán híres a hely. Olyan remek borsos marhaszeletet adtak, hogy hét nyelven beszélt, és Zsuzsi is dicsérte a saját választását. A királyi kosztot még egy hatalmas adag karamellával leöntött vaníliafagylalttal fejeltük meg, s ekkor már valóban közel jártunk a kipukkanáshoz.
Szombaton kirándulás volt a program. Elautóztunk az Evo nevezetű kirándulóhelyre, ahol pár éve már voltunk Apával és Botival. Ez a hely valójában egy erdészképző iskola. Van egy kiállítás, ahol különféle erdészeti és faipari témájú eszközök és tárgyak vannak kiállítva. Csak felületesen tanulmányoztuk át, de már ennyi is nagyon tetszett. Jól tudtuk hasznosítani a növényrendszertanon alaposan belénk vert latin fajneveket, ez alapján a bemutatott fafajok többségét azonosítani tudtuk.
Zergeboglár
Ezután jött a mintegy tizenöt kilométeres kirándulás. Borult idő volt, időnként esett is, és mi megismerkedtünk a környék összes valamire való szúnyogával. A lelkesedés igen egyoldalúnak bizonyult, a zümmögők csak tették a tiszteletköröket, mi meg csak rohantunk, hátha le tudjuk lépni őket. Az erdő gyönyörű kora nyári buja zöld fázisában van, virágzik a gyöngyvirág, a madársóska. Sőt, láttunk zergeboglárt is, ami a Kárpát-medencében talán csak a Kárpátokban található, ezért a magyar (pannon) flóra nagy megbecsülésnek örvendő tagja.
Vasárnap mise, majd délután botoztunk egy kört két zápor közötti szünetben. Hétfőtől újra robog a mókuskerék, mindenféle találkozók és megbeszélések. Kedden még a dékánnal is volt egy fél órás raportom, ahol elmeséltem ezen fél évem tevékenységeit, és megpróbálom meggyőzni arról, hogy milyen jó munkaerő vagyok.
Macikák
A mindennapi rohanásban egyre nagyobb segítségemre van a mindenhol elérhető elektronikus naptár. Már régebben bevezettük ezt az intézményt a családban, elsősorban azért, hogy ne szervezzük keresztbe a különféle programjainkat. Ezért a családi naptárba bekerülnek mindenféle elfoglaltságaink, így Zsuzsi és és is könnyedén megnézhetjük, hogy szabad e a másik adott időpontban. Az utóbbi időben azonban lavinaszerűen besűrűsödtek a bejegyzések a naptárunkban, és eljött a pillanat, hogy ami nem került be időben, az el is lesz felejtve. Talán jól magyarázza a helyzetet az a tény, hogy már október fele foglalt, és novemberre is van egy bejegyzésünk.
A naptár remek kiegészítője a tennivalók listája, ami szintén kezdi átvenni a hatalmat a hétköznapjaim megszervezésében. Sajnos az a helyzet, hogy lassan a legapróbb dolgot is be kell jegyeznem a listámra, különben elfelejtődnek a tennivalók. Szerencsére mindez egyelőre remekül működik, bármilyen kellemetlenül is hangzik ez a dolog.
Reményre ad okot, hogy azért a nyár itt is főleg a szünetről szól, és sokan mennek majd nyaralni is, így kissé kevésbé lesz rohanós a munkahely, sőt, talán hozzájutok a kutatómunkához is. És ami még jobb, augusztus elején, ha minden jól megy, elmegyünk az egész családdal és Apuékkal egy pár napra pihenni. Már most nagyon várom!

