2010. december 10., péntek

Négy napos hétvége

Már csak alig pihegünk a taposómalomban, és nagyon várjuk az év végi szünetet, amikor végre megpihenhetünk. Az elmúlt hét sem lehetett különlegességek nélkül. Zsuzsi megkezdte fél éves munkagyakorlatát az egyik kutatólaborban, s ez alapjaiban rendezi át a hétköznapi rutint. Szerencsére majdnem minden reggel együtt tudunk menni a szokásos busszal, de a délutáni programok alaposan megkeveredtek. Csütörtökön, míg a három nagy Zsuzsival Tamperében volt magyar órán, addig én Luci kiskarácsonyi ünnepségén vettem részt. Luci büszkén szerepelt, énekelt, mézeskalácsot díszített, én meg próbáltam kedvesen, de nem kihívóan mosolyogni a szülőtársakra, hosszabb beszélgetést megakadályozandó, mert a finn nyelvben még nem tartok a komolyabb csevej szinten. (Vajh a Rigó utcában ez melyik szintnek felelne meg? Persze hozzávéve a szlenget is, amit a nép Aleksis Kivi veretes irodalmija helyett használ.)
Pénteket megúsztuk egy szimpla balettozással, de szombat délutánra Virágom szülinapi bulija volt beütemezve. Ennek megfelelően volt barbis torta gyártás, takarítás, egyéb borzalmak. Szerencsére a délutáni aluszkálás nem maradt ki, de utána rögtön a fiú csapat elviharzott az uszodába, mert négyre megérkezett a négy vendég kislány a legrózsaszínűbb korosztályból, s ugye ez Botondnál idült agyvihar veszélyt jelent. Jobb hát, ha a fiók áznak, míg a leánykák vigadnak. Szóval úsztunk, jó másfél órát, s hat után estünk haza, kellőképpen fáradtan. Állítólag a babazsúr is jól sikerült, de erről majd a lányok beszámolnak, ha akarnak.
Vasárnap mise, utána igyekeztünk pihenni (ez ám az önellentmondás!). Hétfőn pediglen megérkezett a Mikulás. Hozott csokit zsákszámra, meg havat bőségesen. Ennek ellenére felkerekedtünk, és elindultunk Helsinkibe Wiener Zoliék családját meglátogatni. Az útviszonyok viccesek voltak, Helsinki környékére vörös riasztást adtak ki. Hát, nem véletlenül. Az út majd kétszer olyan hosszú ideig tartott mint normálisan, pedig most az autópályás útvonalat választottam, hátha ott jobban lehet haladni. Azért lehetett, de odafele egyszer megelőztem egy lassú autót, s egyből rájöttem, hogy a többiek miért nem használják a belső sávot még akkor sem, ha a külsőben csak nyolcvannal lehet haladni.
Zoliéknl jól éreztük magunkat, kicsit tudtunk beszélgetni is, aztán együtt átrándultunk Espooba, ahol a Bóbita klubosok szervezte Mikulás ünnepségen vettünk részt. Az ünnepség másfél órája alatt odakünn a kocsit több mint húsz centi hó lepte be. Na, ettől azért egy kicsit megijedtem, hogyan fogunk ekkora hóban hazakerülni? Azért hazakerültünk. Szerencsére a tengertől távolodva egyre gyérült a havazás, így cirka három és fél óra alatt hazaküzdöttük magunkat. Ettől eltekintve, nem biztos, hogy jó ötlet volt.
Kedden a fiúknak szünnap volt, tekintettel arra, hogy szeptemberben az egyik szombaton sportnap volt az iskolában, s ezt akarták most visszaadni az iskolásoknak. Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, mert ezzel a lépéssel ama szombatnak is lőttek, és most kedden is itthon kellett valakinek maradni a fiúkkal. Szóval nekem, mivel Zsuzsi egy hét után nem vehetett ki rögtön szabadságot. Jött tehát egy jó kis laza nap, amikor is szánkóztunk is, meg Boti főzte az ebédet. Este Luca utolsó balettja volt (vasárnap már előadás!), és Botondnak az utolsó cserkészfoglalkozás. Mindent összevetve jó kis hétvége volt, bár a pihegés maradt, a pihenésre meg még várakozni kell.

2010. december 3., péntek

Szórakoztató időtöltések, cseles csalafintaságok

Emlékszik még valaki a címben megnevezett könyvre? Gyerekkorunk, és meglehet még vagy két három generáció gyerekkorának egyik kedvence volt, hosszú címét csak így rövidítették: SICC. Voltak benne kártyatrükkök, betűrejtvények, találós kérdések, miegymás. Ilyenekkel múlattuk az időt mi, az előző évezred gyermekei.
No és, hogy mit csinálnak az ez évezred gyerekei? Hát ők bizony „having some fun”. Vagyis, hogy Phun. A minap ugyanis ráakadtam erre a számítógépes programra, s egyből láttam, hogy ez nagyon jó, sokkal jobb, mint a SICC (már persze, bizonyos értelemben). Ez ugyanis egy fizikai világ szimulátor. Vesz az ember egy kört, közepébe bök egy pöttyöt, és máris kész a kerék. Karika, meg vonal, ott a kétkarú emelő. Rugó és paca, nosza, harmonikus rezgőmozgás. Igen, minden általános iskolás fizikatanár legszebb álma lehetne ez a program, remélem, vannak még általános iskolás fizikatanárok....
Balázsnak megmutattam, nagyon odavolt. Csináljunk katapultot! Csináljunk dugattyút! Csináljunk fogaskerekekből darálót! Elképzeltem, hogy ha ehhez a programhoz lennének a tananyaghoz kapcsolódó kis projektek, akkor mennyivel egyszerűbb lenne tanítani azokat a lejtőket, súrlódásokat, rugókat és ingákat. A diákok észre se vennék, hogy ez nem csak „fun” (szórakozás), hanem fizika és tanulás is. Amúgy vannak más, hasonlóan jó programok. A GCompris nagy kedvenc, a fiúk mostanában az áramkör szimulátorral játszanak benne (halló Zsömpapa!). Csak elem, vezeték (tudom, nem drót), kapcsolók, ellenállás. Olyasmik, amiket elvileg tanulnak majd, de amit jobb lenne, ha maguk fedezhetnének föl próbálgatással. Most már erre is van lehetőség. Tudom, vehetnének a kezükbe valódi elemeket, vezetékeket meg izzókat. De most őszintén, hány gyerek játszik ma még ilyesmivel, amikor ott a számítógép. Igen, azt is tudom, hogy ezek a szimulációk nem adják vissza a valóságot száz százalékosan.
De lássuk be, pontosan a fizika tankönyvekben megálmodott ideális világot adják vissza, ahol a súrlódást tetszőleges értékre be lehet állítani, ahol a rugalmas labda nem pukkad ki ha túl erősen csapódik a falhoz, ahol a gravitációt ki és bekapcsolhatom, elhanyagolhatom, vagy nem. Balázs egyelőre nagyon lelkes. Már beígértem neki a katapultot, meg a vízkereket. És ha majd fizikából ilyeneket tanulnak, már lesz valami képe, hogyan működnek ezek az idealizált egyszerű kis gépek, és nem okoz majd neki problémát elképzelni, milyenek a bonyolultabbak. A lehetőségek határtalanok, Sok múlik rajtunk, mennyire használjuk ki ezeket. Gyerünk, délután legyen egy kis szimulált aerodinamika, úgy jutunk majd el a csillagokig.

2010. november 29., hétfő

Hat évesek lettünk

Bizony, már Virágunk is elérte a méltán nevezetes hat éves kort, s ezzel a Botond féle osztályozásban már kislányból nagylánnyá lett. Igaz, a Botond féle osztályozás folyamatosan változik, és valahogy a nála kisebbek mindig a kisfiú/kislány kategóriába kerülnek, és csak ő üti meg a mércét a nagyfiúsághoz.
Szombaton tehát megünnepeltük Virágunkat. Sokat törtük a fejünket, mi lenne a megfelel ajándék? Végül egy doboz „petshopppit” választottunk. Az oviban most ez a legújabb bolondéria, hüvelyknyi kis állatok diónyi fejjel és gülü szemekkel, na ez egy „petshoppi”. Ejteni hasonlóan kell, mint a peccs fájlt, vagy a peccs kábelt bár a finn szavak etimológiájában most nem merülnék el.
Tehát egy doboz ilyen gnóm állatka lett az ajándék, ami a vártnak megfelelően Paris (Eris?) almájaként robbant a nappali közepén. Hiába volt vagy tíz különféle figura, Lucának valahogy pont az kellett folyton, mint amivel Virág vagy Balázs játszott. Azért hamarosan oldódtak a kedélyek, és aztán már sikerült a gyerkőcöknek „szépen játszani”. Délután az alvás helyett Zsuzsival tortát gyártottunk, mert az óhaj ezúttal csipkerózsikás torta volt. Hát, nagy küzdés volt, mire sikerült a cukor irónokkal a megfelelő hercegnőt fölrajzolni a a torta tetejére, de aztán már ment is az ünneplés, és a torta szerencsére általános sikert aratott, mind ízével, mind formájával.
A finneknek állítólag van vagy féltucat különféle szavuk a hóra. Mi, Közép-Európából szakadt gyüttmentek nehezen értjük ezt a beteges megkülönböztetési kényszert, hiszen ugye, a hó, az hó. Fagyott eső, mi lenne más? Nos, feleim, nem úgy vagyon az! Mert van a hó, ami csak alig hó, éppcsak, hogy nem eső. Aztán van a szép képeslap hóesés, nagy pelyhekben, z ember azt várja, mikor kanyarodik már be a sarkon egy rénszarvas húzta télapószán. És van az olyasféle hó, mint amit most hétvégén tapasztaltunk. Ez nagy hidegben fordul elő, amikor egy nedves melegfront éri el sarkvidékünket, és a levegő hőmérséklete mínusz tízig is felmelegszik hirtelen. Ekkor esik olyan hó, ami jobban hasonlít a homokhoz, mint a messze délen hónak elkönyvelt pihe-puha lágysághoz. És ha ilyenkor nagyobb szél is fúj, akkor az olyan, mint a szaharai számum Joulupukki rendezésében. Na, ilyenünk volt a hét végén, Katalin rázta a kabátját rendesen. Szerencsére hamar elment, és utána lehetett szánkózni az utca végi pályán. Remekül szórakoztunk, szombaton kétszer is kint volt a csapat a havon.
Vasárnappal megkezdődött Advent. Balázs már nagyon várta, már napok óta harmatozzatok-ot énekelgetett magban, s vasárnap este előkerült a koszorú, s meggyújtottuk az első gyertyát. Zengett a roráté, kezdődik az Úrjövet. Vasárnap, a prédikációban volt egy érdekes gondolat. Az igazi boldogság a várakozásból születik. Nehéz ezt megérteni instant kávézós világunkban, pedig a szívben érlelt s várakozásban vajúdott dolgok okoznak csak valódi örömet. Várakozzunk hát, mert ez a tél még megváltatlan, de talán, talán ez a Karácsony hozhat valamit, ami igazi. Az Úr lába már az úton van, jön, átugrik a hegyeken, és szökell a dombokon.

2010. november 22., hétfő

Amit nem hittem volna

Az ember csak írogat mindenfélét a nagy internetre, aztán egyszer csak meglepődik, hogy mások meg elolvassák, többen is, mint elsőre gondolná. Történt egyszer, itt az északi Finnországba, hogy a Finn Igazságügyi Minisztérium, különféle okokból úgy döntött, hogy számítógépein az addig használt borsos árú irodai programokat lecseréli az ingyenes OpenOffice programra. Ugyebár, a közhiedelemmel ellentétben itt sincs kolbászból a kerítés, a jó gazda itt is fogához veri a garast. Ugyanakkor a finnek nem azok a tipikusan kapkodós népek, az elhatározást alapos felkészülés követte, hogy kidolgozzák a váltás pontos menetét. Szumma szummarum, az elhatározás 2003-ban történt, a programok telepítése 2006-ban, s a projekt csak mostanában zárul le. Ugye a feladat hatalmas volt, több mint tíz ezer számítógép átállításáról beszélünk. A felhalmozódott tapasztalati anyag kincset érő, különösen, ha más országok is hasonló lépéseket terveznek. A feladatot levezénylő finn csapat több publikációban is leírta tapasztalatait, s idén nyáron megjelent a témában egy összefoglaló mű is, a projekt vezetőjének tollából.
Miután engem érdekelnek az ilyen témák, s mivel a finn példát nagyon jónak tartottam abból a szempontból, hogy hogyan kell egy ilyen váltást megtervezni és kivitelezni, írtam hát róla egy cikket arra a magyar nyelvű internetes oldalra, amely a magyar szabad szoftverekkel bármilyen szempontból foglalkozó emberek találkozási pontja. (Ez ugye nem más, mint a Hungarian Unix Portal, vagy, ahogy mindenki csak emlegeti, a HUP.) Tehát írtam a témáról egy cikkecskét, mely megjelent ott, s mely akkor és ott nem váltott ki különösebben nagy visszhangot.
Közben a nagyvilágban is zajlanak az események, kormányváltás, önkormányzati választások, miegymás. És egyszer csak olvasom a hírekben, hogy kormányunk digitális stratégiát tervez, mert a számítógépek világában is moderálni kellene azt a mérhetetlen pazarlást, ami az elmúlt időszakban ment. Kevesen tudják, és talán meg sem haladja már az emberek ingerküszöbét, de Magyarország olyasmire költött az elmúlt években forint tíz milliárdokat, amiket tőlünk sokkal gazdagabb országok sem engednek meg maguknak. Így van az például, hogy minden magyar felsőoktatási hallgató rendelkezik ingyenes Windows és MS Office licencekkel. Persze ezek a programok csak látszólag ingyenesek, hiszen az állam (azaz minden adófizető) mintegy ötven milliárd forintot fizet ki érte egy 2009 tavaszi megállapodás alapján. Lehet, hogy jó ez, lehet, hogy nem, mindenesetre ugyanebben az időszakban Finnország vált OpenOffice-ra, aminek ingyenes a licenszelése. De sorolhatnánk számos más aspektust is. Lényeg az, hogy a kormány, úgy tűnik, váltani akar az eddigi pénzszóró módszerről, s ezzel kapcsolatban készült egy vitairat, melyet a fent emlegetett HUP internetes oldalon a hozzáértők elé bocsájtottak, s kijelentették, hogy várnak minden javaslatot, véleményt, kritikát. Akkor és ott bátorkodtam megjegyezni, hogy milyen jó lenne, ha kormányunk tudna a finn példáról, és Magyarországon is megpróbálnának a megfelelő helyeken váltani a fizetős programokról az ingyenes, nyílt programokra.
S lőn csoda, a Minisztérium emberkéje visszaírt, hogy igen, olvasták a cikkemet, s be is építették a vitairat anyagába. Bevallom, nagyon örültem ennek. Már ugye annak is, hogy írásom felkeltette az „illetékesek” figyelmét, de még inkább annak, hogy Magyarország esetleg ebben is jó irányba mozdul. A finnek ezzel a programváltással négy év időtávlatban mintegy két millió eurót spóroltak meg. Ez bizony forintban már milliárdos nagyságrend. Ráadásul a fennmaradt költségek is nem egyszerűen egy külföldi cégnek kerültek kifizetésre, hanem hazai programozókat bíztak meg belőle a szükséges hiányzó programok megírására. Tehát az a pénz is otthon maradt, a saját országban teremtett új munkahelyeket, a saját ország gazdaságában forgott. De jó lenne, ha valami hasonló valósulna meg Magyarországon is!
És az ember már-már elhiszi, hogy érdemes a gondolatait eregetni a nagy internetre, mert néha olvassák is, és nagy ritkán esetleg hasznára is lehet másoknak.

2010. november 9., kedd

A nagy csövezés. 7. felvonás: Végre, vége!

Bizony, ez is elkövetkezett! Az utolsó csempéket is felrakták, az utolsó réseket is kifugázták, beszerelték a lámpákat, föltették a plafont. És bejelentették, kész, lehet visszaköltözni! Hurrá, hurrá! Zsuzsi már pénteken nekiállt visszahordani a ruhahalmokat, s szombaton érzékeny búcsút vettünk a Lepokoti szőke nénijétől, átadtuk a kulcsokat, autóba pattantunk, s elrobogtunk kis lakásunk felé. A hétvégénk ennek megfelelően a takarítás jegyében telt, hiszen maradt jócskán por a munkák után.
Visszatekintve erre a tíz hétre, amelyet a Lepokotiban töltöttünk, szerintem nagyon tanulságos volt. Érdekes volt olyan sokféle másmilyen emberrel találkozni, kicsit látni, hogyan éltek néhány generációval ezelőtt errefelé. Azt hiszem, most sokkal jobban értékeljük, hogy este nem kell begyújtani a kályhákba, hanem csak jön a meleg a radiátorokból. Hogy este nincs rekkenő meleg, reggel meg borzongató hideg, hogy a konyhába ki lehet sétálni pizsamában is, a megfázás kockáztatása nélkül. A füstszag sem fog annyira hiányozni, annál inkább a szép rendezett nappali meg a hintaszék a könyvtárszobában.
Itthon kezdünk visszazökkenni a szokott kerékvágásba, a szokásos programok mennek a gyerekeknek, így csaknem minden délután megyünk valahová. Közben megérkezett az első valamirevaló hó, s ezt a gyereksereg természetesen kitörő lelkesedéssel fogadta. Balázs meg az ovisok már túl vannak az első szánkózáson, hógolyózáson. Sajnos a hét második felére enyhülést ígérnek, úgyhogy visszatér a locspocs idő, de addig is élvezzük kint a jó kis hideget, bent meg az új fürdőszobában a padlófűtést.

2010. november 5., péntek

Kapcsolat

A napokban, sokadik alkalommal, ismét elolvastam Carl Sagan Kapcsolat című könyvét. Sagan nagy mesélő, úgy tud beszélni a tudományról, a tudósságról, hogy az embernek egyből visszatérnek tán elveszettnek hitt motivációi a kutatással kapcsolatban, s ráébredünk, hogy a legnemesebb tevékenységet műveljük, amikor a természet titkait kutatjuk. Sagan munkássága a tudományos ismeretterjesztés területén a legnagyobbakkal egyenértékű, Gerald Durrellel, David Attenboroughval emlegethető együtt. Kár, hogy olyan fiatalon meghalt. Legismertebb tévésorozata, a Cosmos, magyarul a Kozmosz: Személyes utazás címen is futott, annak idején nagy hatással volt rám. Emlékszem, tán tízéves lehettem, szombatonként ment, és nekem utána úszásedzésem volt. Úszás közben a Sagan által elmondottakon agyaltam, naprendszerekről, szupernóvákról, evolúcióról.
A Kapcsolat (eredetiben Contact címen jelent meg) nem ismeretterjesztő mű, hanem egy igazi tudományos fantasztikus regény a legjavából. Sajnálatos módon film is készült belőle, amely még érintőlegesen sem tudja visszaadni a könyv alaptémáit, és hangulatát. Azt a feszült izgalmat, ami átlengi egy világrengető felfedezés napjait, a tudóstársadalom rivalizálva együttműködését, a tudomány helyét egy teljes személyiségben, és a többit.
S van egy téma a könyvben, amit a politikai korrektség jegyében ejtettek a filmből. Nagy kár, ugyanis ez a könyv egyik fő témája, s Sagan többi művét ismerve neki magának is fontos volt ez, máshol is körüljárja a témát. Hol van Isten helye a tudós világképében? Valóban a tudomány kizárja a hitet? Érdekes olvasni a témában ismert sztereotípiákat. A fundamentalista vallásos szónok így mennydörög egy tévébeszédben: „Valójában mit tett értünk a tudomány? ... Tényleg boldogabbak lettünk tőle? ...Vagy a tudomány csak kábít bennünket mindenféle játékszerekkel, technikai szerkentyűkkel, és közben aláássa a hitünket? ... Ezeknek köszönhetjük a hidrogénbombát! Bocsásd meg nekem, Istenem, hogy képtelen vagyok hálásabb lenni ezekhez a kedves lelkekhez.
De a sztereotípia természetesen a másik oldalról sem kevésbé sekélyes. A tudós például így minősítgeti az egyik vallási vezetőt: „...ön, Rankin úr, mindent, amit képtelen megérteni, Istennek tulajdonít. Isten a szőnyeg, ami alá besöpri a világ minden rejtélyét, mindent, ami próbára teszi az értelmét. Ön ezekre egyszerűen kikapcsol, mondván, hogy mindez Isten műve.” Hát nem valamennyien hallottuk már ezeket a szövegeket pro és kontra?
De ahogy halad előre a történet, érdekes dolog történik. Kiderül, hogy egymás motivációinak megismerése után egyáltalán nem ütközik a kétféle világnézet, sőt, úgy is fogalmazhatunk, hogy mind a hívő, mind a tudós elme ugyanazt a dolgot műveli. Keresik az Igazságot. A vallásos a kinyilatkoztatásokban, vagy a személyes élményekben keresi Istent, aki maga a végső ok, a természetben található rend alkotója és elrendezője. A tudós kutató az empíria eszközeivel vizsgálja a természetben található rendet, s megpróbálja megismerni a jelenségek okait. Fájóan kevesen ismerik föl, hogy ez ugyanannak az éremnek csupán két oldala, ugyanannak a belülről fakadó keresésnek kétféle megnyilvánulása. Nagyon ritkán jön létre ez a másfajta Kapcsolat, amikor, mint a könyvben is, a hit és a tudomány összekapcsolódik, és egy irányba mutat.
A hit és vallás természetéből fakadóan személyes dolog. Míg a természeti törvények bárki számára demonstrálhatóak, addig a hittel kapcsolatos élmények nem. Éppen ezért a hit és tudomány ilyenfajta egymásra találása is csak egyes embereknek személyesen adathatik meg. Sagan könyvében a tudós főhősnő megtalálja kérdésére a személyes választ: „...van egy értelem. Ez volt mindenek előtt. A világegyetem csak utána keletkezett.” S ez már több is, mint elég.

