Szeles nap

Sodankylä-től 35 km északra.

Azt hiszem, tegnap este tévedésből egy repülőtéren aludtunk. Tudniillik, este már nagyon fáradtak voltunk, és nagyon kerestük azt a zsebkendőnyi területet, ahová a sátrunkat fölverhetjük, de mindenütt vagy mocsár, vagy házak voltak. Ezért eléggé megörültem, amikor egy nagyon széles aszfaltút kanyarodott le az autóútról. Kicsit csodálkoztam ugyan, hogy szélesebb, mint a főút, de nem szerepel a térképen, és felfestés sincs rajta. Nem baj, betekertünk rajta vagy húsz métert, aztán az út szélén a ciheresben fölvertük a sátrat. Ma reggel, miután elindultunk, több hasonló leágazás jött mindjárt az első kilométerben, miután leesett a tantusz. Itt ugyanis a főút nyíl egyenessé vált mind irányba, mind szintben, és a szokásos kétszer egy sáv hirtelen kétszer öt sávvá szélesedett jó két kilométer hosszan. Már a közepén jártunk, amikor rájöttem, hogy egy leszállópálya kellős közepén tekerünk, és a térképen nem jelölt leágazások a szervízutak. Nagyon remélem, hogy használaton kívül van ez a repülőtér, vagy esetleg csak vész esetén használják. Mit sem csökkent ez a helyzet különösségéből, hogy egy repülőtéren sikerült sátraznunk.

Apropó sátrazás: Hogy az elmúlt idők kánikuláival kellő legyen a lapp kontraszt, az éjszaka majd megfagytam, mert csak két fok volt. (Majd ma éjjel több ruhát húzok magamra.) Nap közben sem volt melegünk, szerintem maximum tíz fok volt, bár tulajdonképpen szerencsénk volt, mert az eső főleg körülöttünk esett, mi csak néha kaptunk egy-egy könnyed zuhanyt.

Reggel az volt a terv, hogy vasárnap örömér reggel korán kelünk, és bemegyünk tíz órára Sodankyläba Istentiszteletre. A korán kelés sikerült is, hála a hidegnek, de a beérés nem. Végig kemény szembeszelünk volt, és tíz helyett csak tizenkettőre sikerült lenyomni azt az ötven kilométert.

Sodankylä érdekes hely. Ahhoz képest, hogy a környék legnagyobb valamire való települése két főút és két folyó találkozásánál, semmit sem vettünk észre belőle, amíg az utolsó kanyarnál egyenesen a központjába nem értünk. Ha már itt voltunk, megnéztük a messze-földön híres lapp fatemplomot, amit már az ezerhatszázas évek végén elkezdtek építeni. Nem túl nagy, de érdekes tetőzete van. Ezután még ettünk, meg élelmet vásároltunk. A bolt előtt találkoztunk egy nézet fiatalemberrel, aki már több, mint egy hónapja úton van. Most a Nordkappról jött, panaszkodott, hogy Norvégiában négy hétig folyamatos esője volt. Megy is vissza délnek, Svédország felé haza, Berlinbe. Gondoltam is, hogy igen, ezt a biciklitúrázós dolgot is többféle ligában lehet játszani. A mi szerencsénkre.

Eztán már tényleg nem lehetett több kifogásunk, elindultunk tovább északnak. Időnként nagyon fújt a szél, időnként kicsit esegetett (annyira nem, hogy az esőnadrágokat felvegyük), időnként meg gyönyörűen sütött a nap. Kétszer is hatalmas szivárványt láttunk a távolból, és nagyon örültünk, hogy nem arrafelé vagyunk. Az út mellett kezdenek dominálni a kúszófüzek, a tajgán túli tundravilág első hírnökei. Öt óra magasságában egy víztározó partjára értünk, ahol kis kávézó van (ingyen wi-fi!) és WC. Botond megkóstolt egy lakka-lekvárral töltött palacsintát, és megkérdeztük, hogy lesátrazhatunk e lejjebb, a parton. Megengedték, ezért most itt kempingezünk a vízparton. Ha már ilyen jó sok folyóvizünk van, megejtettük az első úti mosogatást és fürdést. Forraltunk vizet, tettünk hozzá kétszer annyi hideget, és kész a pancsivíz. Az ember Ádám-kosztümben pancsol mind az öt literben (szerencsére van mobil vödrünk, az erre éppen alkalmas), és mit sem törődik az alig ötven méterre a WC-hez lehajtó lakókocsisokkal. Végül is őket éri a sokk, nekünk épp elég bajunk van a közben vadul fújó arktikus légáramlatokkal.

Főztünk még vacsorát is, ittunk hozzá meleg kakaót, úgyhogy minden készen áll egy kiadós alváshoz. Ahogy elnéztem a térképet, szükségünk is lesz rá, mert meg kell másznunk a Saariselkä-t, utunk első komolyabb hegyvidékét. Igazi hegyekkel még nem küzdöttünk bringás pályafutásunk során, úgyhogy megvallom férfiasan: kissé izgulok.