Az utóbbi hetekben fürdőszoba-felújítás projektünk csigalassúsággal bandukolt előre. Ahogy várható volt, megállapították, hogy szárítani kell a vizes blokk beton alapját, mert alaposan átnedvesedett. Ezért beraktak két nagy forrólevegő fújót, meg két légszivattyút, ami a levegőt a tetőszellőzőn át kiviszi a lakásból, szóval a forró levegő nem megy át a lakás többi részébe. Elmés megoldás.
Ez három hete történt, azóta nem sok. Időnként megmérik valami műszerrel, hogy mennyire nedves még az alap, aztán szárítják tovább az egészet. Múlt hét elején végre megállapították, hogy a WC helyisége már jó, ezért onnan elvitték a szárító gépeket, de a fürdőben továbbra is „ott fúj”. Hétfőre ígérték a következő mérést, addig biztosan nem kezdik a csempézést.
Közben kiderült az is, hogy nappalink radiátora fordítva van bekötve, szóval azt is át kell szerelni, ezért pedig leszünk szívesek lepakolni a könyvespolcról. Ez volt az a pillanat, ahol Zsuzsi dühbe gurult, és felhívta a kivitelező céget, hogy jó, de akkor ők meg legyenek szívesek befejezni a gardróbot, mert már nincs hova pakolni. Amúgy sem értem, miért jó az, hogy minden munkát elkezdenek, de semmit se fejeznek be, így minden félkészen áll. No mindegy, a telefon után, már másnap befejezték a gardróbunkat. Miért is nem lehetett mindezt már három hete, s akkor már jó régen elpakolhattuk volna a felfordulás jelentős részét. No, mindegy. Így viszont a szombatunk valóban a nappali falát borító könyvespolc lepakolásával telt. Remélem, jó munkás embereink nem képzelték azt, hogy egyszerűen leakasztják majd a polcokat a falról. Az a polc ugyanis a szabadalmaztatott Ortutay szerelési technikával került rögzítésre, ami azt jelenti, hogy bombatalálat esetén is a helyén marad. Nem baj, majd lemondanak a leszereléséről, szerintem ez úgysem szükséges a csövek szereléséhez, legfeljebb ezt munkásaink még nem tudják.
Szóval a szombatunk pakolással és az állapotok helyrepofozásával telt. Közben fiaink cserkészkiránduláson vettek részt, ahol amúgy jól érezték magukat. Ennek köszönhetően leánykáink idillien babáztak, míg mi pakoltunk. Vasárnapunk még érdekesebben alakult. Hajnali fél öt magasságában Luca babánk közölte, hogy ő nem hajlandó többet a Lepokotiban aludni, és ő most már föl is kel. Mondanom s kell, indítványa nem aratott osztatlan sikert. Miután ő viszont ragaszkodott ehhez az ötlethez, s ennek igencsak hangot is adott (értsd hangosan bőgött), ezért hamarosan úgy döntöttem, hogy jobb, ha egy kel fel a Lucával, mintha valamennyi a Luca miatt. Nos, természetesen az egy én lettem. Lementünk hát a konyhába, ahol melegszendvicset gyártottunk a többieknek reggelire. Tíz hosszú perc után Luca közölte, hogy ő most már visszamenne alukálni, mert mégiscsak jobb a meleg ágyban, mint a konyhaszéken üldögélve. Mondtam is neki, hogy ácsi, most nem megyünk föl, mert már mindent előszedtem a melegszendvicshez, meg úgy is tudom, hogy ebből csak nyűglődés lenne. Mit tehetett mást? Üldögélnie kellet a széken, amíg én legyártottam a kilenc darab szabvány melegszendvicset piros-arannyal, sonkával, kolbásszal, sajttal. Azért jól elbeszélgettünk, de negyed hétkor, amikor végre elkészültem, megegyeztünk, hogy most már tényleg felmehetünk. Fel is mentünk, s eztán aludtunk is nyolcig, mint a kisangyal. Akkor keltünk a többiekkel. Én ennek a kis reggeli kalandnak köszönhetően egész nap úgy éreztem magamat, mint akit ringlispílben forgatnak.
Reggeli után, melyen a melegszendvics osztatlan sikert aratott, s az utolsó morzsáig elfogyott, viharos tempóban elmentünk misére. Szokás szerint késésben voltunk, de az esedékes gyónás apropóján még ráadásul negyed órával a szokott idő előtt akartunk érkezni. Nem részletezném, a lényeg, hogy odaértünk.
Mise után egyenesen a tamperei magyar családos kirándulásra mentünk Lempelébe, ahol is egész napos kolbászsütés, beszélgetés és számháború várt minket ismét csak Sándorunknak hála. Neki is láttunk a kolbászokat megsütni, meg beszélgetni, amikor fél óra elteltével Balázs közölte, hogy bepisilt, mert nem bírta a nadrágján kicsatolni a derékszíjat. Ekkor mondtam azt, hogy szerintem ideje távoznunk. Zsuzsi befűzte a fejemet, hogy Móniékhoz menjünk, ahol Balázsunk száraz ruhát kapott, míg én továbbra is forgó fejjel próbáltam ébren maradni. Luci Móniéknál hamarosan elaludt, köszönhetően talán a reggeli kukorékolásnak, s sajnálatos módon lázasan ébredt. Gyorsan hazaautóztunk hát, s hamar ágyba raktuk a gyerek sereget.
