3000 kilométer

Áztunk is meg fáztunk is

Az idei nyár a biciklizés jegyében telt nálunk. Még április környékén történt, hogy Helsinki felé autózva nagyon brainstorming hangulatba került a család, és elhatároztuk, hogy egyszer, de igazán, bringával megyünk haza Magyarországra. Persze belelkesedett a társaság apraja-nagyja, s elkezdtük latolgatni a megvalósíthatóság paramétereit.

Egyes számú akadály, hogy se Zsuzsi, se én nem ültünk érdemben nyeregben az utóbbi két évtized nagyobbik részében. Sebaj, mondtuk, majd eddzünk a nyáron, és akkor majd menni fog.

Kettesszámú hibapont, hogy az én bringám igen leharcolt állapotban van, Zsuzsinak meg egyenesen nincs használható gépe egyáltalán. Nosza, a Tori piszte fi apróhirdetési oldalon rakatszámra árulnak használt bringát. Ki is néztünk egy szimpatikusat, szokott mázlinkkal sikeresen kifogtunk egy tökéletes állapotban leledző gépet. Ami az enyémet illeti, az Ebayről rendelt néhány pót-alkatrész érdemben javította járgányom komfortfokozatát.

Teljes felszerelésben

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy nekilássunk az intenzív hajtáshoz. Kezdetben csak kisebb köröket róttunk lakhelyünk környékén, de aztán messzebb, és messzebb merészkedtünk. Zsuzsi elkezdett két keréken járni dolgozni, ami napi rutinszerű 40 kilométert jelentett neki. Lehetőség szerint én is csatlakoztam hozzá délelőtt vagy délután, ahogy a munka engedte.

Aktívan védekezni kell a kiszáradás ellen

Aztán Zsuzsi szülei elvitték gyerekeinket Magyarországra nyaralni, s megkezdtük az igazi komoly tekerést. A környékünkön található összes tókerülő utat letekertük, némelyiket többször is. Volt viharos szélben 80 km Valkeakoski felé, volt a Vesijärvi körül 60 km, amin teljesen kipurcantam. Igaz, ez az út valami vírusfertőzéssel és láncszakadással is volt kombinálva. Többször még misére is kerekezve mentünk, meg is jegyezte a kedves plebános, hogy milyen gyermeki lelkületük vagyunk. (Bevallom, nem értékeltem nagyra ezt a magjegyzését.)

A csúcsot akkor értük el, amikor hirtelen felindulásból az egyik vasárnapi mise után meglátogattuk a Roppola családot, akik Tamperétöl tőlünk épp ellenkező irányban laknak. Ez alkalommal sikert átlépni még a defektekkel kombinált 100 kilométert is.

A nagy melegben megáll az ember a strandnál

A nyár és a bicajszezon sajnos rövid Finnországban, de a múlt hétre az áprilisi nekibuzdulás óta sikerült begyűjteni az Endomondo által hivatalosan is mért és igazolt 3000 kilométerünket. Azt hiszem, ezzel a teljesítményünkkel igazán meg lehetünk elégedve ezen az első bringázós idényben, s ezek alapján jövő nyáron tényleg meg sem állunk egész Magyarországig!

Mit mutat a görbe tükör?

Éjjel háromnegyed 11, ülök a Helsinki reptéren, várom Tampere felé a csatlakozásomat. Már a harmadik gépem lesz ma, Írországból érkezem hazafelé, Manchesteren keresztül. Az Egyesült Királyságból már Finnair gép hozott, az pedig már egész otthonos érzés, amikor úgy köszönt az ominózus géphang: "Hyvät matkustajat".

A Finnair gépein az ülésen lévő zsebben található promóciós újság a Blue Wings. Semmi különös ez, olyan mint más légitársaságok hasonló reprezentációs sajtóterméke: reklámok, rövid cikkek, érdekességek, látnivalók Finnországban és a társaság célállomásain. Van ugyanakkor a szokásos, könnyen felejthető anyagok között egy-két gyöngyszem is. Az egyik ilyen rejtett gyöngy Alexander Stubb rövid cikkei, amelyek minden számban megjelennek. Alexander Stubb Finnország külkereskedelmi és Európa ügyi minisztere. Ennek ellenére élvezetesen ír! Én egyetlen repülés alkalmával sem hagyom ki az írásait, mert indig valami könnyed hangulatba kerülök tőlük.

Most is így történt, alig pár perce fejeztem be az olvasást, miközben gépünk a kifutópálya felé ereszkedett. Február elején megjelent egy könyv Michael Booth tollából The Almost Nearly Perfect People: The Truth About the Nordic Miracle (kb: A majdnem tökéletes emberek: Az igazság az északi csodáról) címmel. A brit újságíró vitriolos tollal mutatja be a dán, a norvég, a svéd (az izlandi) és természetesen a finn hétköznapi embert. Megtudjuk, hogy a dán TV ócska, a svéd demokrácia a felszín alatt nem annyira demokrácia, az izlandiak senkit sem érdekelnek, és bizony azt is, hogy a finnek péntekenként szívesen néznek a sörös és vodkás poharak fenekére. A Blue Wings márciusi számában ez a könyv adta az apropót Alexander Stubb cikkéhez. 

És be kell hogy valljam, nagyon jó kis választ írt. Amellett, hogy vidáman és igenlően kommentálja a görbe tükörben mutatott képet, nem felejti el megjegyezni,, hogy Michael Booth könnyen ír ilyen közvetlen megfigyelésekről, hiszen brit létére Dániában él, ahol ugye legalább a fűtés és a vízvezetékek működnek, amit még Őfelsége alattvalói is nagyra értékelnek, holott igazán megszokhatták volna ennek hiányát odahaza. 

Ezután persze következik némi alapos finn ország-image polírozás, ahogy azt egy EU minisztertől el is várhatjuk, de azért a végén elmeséli, hogy mi a különbség az extrovertált és az introvertált finn között: Az egyik a cipődet nézi, miközben hozzád beszél, a másik meg a cipődet nézi....

Miután nevetve letettem az újságot, elképzeltem, mit szólna a magyar külügyminiszter, amikor a magyarokról jelenik meg valami hasonló természetrajz. Hát, csak ennyiben foglalnám össze az ezután támadt gondolataimat: Finnország, ilyennek szeretlek! Az ezerszáz éves évfordulódra se savanyodj be!