2019. július 16., kedd

Finnországi szürkeköves templomok - 1. túra: Lammi, Hollola, Koski


Szent Erik arra kérte Finnország népeit,
hogy fogadják el a keresztény vallást, 
és kössenek vele békét.
A kereszténység a 11. században terjedt el Finnországban a svéd befolyás növekedésével párhuzamosan, és a helyi hagyomány mindezt Szent Erik svéd király és Szent Henrik püspök keresztes hadjáratához köti. Bár a történelemtudomány nem erősíti meg a legenda eseményeit, tény, hogy számos templom és más keresztény emlék maradt fönn a reformáció előtti időkből.
Kirándulásaink során felkerestünk számos, ebben a korai időszakban épült templomot a középkori Häme tartományban. Túráinkról videó is készült, amely magyar feliratokkal megnézhető a YouTubeon.
Első túránk Lammi templomától indult. A város egyházközségét 1420-ban alapították, és a ma is álló kőtemplom 1490 körül épült és Szent Katalin nevét viselte. Szürke kőből emelt falaival és vörös téglából épült felső homlokzatával a häme-i vagy szürke-köves stílus tipikus képviselője. A bejárat feletti gótikus rózsaablakot alighanem később vágták a homlokzatba.
Belül az eredeti berendezésből semmi nem maradt fönt, mert a templom, a mellette álló fa harangtoronnyal együtt a finn polgárháborúban, 1918 április 29-én teljesen kiégett.
A jelenlegi modern berendezés és falfestmények helyi fafaragók és finn festőművészek, többek között Bruno Tuukkanen, a finn nemzeti zászló tervezőjének kezét dicséri.
A templomtól bringával indultunk következő állomásunkra.
Egy régió helytörténete kicsit egy kirakós játékra hasonlít. Az ember rakosgatja a fennmaradt darabokat, és megpróbálja elképzelni, hogyan is éltek itt az emberek évszázadokkal ezelőtt. Ha szerencsések vagyunk, megérthetünk valamit az itt élők hagyományaiból.
Következő állomásunk Hollola volt. A Szűz Máriának ajánlott templom 1495 és 1510 között épült, Finnország harmadik legnagyobb, középkorból fennmaradt temploma, Häme tartományban pedig csak a Hattulai templom régebbi nála. Hollola egyházközsége még a templomnál is régebbi, a krónikák először 1328-ban említik. A helyi néphagyomány tudni véli, hogy a templomot egy óriás pár, Hollo és Martta építette. A történet részleteit egy népdal is megörökítette, és a helyiek minden októberben megemlékeznek róla a Hollo és Martta folk-fesztiválon.
A templom belseje 1642-ben, nem sokkal a reformáció után elpusztult, de néhány falfestményt nemrégen helyreállítottak. Nagyon érdekes az úgynevezett fegyverszoba és festménye. A helyi nemesek ebben a helységben tették le fegyvereiket a misék idejére.
A templom legérdekesebb kincsei a fából készült szobrok. A 24 fennmaradt szoborból néhány a templomnál is korábbi, az 1400-as évekből. Ezek szenteket, Máriát és Jézust ábrázolják. A legnagyobb szobor alakja a közkedvelt szent Yrjö, vagyis szent György, aki épp legyőzi a sárkányt. Még ennél is különösebb az a Szűz Mária szobor, amely a templom külső falában egy kis kamrában látható, fehér liliomok között. Nem mindennapi látvány egy Evangélikus templomban!
Koski (ma Mämeenkoski) egyházközsségét a 15. század elején alapították. Kőtemploma 1510 és 1560 között épült, és szent Laurinak, azaz szent Lőrincnek szentelték. Ez a templomépület különleges, nyolcszögletű alaprajzzal rendelkezik, ami ritkaság Finnországban. Sajnos a templomot csak egy bő évszázadig használták, és nem tudható, miért dőlt romba. Ma már csak az alapfalak körvonalai és néhány emléktábla jelzi helyét.
Végül Lammiba visszatérve fejeztük be túránkat. A nap folyamán összesen 64 kilométert tekertünk, így látogattuk meg az első három templomot a finn középkori szürkeköves templomok közül.

