2010. szeptember 22., szerda

Véget ért egy korszak

Éppen egy éve volt, hogy Zsuzsi elkezdhette a szuper-intenzív finn nyelvtanfolyamát, s tegnap volt a napja, amikor is bizonyítványt osztottak neki. Ezen egy év alatt (némi szünettel) heti öt napon át, napi hét órában tanulta a finnt, s el is jutott az erős alapfokról az igen erős középfokig, vagy talán a felső fok első lépcsőiig. Már a kurzus lején bőséges szókészlettel rendelkezett Zsuzsi, hiszen hat év nyelvi környezetben nem múlik el nyom nélkül, még az én esetemben sem, pedig én aztán köztudottan nyelvi antitalentum vagyok. Megállapíthattuk, hogy a kezdeti előny egyáltalán nem múlt el a kurzus folyamán, hanem amennyivel magasabb szinten lépett be az elején, annyival erősebben is fejezte be, ha tudását összehasonlítjuk azokkal a kurzustársaival, akik teljesen a nulláról indultak. Ma már kedves feleségem finnül intézi az intézni valókat iskolában, óvodában, orvosnál, vagy hivatalban, s ez nagy elégedettségére szolgál mind neki, mind nekem, sőt, alighanem a finneknek is. Zsuzsi ki is jelentette, végre egy nyelv az életében, amivel igazi sikerélménye van. S ennek én igen örülök.
Persze most, hogy a kurzusnak vége, ismét előjönnek a régi problémák. Állás kéne, ami pedig szemmel láthatólag nincs. Most már meghirdetett állás sincs, s a belső információk is egyre csak arról szólnak, hogy nem vesznek föl sehol új posztdokot. Hogy mit hoz a holnap? Kíváncsian várjuk.

2010. szeptember 13., hétfő

A nagy csövezés. 3. felvonás: S mi még azt hittük, ezt már nem lehet fokozni...

Az elmúlt hét végén sebeiket nyalogatva pihegtünk az iskolakezdés nem csekély tempójától aléltan. Zsuzsival megegyeztünk abban, hogy azon a héten az volt a legjobb, hogy már vége van, s lehet kicsit pihenni, s az elkövetkezendő munkahét lazább lesz. (Lett lészen vala volt. Hogyan kell magyarban az elmúlt eseményekre jövő időben hivatkozni?) Hát, nem így történt.
Az első fellegek hétfő dél körül jelentek meg, amikor is Zsuzsi kétségbeesetten felhívott, hogy telefonáltak neki a kórházból TBC ügyben. Luca tüdőröntgenén láttak valamit, ezért neki anyukástól be kellene feküdnie három éjszakára a kórházba. Igyekeztem családunk fő támaszának mutatkozni, s nem pánikrohamot kapni. Ehelyett határozottságot színleltem, s próbáltam megnyugtatni Zsuzsit, hogy minden rendben lesz, és én majd otthon állom a sarat... Mondanom se kell, hogy szerdára már volt egy időpontunk Balázsnak a kórházba fogszabályozás ügyből kifolyólag, s hogy éppen akkor adódott Zsuzsinak egy állásinterjú is, szóval cirka három párhuzamos program egyszerre. Kedd este tehát elvittük Lucát balettozni, majd ez után egyenesen elvittük a kórházba, ahonnan késő este értünk haza a többikkel a Lepokotiba. A szerda még viszonylag kibírhatóan indult, reggel elfuvaroztam Botit a suliba, Virágot az oviba, majd beállítottunk a kórházba. Végre néhány érdemi részletet is megtudhattam arról, hogy voltaképpen miért is kell Lucinak ez a tortúra. Szegénykémnek az orrába csövet dugtak, azon át vettek mintát a gyomrából, meg köpetmintát. Szerda délelőtt orvos vizsgálta, vérvételekkel és újabb tüdőröntgennel stresszelték. Végül sikerült minden programot abszolválni, s ez már önmagában is csodával határos. Balázsról ismét megállapították, hogy fogszabályzó kell majd neki, de a fogorvos szerint majd csak egy vagy két év múlva, és nem igényel semmi speciális kezelést. (Legalább ezt megúsztuk.) Zsuzsinak jól sikerült az állásinterjú, majd elválik, hogy a leendő munkaadója is így értékeli e, és fölveszi e Zsuzsit. Ezután hazahajtottunk, s begyűjtöttük Botit és Virágot. Délután Zsuzsi még elvitte Virágot gyógytornázni, majd vacsora után az egész társasággal ismét elautóztunk Tamperébe, ahol Zsuzsi és Luca befeküdt a második éjszakára a kórházba.
Csütörtökön arra ébredtem, hogy Virág lázas. Mint kiderült, az oviban valami egynapos influenza járvány dúl, ami a lehető legszerencsétlenebb időpontban ért el hozzánk. Ekkor már közel voltam ahhoz, hogy elszakadjon nálam a cérna. Mit volt mit tenni, Virág kapott lázcsillapítót, ezután a fiúkat elvittem kocsival az iskolába. Még beszóltam az oviba, hogy Virág nem jön, mert beteg. Ezután hazarohantam, összeszedtem Virágot, akinek akkorra szerencsére már lement a láza, s így együtt mehettünk Tamperébe Lucáért. Zsuzsi elhúzott a tanfolyamra, én hazajöttem a két lánnyal, és ebédet gyártottam nekik. Miután megjött Zsuzsi, összeszedtem a fiúkat, akik szintén elkapták az influenzát, és egyik rosszabbul volt mint a másik. Na ez volt az a pont, ahol töröltem az aznapra beütemezett összes többi programot. Szerencsére a délutáni össznépi pihenés jóvoltából mindenki jobban lett, s este ismét vacsi után visszaszállíthattuk a kórházas csapatot Tamperébe.
Pénteken reggel szerencsére a fiúk már jól voltak, így mehettek iskolába, de Virágot nem engedtem oviba, mert szerintem ő még nem volt teljesen jól. Miután a fiúkat leszállítottam a suliba, Virággal elmentünk Tamperébe, ahol Lucit végre megszabadították csöveitől, s ezért igen vidáman volt. Sajnos, mint kiderült, egész délelőtt orvosi vizsgálatra kellett várnia, ezért Virágot áttestáltam Zsuzsira, én pedig néhány órára ellátogattam munkahelyemre, mert hát néha dolgozni is kellene...
Közben jött a telefon, hogy egy óra körül menjünk el a lakásunkra, mert ott van az építésvezető szakember, aki vázolja a felújítás további menetét. Nos, itt is alulbecsültük a dolgok komplikálási lehetőségeit. Kiderült, hogy az egész vizesblokkunk el van ázva, ezért szárítani kell két hétig. Ezután kiveszik a fürdőszoba és a nappali közötti falat, jelentős mennyiségű parketta kíséretében. Summa summarum, még legkevesebb négy hétig biztosan nem lesz kész a felújítás, és jelentős pluszmunkák és pluszköltségek várhatóak az eredeti tervekhez képest. Mondanom se kell, nem örültünk a hírnek... Péntek estére azért még egy balett belefért Virágunknak, akinek addigra már kutya baja se volt.
A hétvégénk a rókagomba és Luci influenzája jegyében telt el. Mert persze Luci se hagyhatta ki kellemetlen kis házi-járványunkat, így szombaton kivételesen ő volt lázas. De hogy valami jó is legyen, megjött az esős idő, ami sok sok rókagombát jelent a szomszédos kiserdőben Nosza, nem hagytuk lehetőségeinket parlagon heverni, pénteken és szombaton is kilátogattunk a terepre, s begyűjtöttünk egy egy adag jóféle rókagombát. Hmmm, az a remek gombás rántotta, ami abból készül!
Szóval így telt nem éppen eseménytelen elmúlt hetünk. Remélem, ezt már tényleg nem fogja mostanában überelni az élet, mert ha igen, akkor kérelmezni fogom a nyugdíjazásomat...

