2016. november 11., péntek

Magyarok Európa startup fellegvárában

Már kicsit több, mint egy éve is megvan, hogy számos és sokféle teendőim között segítek egy finn startup cégnek különféle analitikával, illetve adatelemzéssel kapcsolatos munkákban. Ez a cég, csak egyike Finnország számos, kisebb-nagyobb, sikeres-kevésbé sikeres startoló technológiai cégeinek. Az Európai Digitális Városok Jegyzéke (European Digital City Index) szerint Helsinki Európa negyedik városa a digitális technológia fejlettsége szempontjából London, Amsterdam és Stockholm után (Budapest a 22.). Nem csak a mobilhálózat sebességéről és lefedettségéről van szó, sokkal inkább arról, hogy az induló digitális piacra pályázó fiatal vállalkozások milyen mértékű és értékű segítséget kapnak a világhódításhoz. Vannak ugye inkubátor és accelerator programok egyetemi campusokon; vannak befektetők akik tőkével, kapcsolatokkal, tapasztalattal segítik a fiatal vállalkozókat. És hát van ugye a Slush, ami minden év novemberében a kontinens egyik talán legnagyobb, de mindenképpen a legvagányabb találkozójára hívja a vállalkozókat, a médiát, és persze a pénzembereket.
Mindennek köszönhetően pezseg a vállalkozói scéna a jeges északi városban, s talán nem véletlen, hogy az utóbbi évben a Helsinkiből induló startup-ok kapták Európában a legnagyobb mennyiségű tőkeberuházást magánbefektetőktől. (Ők ugye azok a bizonyos nagytőkések, a „gazdagok”, akiket a világ boldogtalanabb felén még nemrég is végleg eltörölni próbáltak. Egyesek még ma is.) Rovio (Angry Birds), Supercell (Clash of Clans), talán a legismertebbek a befutottak közül.

Nos, hasonló babárokra aspirál ez a bizonyos Cohu Experience cég is, ahol kisebb nagyobb projektekben segítek adatokat elemezni, használni, kihasználni. Egy ilyen startup cég nagyon más, mint minden más, amit eddig akár távolról is ismertem. Nem olyan, mint egy hagyományos munkahely, ahol jobbára kötött feladatokat oldanak meg alkalmazottak kötött fizetésért. Nem is olyan, mint egy hagyományos értelemben vett kisebb nagyobb vállalkozás, mert még nem igazán van termék, szolgáltatás, azaz bevétel. Jobbára csak pár kicsit őrült ember van, akik egy-két új ötlettel próbálják meghódítani lehetőleg az egész világot. (Igen, pont mint amikor az Apple még Jobs vidéki garázsában üzemelt, vagy amikor a Facebook még csak egy egyetemi randioldal akart lenni.) 
Szóval jó sok munka, sok ötletelés, még több munka, s főleg; fizetés, mint a mesében: hol van, hol nincs, hiszen álmokért a mindenható piac bizony nem szokott fizetni. És itt jönnek képbe a befektetők. Van belőlük sokféle, kalandor szerencsevadász, milliomos futóbolond, komoly stratégiai befektető aki keresi a következő Google-t, meg világjobbító szándékokat űző filantróp. No, ez utóbbi jutott a Cohu csapatának, egy ember, aki mindenféle, oktatással kapcsolatos projektbe invesztál, mert szeretné, ha a finn közoktatás a lehető legjobbat adja a diákoknak, az országnak, meg azért persze ő se járjon rosszul, bármit jelentsen is ez. (Apropó, hallott valaki már bármit is a finn oktatás színvonaláról?)
Ez az ember és egy másik befektető barátja ilyenkor ősszel, amikor a sötét, a hideg és a hó sokak kedélyét beborítja, partira invitálja az általa támogatott cégeket. Engem is hívtak a kollégák, és hát éltem a lehetőséggel hogy találkozzak ilyen befektető csodabogarakkal, meg a startupos fejlövöttekkel. A parti tegnap este hihetetlen jó hangulatban telt annak ellenére, hogy szakadó hóban kellett hozzá vezetnem oda és vissza is jó kétszáz kilométert. Legalább jutott idő alaposan kibeszélni az amerikai választást, meg összebrénsztormolni egy újabb komponenst a jelenlegi projektünkbe, ami akár önállóan is piacra merészkedhet. No, de ez mellékszál.
Nagyon sok jófej emberrel találkoztam, beszélgettem. Ott volt a frissen végzett biotechnológus, aki gyerekkórházak ellátási színvonalának javítására tol egy projektet. A hosszú hajú lány, aki irodahelységek bérlését szervezi az Uber stílusában, s már Finnországon túl Kínában is széles fronton nyomulnak. Ott volt a zeneszerző-hangstúdió tulajdonos, aki Robin zenéin dolgozik, és közben mozifilmek témamelódiáit szerzi. (Megmutatta a zenestúdióját. Hát, sosem hittem volna, hogy egyszer életemben ilyen szuper minőségben hallgathatok ilyen szuper zenéket. Azóta is remegnek a fogamban a tömések.) Volt még diákétterem tulajdonos, meg kenyér házhosszállító. Pénzügyes szabadúszó, meg industrial design-t oktató hollandus, aki fogalmam sincs, hogy pontosan mit csinál főállásban, de hihetetlenül jót beszélgettünk vele a világ érdekes dolgairól. Egy alaphang újra és újra felbukkant a tegnap esti beszélgetésekben: hogy hát a magyarok nagyon ott vannak.
Többek között Tímea a társtulajdonos, Péter a technológiai vezető. Mondták, hogy igen, amúgy ennek meg annak a cégnek is magyar a CEO-ja, főfejlesztője, és nevetve emlegették, hogy úgy látszik, a magyarok titokban elfoglalják Finnországot, mert szinte minden startup-ban ott vannak. Igen jó volt ezt a finnektől hallani, mert ők örömmel újságolták. Annyi azért eszembe jutott, hogy vajon otthon is pezseg ennyire a startap világ, vagy velem kivételeznek már megint ennyire odafönn, hogy ilyen klassz, nagyra értékelt társaságba keveredtem?
Éjjel egy óra magasságában értem haza Helsinkiből.

2016. augusztus 3., szerda

12. nap Paldiski – Tallin - Helsinki – Kangasala

Táv: összesen kb. 36 km

Ismét ragyogó napsütésre ébredtünk, mely már igen korán kisütött minket a sátorból. De kilépve a sátorból sem volt túl kellemes a helyzet, mert annyi légy volt meg pőcsik volt, amennyit egy helyen még nem láttam. Annyira zavaróak voltak, hogy a reggelit is kihagyva csak összecsomagoltunk és betekertünk Paldiski vasútállomásra, így váratlanul az eggyel korábbi vonatot értük el. Úgyis kicsit izgultunk, mert még mindig tartott a vágányzár, amit Tarttu felé menet már tapasztaltunk. De ezúttal a végállomásnál szálltunk fel, így a bringák simán felfértek.
A vonat bevitt minket Tallin központjába. Itt megvásároltuk azt a pár dolgot, amit haza akartunk hozni, Boti nagy örömére találtunk a boltban alkoholmentes Ginger Joe-t is… Utána a városközponton át mentünk ki a kikötőbe, a főtéren megebédeltünk. Most nem a D dokkra kellett mennünk, hanem a B-re, ami egy kicsit máshol volt, de azért megtaláltuk simán. Betereltek minket a motorosok közé. Akkor lepődtünk csak meg, amikor a mellettünk álló motoros nő magyarul szólított le – kiderült, hogy Finnországból van, és félig magyar – valamelyik szülője magyar, akárcsak férjének, aki szintén itt volt.
A hajóra sokat kellett várni, lassan is döcögött a tengeren, ráadásul kiderült, hogy bár a hajó menetrend szerint fél 5-re Helsinkibe ér, olyan vonat, amin 3 biciklihely is van, csak 7-kor indul, és rengeteg helyen megáll, így csak fél 10-re értünk Tamperébe.

 Későn értünk Kangasalába, ahol végre alapos fürdőt vettünk, és puha ágyba mentünk aludni.

11. nap: Haapsalu -Paldiski

Táv: 106 km
Hát igen. Kicsit az a gyanúm, hogy Csabi véleménye szerint minden túrába kell legalább egy nap, amikor bizonyíthatunk, és 100 km-t megyünk csomaggal. Én nem osztom ezt a nézetét, de csak lihegek a nyomában…
Haapsaluban reggel újabb kellemes meglepetés ért: az élelmes tulaj a boltból frissen sütött pékárut hozott és árult, finn és magyar ízlésnek is megfelelőt. Bár Csabi meg én nem éltünk vele, Boti választott magának valamit, hogy jó napja legyen. Ezen felvidulva viszonylag gyorsan sikerült összepakkolnunk – annál is inkább igyekeztünk, mert tudtuk, hogy hosszú út áll előttünk, ráadásul Haapsalu is érdekesnek ígérkezett, ahogy ezt a kemping falán elhelyezett információs papírkákból és füzetecskékből kisilabizáltuk. Püspöki székhely volt, Rómának tartozott, meg mindenféle ilyenek. Mindenesetre egy szép nagy vár van a város szívében igen jó állapotban, és az óváros is nagyon szép. Ráadásul biciklijavító műhely is van :-) -de ezt nem kellett igénybe vennünk.
Csak mikor a várhoz értünk derült ki számunkra, hogy ezen a napon a várban jóga-fesztivált tartottak. A jógának semmilyen szinten nem vagyunk barátai, ráadásul a várnak egy nagy része le is volt kerítve a fesztivál miatt, így csak röviden tudtuk megszemlélni. Remélem, visszatérünk még ide!

Haapsaluból ismét a bicikliúton mentünk tovább. Ez aztán az Uusi Ruotsi (? vagy valami ilyesmi) nevű területen vitt keresztül,




ahol észtországi svédek élnek. Hát ami azt illeti, jól el vannak határolódva! Erre a területre nem vezetett aszfaltút, egy hosszú szakaszon kavicsos úton mentünk az erdőben, amit télen lánctalpas hókotrók használnak, ezért az átlagosnál is döcögősebb volt. Nagyon izgultam, de végül nem lett senkinek se defektje…. Ráadásul, hétvége lévén, az észt háziasszonyok kiáramlottak az erdőbe áfonyát szedni, sok-sok autó verte fel a port és tette még bonyolultabbá a közlekedést. Ennek a szakasznak a végén szerencsésen belebotlottunk egy út menti hamburgerezőbe, ahol hathatós közbenjárásomra ebédeltünk. Igencsak meglepett minket a bódé ablakába kitett „sós, pörkölt földimogyoró” nevű zacskó magyar felirata :-) Amúgy Észtországban a boltokban nagyon sok magyar termékkel találkoztunk, kezdve a különböző Kotányi fűszereken egészen a meggybefőttig, amitt Finnországbankeservesen hiányolunk.
Ebéd után Botiban felbuzgott az energia, és mikor egy 3 fős fiúcsapat beelőzött minket, ő rájuk tapadt, és pár kilométeren át tesztelte, hogy bírja-e a tempójukat. Hát ő bírta – nekem viszont nagyon kellett igyekeznem, hogy legalább látótávolságban maradjak.

 Gyönyörű napsütéses idő volt egész nap, jól meg is izzadtunk. Pedig erre a napra is olyan táborozóhely ígérkezett, ahol a tenger mellett verhetünk sátrat, de egyéb vízről ne is álmodjunk. A nap végén hát lekanyarodtunk az útról, hogy megtaláljuk a táborhelyet. Meglepetésünkre egy nagy csapat fiatalt találtunk itt: mint kiderült, valamiféle tábor volt itt, olyasmi mint egy cserkésztábor, csak a tengeri életre nevelte a fiatalokat. Jókedvű és jó lelkű emberek voltak, meg is invitáltak bennünket meleg vizes zuhanyra és szaunázni :-). Sőt, még azt is felajánlották, hogy vegyük kölcsön az evezős csónakot és evezzünk ki romantikázni a tengerre – de mivel semmilyen tapasztalatunk a tengerrel nincs, így ezt köszönettel visszautasítottuk.


10. nap: Paatsalu -Haapsalu

Táv: 77 km
Ekkor jött a hideg zuhany: eredeti terveink szerint szombaton szerettünk volna visszatérni Kangasalába, hogy legyen még egy napunk összeszedni és kipihenni magunkat, mielőtt teljes gőzzel bevetjük magunkat a hétköznapokba. Úgy terveztük, hogy Haapsaluban vonatra ülünk, és visszautazunk Tallinba. Azonban a


menetrendet böngészve kiderült, hogy Haapsaluba csak tehervonat jár. A legközelebbi hely, ahol vonatra tudunk szállni: Pärnu. Vagyis irány vissza. Hát ezt mindenképpen szerettük volna elkerülni, így mindenféle alternatív útvonaltervet dolgoztunk ki ezen a reggelen, de egyik sem volt igazán nyerő. Végül amellett döntöttünk, hogy az eredeti terveknek megfelelően továbbmegyünk Haapsaluba, ahol megalszunk a környék egyetlen kempingjébe, majd innen továbbtekerünk Tallin irányába, amíg vonatot nem érünk azon a vonalon. Ez természetesen azzal járt, hogy csak vasárnap fogunk hazajönni. Ezek a kompok persze már jócskán tele voltak, így szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy a délutáni Viking Line járatra helyet kaptunk – ez persze lassúbb, mint a Silja, de azért még mindig nem vészes.
Miután ezt a döntést meghoztuk, sürgősen csomagolni kezdtünk, és nekivágtunk a napi útszakasznak. Áttekertünk egy újabb természetvédelmi területen (Matsalu rahvusparkki), és megküzdöttünk az ismét viharossá fokozódó szembeszéllel. 
Csomó helyen szélmalmokat meg szélerőműveket láttunk, ami arról tanúskodott, hogy itt normális esetben is elég szeles… Nagyon reménykedtünk, hogy találunk egy helyet, ahova beülhetünk enni, de az út csupa olyan falun vitt keresztül, amelyek összesen vagy 3 házból álltak… Ezen a részen elég sok településen látszottak a szovjet idők nyomai: óriási panelépületek, amelyek mállottak széjjel, lakatlan szellemtelepülések… Haapsalu sem tűnt különösebben kiemelkedőnek első pillantásra, de ez csak az első benyomás volt. A kemping mindenesetre csurra tele volt, kiskanállal kellett helyet szorítani sátrunknak. Jobbára karavánautós vendégek voltak, többségben finnek és hollandok – egy nagy holland csoport utolsó napja volt aznap, később szóba elegyedtünk velük, miközben husikánkat sütögettük… 
A kemping tulaja nagyon örült, hogy magyar vendégei vannak, rögtön kitűzte a magyar zászlót, és többször is elmondta, hogy milyen ritkán jönnek ide magyarok (mi is csak azért jöttünk, mert viszonylag közel élünk). Amúgy ez a bácsi finn volt, annak is örült, hogy tudunk finnül beszélgetni, mindjárt kérdezte is, hogy mi a véleményünk az észt nyelvről… és egyéb nyelvészeti kérdéseket is megvitattunk. Az is vicces volt, és egyébként általánosan elterjedt vélemény, amit az egyik hollandus kérdezett, hogy mi (magyarok) mennyire értjük meg az észteket. Mikor elárultuk, hogy egyáltalán nem, a hölgy nagyon csodálkozott, meg volt győződve róla, hogy a finnek, magyarok és észtek majdnem tökéletesen értik egymás nyelvét.

 A vacsi ezen a napon sült husi volt, mert kiderült, hogy a gulyáspor, amit vettünk, másfél órás elkészítést igényel – na ennél azért éhesebbek voltunk! Azért így sem két perc volt, mire leülhettünk végre vacsizni….

9. nap: Pärnu – Paatsalu

Táv: 85 km
Pärnuból viszonylag korán indultunk reggel, mindössze csak a boltba ugrottunk be, mivel a bicikliút ismét lekanyarodott a tengerpartra, és nem vitt át nagyobb településen. Szerencsére most nem tűzött annyira a nap, így nem kellett aggódnunk a tej megromlását illetőleg. Most ismét a bicikliutat választottuk a rövidebb, ámde jóval forgalmasabb országút helyett. Ezen a szakaszon jóval több más biciklistával találkoztunk, persze főleg finnekkel. Ismét nagy táv volt kitűzve erre a napra, mert az internet és a térkép sem tudott kempingről, csak Haapsaluhoz közel, ami azért volt szomorú, mert így erre a napra megint majdnem 100 km jutott, míg a következőre alig 50. Szerencsére kb. 80-nál az elágazásban egy helyes kis hirdetőtáblára bukkantunk, mely szerint kb. 5 km-re van egy hely, ahova a sátorozókat olyan szívesen látják, hogy aki ott sátrat ver, az jutalomból két sört is kap. :-) Boti ugyan ellenérvelt, mondván, hogy egyrészt mi nem is szeretjük a sört, másrészt ez két fős sátorra volt kilátásba helyezve, harmadrészt pedig, hogy ez a hely egy kicsit visszafelé volt az úton, de az én lábamban már elég km volt erre a napra, így mégiscsak úgy döntetett, hogy megtekintjük a helyet.
Valóban ezúttal sem hagyott helyben a szerencsénk! Egy klassz tengerparti kikötőhöz vitt az út, ahol egy vitorlázók számára kialakított szállás volt: egy nagy ház sok kiadó szobával, közös zuhany és wc, amit a sátrasok is igénybe vehettek. Csodálom, hogy az interneten nincs fenn a hely, ha egyszer vendégeket szeretnének kapni! Na most megtaláltam, de észt a honlapjuk – hát nem csoda, hogy ott mindenki észt volt! Pedig az infos hölgy teljesen jól beszélt angolul, csodálkozva kérdezte is, hogy hogy kerülünk mi ide, honnan tudtunk a létezésükről? Említettük is, hogy hát bizony sokat segített volna, ha angolul is van elérhető információ a helyről az interneten… Ami a sört illeti, szerencsére sikerült beváltani ciderre :-)


2016. július 29., péntek

8. nap: Sooma – Tori – Pärnu

Táv: 53,5 km
Reggel ismét tűző napsütésre ébredtünk, no meg arra, hogy a mellettünk levő kis mocsárréten a füvet aratják traktorral. Reggeli után folytattuk utunkat azon a kavicsos földúton, amin előző este ideérkeztünk, csak ez a fele már nem volt annyira nyilegyenes, és nem volt olyan hosszú sem.

Egész Toriig megállás nélkül pedáloztunk. Toriban megnéztük a Pärnu folyót, valamint Botival ketten megnéztük a Hősök templomát. Alig tettük be ide a lábunk, már jött is az idegenvezető, aki megkérdezte, tudunk-e németül. Ein bischen… válaszoltam én, mire ő egyből elkezdte előadni a templom történetét. Próbáltam rábeszélni, hogy ezt inkább angolul vagy finnül tegye, de ő az észten és a németen kívül csak oroszul tudott, így lerázhatatlanul mondta a magáét tovább németül. Azért annyit sikerült kihámoznom a mondókájából, hogy ezt a templomot nem olyan rég építették (még tán száz éves sincs), azoknak az embereknek a tiszteletére, akik Észtországért áldozták életüket. 
A templomban nagy márványtáblákon sok név fel van sorolva mindenféle országokból származó emberek nevei, külön csoportosítva országok szerint. Mindenhol fel van tüntetve, hogy „Észtország köszöni és nem felejti az embereket, akik életüket adták ezért a népért.” (Vagy valami ilyesmi.) Volt itt finn, lett, lengyel, dán és amerikai népnek szóló köszönet. Az egyik számomra legmegdöbbentőbb dekoráció ebben a templomban egy zászlócskákból álló sorozat volt, amelyen évszámokkal feltűntetve jelölték, hogy ez a terület mikor milyen fennhatóság alatt állt. Hát észt nem sokat volt…. Boti csodálkozva mutatta az utolsó előtti ilyen zászlócskát, amelyre az volt írva, hogy Szovjetunió 1944 -?. Megegyeztünk, hogy bátorság kellett ahhoz, hogy akár így is kifejezzék, hogy azért bíznak benne, hogy ennek is vége szakad egyszer… Mint az internetről megtudtuk, Tori volt az észt ellenállás központja a szovjet időkben. 
Toriból aztán továbbtekertünk nyugati irányba a tűző napsütésben. Hamarosan Pärnuba értünk, melyet joggal nevezhetnénk a finn Riviérának. Homokos tengerpartja, gyönyörű utcaképei, kulturális eseményei és finn pénztárcához alacsony árai miatt a finnek kedvelt célpontja, az utcán, Boti szerint, több finn szót hallani, mint észtet. Itt egy nagyobb bevásárlóközpontot is találtunk, aminek azért örültünk különösen, mert fogytán volt a trangia üzemanyaga, ami egyébként sima denaturált szesz. De mint kiderült, korán örültünk. Ilyet sem a sima boltban, sem a gyógyszertárban, sem a benzinkútnál nem árultak. Hosszas kérdezősködés után végül mégiscsak sikerült szereznünk egy barkácsboltban, ahol oldó-tisztítószernek árulták, de ez minket nem zavart abban, hogy elégessük a főzéshez. 

Ezután megkerestük az előre kiszemelt szálláshelyet, amely a város szívében egy magánháznál volt: ennek kertjét nyitotta meg az élelmes tulajdonos sátorozók számára. Pici, de jól kialakított hely volt ez az Esplanadi kemping, mindenkinek csak ajánlani tudom: volt meleg víz, zuhany, wc és konyha, sőt a falra kifüggesztett program- és étteremajánlatok is. Sátorverés és a forró napra és extra izzadásra való tekintettel gyors zuhanyozás után nyakunkba vettük a várost. Először is vettünk nekem egy szoknyát, hogy azért mégis kultúremberhez illő módon jelenjek meg az úri közönség forgatagában. Utána beültünk egy helyre enni. Itt már érezhetően a finn turisták pénztárcájához szabták az árakat… Ezután megtekintettük a (méltán híres) belvárost, majd kisétáltunk a tengerpartra. Itt az egyik szakasz a nőknek volt fenntartva napfürdőzési célokra, hát oda nem mentünk, de a többi helyeken is látszott, miért járnak ide a finnek: igazi beach, mint Poriban (csak gondolom, azért több itt a jó idő), csak sokkal több szolgáltatás és lehetőség.
 Ezek után már nem is volt más hátra, mint visszatérni sátracskánkba és aludni.










7. nap: Vaibla – Viljandi – Sooma nemzeti park

Táv: 78 km

Ezen a napon kicsit enyhült a szél. A nap hol sütött, hol pedig elbújt, nagy esőket ígérő felhők mögé, de végül nem áztunk meg. A pihenőnap hatására vidáman, kipihenten nyomtuk a pedált egész Viljandiig, itt volt az első pihenő. 
Viljandit nem hiába nevezik Észak-Európa rejtett gyöngyszemének! Nagyon szép helyen fekszik (bár egy vízválasztó hegy legtetején, ezért ugyancsak kapkodtunk levegő után, mire megérkeztünk!). Maga a város csodálatos: tele ezekkel a tipikus észt házacskákkal, látványos utcaképek, és még egy vár is van elég jó állapotban. 
Itt élt és alkotott Paul Kondas festőművész, aki megihlette a város vezetését, ezért egy csomó kőepret helyeztek el a városban – mondjuk szerintem ez nem javított a városképen, de sebaj.
Viljandiban két híresebb templom van, az egyiket Szent Pálról, a másik meg Szent Jánosról (?) van elnevezve. Ez utóbbiba mentünk be először Botival. Maga a templom szinte teljesen üres és disztelen volt belülről, csupán egy létrát ábrázoló kép volt benne (amiről feltételeztük, hogy Jákob lajtorjája). A templom története elszomorító: a lengyelek építették (ferences apátság (? - azt sem egészen értem, hogy a ferenceseknek hogy volt apátságuk...)), mikor a terület lengyel fennhatóság alá tartozott. Később emlékeim szerint a svédek keze alá került, akik megőrizték templom-mivoltában, majd előbb-utóbb az oroszoké lett, akik bezárták, kifosztották, majd bútorraktárnak használták (és hagyták jól tönkremenni).
Később a Péter-Pál templomot is megnéztük Csabival. Ezt máig is használják, és valamelyik főember építtette fiatal feleségének a kedvéért Tudor stílusban.

Viljandiból aztán a Sooma nemzeti parkba tekertünk. Ez a terület egy mocsárrét, amelyet tavaszonként eláraszt a víz – ennek megfelelően jócskán vannak szúnyogok és fecskék is. Itt találkoztunk Hangjanixszel a botrányos hangú fecskével, aki „gyönyörű” dalával akarta megédesíteni az esténket. Pedig amúgy sem volt rossz, mert Csabi most próbálta ki, hogy mire képes a trangiával: csirkecombokat sütött nekünk vacsorára. A dolognak két szépséghibája volt csupán: lassan készült el a vacsi (de addig mi felvertük Botival a sátrat meg bepakoltunk, stb.), másrészt ki kellett csontozni a csirkecombokat és a csontot elveszejteni a sűrűben. Ezen az estén is ugyanis vadkempingeztünk: Észtországban több helyen is vannak kialakított sátorozóhelyek, ahol pottyantós wc és tűzrakóhely várja a táborozni vágyókat, no meg gondosan nyírt fű. Itt még folyó víz és csap is kiegészítette a felhozatalt, úgyhogy idilli táborhely volt. Mások is voltak rajtunk kívül: két lakóautó meg egy fickó aki egy sátorlap alatt aludt. 









2016. július 28., csütörtök

6. nap: pihenőnap (Tarttu – Vaibla)

Táv: 57 km
Reggel ismét ezerrel sütött a nap, és a tegnapi meghalásra való tekintettel, no meg mosni is kellett, beiktattunk egy pihenőnapot. Tartutól most nyugatnak fordultunk. Az út legelején nem a forgalmas műúton mentünk, hanem Csabi talált egy rövidítést a kertek alatt- az igaz, hogy hellyel-közzel kavicsos földút volt, de nagyon szép tájakon vitt keresztül, meg valami nagy ragadozómadarakat is láttunk.
Vaibla a Vortsjärv tó partján fekszik, ez a terület kirándulóközpont, sok látnivalóval, múzeummal, turistaösvénnyel – gondoltam is, hogy alkalmasint a gyerekekkel is el lehetne ide jönni egy hetet eltölteni. Amúgy is Észtországban minden adott egy jó nyaraláshoz gyerekekkel.
Azért ebben a Vaiblában elég tábori körülmények fogadtak, az egész leginkább egy felújított úttörőtáborra emlékeztetett, ahol iskolai kirándulásokat is lehet rendezni. Cserében volt egy akadálypálya, ami Boti szerint nagyon kreatív volt. Ő végig tudott rajta menni, de sem én, sem Csabi nem.

 Elég korán megérkeztünk, amikor még rajtunk kívül tán csak egy-két család volt, de később aztán jöttek még, ki sátorral, ki kabinkában… Azt számolgattuk Csabival, hogy vajon mennyi vendég termeli ki a tábor fenntartásának költségét. Megejtettük az immár nagyon aktuálissá vált mosást is – az erős szél segítségünkre volt a szárításban. Másnap indulásig majdnem minden meg is száradt.  




5. nap: tópart – Jogeva – Tartu

Killernap.
Táv: 70 plusz 13 km
Mikor reggel kimásztunk a sátorból, azt teljesen száraz állapotban találtuk. Az ég ekkor még derült volt, az éjszaka is hideg, ez volt az egyetlen éjszaka, amikor fáztam. Azonban a reggeli készülődés alatt megjöttek a beígért felhők, és hevesen rákezdett a szél is. A mai adag út is hosszúnak ígérkezett, 100 km fölött, és esőre is ígéretet tett az előrejelzés.
Ennek ellenére vidáman indultunk. Ezen a településen, ahol aludtunk, szintén szép régi épületek voltak, de az itteni uradalmon nagyon meglátszottak a szovjet idők jelei, teljesen le volt pukkanva, csak egy-egy fal és néhány motívum utalt arra, milyen lehetett régen. Sajnos hamarosan észleltük, hogy a szél pontosan szemből fúj, és hamarosan valóban eleredt az eső is. Az első utunkba eső boltba betértünk a készletek feltöltése végett, itt megvettük a szokásos napi két adag müzli szeletet, amely a napközbeni étkezést fedezte, egy liter tejet és kenyeret, ami a reggeli, és a porkaját a vacsorához. Meg egy széria észt-féle túró rudit, ami a lelkünk megvidámítását szolgálta – azonnali használatra. Valamint scittles drazsét – ezt Finnországban csak egy bizonyos boltban lehet venni, Észtországban viszont minden boltban láttam. Ezt Boti-nasinak vettük. A biciklitúra egyik áldásos mellékhatása, hogy Botondot egy kicsit szülői kényeztetésben lehet részesíteni – feltölteni a szeretet-tankját. Év közben olyan kevés idő és figyelem jut, ami rá irányul csak és kizárólag. Valamelyik nap meg is jegyezte Boti, hogy látja, hogy szeretjük és gondolunk rá…
A bicikliút vidáman kanyargott, végig megmutogatta a félig-meddig útba eső faluk szebb házait – mi viszont kevésbé lelkesen követtük, és jó kedvünk akkor lohadt le végleg, mikor az egyik táblán megláttuk, hogy Tartuig még 113 km. Még az sem vidámított fel, mikor Raakke (?) környékén szembejött velünk a Google-autó, pedig ezek szerint ismét bekerülünk a Google Maps Street view-ba. Mikor aztán a bicikliút ismét egy vicces kanyarral letért a fő útról (amelyen nem igazán volt forgalom), úgy döntöttünk,hogy az életünk megkönnyítése végett inkább maradunk a fő úton, így a 100 km helyett már csak kb. 85 volt hátra… (és már eddig is jócskán tekertünk!).
Csak küzdöttünk hegynek fel és völgynek le, de a kilométerek csak nem akartak az erőfeszítéseinkkel arányosan fogyni az erős ellenszélben. Erőim határán felcsillant az isteni szikra: mi lenne, ha vonatra szállnánk? A fiúk sem voltak sokkal jobb állapotban, mint én, így ötletemet lelkesen fogadták. Jogedában hát begördültünk az állomásra, és kisilabizáltuk, hogy ugyan vágányzári menetrend van, de azért nem egészen egy óra múlva jön egy vonat, amely bevisz minket biciklistül Tartuba. Azt is megtudtuk némi kérdezősködés után, hogy a vonaton kell a jegyet megvenni. Nem maradt más hátra, mint várakozni, és az állomás melletti fákon levő varjútanyát megfigyelni.
A vonat pont ugyanolyan siemens vonat, amilyen Tárnokra is jár, rajtunk kívül is volt benne jócskán bicikli. Tartuba érkezvén először is azt próbáltuk megtudni, hogy vajon van-e kemping azon kívül, amit Csabi az interneten nézett ki, és Tartutól egy kicsit odább helyezkedik el. Az információs térképen több kemping is fel volt tüntetve, így ebben megnyugodva betekertünk Tartuba.

Megnéztük a katedrális romjait, amelyet szépen renováltak ahhoz az állapothoz képest is, amilyennek Csabi 1o évvel ezelőtt látta. Utána a fő térre mentünk, ahol (hogy Boti kifejezésével éljek) kroncoltunk. Egy helyes kis étterem téren levő asztalához telepedtünk. Itt kóstoltam meg a Ginger Joe nevű gyömbérsört, amely Botinak is megragadta a fantáziáját, mivel az üvegét fancy bajusz ékesiti. Boti épp ilyen bajuszt tervez növeszteni ;-). Ráadásul alkoholmentes sör volt, így Boti meg is kóstolta az enyémből és egyből nagy rajongója lett az italnak, olyannyira, hogy ettől kezdve minden boltban megnéztük, hogy árulnak-e ilyet.
Tartuban nyüzsgött az élet. Eddigre a nap is kisütött, ami a népet korzózásra csábította. Ráadásul valami autóverseny is zajlott, amelynek célállomása Tartu központja volt. Tartu önmagában is szép, turistacélpont, valamint egyetemi város (itt van az egyetlen egyetem, ahova a szovjet időkben is felvették a kárpátaljai magyarokat a Szovjetunió határain belül). Ebéd (vagy vacsora?) és városnézés után megpróbáltuk megtalálni az infós térképen jelzett kempingeket, de mivel az első kettőnek nem láttuk nyomát, úgy döntöttünk, hogy inkább a Csabi által kinézett helyre megyünk. Ez nem igazán kemping volt, inkább egy nagy ház nagy kerttel, amibe néhány kibérelhető házikót is tettek, meg néhány lakóautó is tudott parkolni. De wc és mosdó csak egy-egy volt fiúknak-lányoknak.

 Mikorra ideértünk, a tulaj már nem volt ott, viszont egy másik vendégházaspár éppen előttünk érkezett, ők hívták fel a tulajt a kifüggesztett telefonszámon. Amíg vártunk, kicsit beszélgettünk. Ők osztrákok voltak, próbálkoztak velünk németül – sajnos német nyelvtudásom nem tette lehetővé ezt, Boti meg csak állt ott, mintha egy szót se beszélne. (Már hallom is: Anya, törődj bele, hogy nem tudok németül!!!). Egyébiránt az is érdekes volt, hogy ezen a helyen rajtunk és rajtuk kívül oroszok, szlovének, lengyelek és csehek voltak ebben a táborhelyben, az orosz fickó oda is jött beszélgetni másnap reggel.