2019. március 18., hétfő

Data Innovation Summit 2019

Március 14-15, data, Stockholm: Data Innovation Summit! Idén negyedik alkalommal, nekem személyesen harmadjára. Nagyra nőttek, négy éve még egy közepes aulában elfért a társaság, idén több, mint 1700-an nyomultunk. A folyamatosan növekvő érdeklődés jól mutatja, hogy a data science, data engineering, machine leraning, artifical intelligence kulcsszavakat alaposan felkapta az IT hype; aki ügyes, az még most ül fel erre a vonatra, amikor még a korai fázisban van a hullám. És sokan érdeklődnek, nagyon sokan.


Zolival mi is kilátogattunk Kistába, az Ercicson HQ közelében található konferenciaközpontba. Másfél nap volt, telezsúfolva jobbnál jobb előadásokkal, nagyon látványos technológia demókkal, kicsi és nagy cégek bemutatóival. Az idei téma fókusza az ML alkalmazásokon volt, legyen az biztosító, esetleg utazási iroda ügyfél-kategorizátora, vagy szerver logfájlok analizálása és hibák detektálása. Szokás szerint külön színpadon jelentek meg az adat-életút különféle fázisai: az adatgyűjtés, a tárolás, az analízis, az eredmények vizualizációja és az egész folyamat menedzsmentje. Mindezzel párhuzamosan összesen hat helyszínen folyamatosan mentek a workshopok, ahol az új dolgokat kipróbálhatták, megtanulhatták azok, akik kifejezetten technológiát tanulni jöttek. 


A kedvenc demóm az a képfeldolgozós ML rendszer volt, ami egy webkamera élő képén bekategorizálta a megjelenő arcokat nem, kor és hangulat alapján. Félelmetes volt látni, hogy magamat és társaságomat +-1 év pontossággal képes volt helyesen megtippelni. Mondjuk a sör márka, amit ez alapján javasolt, az pont nem talált, de ugye ne legyünk telhetetlenek.
Az ilyen konferenciákon a kedvenc időtöltésem megkeresni a társaságban a magyar kollégákat, és egy jót beszélgetni velük arról, hogy ők mivel foglalkoznak. Nagy szomorúságomra az idei résztvevők listáján rajtunk kívül csak három magyart sikerült találni. Stikkel Gábor arról beszélt a közönségnek, hogy hogyan fejlesztett ML rendszert mobilos mozdulatfelismeréshez zárak vezérlésére. Az előadás után lehetőségem volt egy kis „behind the scenes” beszélgetésre is, ahol mesélt néhány igazán gyakorlati részletről is. Azután ott volt Péter, aki a Birst BI standján mutatta be a rendszerüket, amivel ügyes marketing kampányok szervezhetők és automatizálhatók. Végül a közönségben összefutottunk Annamáriával az IKEÁtól, akivel egy jót beszélgettünk az adatok felelősségteljes felhasználásáról. 

És sajnos, ennyi. Velünk együtt hárman jöttek Svédországból, egy Hollandiából, én pedig Finnországból repültem át. Magyarországról vagy senki sem jött, vagy pedig jól elrejtőztek. Amit a magam részéről nagyon sajnálok, mert szerintem ez egy olyan terület, ahol még könnyű sikeresnek lenni, és ahol még viszonylag alacsony a belépési küszöb. Jó lenne hát több magyart látni ezen a szakterületen.

2018. július 22., vasárnap

Lengyel szafari

Ma hajnalban értünk haza az idei két hetes nyári túránkról. Eredetileg egy hosszabb bringatúrát terveztünk Lengyelországban, de némi esők, illetve célpontjaink távolsága terveinket valódi szafarivá varázsolta. 
Szokás szerint utunkat a Helsinki-Tallinn kompon kezdtük, ahonnan Litvániába, Klaipėdaba autóztunk. Másnap egy 60 kilométeres bringatúra következett a Kur-földnyelven. Ez a terület a Balti tenger partján vonuló homokdűne, mely az Oroszországhoz tartozó Kalinyingrád és Litvánia között húzódik. A hely érdekessége, hogy a félsziget kb 2 km széles, és vagy 100 km hosszú, és amúgy a parttal párhuzamosan halad. A kontinens felőli oldalon a tenger nagyon nyugodt, ezért ott főleg nyaralófalvak, míg a nyugati, balti oldalon főleg végtelen homokos strandok húzódnak. Ráadásul, itt található Thomas Mann egykori nyári rezidenciája, ez volt túránk célpontja. Mann itt élt családjával 1930 és 1932 között, háza ma múzeum.

Másnap továbbutaztunk a Białowieża Nemzeti Parkba, ami közvetlenül a Belorusz határnál található. Itt található utolsóként az európai bölény vadon élő csoportja. Szerencsénkre a bölények nem csak a szigorúan védett részen, hanem egy vadasparknak kialakított területen is láthatóak, így sikerült találkozni velük. Gyönyörű nagy állatok, és örvendetes, hogy a lengyel szakemberek erőfeszítéseinek köszönhetően ez a faj mégsem tűnt el Európából.
Következő állomásunk a dél-lengyelországi Sandomierz városa, amit magyarul Szondamérnek is hívtak. Ez a nagyon régi város csodálatos belvárosával szerintem tökéletesen ismeretlen a magyar turisták számára, pedig nincs messzebb, mint Krakkó. Almaboráról híres, érdemes meglátogatni.
Ezután következett a tutajozás a Dunajecen. Még gimnazista koromban, a Szlovák oldalon a sulival voltam itt, és azóta tudtam, hogy egyszer visszajövök ide. Most következett el ez az alkalom. A táj, a tutaj, az élmény szinte ugyanaz volt, mint huszonöt évvel ezelőtt, de most még jobb, mert Zsuzsival és Botonddal mentünk a hagyományos fatutajon át a folyó vájta kanyonon, el a magyar és szlovák címerben is látható koronahegyek alatt. A két órás tutajozás végén Szczawnica-ban ebédeltünk, majd visszabuszoztunk az induláshoz.
Tovább haladtunk Újszandec (Nowy Sącz) irányába, ahol egy ismerős családjánál hagytuk a kocsit. Innen indult három napos bringatúránk a Beszkidekben. Összesen 200 kilométert tekertünk. Voltak hihetetlen hágók, gyönyörű tájak, kilátás a Tátrára. Ugye a lapos Finnországhoz szokott kerékpáros rutinunk kicsit elcsodálkozott a 7-800 méteres hágókon. Klassz volt, hogy majd három órán át nyomtuk a pedált, hogy fölérjünk a nyeregbe, ami 10-15 kilométeres távot és 3-400 méteres szintkülönbséget jelentett a megpakolt bringákon. Ezután a nyeregből leereszkedni 10-15 perc száguldás volt a szerpentinen. A sebességmérő bele-belecsúszott az 40-50 km/óra sávba, már amikor rá mertem pillantani, és nem a kormányt szorítottam. Túránk érdekessége volt Nedec vára, mely Trianonig Magyarország legészakibb vára volt, s amit később is egy magyar család birtokolt egészen a szocialista államosításig. Nagyon szépen helyrepofozták, és ma érdekes turistacélpont. Sajnos túránkat egy durva elázás egy nappal megkurtította, és ezért nem is tudtunk meglátogatni Szent Kinga sírját Ószandecen, annyira el voltunk ázva.

Ehelyett elmentünk a wieliczkai sóbányákba. Jó két órát kellett sorban állni a jegyért (bárcsak megvettük volna útközben az interneten!), de bőven megérte. A 250 kilométer hosszú tárnákból vagy 3 kilométernyi van kialakítva turistáknak, ahová idegenvezetéssel lehet lemenni. Szobrok, lámpák, hangversenyterem, s mindez kősóból kifaragva. És természetesen Szent Kinga kápolnája, hiszen a legenda szerint Kinga gyűrűje mutatta meg a helyet a bányák megnyitásához. Egy teljes templombelső, ahol még a freskók és képek is sóból vannak faragva. Felejthetetlen élmény, teljesen csúcsminőségben megszervezve, bemutatva. Másnap Krakkó belvárosa következett, ahol Botondnak is megmutattuk a várat és a csodás belvárost. Krakkót jól ismerik a magyarok, Krakkó szeretettel várja a magyarokat. Minden idegenvezetés, múzeumi információ elérhető volt magyarul is, ismét szuper élmény volt megnézni ezt a gyönyörű várost.
Ezután következett a hosszú, két napos vezetés hazafelé. Összesen 4000 kilométert vezettünk, kétszázat tekertünk. Aludtunk kempingben, ismerősnél, sátorban egy parkban. Ettünk esőben, konyhában, étteremben. Ismét klassz élményekkel lettünk gazdagabbak. Lengyelország, szeretünk!

