Reggel jó sokáig aludtunk, fél kilenckor kezdett csak ébredezni a csapat. A betervezett napi program gyalogtúra volt a Kilpisjärvi fölé magasodó Saana hegy tetejére. Tizenegy óra magasságában sikerült végül elindulni, s következett a hosszas, hosszas mászás. Merthogy a táborhely a tó szintjén 474 méteren van, míg a hegy teteje 1029 méter magasan, azaz az odavezető öt kilométeres útra mintegy 560 méter szintkülönbség esik. Ez ugyan egy gyakorlott alpesi túrázónak nem jelenthet különösebb kihívást, de ugyebár egyikük sem alpesi túrázó, és a gyakorlatból is alaposan kijöttünk az utóbbi években. Szerencsére az útnak körülbelül a fele nagyon jól és szépen ki van építve, sok sok palló és lépcső segíti a mászást a meredeken. Amire szükség is van. Az öt kilométeres távot mintegy három óra alatt tettük meg, s ahogy láttuk, más turisták sem voltak épen gyorsabbak.
Az út a tábor melletti erdős részen indult. Zsuzsival nagy élvezettel botanizáltunk, s felismertünk sok sok olyan növényt, melyeket még gimnazista koromban a Magas-Tátrában láttam és fotóztam, a Szerényi Gábor által rendezett egyik nyári ODK túrák egyikén. Zergeboglár, piros habszegfű, pirosló gólyaorr, korpafüvek és törpe füzek. Mennyi szép emléket idézett abból a korszakból! Igaz, ott nem legelésztek néhány tíz méternyire rénszarvasok, mint itt. Azután az út elhagyja az erdős részt, s kijutunk az igazi tundrára. A táj ismét csak Közép-Európa alpesi vidékeit idézi, azzal a fontos különbséggel, hogy míg ott ez a táj háromezer méter fölött jellemző, itt alig jártunk hétszáz méter magasan. Mégis olyan érzése támad az embernek, hogy nagyon magasan vagyunk, távolban jéghideg tengerszemek vannak, sőt odébb a norvég hegyek tetején hó is csillogott.
A hegy platós részén igen keservesen kapaszkodtunk, a gyerekek nehezen haladtak a kőgörgeteges úton, Luca meg már se a hordozójában nem akart ülni, se jönni nem tudott a meredeken. Azért valahogy csak felértünk – sikeres csúcshódítás! – és a táj mindenért kárpótolt! Otthagytuk bejegyzésünket a vendégkönyvben, csináltunk egy vagon fényképet, azután lassan indultunk vissza a táborba. Csaknem hat óra volt, mire haza értünk, hét óra kellet hát ahhoz, hogy megtegyük a mindössze tíz kilométeres távot.
A házikónkban szusszantunk egyet, kicsit torpedóztam a fiúkkal, azután ellátogattunk a túraközpont éttermébe. Itt befizettünk egy teljes büfés menüre, s derekasan végigettük az étlapot a rénszarvaslevestől a párolt tejszínes halon keresztül az áfonyás gyümölcssalátáig. Mindenki farkas éhes volt, s ezúttal Luca is remekül vacsizott, minek hatására ismét vicces jó kedvébe került. Vacsora közben az étterem ablaka előtt ismét feltűnt néhány rénszarvas, a közönség nagy megelégedésére.
A mozgalmas és fárasztó napra való tekintettel korai lefekvést rendeltünk el, minek hatására a társsaság itt szuszog körülöttem az ágyakon. Azt hiszem, ideje nekem is csatlakoznom e közösségi programhoz.
Az út a tábor melletti erdős részen indult. Zsuzsival nagy élvezettel botanizáltunk, s felismertünk sok sok olyan növényt, melyeket még gimnazista koromban a Magas-Tátrában láttam és fotóztam, a Szerényi Gábor által rendezett egyik nyári ODK túrák egyikén. Zergeboglár, piros habszegfű, pirosló gólyaorr, korpafüvek és törpe füzek. Mennyi szép emléket idézett abból a korszakból! Igaz, ott nem legelésztek néhány tíz méternyire rénszarvasok, mint itt. Azután az út elhagyja az erdős részt, s kijutunk az igazi tundrára. A táj ismét csak Közép-Európa alpesi vidékeit idézi, azzal a fontos különbséggel, hogy míg ott ez a táj háromezer méter fölött jellemző, itt alig jártunk hétszáz méter magasan. Mégis olyan érzése támad az embernek, hogy nagyon magasan vagyunk, távolban jéghideg tengerszemek vannak, sőt odébb a norvég hegyek tetején hó is csillogott.
A hegy platós részén igen keservesen kapaszkodtunk, a gyerekek nehezen haladtak a kőgörgeteges úton, Luca meg már se a hordozójában nem akart ülni, se jönni nem tudott a meredeken. Azért valahogy csak felértünk – sikeres csúcshódítás! – és a táj mindenért kárpótolt! Otthagytuk bejegyzésünket a vendégkönyvben, csináltunk egy vagon fényképet, azután lassan indultunk vissza a táborba. Csaknem hat óra volt, mire haza értünk, hét óra kellet hát ahhoz, hogy megtegyük a mindössze tíz kilométeres távot.
A házikónkban szusszantunk egyet, kicsit torpedóztam a fiúkkal, azután ellátogattunk a túraközpont éttermébe. Itt befizettünk egy teljes büfés menüre, s derekasan végigettük az étlapot a rénszarvaslevestől a párolt tejszínes halon keresztül az áfonyás gyümölcssalátáig. Mindenki farkas éhes volt, s ezúttal Luca is remekül vacsizott, minek hatására ismét vicces jó kedvébe került. Vacsora közben az étterem ablaka előtt ismét feltűnt néhány rénszarvas, a közönség nagy megelégedésére.
A mozgalmas és fárasztó napra való tekintettel korai lefekvést rendeltünk el, minek hatására a társsaság itt szuszog körülöttem az ágyakon. Azt hiszem, ideje nekem is csatlakoznom e közösségi programhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése