2011. augusztus 16., kedd

Beindult a tanév!

„Könyv, toll, tinta, ceruza, ..., kezdődik az iskola!” Elmúltak a nyári meleg napok, megérkezett az hűvös, esős idő. Augusztus tizedikén becsöngettek nálunk, s a nyári szünet már csak szép emlék. Volt ugye autózás Magyarországra, nagyszülők nálunk, sok strandolás a közeli tavakban, biciklizés, kirándulás, még több társasjátékozás, ázás és izzadás, meg egy kis megfázás is. Szóval nyár. Múlt szerdán azonban megkezdődött az új tanév, és ez mindenkinek hozott kisebb nagyobb újdonságot.
Botond immáron ötödikes. Utolsó előtti évét tölti az alsó tagozatban, ha előbb nem is, két év múlva mindenképpen iskolaváltás lesz nála, mert a helyi kis iskolánkban csak alsó tagozat működik. Nagy ötödikesként bejöttek neki új tantárgyak, mint a földrajz, biológia, fizika és a történelem. Boti természetesen a földrajzot várja legjobban.
Balázs harmadikos, s ezzel megszűnik nála a napközi, mert azt csak az első két évfolyamnak biztosítja az egyházközség. Remélem, hogy nem lesz probléma, és Balázs komolyan veszi az itthon tanulást. Talán a technikai nehézségeken már úrrá tud lenni, mint például az ajtó kinyitása kulccsal, de a tanulási fegyelemben például még fejlődnie kell. Az ő évfolyamukban az új tantárgy az angol, kíváncsian várjuk a fejleményeket.
A legnagyobb újdonság mind közül természetesen Virágnak van, hisz ő most kezdi az első évet az iskolában. Nagyon izgult, nagyon várta, s most büszke iskolásként indul reggelente a nagyokkal. A tanítónéni szerencsére ismerős, Boti régi osztályfőnöke, és Virágnak egyelőre minden tetszik, az órákon szorgalmas. (Már kapott jutalomnyomdát is! Bizony!) Aztán ott van a napközi is, ami nem az iskola épületében van, úgyhogy meg kell tanulnia az átsétálást is, meg azt is, hogy ott kell megírnia a leckéket.
Végül Lucánknak az az újdonság, hogy most már csak egyedül ovis, bár ez alighanem nem okoz majd neki különösebben nagy traumát. Az első két reggel szépen indult, ezúttal még a „nem akarok oviba menni” kezdetű műsorszámot is csak minimális intenzitással adta elő. Pláne, hogy augusztusban még minden nap vihet saját játékot. (Bár ezt ma reggel a nagy rohanásban elfelejtettük. Szerencsére.)
A tanórán kívüli programok majd csak szeptemberben kezdődnek, addig még büntetlenül lehet ejtőzni délutánonként, ha éppen egyik gyereknek sincs évkezdési szülői értekezlet. A lányok balettozni járnak majd, Balázs cserkészetre, Botond meg valami sportra, szóval ez minimum négy elfoglaltság az öt délutánból. Ha hozzáadjuk még a bevásárlást is, akkor megint örülhetünk, ha lesz legalább egy szabad délutánunk. Heti egy este a házaspár kettesben, hol vagy? Álom, álom, édes álom...