2016. november 11., péntek

Magyarok Európa startup fellegvárában

Már kicsit több, mint egy éve is megvan, hogy számos és sokféle teendőim között segítek egy finn startup cégnek különféle analitikával, illetve adatelemzéssel kapcsolatos munkákban. Ez a cég, csak egyike Finnország számos, kisebb-nagyobb, sikeres-kevésbé sikeres startoló technológiai cégeinek. Az Európai Digitális Városok Jegyzéke (European Digital City Index) szerint Helsinki Európa negyedik városa a digitális technológia fejlettsége szempontjából London, Amsterdam és Stockholm után (Budapest a 22.). Nem csak a mobilhálózat sebességéről és lefedettségéről van szó, sokkal inkább arról, hogy az induló digitális piacra pályázó fiatal vállalkozások milyen mértékű és értékű segítséget kapnak a világhódításhoz. Vannak ugye inkubátor és accelerator programok egyetemi campusokon; vannak befektetők akik tőkével, kapcsolatokkal, tapasztalattal segítik a fiatal vállalkozókat. És hát van ugye a Slush, ami minden év novemberében a kontinens egyik talán legnagyobb, de mindenképpen a legvagányabb találkozójára hívja a vállalkozókat, a médiát, és persze a pénzembereket.
Mindennek köszönhetően pezseg a vállalkozói scéna a jeges északi városban, s talán nem véletlen, hogy az utóbbi évben a Helsinkiből induló startup-ok kapták Európában a legnagyobb mennyiségű tőkeberuházást magánbefektetőktől. (Ők ugye azok a bizonyos nagytőkések, a „gazdagok”, akiket a világ boldogtalanabb felén még nemrég is végleg eltörölni próbáltak. Egyesek még ma is.) Rovio (Angry Birds), Supercell (Clash of Clans), talán a legismertebbek a befutottak közül.

Nos, hasonló babárokra aspirál ez a bizonyos Cohu Experience cég is, ahol kisebb nagyobb projektekben segítek adatokat elemezni, használni, kihasználni. Egy ilyen startup cég nagyon más, mint minden más, amit eddig akár távolról is ismertem. Nem olyan, mint egy hagyományos munkahely, ahol jobbára kötött feladatokat oldanak meg alkalmazottak kötött fizetésért. Nem is olyan, mint egy hagyományos értelemben vett kisebb nagyobb vállalkozás, mert még nem igazán van termék, szolgáltatás, azaz bevétel. Jobbára csak pár kicsit őrült ember van, akik egy-két új ötlettel próbálják meghódítani lehetőleg az egész világot. (Igen, pont mint amikor az Apple még Jobs vidéki garázsában üzemelt, vagy amikor a Facebook még csak egy egyetemi randioldal akart lenni.) 
Szóval jó sok munka, sok ötletelés, még több munka, s főleg; fizetés, mint a mesében: hol van, hol nincs, hiszen álmokért a mindenható piac bizony nem szokott fizetni. És itt jönnek képbe a befektetők. Van belőlük sokféle, kalandor szerencsevadász, milliomos futóbolond, komoly stratégiai befektető aki keresi a következő Google-t, meg világjobbító szándékokat űző filantróp. No, ez utóbbi jutott a Cohu csapatának, egy ember, aki mindenféle, oktatással kapcsolatos projektbe invesztál, mert szeretné, ha a finn közoktatás a lehető legjobbat adja a diákoknak, az országnak, meg azért persze ő se járjon rosszul, bármit jelentsen is ez. (Apropó, hallott valaki már bármit is a finn oktatás színvonaláról?)
Ez az ember és egy másik befektető barátja ilyenkor ősszel, amikor a sötét, a hideg és a hó sokak kedélyét beborítja, partira invitálja az általa támogatott cégeket. Engem is hívtak a kollégák, és hát éltem a lehetőséggel hogy találkozzak ilyen befektető csodabogarakkal, meg a startupos fejlövöttekkel. A parti tegnap este hihetetlen jó hangulatban telt annak ellenére, hogy szakadó hóban kellett hozzá vezetnem oda és vissza is jó kétszáz kilométert. Legalább jutott idő alaposan kibeszélni az amerikai választást, meg összebrénsztormolni egy újabb komponenst a jelenlegi projektünkbe, ami akár önállóan is piacra merészkedhet. No, de ez mellékszál.
Nagyon sok jófej emberrel találkoztam, beszélgettem. Ott volt a frissen végzett biotechnológus, aki gyerekkórházak ellátási színvonalának javítására tol egy projektet. A hosszú hajú lány, aki irodahelységek bérlését szervezi az Uber stílusában, s már Finnországon túl Kínában is széles fronton nyomulnak. Ott volt a zeneszerző-hangstúdió tulajdonos, aki Robin zenéin dolgozik, és közben mozifilmek témamelódiáit szerzi. (Megmutatta a zenestúdióját. Hát, sosem hittem volna, hogy egyszer életemben ilyen szuper minőségben hallgathatok ilyen szuper zenéket. Azóta is remegnek a fogamban a tömések.) Volt még diákétterem tulajdonos, meg kenyér házhosszállító. Pénzügyes szabadúszó, meg industrial design-t oktató hollandus, aki fogalmam sincs, hogy pontosan mit csinál főállásban, de hihetetlenül jót beszélgettünk vele a világ érdekes dolgairól. Egy alaphang újra és újra felbukkant a tegnap esti beszélgetésekben: hogy hát a magyarok nagyon ott vannak.
Többek között Tímea a társtulajdonos, Péter a technológiai vezető. Mondták, hogy igen, amúgy ennek meg annak a cégnek is magyar a CEO-ja, főfejlesztője, és nevetve emlegették, hogy úgy látszik, a magyarok titokban elfoglalják Finnországot, mert szinte minden startup-ban ott vannak. Igen jó volt ezt a finnektől hallani, mert ők örömmel újságolták. Annyi azért eszembe jutott, hogy vajon otthon is pezseg ennyire a startap világ, vagy velem kivételeznek már megint ennyire odafönn, hogy ilyen klassz, nagyra értékelt társaságba keveredtem?
Éjjel egy óra magasságában értem haza Helsinkiből.

2016. augusztus 3., szerda

12. nap Paldiski – Tallin - Helsinki – Kangasala

Táv: összesen kb. 36 km

Ismét ragyogó napsütésre ébredtünk, mely már igen korán kisütött minket a sátorból. De kilépve a sátorból sem volt túl kellemes a helyzet, mert annyi légy volt meg pőcsik volt, amennyit egy helyen még nem láttam. Annyira zavaróak voltak, hogy a reggelit is kihagyva csak összecsomagoltunk és betekertünk Paldiski vasútállomásra, így váratlanul az eggyel korábbi vonatot értük el. Úgyis kicsit izgultunk, mert még mindig tartott a vágányzár, amit Tarttu felé menet már tapasztaltunk. De ezúttal a végállomásnál szálltunk fel, így a bringák simán felfértek.
A vonat bevitt minket Tallin központjába. Itt megvásároltuk azt a pár dolgot, amit haza akartunk hozni, Boti nagy örömére találtunk a boltban alkoholmentes Ginger Joe-t is… Utána a városközponton át mentünk ki a kikötőbe, a főtéren megebédeltünk. Most nem a D dokkra kellett mennünk, hanem a B-re, ami egy kicsit máshol volt, de azért megtaláltuk simán. Betereltek minket a motorosok közé. Akkor lepődtünk csak meg, amikor a mellettünk álló motoros nő magyarul szólított le – kiderült, hogy Finnországból van, és félig magyar – valamelyik szülője magyar, akárcsak férjének, aki szintén itt volt.
A hajóra sokat kellett várni, lassan is döcögött a tengeren, ráadásul kiderült, hogy bár a hajó menetrend szerint fél 5-re Helsinkibe ér, olyan vonat, amin 3 biciklihely is van, csak 7-kor indul, és rengeteg helyen megáll, így csak fél 10-re értünk Tamperébe.

 Későn értünk Kangasalába, ahol végre alapos fürdőt vettünk, és puha ágyba mentünk aludni.

11. nap: Haapsalu -Paldiski

Táv: 106 km
Hát igen. Kicsit az a gyanúm, hogy Csabi véleménye szerint minden túrába kell legalább egy nap, amikor bizonyíthatunk, és 100 km-t megyünk csomaggal. Én nem osztom ezt a nézetét, de csak lihegek a nyomában…
Haapsaluban reggel újabb kellemes meglepetés ért: az élelmes tulaj a boltból frissen sütött pékárut hozott és árult, finn és magyar ízlésnek is megfelelőt. Bár Csabi meg én nem éltünk vele, Boti választott magának valamit, hogy jó napja legyen. Ezen felvidulva viszonylag gyorsan sikerült összepakkolnunk – annál is inkább igyekeztünk, mert tudtuk, hogy hosszú út áll előttünk, ráadásul Haapsalu is érdekesnek ígérkezett, ahogy ezt a kemping falán elhelyezett információs papírkákból és füzetecskékből kisilabizáltuk. Püspöki székhely volt, Rómának tartozott, meg mindenféle ilyenek. Mindenesetre egy szép nagy vár van a város szívében igen jó állapotban, és az óváros is nagyon szép. Ráadásul biciklijavító műhely is van :-) -de ezt nem kellett igénybe vennünk.
Csak mikor a várhoz értünk derült ki számunkra, hogy ezen a napon a várban jóga-fesztivált tartottak. A jógának semmilyen szinten nem vagyunk barátai, ráadásul a várnak egy nagy része le is volt kerítve a fesztivál miatt, így csak röviden tudtuk megszemlélni. Remélem, visszatérünk még ide!

Haapsaluból ismét a bicikliúton mentünk tovább. Ez aztán az Uusi Ruotsi (? vagy valami ilyesmi) nevű területen vitt keresztül,




ahol észtországi svédek élnek. Hát ami azt illeti, jól el vannak határolódva! Erre a területre nem vezetett aszfaltút, egy hosszú szakaszon kavicsos úton mentünk az erdőben, amit télen lánctalpas hókotrók használnak, ezért az átlagosnál is döcögősebb volt. Nagyon izgultam, de végül nem lett senkinek se defektje…. Ráadásul, hétvége lévén, az észt háziasszonyok kiáramlottak az erdőbe áfonyát szedni, sok-sok autó verte fel a port és tette még bonyolultabbá a közlekedést. Ennek a szakasznak a végén szerencsésen belebotlottunk egy út menti hamburgerezőbe, ahol hathatós közbenjárásomra ebédeltünk. Igencsak meglepett minket a bódé ablakába kitett „sós, pörkölt földimogyoró” nevű zacskó magyar felirata :-) Amúgy Észtországban a boltokban nagyon sok magyar termékkel találkoztunk, kezdve a különböző Kotányi fűszereken egészen a meggybefőttig, amitt Finnországbankeservesen hiányolunk.
Ebéd után Botiban felbuzgott az energia, és mikor egy 3 fős fiúcsapat beelőzött minket, ő rájuk tapadt, és pár kilométeren át tesztelte, hogy bírja-e a tempójukat. Hát ő bírta – nekem viszont nagyon kellett igyekeznem, hogy legalább látótávolságban maradjak.

 Gyönyörű napsütéses idő volt egész nap, jól meg is izzadtunk. Pedig erre a napra is olyan táborozóhely ígérkezett, ahol a tenger mellett verhetünk sátrat, de egyéb vízről ne is álmodjunk. A nap végén hát lekanyarodtunk az útról, hogy megtaláljuk a táborhelyet. Meglepetésünkre egy nagy csapat fiatalt találtunk itt: mint kiderült, valamiféle tábor volt itt, olyasmi mint egy cserkésztábor, csak a tengeri életre nevelte a fiatalokat. Jókedvű és jó lelkű emberek voltak, meg is invitáltak bennünket meleg vizes zuhanyra és szaunázni :-). Sőt, még azt is felajánlották, hogy vegyük kölcsön az evezős csónakot és evezzünk ki romantikázni a tengerre – de mivel semmilyen tapasztalatunk a tengerrel nincs, így ezt köszönettel visszautasítottuk.


10. nap: Paatsalu -Haapsalu

Táv: 77 km
Ekkor jött a hideg zuhany: eredeti terveink szerint szombaton szerettünk volna visszatérni Kangasalába, hogy legyen még egy napunk összeszedni és kipihenni magunkat, mielőtt teljes gőzzel bevetjük magunkat a hétköznapokba. Úgy terveztük, hogy Haapsaluban vonatra ülünk, és visszautazunk Tallinba. Azonban a


menetrendet böngészve kiderült, hogy Haapsaluba csak tehervonat jár. A legközelebbi hely, ahol vonatra tudunk szállni: Pärnu. Vagyis irány vissza. Hát ezt mindenképpen szerettük volna elkerülni, így mindenféle alternatív útvonaltervet dolgoztunk ki ezen a reggelen, de egyik sem volt igazán nyerő. Végül amellett döntöttünk, hogy az eredeti terveknek megfelelően továbbmegyünk Haapsaluba, ahol megalszunk a környék egyetlen kempingjébe, majd innen továbbtekerünk Tallin irányába, amíg vonatot nem érünk azon a vonalon. Ez természetesen azzal járt, hogy csak vasárnap fogunk hazajönni. Ezek a kompok persze már jócskán tele voltak, így szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy a délutáni Viking Line járatra helyet kaptunk – ez persze lassúbb, mint a Silja, de azért még mindig nem vészes.
Miután ezt a döntést meghoztuk, sürgősen csomagolni kezdtünk, és nekivágtunk a napi útszakasznak. Áttekertünk egy újabb természetvédelmi területen (Matsalu rahvusparkki), és megküzdöttünk az ismét viharossá fokozódó szembeszéllel. 
Csomó helyen szélmalmokat meg szélerőműveket láttunk, ami arról tanúskodott, hogy itt normális esetben is elég szeles… Nagyon reménykedtünk, hogy találunk egy helyet, ahova beülhetünk enni, de az út csupa olyan falun vitt keresztül, amelyek összesen vagy 3 házból álltak… Ezen a részen elég sok településen látszottak a szovjet idők nyomai: óriási panelépületek, amelyek mállottak széjjel, lakatlan szellemtelepülések… Haapsalu sem tűnt különösebben kiemelkedőnek első pillantásra, de ez csak az első benyomás volt. A kemping mindenesetre csurra tele volt, kiskanállal kellett helyet szorítani sátrunknak. Jobbára karavánautós vendégek voltak, többségben finnek és hollandok – egy nagy holland csoport utolsó napja volt aznap, később szóba elegyedtünk velük, miközben husikánkat sütögettük… 
A kemping tulaja nagyon örült, hogy magyar vendégei vannak, rögtön kitűzte a magyar zászlót, és többször is elmondta, hogy milyen ritkán jönnek ide magyarok (mi is csak azért jöttünk, mert viszonylag közel élünk). Amúgy ez a bácsi finn volt, annak is örült, hogy tudunk finnül beszélgetni, mindjárt kérdezte is, hogy mi a véleményünk az észt nyelvről… és egyéb nyelvészeti kérdéseket is megvitattunk. Az is vicces volt, és egyébként általánosan elterjedt vélemény, amit az egyik hollandus kérdezett, hogy mi (magyarok) mennyire értjük meg az észteket. Mikor elárultuk, hogy egyáltalán nem, a hölgy nagyon csodálkozott, meg volt győződve róla, hogy a finnek, magyarok és észtek majdnem tökéletesen értik egymás nyelvét.

 A vacsi ezen a napon sült husi volt, mert kiderült, hogy a gulyáspor, amit vettünk, másfél órás elkészítést igényel – na ennél azért éhesebbek voltunk! Azért így sem két perc volt, mire leülhettünk végre vacsizni….