2010. szeptember 5., vasárnap

A nagy csövezés. 2. felvonás: Lepokoti

Elérkezett hát végre a várva várt költözés napja, vasárnap. Bevallom izgultam. Eredetileg arról volt szó, hogy két szobát kapunk, amelyek összenyílnak, de ez bizony igen szűkösnek ígérkezett. Délelőtt még elmentünk misére, azután aludtunk egy délutánit és öt órakor bezsúfolódtunk a kocsiba, s elhajtottunk átmeneti szállásunkra. Ruháink bőröndben, zsákokban, hála, főleg Zsuzsinak.
A szállás, mint már talán említettem, a Kangasalan Lepokoti nevű helyen van. Ez egy jó száz éves régi kúria, a századelő stílusában berendezve. Amolyan múzeum féle, de ahol néhány szobát kiadnak. Finnország sok híressége lakott ebben a házban, kezdve Mannerheimtől, Sibeliuson át Jalmari Finne-ig. Van is egy szoba a hírességeknek dedikálva, ahol az illetők tárgyai, fényképei vannak kiállítva. Mondtuk is Zsuzsival, hogy száz év múlva majd mi is ott leszünk, mint a Lepokoti nevezetes lakói. Ehhez már csak híressé kell válnunk...
Mikor megtekintettük leendő szobánkat, rögtön láttam, hogy félelmem nem volt alaptalan. A szobák ugyanis hálószobák, a szó legszorosabb értelmében, azaz kicsik, s ez főleg a gyerekszoba esetében kritikus. Szerencsére a néni mondta, hogy kaphatunk egy harmadik szobát, s mi kapva kaptunk az alkalmon, így most a teljes folyosó vége a mi territóriumunk a felső szinten, ami tulajdonképpen egész kényelmes állapot. A ház valóban évszázados, a szobákban cserépkályhával fűtünk, vécé és fürdő a földszinten. (Viszont van internet a szobákban, ami nem elhanyagolható szempont hálózatfüggő családunknál.)
A ház festői környezetben áll, a falu szélén, egy tó partján. Reggelente gyönyörű, színes napkeltékre ébredünk, már amikor éppen nem borult az idő, mint pont ma. A napi menetrendünk jelentősen módosult. Reggel hatkor kipattanunk az ágyból (itt némi túlzás érezhető a megfogalmazásban), majd életre babusgatjuk a csibéket. Gyors kakaózás után negyed nyolc magasságában elviharzunk lakásunkba, a lányokat lerakjuk az oviba, a fiúkat elindítjuk a suliba, s mi éppen csak rohanva elérjük a szokásos buszunkat. (A sofőrök már széles vigyorral megvárnak a megállóban.) Délután az egész társaság ugyancsak az Erämiehentiében a lakásunkon gyülekezik. Zsuzsi ér először haza, ahol megszemléli, hogy a munkások mekkora részt semmisítettek meg aznap a fürdőszobánkból. (Már a plafon és a padló eltávolítva, a felek egy része is, a szaniterekkel egyetemben.) Aztán főz, meg összeszedi a lányokat, Balut. Boti közben hazaér, s a fiúk csinálják a leckét, míg a lányok általában babáznak. Azután abszolváljuk az aznapi szokásos délutáni programot, balettot, cserkészetet, gyógytornát, mikorra mi jut. Aztán eszünk, majd átautózunk a Lepokotiba. Itt már csak az esti fürdetés, vacsi, ágyba zuhanásra van idő, s energia. Így is jó, ha tizenegyre ágyba kerülünk.
Tegnap mindezt érdekes esemény fűszerezte. Konferencia volt a Lepokotiban. Afrikai szakértők érkeztek, hogy finn kollégáikkal a csirketenyésztés legújabb módszereiről értekezzenek. Ez különösen annak a fényében érdekes esemény, hogy a finn boltokban alig lehet csirkehús féleségeket kapni. Igaz, fölvilágosítottak, hogy a csirkecomb, csirkemáj és fagyasztott egész csirke lefedi a helyi igényeket. Én meg csak álmodozhatok egy jó kis csirkenyak pörköltről...
A hétvégénk is mozgalmasan alakult. Szombaton a fiúknak sportnap volt az iskolában, ezért fél kilencre vittem őket, s délre mentünk értük. Közben vagy másfél órát otthon töltöttünk, de többet nem, mert fűtés híján már jó hideg van a lakásunkban. A vécét végleg kiszedték, a fürdőszobából pedig kivették a falakat, a mennyezetet és a padlót. Innen már csak hozzátenni lehet, remélem, hamarosan azt is megkezdik. Legalábbis kaptunk egy emailt, hogy most már mielőbb válasszunk csempét és járólapot.
Vasárnap délelőtt mise volt, délután meg játszóház ismét, a tamperei magyar családos csapattal. Jó volt ismét találkozni pár régi ismerőssel. Amúgy a jövő hetünk minden napjára is van némi program. A legizgalmasabb a szerda lesz, amikor is Balázsnak ismét jelenése van a kórházban. Ezúttal a szájcsontozat fejlődéséért aggódnak, azt vizsgálják majd meg. Közben Zsuzsinak lesz majd egy munkainterjúja, szóval meg kell majd valahogy oldani, hogy addig a Balázsra vigyázni tudjak. Reméljük, legalább az eső nem esik majd aznap...
Asszem ennyi elég is mára. Írom ezt vasárnap éjjel közvetlenül lefekvés előtt, meglehetősen fáradtan.