2010. október 27., szerda

A nagy csövezés. 6. felvonás: Nyúlik, mint a rétes


Ahogy az várható volt, a dolgok a valóságban nem olyan egyszerűek, mint képzeletünkben, ezért a valóság egész máshogy működik, mint az ideális világ. Ez az axióma képeződik le most igen kézzelfogható módon vidéki kis életünkben, különösen tekintettel a felújítási projektünkre. Mert ugye a vécé elkészült, s már csak a fürdőszoba van hátra. Mennyi időbe kerül kicsempézni és járólappal ellátni egy fürdőszobát? Igen, igen, szinte semmi perc. Maga a munka szinte nincs is, olyan pici a fürdő, hogy egy hosszabb ebédszünetben fel lehet pakolni a gyönyörű kerámialapokat. Van ugyan némi szükséges várakozási idő, de mindennel együtt legyen mondjuk három nap. Mármint az ideális világban. Mert ha mindezt felülírja a nagybetűs élet, és a vállalkozó beteget jelent, és aztán a csúszó munkák miatt ide oda rohangál, a három nap igen könnyen duzzad két hétre, ahogy esetünkben is.
Tegnap végre eljutottunk oda, hogy a csempe már a falon, és talán a járólap is a helyére kerül még ma. S még ezt is csak telefonos fenyegetőzés hatására, ugyanis Zsuzsi így gyakorolja a finn nyelvet a szombaton esedékes nyelvvizsgája előtt. No, de legalább haladunk. Az éppen aktuális hatodszor módosított határidő most kedd, amikor végre visszaköltözhetünk lakáskánkba. S már nagyon ideje lenne, mert a csapat alaposan elfáradt, s az iskola, ovi, munkahely nem nagyon veszi figyelembe a szokatlan körülményeket. Ott csak elvárják a szokott teljesítményt.
Közben beköszöntöttek az első fagyok, néha eső esik, néha hó. Reggelente még alaposan fagy, és most már sötétben indulunk s érkezünk haza. A hideg miatt már minden nap tüzet kell rakni a szobákban, s reggel gyakran még így is fázunk. Tegnap például későn értünk haza, ezért nem fűtöttem be, s ez alapvető hibának bizonyult, mert reggel senkinek se akaródzott kimászni a nagyjából meleg ágyból. Viszont utána a hidegben mindenki expressz sebességgel öltözött, így nem késtünk el az indulással.
Botond tegnap hazahozta az őszi időszak első dolgozatcsomagját. Itt az a szokás, hogy a dolgozatokat fél évente háromszor összegyűjtve, csomagban küldik haza megtekintésre. Büszkén jelenthetem, hogy Botond ezúttal remekelt. Több dolgozata, a matek és a környezetismeret is hibátlan lett, s a többiben is csak egy vagy két pont levonása lett. Ezzel nagyon elégedett vagyok, s ezt mondtam is neki. Reméljük, ez mostanában így marad, s Balázs is követi majd a jó példát.
Az utóbbi időszakban többször jártunk uszodában. A kangasalai uszoda még csak tavaly nyílt, s itt van a Lepokotihoz igen közel. Miután a hideg időben, főleg hétvégén a gyerekekkel nem nagyon tudunk kimenni, ezért többször is ellátogattunk az uszodába. Ezt mindenki nagyon szereti, s a csapat ilyenkor jól lefárad fizikailag is, és éjjel garantált a jó alvás. Luci kifejlesztett egy újfajta pancsikálási módit a gyerekmedencében. A hátára és a karjára felszerelünk ilyen felfújható szerelvényeket, ami teljesen fent tudja tartani a vízen. Ezután gyorsan pörgeti a lábát, és oda furikázik a medencében, ahová csak akar, nem zavarja, hogy nem ér le a lába. Ez mindenkinek nagyon tetszik, természetesen főleg Lucának, de többieknek is, mert nagyon látványos. És főleg jó fárasztó, s ezzel teljesen le lehet meríteni a kisasszony energiaraktárát. Mondhatni ezzel hozzánk lehet őt is fárasztani.

2010. október 12., kedd

A nagy csövezés. 5. felvonás: Kifelé lábalunk

Igen, úgy érzem, kifelé haladunk a lakásfelújításból, mivel múlt héten pénteken a nedvességügyi szakember száraznak nyilvánította a fürdőszobánkat is. A munkások ennek hatására látványos működésbe kezdtek, minek során eltávolították a nappalink és a fürdőszoba közötti fal alsó részét, némi parkettát, s megkezdték a WC járólapjának leragasztását. Azt ígérik, hogy mintegy két heti munka van hátra, azaz az eredeti időponthoz képest mintegy két héttel talán vissza is költözhetünk lakásunkba. Aminek, valljuk be, igazán ürülnénk már. Természetesen mindez biztos csak akkor lesz, ha már elmúlt, ugyanis előjöhetnek még váratlan hibák. A nappali radiátorát például át kellett csövezni, mert rosszul volt bekötve. Sajnos olyan gyenge csövet raktak be a régi helyett, hogy félek, igen hamar el fog az törni, hacsak nem vigyázunk rá nagyon.
Szombaton rakodással töltöttük a napot, a könyvespolcra hordtuk vissza a holmi egy részét. Vasárnap, a mise után otthon ebédeltünk. Ezt délutáni alvás követte, majd végre ellátogattunk az uszodába. A gyerekek jó ideje kérték, hogy menjünk, de valahogy nem került rá eddig sor. Most végre valahára teljesülhetett az óhaj, s az egész csapat lelkesen úszott, pancsolt, fürdött az usziban. Ennek hatására este remekül aludt a társaság, ami igencsak ránk fért már.
A hét másik jelentős híre, hogy Botondot megválasztották az iskolatanácsba, mint az osztályuk képviselőjét. Nagy az öröm, mert már tavaly is pályázott, de akkor csak második lett. Az is kiderült, hogy egyenlőre elég homályos fogalma van arról, hogy mit is kellene csinálnia az osztály képviselőjeként, de beszélgetünk róla, s reméljük, majd csak kiderül számára is, és nem utolsó sorban számunka is.

2010. október 4., hétfő

A nagy csövezés. 4. felvonás: Hétvége, amikor pihenni kell

Az utóbbi hetekben fürdőszoba-felújítás projektünk csigalassúsággal bandukolt előre. Ahogy várható volt, megállapították, hogy szárítani kell a vizes blokk beton alapját, mert alaposan átnedvesedett. Ezért beraktak két nagy forrólevegő fújót, meg két légszivattyút, ami a levegőt a tetőszellőzőn át kiviszi a lakásból, szóval a forró levegő nem megy át a lakás többi részébe. Elmés megoldás.
Ez három hete történt, azóta nem sok. Időnként megmérik valami műszerrel, hogy mennyire nedves még az alap, aztán szárítják tovább az egészet. Múlt hét elején végre megállapították, hogy a WC helyisége már jó, ezért onnan elvitték a szárító gépeket, de a fürdőben továbbra is „ott fúj”. Hétfőre ígérték a következő mérést, addig biztosan nem kezdik a csempézést.
Közben kiderült az is, hogy nappalink radiátora fordítva van bekötve, szóval azt is át kell szerelni, ezért pedig leszünk szívesek lepakolni a könyvespolcról. Ez volt az a pillanat, ahol Zsuzsi dühbe gurult, és felhívta a kivitelező céget, hogy jó, de akkor ők meg legyenek szívesek befejezni a gardróbot, mert már nincs hova pakolni. Amúgy sem értem, miért jó az, hogy minden munkát elkezdenek, de semmit se fejeznek be, így minden félkészen áll. No mindegy, a telefon után, már másnap befejezték a gardróbunkat. Miért is nem lehetett mindezt már három hete, s akkor már jó régen elpakolhattuk volna a felfordulás jelentős részét. No, mindegy. Így viszont a szombatunk valóban a nappali falát borító könyvespolc lepakolásával telt. Remélem, jó munkás embereink nem képzelték azt, hogy egyszerűen leakasztják majd a polcokat a falról. Az a polc ugyanis a szabadalmaztatott Ortutay szerelési technikával került rögzítésre, ami azt jelenti, hogy bombatalálat esetén is a helyén marad. Nem baj, majd lemondanak a leszereléséről, szerintem ez úgysem szükséges a csövek szereléséhez, legfeljebb ezt munkásaink még nem tudják.
Szóval a szombatunk pakolással és az állapotok helyrepofozásával telt. Közben fiaink cserkészkiránduláson vettek részt, ahol amúgy jól érezték magukat. Ennek köszönhetően leánykáink idillien babáztak, míg mi pakoltunk. Vasárnapunk még érdekesebben alakult. Hajnali fél öt magasságában Luca babánk közölte, hogy ő nem hajlandó többet a Lepokotiban aludni, és ő most már föl is kel. Mondanom s kell, indítványa nem aratott osztatlan sikert. Miután ő viszont ragaszkodott ehhez az ötlethez, s ennek igencsak hangot is adott (értsd hangosan bőgött), ezért hamarosan úgy döntöttem, hogy jobb, ha egy kel fel a Lucával, mintha valamennyi a Luca miatt. Nos, természetesen az egy én lettem. Lementünk hát a konyhába, ahol melegszendvicset gyártottunk a többieknek reggelire. Tíz hosszú perc után Luca közölte, hogy ő most már visszamenne alukálni, mert mégiscsak jobb a meleg ágyban, mint a konyhaszéken üldögélve. Mondtam is neki, hogy ácsi, most nem megyünk föl, mert már mindent előszedtem a melegszendvicshez, meg úgy is tudom, hogy ebből csak nyűglődés lenne. Mit tehetett mást? Üldögélnie kellet a széken, amíg én legyártottam a kilenc darab szabvány melegszendvicset piros-arannyal, sonkával, kolbásszal, sajttal. Azért jól elbeszélgettünk, de negyed hétkor, amikor végre elkészültem, megegyeztünk, hogy most már tényleg felmehetünk. Fel is mentünk, s eztán aludtunk is nyolcig, mint a kisangyal. Akkor keltünk a többiekkel. Én ennek a kis reggeli kalandnak köszönhetően egész nap úgy éreztem magamat, mint akit ringlispílben forgatnak.
Reggeli után, melyen a melegszendvics osztatlan sikert aratott, s az utolsó morzsáig elfogyott, viharos tempóban elmentünk misére. Szokás szerint késésben voltunk, de az esedékes gyónás apropóján még ráadásul negyed órával a szokott idő előtt akartunk érkezni. Nem részletezném, a lényeg, hogy odaértünk.
Mise után egyenesen a tamperei magyar családos kirándulásra mentünk Lempelébe, ahol is egész napos kolbászsütés, beszélgetés és számháború várt minket ismét csak Sándorunknak hála. Neki is láttunk a kolbászokat megsütni, meg beszélgetni, amikor fél óra elteltével Balázs közölte, hogy bepisilt, mert nem bírta a nadrágján kicsatolni a derékszíjat. Ekkor mondtam azt, hogy szerintem ideje távoznunk. Zsuzsi befűzte a fejemet, hogy Móniékhoz menjünk, ahol Balázsunk száraz ruhát kapott, míg én továbbra is forgó fejjel próbáltam ébren maradni. Luci Móniéknál hamarosan elaludt, köszönhetően talán a reggeli kukorékolásnak, s sajnálatos módon lázasan ébredt. Gyorsan hazaautóztunk hát, s hamar ágyba raktuk a gyerek sereget.
Vasárnap este volt Szent Ferenc atyánk ünnepének előestéje. Ez alkalomból elénekeltük a tranzitus liturgiáját, ahogy az az Országúti Ferencesek honlapján szerepelt. Jó volt ismét énekelni a régi dallamokat, s ezzel zárni igen mozgalmas hétvégénket, amikor is köztudomásúlag pihenni kell.


2010. szeptember 22., szerda

Véget ért egy korszak

Éppen egy éve volt, hogy Zsuzsi elkezdhette a szuper-intenzív finn nyelvtanfolyamát, s tegnap volt a napja, amikor is bizonyítványt osztottak neki. Ezen egy év alatt (némi szünettel) heti öt napon át, napi hét órában tanulta a finnt, s el is jutott az erős alapfokról az igen erős középfokig, vagy talán a felső fok első lépcsőiig. Már a kurzus lején bőséges szókészlettel rendelkezett Zsuzsi, hiszen hat év nyelvi környezetben nem múlik el nyom nélkül, még az én esetemben sem, pedig én aztán köztudottan nyelvi antitalentum vagyok. Megállapíthattuk, hogy a kezdeti előny egyáltalán nem múlt el a kurzus folyamán, hanem amennyivel magasabb szinten lépett be az elején, annyival erősebben is fejezte be, ha tudását összehasonlítjuk azokkal a kurzustársaival, akik teljesen a nulláról indultak. Ma már kedves feleségem finnül intézi az intézni valókat iskolában, óvodában, orvosnál, vagy hivatalban, s ez nagy elégedettségére szolgál mind neki, mind nekem, sőt, alighanem a finneknek is. Zsuzsi ki is jelentette, végre egy nyelv az életében, amivel igazi sikerélménye van. S ennek én igen örülök.
Persze most, hogy a kurzusnak vége, ismét előjönnek a régi problémák. Állás kéne, ami pedig szemmel láthatólag nincs. Most már meghirdetett állás sincs, s a belső információk is egyre csak arról szólnak, hogy nem vesznek föl sehol új posztdokot. Hogy mit hoz a holnap? Kíváncsian várjuk.