2011. augusztus 9., kedd

Ötvenhat pizsama

Tegnap kaptam a családos email listán egy linket. Készült egy rövidfilm sorozat 56 pizsama címmel, amit meg lehet nézni az interneten. Általában nem lelkesedem a levéllistákon terjedő ilyesfajta videókért, de ez valamiért megfogott. Az ajánló emailben csak annyi állt, hogy kisgyerekes családok életéből mutat szösszeneteket, egykézőktől kezdve tízgyerekes nagycsaládokig bezárólag. Hogy, s hogy nem, tegnap este a gyerekfektetés s a kártyázás után bekapcsoltam, végül is alig ötven perc, még belefér az estébe.
És bingó! Telitalálat! Nagyon megfogott a téma, és aztán még Anyuval is meg Zsuzsival is beszélgettünk még róla, pedig akkor már tényleg késő volt.
Szóval a sorozat tizenegyszer négy perc, egy egy életkép, hangulat, benyomás, szóval rövidfilm egy család hétköznapjaiból. Az első részben egy egygyerekes család, aztán egy kétgyerekes, aztán három, négy, s végül tizenegy. Összesen ötvenhat gyerek, azaz 56 pizsama.
Nagyon tetszettek a kontrasztok. Bár a készítők (az Origo, ha jól értesültem) egy kicsit se vádolhatók keresztény vagy konzervatív elfogultsággal, mégis, nehéz letagadni, hogy az egész sorozat kicsengése pro-gyerek, pro-házasság, pro-család. Csupa olyan gondolat, amivel örömmel tudok azonosulni.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a gyerekszám növekedésével hogyan változnak a hangsúlyos problémák. A legtöbb filmben az anyuka, feleség vitte a szót, így elsősorban a nők szemszögéből pillanthattunk be a családokba. Egy gyereknél előjött, hogy az az egy olyan aktív, hogy leköti az összes rendelkezésre álló energiát. Nyolc gyereknél elhangzott, hogy a szomszéd gyönyörűen rendbe tartja a kertet, mert egész nap ott van, ők meg csak kivonulnak teljes létszámmal, és hipp-hopp megvan az egész. (Farmville Live – klikk.)
Gondolkodtam azon, hogy melyik családmodellbe tudom beleélni magamat, melyiket érzem sajátomnak. Egyértelműen az öt, a hat és a hétgyerekesek voltak számomra vonzóak. Az egy gyerekes anyuka nagyon nem az én világomból jött, abban a családban egyértelműen körülötte forgott az élet rendje, s szerintem az sose jó, ha egy szülő nem tud kizökkenni az énközpontúságból. Elhangzott, hogy a gyereke egy éves koráig úgy érezte, börtönben van. Zsuzsi azt mondta, a mi első gyerekünknél ő is érezte ezt így, de úgy tűnik, sikerült tovább lépnünk.
A kétgyerekes családnál két jelenet volt meghatározó nekem, az egyik, amikor ébresztőkor beszólt a kisebbik gyerek az anyjának: „Anya, szétverlek”. Kontraszt: nagycsaládos angol szakos egyetemista nagylány angolra okítja a kistesókat. Szemmel láthatólag nem szívesen.
Kedvenc gondolataim: ötgyerekes anyuka megjegyzi, hogy akkor vált sokkal könnyebbé az élet, amikor már egyik gyerek sem volt óvodás. Meglátjuk, már nálunk is csak a legkisebb leányka óvodás, s az eggyel nagyobb most (holnap) kezdi az iskolát. Reméljük, valóban egy kicsit könnyebb lesz.
Több szempontból is jó érzés volt néni ezeket a filmeket. Először is a médiában a legritkább esetben láthatók nagycsaládok pozitív módon bemutatva. Sokan a nagycsaládot túlhaladottnak, szektásnak ítélik, vagy asszociálják a nyomorgással, tudatlansággal. Egyszerűen jó volt látni olyan példákat, ahol „jól szituált” családokban hat, nyolc, tizenegy gyerek van. Meg aztán jól esik, hogy végre valakik pozitívnak állítják be a nagycsaládos létet, mert elvégre négy gyerekkel mi is oda tartoznánk, még ha csak a belépő kategóriába is, ahogy Zsuzsival megegyeztünk.
Aztán azért is jó volt megnézni ezt a filmet, mert hajlamos vagyok arra, hogy időnként, gondolatban megveregessem a vállunkat. Elvégre négy gyerekkel, külföldön, jobbára külső segítség nélkül... Azért nem semmi, nem igaz? Aztán látom azokat a családokat kilenc, tíz, tizenegy gyerekkel, az anyukákból áradó vitalitást, az asztal körüli buli hangulatot. S felmerül bennem: négy gyerek? Piskóta.
Egyébként tényleg, tudja valaki, hová tűnnek a fél pár zoknik?

2011. augusztus 6., szombat

Hosszú forró nyár

Az idei nyár igencsak meleg volt. Júliusban szinte minden nap strandolni jártunk munka után, csak úgy lehetett bírni a forróságot. A munka lassan halad, és gyakran eljövünk az egyel korábbi busszal, hogy kicsit többet lehessünk a gyerekekkel, akinek még tart a nyári szünet. Egyszer még esőben is lementünk úszni, mert állítólag kellemes dolog. Tényleg az volt, főleg, hogy mire kijöttünk, addigra elállt.
Július folyamán Zsuzsi szülei voltak itt gyerekvigyázni, most meg az enyémek. Ez az időszak hagyományosan a nagy esti játszásoké. Az ember kihasználja, hogy végre játszhat más felnőttekkel az esti gyerekfektetés után. Idén is volt sokféle játék, Yatzee, baboskártya, römi, Catan. A kedvencem még mindig a Catan, bár a legújabb, lovagos és városos változatot még nem próbáltuk ki, annyira leragadtunk a hajózós résznél.
Ünnepek jönnek mennek. Legutóbb Virágom nevenapját ünnepeltük, s hamarosan érkezik Zsuzsi névnapja, meg Boti szülinapja is. Sok, jóféle torta kerül ilyenkor, ami igencsak rosszat tesz a vonalaimnak, de hát mint tudjuk, az ember BMI indexe egyenesen arányos a jókedvével. (Ezért kell novemberben fogyókúrázni, akkor amúgy is mindenki depressziós.)