2010. szeptember 1., szerda

A nagy csövezés. 1. felvonás: Beüt a ménkű

Igen, elérkezett, amit már majdnem egy éve vártunk, vagy nem vártunk. A mumus neve ezúttal: csőfelújítás... Úgy kezdődött, hogy tavaly ősszel, egy játszótéri beszélgetés során a szomszédoktól hallottuk, hogy lakóközösségünk generál vízvezeték-felújításra készül. Hogy miért pont most? Ugye tart a híres neves gazdasági depresszió, s a finn állam a gazdaság fellendítésének azt a módját választotta, hogy egyrészt mérsékelték a hitelkamatokat, másrészt mérsékelték a fogyasztási adókat (értsd áfa), harmadrészt kedvezményes hitelekkel és vissza nem térítendő támogatásokkal támogatták az infrastrukturális jellegű munkákat. Az első két intézkedés hatására ugye több pénz maradt az embereknél, a harmadik hatására pedig a több pénzt (legalábbis egy részét) építkezésekre és felújításokra fordították, azaz felpörgött az építőipar, plusz a belső fogyasztás. Reméljük, mindez hosszú távon is jótékony hatású lesz, mert szubjektíve ugye nekünk ez azt jelentette, hogy a lakáshitel terhünk csökkent, és a számláink sem szálltak el. Továbbá azt, hogy a lakóközösségünk belevágott a vízvezetékek renoválásába hiszen kaptunk hozz kedvezményes hitelt és támogatást. A házakat körbeásták, megcsinálták a talajvíz elvezetést a belső utak alatt, kicserélték a kerítéseket, a fűtés csöveit és a radiátorok szelepeit. Plusz a hideg és meleg víz csöveit, a fürdőszobát és a vécét. A munka házról házra haladt, s a mienk az utolsó az ötből.
A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy mintegy hat hétre ki kell költöznünk lakásunkból, mivel a fürdőt és a vécét az utolsó csapszelepig lebontják, padlót falat plafont kiszerelik, szanitereket is elviszik. Ezért a teljes vizes blokk használhatatlan, azaz a lakásban nem maradhatunk. Miután hosszas rágódás után ezt már a tavasszal felismertük, rögtön jött a kérdés, na de hová költözzünk? A szomszédok többsége nagyszülőkhöz, rokonokhoz költözik, de nekünk ez nem járható, mert a fiúknak iskola van, nekem munka, Zsuzsinak kurzus, azaz nem mehetünk egy hónapra Magyarországra. Kerestünk, kutattunk, s az egyik kollégám jóvoltából találtunk is egy helyet, amelyet augusztus utolsó vasárnapjától le is foglaltunk hat hétre. Megnyugodva vártuk hát az eseményeket, amikor alig két hete beütött a ménkű.
Ugyanis értesítettek, hogy a felújítás olyan jól halad, hogy a mi részünket két héttel előbb kezdik, s leszünk szívesek néhány kisebb helységet kiüríteni. Mondanom sem kell, sokaknál nem volt ez népszerű fejlemény, a szomszédok közül másoknak is gondot jelent hipp-hopp átszervezni a költözködést. Szerencsére megnyugtattak a munkavégző cégtől, hogy az első héten még csak kisebb fúrások lesznek, addig még ott tudunk lakni, de kipakolni, azt azért ki kell. Hát jó. Kár, hogy abban a néhány kisebb helyiségben zsúfolódott nem csekély ruhakészletünk kilencvenkilenc százaléka: gardrób, beépített szekrények, konyha és a komplett vizesblokk. Zsuzsi végezte a munka oroszlán részét, de azért én is segítettem a ruhakészlet bezsákolásában. Talán említenem se kell, rövidke egy nap alatt teljes káosz uralkodott el a lakásban, s végül már a napokat számláltuk vasárnapig, amikor is végre kiköltözhettünk.
A munkák valóban elkezdődtek. Először kiszedték a plafont, eltávolították a konyhabútorok egy részét, kifurkálták a falakat, majd behúzták az új vízvezetékeket. S hogy az életet mindez nem komplikálta eléggé azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy erre jött még a full sebességes iskolakezdés. Ez azt jelenti, hogy Luca balett, Virág balett, szülői értekezlet Botinak, Balázsnak, tájfutás, cserkészet és a többi. Esténként már csak azon tanakodtunk, vajon ezúttal mit felejthettünk el?
Mindehhez egy csodás mellékszál is társul. Kiderült, hogy valakinél, aki áprilisban és májusban ugyanarra a misére járt, mint mi, TBC-t diagnosztizáltak, ezért az egész templomi sokaságot beutalták a megyei kórházba tüdőszűrésre, a gyerekeket meg bőrpróbára. A mi körünk a négy gyerekkel éppen erre a hétre esett, úgyhogy a fentebb emlegetett mindenség tetejébe még nyertünk két ingyenes látogatást a kórház laborjába, ahol a gyerekek szurit kaptak pénteken, hétfőn meg vért vettek tőlük hajnali háromnegyed nyolckor. Ha láttak akkoriban gyereket süvöltve menekülni a tű elől, akkor a Balázs volt az... Amúgy a TBC miatt nem aggódtam, hiszen (az itteni gyerekekkel ellentétben) nálunk a család összes tagja be van oltva. Ennek megfelelően az összes bőrpróba negatív is lett, s remélem a vérpróbák is hasonló eredményt mutatnak majd.
Vasárnap végre átköltöztünk a Kangasalan Lepokoti nevű helyre, de erről részleteket, melyek igen érdekesek és tanulságosak is egyben, majd a csak következő felvonásban írok....