2010. szeptember 13., hétfő

A nagy csövezés. 3. felvonás: S mi még azt hittük, ezt már nem lehet fokozni...

Az elmúlt hét végén sebeiket nyalogatva pihegtünk az iskolakezdés nem csekély tempójától aléltan. Zsuzsival megegyeztünk abban, hogy azon a héten az volt a legjobb, hogy már vége van, s lehet kicsit pihenni, s az elkövetkezendő munkahét lazább lesz. (Lett lészen vala volt. Hogyan kell magyarban az elmúlt eseményekre jövő időben hivatkozni?) Hát, nem így történt.
Az első fellegek hétfő dél körül jelentek meg, amikor is Zsuzsi kétségbeesetten felhívott, hogy telefonáltak neki a kórházból TBC ügyben. Luca tüdőröntgenén láttak valamit, ezért neki anyukástól be kellene feküdnie három éjszakára a kórházba. Igyekeztem családunk fő támaszának mutatkozni, s nem pánikrohamot kapni. Ehelyett határozottságot színleltem, s próbáltam megnyugtatni Zsuzsit, hogy minden rendben lesz, és én majd otthon állom a sarat... Mondanom se kell, hogy szerdára már volt egy időpontunk Balázsnak a kórházba fogszabályozás ügyből kifolyólag, s hogy éppen akkor adódott Zsuzsinak egy állásinterjú is, szóval cirka három párhuzamos program egyszerre. Kedd este tehát elvittük Lucát balettozni, majd ez után egyenesen elvittük a kórházba, ahonnan késő este értünk haza a többikkel a Lepokotiba. A szerda még viszonylag kibírhatóan indult, reggel elfuvaroztam Botit a suliba, Virágot az oviba, majd beállítottunk a kórházba. Végre néhány érdemi részletet is megtudhattam arról, hogy voltaképpen miért is kell Lucinak ez a tortúra. Szegénykémnek az orrába csövet dugtak, azon át vettek mintát a gyomrából, meg köpetmintát. Szerda délelőtt orvos vizsgálta, vérvételekkel és újabb tüdőröntgennel stresszelték. Végül sikerült minden programot abszolválni, s ez már önmagában is csodával határos. Balázsról ismét megállapították, hogy fogszabályzó kell majd neki, de a fogorvos szerint majd csak egy vagy két év múlva, és nem igényel semmi speciális kezelést. (Legalább ezt megúsztuk.) Zsuzsinak jól sikerült az állásinterjú, majd elválik, hogy a leendő munkaadója is így értékeli e, és fölveszi e Zsuzsit. Ezután hazahajtottunk, s begyűjtöttük Botit és Virágot. Délután Zsuzsi még elvitte Virágot gyógytornázni, majd vacsora után az egész társasággal ismét elautóztunk Tamperébe, ahol Zsuzsi és Luca befeküdt a második éjszakára a kórházba.
Csütörtökön arra ébredtem, hogy Virág lázas. Mint kiderült, az oviban valami egynapos influenza járvány dúl, ami a lehető legszerencsétlenebb időpontban ért el hozzánk. Ekkor már közel voltam ahhoz, hogy elszakadjon nálam a cérna. Mit volt mit tenni, Virág kapott lázcsillapítót, ezután a fiúkat elvittem kocsival az iskolába. Még beszóltam az oviba, hogy Virág nem jön, mert beteg. Ezután hazarohantam, összeszedtem Virágot, akinek akkorra szerencsére már lement a láza, s így együtt mehettünk Tamperébe Lucáért. Zsuzsi elhúzott a tanfolyamra, én hazajöttem a két lánnyal, és ebédet gyártottam nekik. Miután megjött Zsuzsi, összeszedtem a fiúkat, akik szintén elkapták az influenzát, és egyik rosszabbul volt mint a másik. Na ez volt az a pont, ahol töröltem az aznapra beütemezett összes többi programot. Szerencsére a délutáni össznépi pihenés jóvoltából mindenki jobban lett, s este ismét vacsi után visszaszállíthattuk a kórházas csapatot Tamperébe.
Pénteken reggel szerencsére a fiúk már jól voltak, így mehettek iskolába, de Virágot nem engedtem oviba, mert szerintem ő még nem volt teljesen jól. Miután a fiúkat leszállítottam a suliba, Virággal elmentünk Tamperébe, ahol Lucit végre megszabadították csöveitől, s ezért igen vidáman volt. Sajnos, mint kiderült, egész délelőtt orvosi vizsgálatra kellett várnia, ezért Virágot áttestáltam Zsuzsira, én pedig néhány órára ellátogattam munkahelyemre, mert hát néha dolgozni is kellene...
Közben jött a telefon, hogy egy óra körül menjünk el a lakásunkra, mert ott van az építésvezető szakember, aki vázolja a felújítás további menetét. Nos, itt is alulbecsültük a dolgok komplikálási lehetőségeit. Kiderült, hogy az egész vizesblokkunk el van ázva, ezért szárítani kell két hétig. Ezután kiveszik a fürdőszoba és a nappali közötti falat, jelentős mennyiségű parketta kíséretében. Summa summarum, még legkevesebb négy hétig biztosan nem lesz kész a felújítás, és jelentős pluszmunkák és pluszköltségek várhatóak az eredeti tervekhez képest. Mondanom se kell, nem örültünk a hírnek... Péntek estére azért még egy balett belefért Virágunknak, akinek addigra már kutya baja se volt.
A hétvégénk a rókagomba és Luci influenzája jegyében telt el. Mert persze Luci se hagyhatta ki kellemetlen kis házi-járványunkat, így szombaton kivételesen ő volt lázas. De hogy valami jó is legyen, megjött az esős idő, ami sok sok rókagombát jelent a szomszédos kiserdőben Nosza, nem hagytuk lehetőségeinket parlagon heverni, pénteken és szombaton is kilátogattunk a terepre, s begyűjtöttünk egy egy adag jóféle rókagombát. Hmmm, az a remek gombás rántotta, ami abból készül!
Szóval így telt nem éppen eseménytelen elmúlt hetünk. Remélem, ezt már tényleg nem fogja mostanában überelni az élet, mert ha igen, akkor kérelmezni fogom a nyugdíjazásomat...

2010. szeptember 5., vasárnap

A nagy csövezés. 2. felvonás: Lepokoti

Elérkezett hát végre a várva várt költözés napja, vasárnap. Bevallom izgultam. Eredetileg arról volt szó, hogy két szobát kapunk, amelyek összenyílnak, de ez bizony igen szűkösnek ígérkezett. Délelőtt még elmentünk misére, azután aludtunk egy délutánit és öt órakor bezsúfolódtunk a kocsiba, s elhajtottunk átmeneti szállásunkra. Ruháink bőröndben, zsákokban, hála, főleg Zsuzsinak.
A szállás, mint már talán említettem, a Kangasalan Lepokoti nevű helyen van. Ez egy jó száz éves régi kúria, a századelő stílusában berendezve. Amolyan múzeum féle, de ahol néhány szobát kiadnak. Finnország sok híressége lakott ebben a házban, kezdve Mannerheimtől, Sibeliuson át Jalmari Finne-ig. Van is egy szoba a hírességeknek dedikálva, ahol az illetők tárgyai, fényképei vannak kiállítva. Mondtuk is Zsuzsival, hogy száz év múlva majd mi is ott leszünk, mint a Lepokoti nevezetes lakói. Ehhez már csak híressé kell válnunk...
Mikor megtekintettük leendő szobánkat, rögtön láttam, hogy félelmem nem volt alaptalan. A szobák ugyanis hálószobák, a szó legszorosabb értelmében, azaz kicsik, s ez főleg a gyerekszoba esetében kritikus. Szerencsére a néni mondta, hogy kaphatunk egy harmadik szobát, s mi kapva kaptunk az alkalmon, így most a teljes folyosó vége a mi territóriumunk a felső szinten, ami tulajdonképpen egész kényelmes állapot. A ház valóban évszázados, a szobákban cserépkályhával fűtünk, vécé és fürdő a földszinten. (Viszont van internet a szobákban, ami nem elhanyagolható szempont hálózatfüggő családunknál.)
A ház festői környezetben áll, a falu szélén, egy tó partján. Reggelente gyönyörű, színes napkeltékre ébredünk, már amikor éppen nem borult az idő, mint pont ma. A napi menetrendünk jelentősen módosult. Reggel hatkor kipattanunk az ágyból (itt némi túlzás érezhető a megfogalmazásban), majd életre babusgatjuk a csibéket. Gyors kakaózás után negyed nyolc magasságában elviharzunk lakásunkba, a lányokat lerakjuk az oviba, a fiúkat elindítjuk a suliba, s mi éppen csak rohanva elérjük a szokásos buszunkat. (A sofőrök már széles vigyorral megvárnak a megállóban.) Délután az egész társaság ugyancsak az Erämiehentiében a lakásunkon gyülekezik. Zsuzsi ér először haza, ahol megszemléli, hogy a munkások mekkora részt semmisítettek meg aznap a fürdőszobánkból. (Már a plafon és a padló eltávolítva, a felek egy része is, a szaniterekkel egyetemben.) Aztán főz, meg összeszedi a lányokat, Balut. Boti közben hazaér, s a fiúk csinálják a leckét, míg a lányok általában babáznak. Azután abszolváljuk az aznapi szokásos délutáni programot, balettot, cserkészetet, gyógytornát, mikorra mi jut. Aztán eszünk, majd átautózunk a Lepokotiba. Itt már csak az esti fürdetés, vacsi, ágyba zuhanásra van idő, s energia. Így is jó, ha tizenegyre ágyba kerülünk.
Tegnap mindezt érdekes esemény fűszerezte. Konferencia volt a Lepokotiban. Afrikai szakértők érkeztek, hogy finn kollégáikkal a csirketenyésztés legújabb módszereiről értekezzenek. Ez különösen annak a fényében érdekes esemény, hogy a finn boltokban alig lehet csirkehús féleségeket kapni. Igaz, fölvilágosítottak, hogy a csirkecomb, csirkemáj és fagyasztott egész csirke lefedi a helyi igényeket. Én meg csak álmodozhatok egy jó kis csirkenyak pörköltről...
A hétvégénk is mozgalmasan alakult. Szombaton a fiúknak sportnap volt az iskolában, ezért fél kilencre vittem őket, s délre mentünk értük. Közben vagy másfél órát otthon töltöttünk, de többet nem, mert fűtés híján már jó hideg van a lakásunkban. A vécét végleg kiszedték, a fürdőszobából pedig kivették a falakat, a mennyezetet és a padlót. Innen már csak hozzátenni lehet, remélem, hamarosan azt is megkezdik. Legalábbis kaptunk egy emailt, hogy most már mielőbb válasszunk csempét és járólapot.
Vasárnap délelőtt mise volt, délután meg játszóház ismét, a tamperei magyar családos csapattal. Jó volt ismét találkozni pár régi ismerőssel. Amúgy a jövő hetünk minden napjára is van némi program. A legizgalmasabb a szerda lesz, amikor is Balázsnak ismét jelenése van a kórházban. Ezúttal a szájcsontozat fejlődéséért aggódnak, azt vizsgálják majd meg. Közben Zsuzsinak lesz majd egy munkainterjúja, szóval meg kell majd valahogy oldani, hogy addig a Balázsra vigyázni tudjak. Reméljük, legalább az eső nem esik majd aznap...
Asszem ennyi elég is mára. Írom ezt vasárnap éjjel közvetlenül lefekvés előtt, meglehetősen fáradtan.