Vasárnap este volt Szent Ferenc atyánk ünnepének előestéje. Ez alkalomból elénekeltük a tranzitus liturgiáját, ahogy az az Országúti Ferencesek honlapján szerepelt. Jó volt ismét énekelni a régi dallamokat, s ezzel zárni igen mozgalmas hétvégénket, amikor is köztudomásúlag pihenni kell.
Ez három hete történt, azóta nem sok. Időnként megmérik valami műszerrel, hogy mennyire nedves még az alap, aztán szárítják tovább az egészet. Múlt hét elején végre megállapították, hogy a WC helyisége már jó, ezért onnan elvitték a szárító gépeket, de a fürdőben továbbra is „ott fúj”. Hétfőre ígérték a következő mérést, addig biztosan nem kezdik a csempézést.
Közben kiderült az is, hogy nappalink radiátora fordítva van bekötve, szóval azt is át kell szerelni, ezért pedig leszünk szívesek lepakolni a könyvespolcról. Ez volt az a pillanat, ahol Zsuzsi dühbe gurult, és felhívta a kivitelező céget, hogy jó, de akkor ők meg legyenek szívesek befejezni a gardróbot, mert már nincs hova pakolni. Amúgy sem értem, miért jó az, hogy minden munkát elkezdenek, de semmit se fejeznek be, így minden félkészen áll. No mindegy, a telefon után, már másnap befejezték a gardróbunkat. Miért is nem lehetett mindezt már három hete, s akkor már jó régen elpakolhattuk volna a felfordulás jelentős részét. No, mindegy. Így viszont a szombatunk valóban a nappali falát borító könyvespolc lepakolásával telt. Remélem, jó munkás embereink nem képzelték azt, hogy egyszerűen leakasztják majd a polcokat a falról. Az a polc ugyanis a szabadalmaztatott Ortutay szerelési technikával került rögzítésre, ami azt jelenti, hogy bombatalálat esetén is a helyén marad. Nem baj, majd lemondanak a leszereléséről, szerintem ez úgysem szükséges a csövek szereléséhez, legfeljebb ezt munkásaink még nem tudják.
Szóval a szombatunk pakolással és az állapotok helyrepofozásával telt. Közben fiaink cserkészkiránduláson vettek részt, ahol amúgy jól érezték magukat. Ennek köszönhetően leánykáink idillien babáztak, míg mi pakoltunk. Vasárnapunk még érdekesebben alakult. Hajnali fél öt magasságában Luca babánk közölte, hogy ő nem hajlandó többet a Lepokotiban aludni, és ő most már föl is kel. Mondanom s kell, indítványa nem aratott osztatlan sikert. Miután ő viszont ragaszkodott ehhez az ötlethez, s ennek igencsak hangot is adott (értsd hangosan bőgött), ezért hamarosan úgy döntöttem, hogy jobb, ha egy kel fel a Lucával, mintha valamennyi a Luca miatt. Nos, természetesen az egy én lettem. Lementünk hát a konyhába, ahol melegszendvicset gyártottunk a többieknek reggelire. Tíz hosszú perc után Luca közölte, hogy ő most már visszamenne alukálni, mert mégiscsak jobb a meleg ágyban, mint a konyhaszéken üldögélve. Mondtam is neki, hogy ácsi, most nem megyünk föl, mert már mindent előszedtem a melegszendvicshez, meg úgy is tudom, hogy ebből csak nyűglődés lenne. Mit tehetett mást? Üldögélnie kellet a széken, amíg én legyártottam a kilenc darab szabvány melegszendvicset piros-arannyal, sonkával, kolbásszal, sajttal. Azért jól elbeszélgettünk, de negyed hétkor, amikor végre elkészültem, megegyeztünk, hogy most már tényleg felmehetünk. Fel is mentünk, s eztán aludtunk is nyolcig, mint a kisangyal. Akkor keltünk a többiekkel. Én ennek a kis reggeli kalandnak köszönhetően egész nap úgy éreztem magamat, mint akit ringlispílben forgatnak.
Reggeli után, melyen a melegszendvics osztatlan sikert aratott, s az utolsó morzsáig elfogyott, viharos tempóban elmentünk misére. Szokás szerint késésben voltunk, de az esedékes gyónás apropóján még ráadásul negyed órával a szokott idő előtt akartunk érkezni. Nem részletezném, a lényeg, hogy odaértünk.
Mise után egyenesen a tamperei magyar családos kirándulásra mentünk Lempelébe, ahol is egész napos kolbászsütés, beszélgetés és számháború várt minket ismét csak Sándorunknak hála. Neki is láttunk a kolbászokat megsütni, meg beszélgetni, amikor fél óra elteltével Balázs közölte, hogy bepisilt, mert nem bírta a nadrágján kicsatolni a derékszíjat. Ekkor mondtam azt, hogy szerintem ideje távoznunk. Zsuzsi befűzte a fejemet, hogy Móniékhoz menjünk, ahol Balázsunk száraz ruhát kapott, míg én továbbra is forgó fejjel próbáltam ébren maradni. Luci Móniéknál hamarosan elaludt, köszönhetően talán a reggeli kukorékolásnak, s sajnálatos módon lázasan ébredt. Gyorsan hazaautóztunk hát, s hamar ágyba raktuk a gyerek sereget.
Vasárnap este volt Szent Ferenc atyánk ünnepének előestéje. Ez alkalomból elénekeltük a tranzitus liturgiáját, ahogy az az Országúti Ferencesek honlapján szerepelt. Jó volt ismét énekelni a régi dallamokat, s ezzel zárni igen mozgalmas hétvégénket, amikor is köztudomásúlag pihenni kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése