Három és fél hét

Az utóbbi szűk egy hónapot velünk töltötte Anyukám. Elég zsúfolt időszak volt, sok sok programmal, azért is maradt ki csaknem egy teljes hónap a blogomból. Megpróbálom röviden összefoglalni az eseményeket.

Anyu június negyedikén érkezett egy késő éjszakai járattal. Szokás szerint leautóztam érte Helsinkibe. Az autóútból csak annyira emlékszem, hogy már az elején majdnem elaludtam, és végig nagyon kellett koncentrálnom, hogy nehogy tényleg. Este kilenc után indultam, és csodálatos naplementében vezettem végig odafelé. Visszafelé némileg egyszerűbb volt, mivel Anyu szóval tartott, míg aztán hajnali fél kettőre haza is értünk. Mondanom se kell, eztán az egész hétvégén alaposan ki voltam ütve. A csomagokból mindenféle szebbnél szebb ajándékok kerültek elő, különösen a leányoknak mértek igen bő kézzel. Még ugyanazon a hét végén Úrnapja volt, s a templomunkban körmenetet is tartottak. Botond fiam a körmenet élén harangozott, és persze mindenki nagyon büszke volt rá.
A hétköznapok alaposan átalakultak. Miután a reggeli gyereköltöztetés elmaradt, Zsuzsival együtt tudtunk bebuszozni Tamperébe, én dolgozni, ő meg a nyelvtanfolyamra. Otthon általában valami finom ebéd várt, és esténként jó sokszor játszottunk a baboskártyával, amit Boti a születésnapjára kapott. Boti nagy mester lett ebben a műsorszámban, a újabban már szinte mindig ő nyeri meg a partikat, annak ellenére, hogy Mama, Zsuzsi meg én sokszor éjfélig gyakoroltunk. Hiába, a fiatal generáció mindig mindent visz...
A következő hétvégén megünnepeltük Luca harmadik születésnapját. E jeles alkalomból ellátogatott hozzánk Móni, Danival és Lilivel. Volt nagy ünneplés, meg újabb ajándékok. Luci kijelentette, hogy neki bizony három torta kell, mert három éves lett. S milyenek ezek a mamák? Igaz nem egyszerre, de két hét alatt tényleg három tortát sütött Mama egyetlen Lucikánknak. Meg is említettem neki, hogy én meg jövőre harmincöt leszek.
Botond cserkésztáborba ment a következő héten. Telerakta a nagy túrahátizsákot, és elhúzta a csíkot egy esős szerda reggelen. Vasárnap nagyon büszkén és iszonyú sárosan jött haza, mert a táborban kalandorrá avatták, és kapott zöld nyakkendőt, meg ezüst farkastappancs jelvényt. Mialatt ő a különféle próbákat teljesítette a táborban, mi többiek, ellátogattunk Hämeenlinna várába. Itt találkoztunk Wiener Zoliék családjával. Remek napot töltöttünk együtt, a gyerekek játszottak, a felnőttek beszélgettek. Megnéztük a várat, benne a helytörténeti kiállítást. Mászkáltunk a falakon, meg felhajtottuk a várvécét. (Talán az egyetlen része a várnak, amit sikerült valamennyiünknek viszonylag egyszerre megtalálni.) A várazás után kolbászt sütögettünk a tóparton. Ez is elég jól sikerült, csak akkora szél kerekedett, hogy kicsit féltem, hogy elfújja a kolbászokat velünk együtt, de aztán nem történt semmi baj. Végül is szerencsénk volt az időjárással, mert a kirándulás reggelén is esett, meg a hazaindulást követően is, de amíg ott voltunk, addig nagyon szép idő volt. Ezen alkalomból is jó későn érkeztünk haza.
A huszonhatodikás hétvége nálunk hosszú hétvége volt, mert ugye megérkezett szentivánéj, a finnek kedvenc alkoholmámoros johannnusa, amikor a nép testületileg kivonul a mökkikbe (alias nyaraló) kolbászt eszegetni meg töménytelen mennyiségű sört meginni. Mindezekből kifolyólag ez a hétvége már pénteken is munkaszünet, hátha hétfőig kijózanodik a jó munkás ember... Mi idén sem éltünk ezzel a lehetőséggel, hanem inkább elmentünk kirándulni. Zsuzsi kinézett egy jónak ígérkező túrahelyet a közelben, s szép kényelmesen el is autóztunk oda teljes létszámban péntek délelőtt. Az erdő és a hely gyönyörű volt, a botanikai részleteket majd egy későbbi postban kirészletezem, itt legyen elég annyi, hogy végigkirándultuk a kinézett útvonalat. Volt erdő, tó, virágok, és millió szúnyog. Sajnos e vérszívó állatkák kissé beárnyékolták a kirándulást, gondoltuk is, hogy legközelebb felderítjük először a helyi szuku kínálatot, mert minden bizonnyal a finnek sem komálják a szúnyogokat jobban, mint mi. No, ettől eltekintve a túra többi része nagyon jó volt, s bennem kifejezetten nosztalgikus emlékeket ébresztett, amikor még ifjú koromban..., no de erről majd máskor.
Lassan elérkezik huszonnyolcadika (igazság szerint már itt is van, bár még nem virrad), s Anyu hazarepül Magyarországra. Jó volt megint együtt tölteni egy hosszabb időt, s remélem, sokat kirándulunk még majd együtt sokfelé a világban.