2010. szeptember 1., szerda

A nagy csövezés. 1. felvonás: Beüt a ménkű

Igen, elérkezett, amit már majdnem egy éve vártunk, vagy nem vártunk. A mumus neve ezúttal: csőfelújítás... Úgy kezdődött, hogy tavaly ősszel, egy játszótéri beszélgetés során a szomszédoktól hallottuk, hogy lakóközösségünk generál vízvezeték-felújításra készül. Hogy miért pont most? Ugye tart a híres neves gazdasági depresszió, s a finn állam a gazdaság fellendítésének azt a módját választotta, hogy egyrészt mérsékelték a hitelkamatokat, másrészt mérsékelték a fogyasztási adókat (értsd áfa), harmadrészt kedvezményes hitelekkel és vissza nem térítendő támogatásokkal támogatták az infrastrukturális jellegű munkákat. Az első két intézkedés hatására ugye több pénz maradt az embereknél, a harmadik hatására pedig a több pénzt (legalábbis egy részét) építkezésekre és felújításokra fordították, azaz felpörgött az építőipar, plusz a belső fogyasztás. Reméljük, mindez hosszú távon is jótékony hatású lesz, mert szubjektíve ugye nekünk ez azt jelentette, hogy a lakáshitel terhünk csökkent, és a számláink sem szálltak el. Továbbá azt, hogy a lakóközösségünk belevágott a vízvezetékek renoválásába hiszen kaptunk hozz kedvezményes hitelt és támogatást. A házakat körbeásták, megcsinálták a talajvíz elvezetést a belső utak alatt, kicserélték a kerítéseket, a fűtés csöveit és a radiátorok szelepeit. Plusz a hideg és meleg víz csöveit, a fürdőszobát és a vécét. A munka házról házra haladt, s a mienk az utolsó az ötből.
A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy mintegy hat hétre ki kell költöznünk lakásunkból, mivel a fürdőt és a vécét az utolsó csapszelepig lebontják, padlót falat plafont kiszerelik, szanitereket is elviszik. Ezért a teljes vizes blokk használhatatlan, azaz a lakásban nem maradhatunk. Miután hosszas rágódás után ezt már a tavasszal felismertük, rögtön jött a kérdés, na de hová költözzünk? A szomszédok többsége nagyszülőkhöz, rokonokhoz költözik, de nekünk ez nem járható, mert a fiúknak iskola van, nekem munka, Zsuzsinak kurzus, azaz nem mehetünk egy hónapra Magyarországra. Kerestünk, kutattunk, s az egyik kollégám jóvoltából találtunk is egy helyet, amelyet augusztus utolsó vasárnapjától le is foglaltunk hat hétre. Megnyugodva vártuk hát az eseményeket, amikor alig két hete beütött a ménkű.
Ugyanis értesítettek, hogy a felújítás olyan jól halad, hogy a mi részünket két héttel előbb kezdik, s leszünk szívesek néhány kisebb helységet kiüríteni. Mondanom sem kell, sokaknál nem volt ez népszerű fejlemény, a szomszédok közül másoknak is gondot jelent hipp-hopp átszervezni a költözködést. Szerencsére megnyugtattak a munkavégző cégtől, hogy az első héten még csak kisebb fúrások lesznek, addig még ott tudunk lakni, de kipakolni, azt azért ki kell. Hát jó. Kár, hogy abban a néhány kisebb helyiségben zsúfolódott nem csekély ruhakészletünk kilencvenkilenc százaléka: gardrób, beépített szekrények, konyha és a komplett vizesblokk. Zsuzsi végezte a munka oroszlán részét, de azért én is segítettem a ruhakészlet bezsákolásában. Talán említenem se kell, rövidke egy nap alatt teljes káosz uralkodott el a lakásban, s végül már a napokat számláltuk vasárnapig, amikor is végre kiköltözhettünk.
A munkák valóban elkezdődtek. Először kiszedték a plafont, eltávolították a konyhabútorok egy részét, kifurkálták a falakat, majd behúzták az új vízvezetékeket. S hogy az életet mindez nem komplikálta eléggé azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy erre jött még a full sebességes iskolakezdés. Ez azt jelenti, hogy Luca balett, Virág balett, szülői értekezlet Botinak, Balázsnak, tájfutás, cserkészet és a többi. Esténként már csak azon tanakodtunk, vajon ezúttal mit felejthettünk el?
Mindehhez egy csodás mellékszál is társul. Kiderült, hogy valakinél, aki áprilisban és májusban ugyanarra a misére járt, mint mi, TBC-t diagnosztizáltak, ezért az egész templomi sokaságot beutalták a megyei kórházba tüdőszűrésre, a gyerekeket meg bőrpróbára. A mi körünk a négy gyerekkel éppen erre a hétre esett, úgyhogy a fentebb emlegetett mindenség tetejébe még nyertünk két ingyenes látogatást a kórház laborjába, ahol a gyerekek szurit kaptak pénteken, hétfőn meg vért vettek tőlük hajnali háromnegyed nyolckor. Ha láttak akkoriban gyereket süvöltve menekülni a tű elől, akkor a Balázs volt az... Amúgy a TBC miatt nem aggódtam, hiszen (az itteni gyerekekkel ellentétben) nálunk a család összes tagja be van oltva. Ennek megfelelően az összes bőrpróba negatív is lett, s remélem a vérpróbák is hasonló eredményt mutatnak majd.
Vasárnap végre átköltöztünk a Kangasalan Lepokoti nevű helyre, de erről részleteket, melyek igen érdekesek és tanulságosak is egyben, majd a csak következő felvonásban írok....

2010. augusztus 30., hétfő

Kenyérszaporítás

A minap megjelent a Magyar Elektronikus Könyvtárban egy könyv, ami érdekes hatást tett rám. A regényben, mely lényegében beszélgetések lejegyzett változataként van megszerkesztve, egy fiktív személy életútját próbálják a szereplők felderíteni. Ez a rejtélyes illető egy olyan témával foglalkozik, ami engem is egészen megmozgatott, és azután tovább gondolkodtam a témán.
Ha egy keresztény vallásos embernek feltesszük a kérdést, hogy vajon melyik a legfontosabb történet a négy Evangéliumban, akkor gondolkodás nélkül válaszolja majd, hogy a szenvedéstörténet. Anélkül, hogy egy pillanatig is kétségbe vonnám a Passió központi szerepét a kereszténységben, próbáljunk egy kicsit jobban körülnézni, hátha van ott még valami más is. Fontos dolognak tarom ezt azért, mert bárkinek, aki nincs otthon a teológiában, a Passió nagyon távolinak tűnhet. (Önkéntes szenvedés egy utópisztikus célért? Föltámadás? Nem igazán azok a dolgok, amivel a mai ember azonosulni szokott.) Ha valamennyire is ismerjük a Bibliát, akkor biztosak lehetünk abban, hogy lesz ott még más is, ami esetleg sokkal közelebb lehet a földhözragadt egyszeri emberhez, mint amilyen én is vagyok. És valóban. Van gy történet, amely méltatlanul kiesett a hosszú századok alatt a vallásos közfigyelemből, holott alighanem eredetileg igencsak központi helyet foglalhatott el. Ez pedig az a történet, amelyet közkeletűen csak a „csodálatos kenyérszaporítás” címkével szokás citálni. Hogy miért gondolom, hogy ez a történet sokkal fontosabb, mint ahogy ma szerepel a hitéletben? Azért, mert nem kevesebb, mint hatszor szerepel (Máté 14:13-21 és 15:32-39, Márk 6:31-44 és 8:1-10, Lukács 9:10-17, János 6:1-13) a négy Evangéliumban, azaz pontosan kettővel többször, mint a Passió! Máténál és Márknál ugyanis kétszer is szerepel, s ez mindenképpen felhívás a további vizsgálatra. Az is nagyon figyelemre méltó, hogy a történet leírása milyen aprólékos, és a részletek milyen jól megegyeznek az egyes verziókban, még Jánosnál is, aki pedig ugye nem szinoptikus, azaz nem a másik három evangélistával közös forrásokból dolgozott. (Azaz a többi történetnél jelentős eltérések vannak a János Evangélium és a másik három között.)
Nos, miről is van szó? Nem idézném egyik leírást sem, hanem szabadon vázolom a történteket. Jézus, mikor a sok tanításban elfáradt, vagy csak ennek látta idejét, kivonult Betszaida határába a tanítványaival együtt, hogy egy kicsit együtt legyenek. Igen ám, de a környék falvainak lakossága megneszelte, hogy a híres tanító (csodatevő?) és követői a közelben vannak, és kimentek, hátha látnak valami érdekeset. Jézus beszélni kezdett hozzájuk, és egyfajta spontán evangelizáció kerekedett (a szó legszorosabb értelmében). A tudósítások szerint valami ötezer férfi gyűlt össze, szóval a nemférfiakat is beszámítva mintegy nyolc-tízezer ember jöhetett el látni Jézust. Látni, hiszen ugye hallani a harmadik sortól nem nagyon lehetett őt. (Alighanem mindenki ismeri a sajtkészítőkről szóló poént.) Amikor aztán az idő már jól előrehaladott, egynémely földhözragadt tanítványok aggódni kezdtek a praktikus dolgok miatt. Hiszen az embernek ugye enni kell, és ahol tízezer ember összegyűlik, ott bizony sok ételre van szükség. Meg is jegyzi egyikük: „Kétszáz dénárnyi kenyér se lenne elég ennyinek.” Szóval a tanítványok sürgetik Jézust, hogy bocsássa el a tömeget, hogy azok bemehessenek a falvakba ennivalót vásárolni. Ám Jézus nem így tesz, sőt, itt hangzik el a küldetésre felhívó mondat: „Ti adjatok nekik enni!” De hát neki, és a tanítványoknak nem volt semmi ételük, de akadt ott egy fiú, akinek volt öt kenyere meg két hala. Ezek kulcsmomentumok: a felszólítás, meg az, hogy öt kenyér és két hal, sőt az is, hogy az se az övék volt, hanem úgy kapták egy fiútól, a legtöbb leírásban szerepel. És ekkor jön a csoda: Jézus megáldja az ételt, a tanítványok szétosztják az ötvenes csoportokban leültetett embereknek, és hogy, hogy nem, mindenki eszik, sőt, a végén tizenkét kosárral szedik össze a maradékot. Valódi megnyilvánulása az isteni szeretetnek. A csoda hatására a tömeg úgy fellelkesül, hogy királlyá akarják tenni Jézust, aki ezt látva megszökik, még a tanítványokat is hátrahagyva elmegy onnan.
A kilencvenes évek végén volt egy konferencia, amelyet pontosan erről a történetről tartottak, s ahol különböző bibliaiskolák adták elő saját értelmezéseiket a kenyérszaporításról. Vannak, akik a történetiséget hangsúlyozzák, mások a csoda mint lehetetlen isteni beavatkozás minőségét emelik ki. Egyesek szerint a történet az utolsó vacsora előképe, mások szerint a csoda valójában az, hogy a tömeget Jézus szava közösségekké szervezi (ötvenes csoportokban leültették őket). Van még számos más értelmezés is, de nekem a legérdekesebb az, amit Gyökössy Endre írt a témában. Ez alapján maga a csoda úgy történt, hogy amikor elhangzott a felszólítás, ti adjatok nekik enni, s a tanítványok elkezdték leültetni a tömeget (ugye ötvenes csoportokban), s elkezdték szétosztani az ételt akkor nyilván hamar kiderült, hogy ez bizony kevés lesz. Ekkor valaki elővette a tarisznyájából a saját uzsonnáját, és beadta a közösbe. Hamarosan előkerültek az élelmiszeres kosárkák, s annyi lett az étel, hogy miután mindenki jóllakott, tizenkét kosárnyi maradékot szedtek össze. Hogy hol itt a csoda? Hát ott, hogy az emberek leültek, a csoportokban már egyfajta közösségeket alkottak, s megosztották egymással a sajátjukat. Hogy ez miért csoda? Hát, nézzünk körül a világban, s akkor hamar megértjük, miért. Mert az ember olyan, hogy még a sajátjaival se szívesen osztja meg a dolgokat, nemhogy idegenekkel. („Az az én radírom!” Idézet egy igen heves szóváltásból otthonról...)
Bevallom, nekem nagyon tetszik ez az interpretáció. Egészen eddig ugyanis eléggé bajban voltam ezzel a szentírási résszel, nem nagyon tudtam hova tenni. A hagyományos (vagy legalábbis szerintem hagyományos) interpretáció, miszerint Jézus, mint „varázsló” öt kenyérből sokat csinált, nekem sehogy se illik abba a képbe, amit az evangéliumok Jézusról rajzolnak. Más csodáknál ugyanis Jézus mindig igényli a résztvevők aktív részvételét, s csak a show kedvéért sohasem tesz csodát. Pedig kérték tőle nem egyszer. Itt pedig éppen úgy tűnik, hiszen az embernek az a benyomása támad, hogy itt a gondoskodó, paternalizáló istenség nagy látvánnyal gyámolítja a pásztor nélküli nyájként szerencsétlenkedő báránykákat. És a történet vége azt mutatja, hogy már ott és akkor sikerült félreérteni az üzenetet, hiszen a tömeg azon nyomban királlyá akarja tenni Jézust, hiszen jó, ha van a tarsolyban egy olyan király (állam), amelyik nehéz időben kenyeret ad. Ez nem igényli az alanyok aktív részvételét, elég, ha az ember kinyújtja a kezét, és jön a kenyér. Maga Jézus tiltakozik az ilyen interpretáció ellen azzal, hogy szépen fogja magát, és a királlyá tétel elől elvonul egy magányos helyre, s immáron a tanítványait se viszi magával.
A képlet egyértelmű (itt, most, nekem), a felszólítás ma is érvényes: „Ti adjatok nekik...” A sajátotokból. Üljetek le ötvenesével, alkossatok közösséget, osszátok el az elemózsiát, s meglátjátok, nemhogy mindenki jóllakik, de lesz ott még tizenkét kosár fölösleg is. Akinek füle van, hallja meg...