2012. június 5., kedd

Trollok földjén


Még januárban, amikor a munkahelyzetem meglehetősen átláthatatlan volt, jött egy levél egy szakmai levelezőlistán, hogy bioinformatika professzort keres a norvég Tromsői Egyetem. A kiírásban szerepelt, hogy a jelölt tudjon R környezettel dolgozni, és legyen tapasztalata nagy mennyiségű adat kezelésében. Ezen kívül, jó, ja az illetőnek van affinitása az oktatáshoz, mert a nyertesnek részt kell majd vennie hallgatók bioinformatika képzésében.
Találva éreztem magamat, és kisebb hezitálás után én is megpályáztam a posztot. Pár hét múlva jött az üzenet, hogy a pályázatomat kilenc másikkal együtt elbírálásra érdemesnek ítélték, és kiküldték norvég és nem norvég szakembereknek véleményezésre. Ezután sokáig nem hallottunk az ügyről, de három hete megint csak üzentek, hogy a tíz közül kiválasztottak négyet, akiket meghívnak személyes interjúra, s benne vagyok a négyben.
No, ennek már fele sem tréfa, gondoltam. Repülőjegyet foglaltam, utazást szerveztem, és elérkezett harmadika, vasárnap, amikor is mise után mindeni kiautózott a reptérre. A négy gyerek Zsuzsi szüleivel Magyarországra utazott, a nagy nyári szünetre, én Tromsőbe, Zsuzsi meg búcsúzkodni jött. A véletlen hozta, hogy Helsinkiig együtt repülhettem a többiekkel, de jól jött, mindannyian nagyon élveztük az alig fél órás közös repülőzést. Aztán én az oslói, a többiek meg a budapesti gépekre szálltunk föl, s bár tényleg nem volt megszervezve, a két gép a szomszédos kapuktól indult, öt perces különbséggel. Tökéletes.
Aztán Oslóba érve kicsit alábbhagyott a lelkesedésem. Kiderült, hogy sztrájkolnak a norvég repülőtéri közmunkások, ezért a reptéren jó nagy káosz volt. Minket, transzfer utasokat áttereltek az indulási oldalra, és újra be kellett csekkolnunk, s ez alkalomból végigálltam életem leghosszabb sorát, ami teljesen körbefutott a reptér indulási csarnokán oda s vissza. Legalább két kilométer hosszú volt, s még jó, hogy nem volt szoros az átszállás, mert másfél órára volt szükségem, de még így is tíz perccel az indulás előtt értem a géphez. Nem mindenki volt ilyen szerencsés.
Aztán jött a két órás repülés Tromsőbe, ami igazából Tromsø, csak a skandináv ø (ö) betűt nagyon körülményes kicsikarni ebből a billentyűzetkiosztásból. Az út alatt átszeltük a sarkkört, és hamarosan leszálltunk a szigeten, ami lényegében egy fjordban található. A táj lélegzetelállító, s a nap sütött hevesen, bár már jó késő volt. Ugye naplemente itt legközelebb július utolsó hetében várható.
Tromsø Egyetem, a világ legészakibb egyeteme
Kilátás világ legészakibb botanikus kertjéből
Hétfőn reggel a hotel reggelijénél sikerült találkozni a konkurenciával, és az egyik bírálóval, aki Bécsből érkezett a meghallgatásunkra. Kellemesen elbeszélgettünk, és együtt taxiztunk ki az egyetemre. Délelőtt megtartottam az előadásomat a tanszék professzorai és a három bíráló előtt. Szerintem jól sikerült, számos érdeklődő kérdést kaptam. Ezután következett az interjú, ami jó két órán át tartott. Számos kérdést tisztáztunk, sem az én, sem az ő gyengeségeik nem maradtak kendőzetlenül. Kiderült, hogy nem nagyon tudják, pontosan mit szeretnének (azon kívül, hogy legyen egy bioinformatika professzoruk), infrastruktúra se nagyon látszik a leendő csoportnál., továbbá, ők inkább környezeti bioinformatika felé tapogatóznak (az egyetemük kutatási projektjeinek megfelelően), szóval összességében nem vagyok igazán lelkes.
Kőtörőfüvek
Az interjú után ebég következett, majd tartottak nekem egy körsétát a campuson, amit nagyon élveztem. Van nekik egy részlegük, ahol sarkvidéki állatokat tartanak fogságban, és úgy tanulmányozzák őket. Volt ott sarki bölény (vagy mi a szösz) rénszarvas és fóka is, szóval nagyon érdekes volt ez a rész. Ezután elsétáltam a szomszédos botanikus kertbe, ami a világ legészakibb botanikus kertje. A kora tavaszi aspektus leggyönyörűbb virágait láttam, kőtörőfüveket, kankalinokat, kökörcsineket. Nem egy fajt felismertem (hála a gimiből hozott botanikai ismereteimnek és Szerényi Gábor tanár úrnak), volt olyan is, amit anno Magyarországon mint nemzeti kincset kerestünk meg istenháta mögötti helyeken, hogy lefotózhassuk őket.
Kökörcsinek
Ezután nagyot sétáltam a városban, aminek vannak nagyon szép és nagyon csúnya részei is. Megnéztem a világ legészakibb (katolikus) püspökségét és a legészakibb (evangélikus) katedrálisát is. Persze Tromsőben sok minden van, ami a világon a „legészakibb”. Például az egyetem, hogy mást ne is emlegessünk.
A világ legészakibb katolikus püspöksége

Ez után már nem sok minden történt, este még beszéltem néhány emberrel Skype-on. Szerencsére a szállodában kiváló internet kapcsolatot adtak, nem volt probléma a Sarkkörön túlról Finnországgal, vagy Magyarországgal beszélni.
Másmilyen kökörcsinek
Kedden már csak a visszaút volt hátra, s bár a sztrájk rendületlenül tart, szerencsére nem sokat érzékeltem belőle, lévén, hogy jó korán kiértem a reptérre, illetve, hogy Tromső azért nem az a forgalmas hely, alig pár tucat utas lézengett a várókban. E sorokat most a koppenhágai utolsó átszállás közben írom, várhatóan probléma nélkül, időben érek Tamperébe, ahol remélhetőleg Zsuzsi vár majd a reptéren.
Belvárosi panoráma az éjféli nap alatt
A további napok is bonyolultak lesznek. Holnap, szerdán, az intézetben tanító oktatóknak lesz egész napos tanácskozás az intézet két mesterképzéséről. Itt mint a nemzetközi bioinformatika mesterképzés vezetője szerepelek, és számos dolgot kell prezentálnom az oktatóknak, illetve az intézet dékánjának. Aztán csütörtök délután egy bemutatkozó előadást kell tartanom a kibővített intézet csoportvezetői előtt, s ez az a dolog, amire még semmit nem készültem, pedig alighanem ez fontos lesz. Várható hát egy hosszú éjszaka, amikor is összeállítom azt a prezentációt is. Még szerencse, hogy a gyerekek nyaralnak, így van esélyem odaülni az otthoni számítógéphez....