2010. augusztus 16., hétfő

Vége van a nyárnak...

Vége van a nyárnak, s bár hűvös szelekről egyelőre nem beszélhetünk, a szabadság idén is rövidebb volt, mint aminek lennie kellene... A múlt héten bekövetkező péntek tizenharmadikát kellően szerencsétlen napnak tartottam ahhoz, hogy ekkor kezdjem a munkát a három heti szabadság után. Maga a szabadság jól sikerült. A lappföldi szafarin kívül volt még tíz nap, melyen Zsuzsi már ismét a nyelvtanfolyamon okosodott, s amikor együtt voltam a négy gyerkőccel otthon. Ez az időszak tulajdonképpen jó telt, egész élhető rutint alakítottunk ki a csapattal. Délelőtt főztem meg takarítottam, délután meg főleg sziesztáztam Lucával, míg Virág, Balázs és Boti feladatlapokat oldott meg. A gyerekekre igazán nem panaszkodhatom, sokat segítettek, és szépen gyakoroltak és készültek az iskolára. Esténként vacsi után nagy társasjátékok zajlottak Zsuzsi, Boti és az én részvételemmel. Catan és Bohnanza (alias babos kártya) ment szinte minden este. Boti egyre gyakrabban elpáhol minket ezekben, cserébe nagyon dühöng, ha mégsem.
Virág nagyon várta már az iskola előkészítőt. Annyira emlegette, hogy Luca is kijelentette, hogy akkor ovi helyett inkább ő is eskariba menne. Luca is nagyot fejlődött az utóbbi hetekben. A lappföldi út utolsó éjszakáján kijelentette, hogy a nagylányoknak nm kell pelus éjszakára is, és mivel ő nagylány, ezért neki se kell pelus. (Briliáns levezetés nemde bár?) Azóta valóban nem használ pelenkát, s bár időnként előfordul egy egy baleset, bizton kijelenthetjük, hogy véget ért életünkben az a tíz év, melyet a pelenkázás jegyében töltöttünk. Kicsit szokatlan még, de azért ki lehet bírni, hogy a heti bevásárlólistánkon nem szerepel már a pelenka tétel...
A hétvégénk igencsak mozgalmasan alakult. Szombaton ellátogatott hozzánk Móni a gyerekeivel. Volt nagy játék és vigalom, de Virág, ki tudja miért, hirtelen iszonyú hisztis lett. Azért balhézott, hogy csináljak neki királylányt vasalós gyöngyből. Nosza, neki is álltam, de Virág csak mondta, mondta, hogy szőke legyen, meg rózsaszínű ruhás, és mosolyogjon, és báli ruhás és koronás. Beletelt egy bő órába, mire a harmadik olyan lett, ami átment a minőség-ellenőrzésen, és végre megnyugodtak a kedélyek. Szerencsére Luca örült a „selejtes” daraboknak is, azóta is állandóan azzal játszanak a lányocskák. Közben Móni említette, hogy vasárnap Turkuba utazik, ahol Polonyi Tündével találkozik, aki régen itt lakott Tamperében, de most Debrecenben. Munkalátogatásra érkezik a turkui együttműködő partnereihez, s ezért hat napot tölt itt Finnországban. Nosza, jött a hirtelen ötlet, mi is szívesen találkoznánk vele, meg van egy üres hely a kocsiban. Menjünk hát vasárnap Turkuba, s vigyük mi le a Mónit.
Így is lett. Vasárnap kora hajnali nyolc órakor kocsiba ültünk, s az egész csapattal leszáguldottunk Turkuba. (Persze azért felszedtük Mónit Lempääläben.) El is értük ott a fél tizenegyes misét. Ezután remek ebéd következett a Rosso pizzázóban, ahol valóban találkoztunk Tündével, és ahol beszélgetni is tudtunk. A gyerekek ugyanis a pizzázó játszóterét nyúzták. Ezután mi átváltottunk turista módba, és megnéztük a turkui katedrálist. Már régi vágyam volt ez, és most itt volt a kihagyhatatlan alkalom. A katedrális valóban nagyon szép, szerintem a legszebb történelmi épülete Finnországnak. Sajnos a társaságban rajtam kívül szemmel láthatólag senki sem értékelte igazán ezt, és kénytelen voltam csak nagyon röviden megnézni a megnézhető dolgokat. Ezután már meglehetősen elfáradt a társaság, s hamarosan indultunk is haza. Még egy nagy jégkrémezés belefért Móniéknál, de azután már igazán hazatértünk, s ezzel véget is ért meglehetősen mozgalmas hétvégénk.

2010. július 30., péntek

Lappföld szafari - 7. nap: Hazaút Ouluból

A szokatlan meleg kissé megkeserítette utolsó éjszakánkat, mert habár a bérelt kis bungaló remek volt, olyan meleg lett odabent, hogy nem tudtunk rendesen aludni. Már kora reggel hat előtt felébredtem, s nem sokkal utánam Botond is. Hogy a többieket ne zavarjuk, átöltöztünk fürdőruhába s lekocogtunk a tengerpartra, ahol egy kora hajnali úszással dicsértük a gyönyörű napfölkeltét. Ez után még szusszantunk egyet otthon, s egy kényelmes reggeli után elindultunk a mintegy hatszáz kilométeres hazaútnak.
Az út a tengerparton haladt egészen Vaasaig, az ebédre Kalajokiban került sor egy nagyon szép tengerparti étteremben. Ezután már nem nagyon álltunk meg a kötelező kétóránkénti vécéprogramot leszámítva, s így este háromnegyed nyolckor megérkeztünk Kangasalába. Mindenki alaposan elfáradt, az előszobában nagy halom szennyes ruha tornyosul, de mindenki jól érezte magát, de a hazaérésnek is mindenki nagyon örül. Mindezekhez jön ráadásképpen, hogy a nagy napsütéseknek, strandolásoknak köszönhetően mindenki kellően lesült. Meg is beszéltük Zsuzsival, hogyha Finnországban is ilyen jól le lehet barnulni, akkor jövőre se a Bahamákra megyünk nyaralni! :-)

2010. július 29., csütörtök

Lappföld szafari - 6. nap: Tornio völgye

Ma igen mozgalmas és sokszínű napunk volt. Reggel kényelmesen indultunk, hiszen mindössze kétszáz kilométer autóút várt ránk. Még reggel, Pellotól tán húsz kilométernyire ismét átléptük a Sarkkört, s később elhagytuk Lappföld adminisztrációs területét is. Útközben megálltunk Ylitornioban kirándulni. Kinéztünk egy alig hat kilométeres könnyű kis kirándulást egy szépnek ígérkező turistahelyen. Sajnos alig indultunk neki, egy kiadós kis zápor szakadt a nyakunkba. Hiába a jó kis esőkabátok, hiába iszkoltunk vissza az autóhoz ahogy csak tudtunk, alaposan megáztunk. Ezek után inkább autóztunk tovább a Tornio folyó völgyében, mely itt Finnországban híres természeti látványosság. Tornio fölött megnéztük a híres vizeséket, mely a tábla szerint Európa legnagyobb természetes vízesése a három és fél kilométeres hosszával és tizennégy méteres szintkülönbségével. Nos, lehet, ámbár nem volt igazán látványos szerintem, azért csináltunk pár képet. A legérdekesebb az volt, hogy halászok nagy kézi hálókkal fogták a jó nagy lazacokat, a közönség lelkes szurkolása mellett.
Tornioban kis keresgélés után megtekintettük a fatemplomot mely Finnország utolsó még használatban lévő fatemploma a 17. századból. Ezt ebéd követte, ismét junk fooodot ebédeltünk a helyi Rax pizzázóban. Utunk a tengerparton folytatódott,, s később kiderült, hogy hibásan kerestem ki a Google Maps-ben a célállomásunkat, és nem a Simo-beli Leiritie-t kell keresnünk, hanem az Oulu-belit. Ez további ötven kilométernyi autózást jelentett, de nem nagyon bántam, mert holnap ennyivel is kevesebbet kell majd vezetnem a nagy úton hazafelé.
Ouluban az autóból kiszállva egy sokkoló élmény fogadott. Eleinte arra gyanakodtam, hogy elromlott a kocsi külső hőmérője, de hamarosan realizálnom kellett, hogy szó sincs ilyesmiről, valóban 33 fok van odakünn árnyékban. A kempinget megtalálván viszont kellemes meglepetés ért. A hely internetes honlapja alapján valami békebeli úttörőtábor jellegű dolgot vártam, e helyett egy modern faházas kemping vrt, tiszta szobákkal, nagy ágyakkal, zuhannyal (internettel). Egyszóval mindennel, amit egy megfáradt utazó csak kívánhat. Gyorsan lepakoltunk hát, s kiruccantunk egyet fürdőzni a tengerpartra, ami a házunktól talán száz méterre található. Bevallom, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer Olulunál fogok fürödni a tengerben, de ez is eljött. Igaz, a víz hideg volt, mint a fene, harminchárom fok odakint ide vagy oda, de azért nem hagyhattam ki, ha már ennyire adódott az alkalom. A tengerpart amúgy szép homokos, valóságos beach, a nap is szépen sütött, a távolban hatalmas szélerőművek forogtak.
Már hazaértünk, s a gyerekeket is az ágyba tereltük. Most készítem a lelkemet a holnapi hatszáz kilométeres autóútra, mellyel végre hazaérhetünk Kangasalába.

Lappföld szafari - 5. nap: Pello

Ma volt a túra pihenőnapja, s ez azt jelenti, hogy se kirándulás, se autózás nem volt betervezve. Ennek köszönhetően reggel sokáig aludtunk, s reggeli után ellátogattunk a helyi közértbe, kissé feltölteni az élelmiszerkészleteinket. Ebédet és vacsorát magunk főztünk, a magunkkal hozott instant fogásokból. Ebéd után ismét csak aludtunk, majd sétáltunk a táborhely körülötti erdőben. A lányok lelkesen áfonyáztak, a fiúk pedig nagyokat rohangáltak. A séta végül rövid lett, mivel nagy csapatokban rajzottak ránk a szúnyogok. Érdekes, hogy eddig nem nagyon volt bajunk a szúnyogokkal, talán azért, mert amerre eddig jártunk, ott már megérkeztek az első fagyok, s ez minden bizonnyal megtizedelte már a kis vérszívókat.
Kora este a lányok főleg homokoztak, a fiúkkal pedig a játszótéri dart pályán dobáltunk, több kevesebb sikerrel. A végére Balázs már egészen jól ráérzett, s többször találta el a céltáblát, mint nem. A csapatra már nagyon ráfért ez az egész napos lazulás, mert az utóbbi napokban a délutáni alvást helyett inkább nagy gyaloglások voltak, és Luci bizony már nagyon nyűgös volt a végén. A hátra lévő két napban sok sok autózás van még tervben, de a java péntekre jut. Csütörtökön, az időjárástól függően kirándulunk, vagy eső esetén Tornioban múzeumot nézünk. Délelőtt ismét át lépjük a Sarkkört, s ezzel elhagyjuk az Arktikumot, később Lappföldet is, hogy aztán pénteken végleg hazaérhessünk.

2010. július 28., szerda

Lappföld szafari - 4. nap: Pallastunturi

Korán keltünk, hogy korán is indulhassunk következő állomásunkra. Az útvonal csaknem végig a Svéd-Finn határon vezetett Muonioig, ahonnan alig harminc kilométerre van a Pallas Hotel, mégpedig a Pallas-Ylläs Nemzeti Park kellős közepén. Délre értünk oda, s a terveinkkel ellentétben nem ebédeltünk itt, mert mint kiderült, a szálloda étterme csak háromkor nyit. Az izgalom amúgy is a tetőfokára hágott, mert észrevettem, hogy az előző lakhelyünk kulcsa a zsebemben maradt. Szerencsére Zsuzsi gyorsan odatelefonált, és megegeztünk, hogy postán mielőbb visszaküldjük nekik.
Mindezek hatására kissé nyomott hangulatban indultunk neki a betervezett túraútvonalnak. Az út klasszikus köptető kaptatóval indult, s hamar elértük a fahatárt. Ezután az ösvény kőgörgetegen, igen meredeken, a lehető legnehezebb terepen folytatódott, szóval másfél óra kellett, mire az első két kilométert legyűrtük. A látvány azonban mindenért kárpótolt. Nem volt kifejezett szép idő, időnként csöpörészett az eső, elég jó kis szelünk is volt, de mégiscsak fent voltunk az egyik leghíresebb tunturi tetején. Mire az első hegyre felértünk, a gyerekek is túlestek a holtpontjukon, így aztán vidáman beszélgetve baktattunk tovább, a Taivasvaara-ra, utunk legmagasabb pontjára.
A keleti szél felhőgomolyagokat sodort, amiket tőlünk keletre egy vonulat felfogott. Egy egy erősebb szélroham hatására a köd úgy bukott át a gerincen, mint valami vattás hab. Kicsit borzongva gondoltam bele, hogy mi lesz, ha netán kicsit feljebb száll a köd, akkor hogyan találjuk meg a gyengén kijelzett utat visszafelé? És Botond pont most törte el a tájolóját is, úgyhogy esélyünk se lenne ködben elnavigálni ismeretlen terepen. Visszafelé azonban már nem nagyon akaródzott menni, úgyhogy folytattuk utunkat. Felérve a hegy tetejére megtaláltuk az emléktáblát, mely azt a helyet jelöli, ahol a Helsinki olimpia alkalmával meggyújtották az olimpiai lángot. Még csináltunk pár családi fotót, amikor bekövetkezett az, amit nagyon nem szerettem volna, feljebb szált a köd, s minket teljesen elborított. Olyan érzés volt, mintha folyékony tejfölben járnánk. A tizenöt méterre legelő rénszarvasnak csak a halvány körvonalait láthattuk. Szerencsére jókedvünk s jószerencsénk nem hagyott el. Eleinte mindenféle irodalmi emlékek jöttek elő: „Olyan mint a sírbuckák a Gyűrűk Urában!” Az út maga kábé tizenöt méterenként levert méter magas karókkal van kijelölve, s rájöttünk, hogy elég mindig a következő karót látni. Csak egyszer nem láttuk meg a következőt, s bevallom, akkor azért kissé pánikoltam, de szerencsére éles szemű fiaim kisegítettek, s mehettünk tovább. Szép lassan learaszoltunk a ködhatár alá, s bő fél óra múlva még a nap is ki ki sütött, végül teljesen fölszállt a köd. (Ebből arra következtettem, hogy ha egyszerűen fent maradtunk volna a hegyen, akkor is hamarosan elment volna a köd. Persze könnyű utólag okosnak lenni.)
Végül hat óra magasságában értünk vissza a Hotelhez, igen emelkedett hangulatban. A parkolóban továbbra is ott parkolt a rénszarvascsorda, amit már délben is megcsodáltunk, meg lefényképeztünk. Fáradalmainkat egy bőséges és pompás vacsorával jutalmaztuk a szálloda éttermében. Én rénszarvassal töltött sztéket választottam füstölt rénszarvasos mártásban, s ki kell, hogy jelentsem, vannak még oázisok a skandináv kulináris sivatagban.... Ha valaki a Hotel Pallasban járna, ezt a fogást ne hagyja ki!
Vacsi után már csak cirka százhetven kilométer kocsiút várt rám az éjszakában, melyben nem ment le a nap. Az idő borús volt, s néha az úton rajzó rénszarvasokat is kerülgetni kellett, mégis sikerült a távot két és fél óra alatt abszolválni, így most a „jó mulatság, férfi munka volt” kellemes érzésével térhetek nyugovóra kis házikónkban, Pello mellett.

2010. július 26., hétfő

Lappföld szafari - 3. nap: Kilpisjärvi

Reggel jó sokáig aludtunk, fél kilenckor kezdett csak ébredezni a csapat. A betervezett napi program gyalogtúra volt a Kilpisjärvi fölé magasodó Saana hegy tetejére. Tizenegy óra magasságában sikerült végül elindulni, s következett a hosszas, hosszas mászás. Merthogy a táborhely a tó szintjén 474 méteren van, míg a hegy teteje 1029 méter magasan, azaz az odavezető öt kilométeres útra mintegy 560 méter szintkülönbség esik. Ez ugyan egy gyakorlott alpesi túrázónak nem jelenthet különösebb kihívást, de ugyebár egyikük sem alpesi túrázó, és a gyakorlatból is alaposan kijöttünk az utóbbi években. Szerencsére az útnak körülbelül a fele nagyon jól és szépen ki van építve, sok sok palló és lépcső segíti a mászást a meredeken. Amire szükség is van. Az öt kilométeres távot mintegy három óra alatt tettük meg, s ahogy láttuk, más turisták sem voltak épen gyorsabbak.
Az út a tábor melletti erdős részen indult. Zsuzsival nagy élvezettel botanizáltunk, s felismertünk sok sok olyan növényt, melyeket még gimnazista koromban a Magas-Tátrában láttam és fotóztam, a Szerényi Gábor által rendezett egyik nyári ODK túrák egyikén. Zergeboglár, piros habszegfű, pirosló gólyaorr, korpafüvek és törpe füzek. Mennyi szép emléket idézett abból a korszakból! Igaz, ott nem legelésztek néhány tíz méternyire rénszarvasok, mint itt. Azután az út elhagyja az erdős részt, s kijutunk az igazi tundrára. A táj ismét csak Közép-Európa alpesi vidékeit idézi, azzal a fontos különbséggel, hogy míg ott ez a táj háromezer méter fölött jellemző, itt alig jártunk hétszáz méter magasan. Mégis olyan érzése támad az embernek, hogy nagyon magasan vagyunk, távolban jéghideg tengerszemek vannak, sőt odébb a norvég hegyek tetején hó is csillogott.
A hegy platós részén igen keservesen kapaszkodtunk, a gyerekek nehezen haladtak a kőgörgeteges úton, Luca meg már se a hordozójában nem akart ülni, se jönni nem tudott a meredeken. Azért valahogy csak felértünk – sikeres csúcshódítás! – és a táj mindenért kárpótolt! Otthagytuk bejegyzésünket a vendégkönyvben, csináltunk egy vagon fényképet, azután lassan indultunk vissza a táborba. Csaknem hat óra volt, mire haza értünk, hét óra kellet hát ahhoz, hogy megtegyük a mindössze tíz kilométeres távot.
A házikónkban szusszantunk egyet, kicsit torpedóztam a fiúkkal, azután ellátogattunk a túraközpont éttermébe. Itt befizettünk egy teljes büfés menüre, s derekasan végigettük az étlapot a rénszarvaslevestől a párolt tejszínes halon keresztül az áfonyás gyümölcssalátáig. Mindenki farkas éhes volt, s ezúttal Luca is remekül vacsizott, minek hatására ismét vicces jó kedvébe került. Vacsora közben az étterem ablaka előtt ismét feltűnt néhány rénszarvas, a közönség nagy megelégedésére.
A mozgalmas és fárasztó napra való tekintettel korai lefekvést rendeltünk el, minek hatására a társsaság itt szuszog körülöttem az ágyakon. Azt hiszem, ideje nekem is csatlakoznom e közösségi programhoz.

Lappföld szafari - 2. nap: Rovaniemi – Kilpisjärvi autóút

Reggel jó sokáig aludtunk. Fél kilencre sikerült leballagnunk a hotel éttermébe, ahol legjobb képességeink szerint kimerítettük az étterem svédasztalát. Azután vasárnap lévén ellátogattunk a tíz órási istentiszteletre, végül alig pár perccel dél előtt sikerült kicsekkolnunk a szállodából. Ezután viszlát Rovaniemi, nekiindultunk a messzi északnak.
Nem a legrövidebb útvonalat választottuk Kilpisjärvi felé, hanem azt, amelyik áthalad a Pallas-Yllástunturi Nemzeti Parkon. Megcsodáltuk a tunturikat, amik tulajdonképpen kopár hegyek erdőtakaró nélkül. Jellegzetes lappföldi hegy félék. Autóztunk, s csodáltuk a tájat, amikor egyszer csak mit látnak szemeim? Egy rénszarvas kocog velem szemben az úton. Én igencsak meglepődtem, de ő megőrizte hidegvérét. Bizonyosan angol volt, hiszen egykedvűen jött velem szemben, az én sávomban. Azért sikerült kikerülni. Ezután egyre másra láttuk ezeket a félvad állatokat, jó néhányat megpróbáltunk lencsevégre kapni, néhányat talán sikerült is. Mindenki nagyon lelkesen csodálta őket, bár meg kell jegyeznem, hogy néha a frászt hozták rám, amikor egy kanyar után felbukkantak az úton
Ebédfőzésre bevetettük a kölcsönbe kapott remek kempingfőzőt (hivatalos nevén trangia). A menü tészta volt sonkás sajtos szószban, magyarul porkaja. Ekkor sikerült felfedezni, hogy csak néhány evőeszközt csomagoltam be, emiatt csak két körben tudtunk ebédelni, de azért így is elfogyott a menü.
Végül este nyolc után érkeztünk meg a szállásunkra, cirka négyszázhetven kilométer után. A szállásunk csak egy kicsit van idébb a világ végénél, éppen meg is beszéltük vacsoránál, hogy ide egyetlen említésre méltó jelentős város sincsen ezer kilométernél közelebb. Kilpisjärvi a Svéd, Norvég, Finn hármashatárnál található, Finnországnak egyetlen része, ahol említésre méltó hegyek vannak. No de itt aztán vannak! Szállásunk a Saana nevű különleges formájú hegy lábánál található, közvetlenül a tó partján. Egy kis faházban lakunk, ami el van látva minden elképzelhető luxussal, már turista viszonylatban. Van ágy, vécé, hideg meleg folyóvíz, és ad abszurdum, padlófűtés a fürdőben! Ablakunk alatt rénszarvas csordák legelésznek, de szó szerint. Amíg e sorokat pötyögtem, láttam vagy négy nagyobb szarvast itt az ablakunk előtt, s ez már nem az első eset azóta, hogy becuccoltunk. Remélem, a kocsin nem találnak semmi érdekeset, és nem próbálják meg azt is lelegelni....
Az időjárás ismét kegyeibe fogadott. Délelőtt borongós volt az idő, sőt némi eső is esett, így nem volt forróság az autóút alatt. Estéra azonban elmentek a felhők, és most süt az éjféli nap. Ugyanis olyan messze vagyunk fent északon, hogy tényleg itt most nem megy le a nap, pedig jócskán elmúlt már Szentiván-éj.

2010. július 24., szombat

Lappföld szafari - 1. nap: Rovaniemi

Reggel hat óra felé ébredtünk a vonaton. Luca és Balázs nagyon élvezték a hálókocsis vonatozást, s bár minden gyerek elég jól aludt, azért a késői elalvásnak és a korai kelésnek köszönhetően egész nap fáradt volt a társaság. A vonat reggel nyolc órára futott be Rovaniemibe. Némi keresgélés után megtaláltuk a helyet, ahol lehajthattam az autószállító vagonról a kocsival. Ezután a parkolóban némi pakolás következett, hogy a tetőcsomagtartó visszakerülhessen az utastérből a rendeltetése szerinti helyre, tudniillik a tetőre. A vonatozás erejéig ugye azért kellett leszerelni, mert a kocsi még tetőbox nélkül is csak épphogy befért az autószállító vagon felső szintjére.
Egy a lényeg, hogy végre szerencsésen megérkeztünk, s minden együtt volt a nyaralás megkezdéséhez: család, jókedv, autó. Egyébiránt ragyogó napsütés fogadott, úgyhogy erre sem lehetett panasz. Miután a térképeket sikeresen elcsomagoltam a tetőtartó legtávolabbi csücskébe, ezért megkíséreltük térkép nélkül megtalálni egyes számú célpontunkat, a híres nevezetes Arktikum múzeumot. Ez sikerült is, s a délelőtt folyamán megtekintettük az érdekes kiállítást a környék történelméről, Lappföld élővilágáról meg a számi nép kultúrájáról. Láttunk kitömött jávorszarvast, ami bizony megdöbbentően nagy állat, jóval nagyobb mint egy autó. Ráadásul állítólag némi esélyünk van rá, hogy a szafari közben látunk majd egy párat átcsatangolni az úton. Meglátjuk, meglátjuk....
A múzeumi művelődés után már időt kellett szánnunk a gasztronómiára is. Találtunk egy Rex pizzabárt. Zsuzsi szerencsére visszaemlékezett rá, hogy Helsinkiben milyen pozitív tapasztalataink voltak erről a műfajról, s jelenthetem, most sem kellett csalódnunk. Az egy összegű családi belépő után annyi pizzát, salátát és sült csirkeszárnyat ettünk, amennyi belénk fért. Márpedig fért jócskán. Még egy egy fagylalt is lecsúszott a végén, s mindettől a közhangulat jelentősen kilengett pozitív irányban. Miután éhünket átmenetileg csillapítottuk, elgondolkodtunk azon, hogy vajon merre lehet a szállodánk? Szerencsére ismét Zsuzsi oldotta meg a helyzetet, ugyanis az ablakon kitekintvén éppen a szállodánk bejárata látszott, így a kérdésre igen gyorsan választ kaptunk. Nosza, el is foglaltuk hát szobáinkat, s egy jó délutáni alvással nyitottuk meg itt tartózkodásunkat. Miután végre kialudtuk az előző éjszakai rövidített alvást, ellátogattunk a sarkkörre, és a közeli Télapó kalandparkba. (Szándékosan írok Télapót a nálunk szokásos Mikulás helyett, a kettő ugyanis két teljesen más történelmi gyökerekkel rendelkező személy, akiket csak a mai vulgármédia szeret összemosni. Akinek füle van, hallja meg!) Nos, a kalandpark meglehetősen kiábrándító volt. Amolyan helyi díznilend féle, ahol még csak nem is próbálták leplezni, hogy minden azért van, hogy minél több pénzt kiszedjenek az óvatlanul betévedő gyerekes szülőkből. Nekem ebből a műfajból most kábé tíz évre ki van elégítve az igényem, legközelebb 2020-ban leszek hajlandó ellátogatni valami hasonlóba.
Ezután következett a sarkkör átlépése. Ez egy nagyon szép park a 4-es úton, az erdőben. Csináltunk egy csomó fényképet, és aztán játszótereztünk is egy nagyot. Ezután már jócskán estére hajlott, így ideje volt vacsora után nézni. Az egyszerűség kedvéért a szálloda saját éttermére esett a választásunk, Itt a gyerekek gyerekkaját kaptak, mi felnőttek viszont kipróbáltuk a helyi ételeket, „ahogy kell”. Zsuzsi rénszarvas pörköltet evett áfonyával, én meg grillezett lazacot citromos mártással. Hát, egyet kell értenem azzal a Náncsi néni mesterszakácsával, akit a rádióban hallottam egyszer egy interjúban ”Skandinávia egy kulináris sivatag....”

Gyerekszáj a készülődés alatt

Luci mostanában gyakran érdeklődik, hogy miből van a kenyér, a fal, miegymás. Csütörtökön az élet érdekes aspektusaira derült fény kérdései nyomán:

Luci: Apa, miből vagyok én?
Én: ???
Luci: Szerintem malachúsból...
Derültség a gyerekszobában.
Virág: Luci az nem lehet, mert a malac az egy kutya!

Luci később is hozta a formáját. Amíg a vonatra várakoztunk, nézegette az arra járó járműveket.
Luci: Nézd apa, ez a kocsi olyan színű, mint a kék biciklim.
Én: Szóval kék?
Luci: Nem, zöld!

Lappföld szafari - 0. nap: Kangasala

Már középiskolás korom óta dédelgetett vágyam volt eljutni a tundrára. Akkoriba több természetrajzi könyvet is olvastam a tundra élővilágáról, és néhány kalandregényt is, amelyek itt játszódtak. Aztán úgy alakult az élet, hogy ide jöttünk Finnországba dolgozni, s most már hetedik évünket tapossuk itt Tampere környékén, de a tundrából ezidáig még semmit sem sikerült látni. Mert azért messze van. Még ide, Tamperéhez is. Zsuzsival évek óta szó esik egy ilyen autózós nyaralásról, de eddig elvetésre került a dolog. Hol autó nem volt, hol túl kicsik voltak a gyerekek, hol volt más program. Idén jött el az az kegyelmi pillanat, amikor a véletlenek többszörös összjátéka folytán minden adottá vált egy ilyen lappföldi utazás megvalósításához. Van kellő méretű és jól működő autó, már Luca sem túl kicsi ahhoz, hogy élvezzen egy közös nyaralást, mindkettőnknek van egy szabad hete a megfelelő időben.
Egészen az utóbbi napokig mégis úgy volt, hogy mindezek ellenére nem utazunk sehova. Belőlem az utóbbi idők munkahelyi hajtása annyit kivett, hogy igyekeztem a minimumra korlátozni minden egyéb szervezést. Zsuzsi azután kedden a sarkára állt, és kivert belőlem néhány telefonszámot, s mire magamhoz tértem, már le is volt foglalva a vonatjegy meg a szállás. Ezután realizálnom kellett, hogy a szervezés jelentős része még hátra van, ugyanis három napunk maradt arra, hogy beszerezzünk mindent, ami egy ilyen autós túrához kell. Kemping felszerelést, tetőcsomagtartót boxszal, hálózsákokat kaját. A három napból a szerda gyakorlatilag azzal telt el, hogy Zsuzsi szüleit levittem Helsinkibe a repülőtérre. Csütörtökön délelőtt a gyerekekkel nagy-bevásárlást tartottam, délután peddig átvettük a megrendelt tetőcsomagtartót. Csütörtök este kezdtünk csomagolni, ami még pénteken is folyt. Pénteken délután, az utolsó munkanapja után Zsuzsi még átvette Tamperében a megrendelt tetőboxot, majd itthon befejeztük a csomagolást. Este hétkor szépen megvacsoráztunk, és beszálltunk a kocsiiba, és elvágtáztunk a tamperei vasútállomásra. Egy expressz tankolás után (a benzin ára ugyanis az északi szélességgel egyenes arányban növekszik) felparkoltam a kocsit az autószállító vagonra. Mondanom se kell, minden adrenalin az ereimben lüktetett, de úgy tűnik, sikerrel vettük ezt az akadályt. Mi magunk elfoglaltuk helyeinket a hálókocsi két fülkéjben, és este tíz óra tizenegy perckor vonatunk kigördült a kettes vágányról, s megindultunk a sarkkör felé.
Azért a nulladik nap sem maradhatott kaland nélkül. A gyerekek nagyon lelkesedtek a vécés, zuhanyozós hálófülke láttán. Gondosan körbekeringtünk, hogy mindent lássunk, mire egyszer csak azt veszem észre, hogy az egyik fülkéből mindenkii kijött, és Balukám gondosan bezárta maga után az ajtót. A kulcs meg persze bent maradt. Fél tizenegy magasságában már amúgy is kellően fáradt voltam, s az eset nem töltött el túláradó boldogsággal. Sebaj, nagy nehezen a vonat másik feléből előszedtem a kalauzt, aki készségesen nyitotta ki nekünk újra a fülkét. Nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a falra felfüggesztve találhatók a kulcsok, legközelebb azt használjuk. Ezután már csak egy gyors zuhanyzásra futotta, aztán behajtogattuk magunkat az ágyakra. Soraimat most Vaasa felé robogva írom hálófülkénk legfelsőbb ágyán. Kicsit reménykedem, hogy az elkövetkezendő hét nap egyik másik estéjén leszek azért még ennél frissebb is.

2010. június 29., kedd

Botanizálás

Múlt héten pénteken ellátogattunk az egyik hozzánk közel lévő kirándulóhelyre. Maga a hely hódjairól és ragadozóiról híres, de ez a túra nem ezért maradt igazán emlékezetes, hiszen se hódot, se medvét nem láttunk. (Ez utóbbit olyan nagyon nem is bánom.) Ellenben a vegetáció csodálatos volt, s felidézte legszebb zempléni táborozós emlékeimet. Épen azok a növények voltak ugyanis jellemzőek, mint a tizenhat tizenhét évvel ezelőtti biológus táborokban, amelyekben még gimnazista koromban fordultam meg, hála dr. Szerényi Gábor volt biológia tanáromnak.
Az a hajdani táborozóhely a Zemplén szívében, Telkibánya fölött s a Bohó rét alatt ma is megdobogtatja szívemet szép emlékeivel. Szóval oda repültem vissza képzeletben, miközben a bíboros kosbort, a szúnyoglábú bibircsvirágot, a keskenylevelű gyapjúsást meg a kereklevelű körtikét fotóztam ócska kis digi-gépemmel, mivel a hajdani félprofi fotó felszerelés sajnos már nyugdíjba vonult. Ballagtunk a mocsárrétek mellett, meg a korpafüves fenyvesekben, s nekem egyre csak az járt az eszemben, hol vannak vajon most a többiek? Tolvaj Eszti, Csőrös, Kera, Bogyó, Bukó, meg a többiek... Nektek küldöm a képeket, üssük megint föl a sátrakat a völgyben, aztán irány a bükkös, necidáliszt kajtatni a Tanár Úrnak, vagy hullócsillagokat nézni az Amádé várromjáról!