2012. március 26., hétfő

Tél-tavasz

A finnek az évnek ezen szakaszát tél-tavasznak, vagy tavasz-télnek nevezik, s való igaz, hogy az időjárásban furcsán keveredik ez a két évszak. A nappalok már hosszúak, hosszabbak, mint Magyarországon, hiszen már túl vagyunk a tavaszi napéjegyenlőségen. Amikor a nap süt, pluszba kúszik a hőmérő, és kitartóan olvad a hó, de éjjel még rendszeresen fagy, sőt, szombaton egész nap havazott is, ami öt-tíz centinyi friss hótakarót jelent. A kertben a hópaplan teteje az állandó olvadás megfagyás miatt már jég kemény, és alatta még mindig jó harminc centi vastag a borítás. Az viszont igaz, hogy a kerti hóemberünk nyom nélkül elolvadt, csak egy gödörke van a helyén. 
Nagyböjt utolsó heteit éljük, és a böjt legszomorúbb eseménye az egyik doktoranduszunk elvesztése volt. Ayo Nigériából érkezett Finnországba a bioinformatika MSc programra. Hamar kiderült, hogy milyen kiváló hallgató, ezért diplomázása után saját doktori ösztöndíjat kapott az egyetemünktől, és a mi kutatócsoportunkban folytatta kutatómunkáját. Több közös projektünk is volt, utoljára a betegséget okozó mutációk evolúciós vonatkozásait vizsgáltuk, és egy közös diplomamunkás hallgatónk is volt. 
Február végén történt, hogy Ayo egy hétfő reggel nem jött be dolgozni, és néhány órai telefonálgatás után kiderült, hogy hétvégén egyszerűen nem ébredt föl reggel. Mindenkit megdöbbentett a hír, mert közkedvelt egyéniség volt kutatócsoportunkban. Világlátása az örök optimizmus, ami annál is inkább csodálandó, mivel egy gyermekkori betegsége miatt Ayo csak bottal tudott járni, s mégis, minden fizikai nehézsége ellenére vidám, és pozitív attitűdöt tanulhattunk tőle. Csak halála kapcsán derült ki, hogy aktív tagja volt a tamperei pünkösdi keresztény gyülekezetnek, ahol fiatalok csoportvezetőjeként is szolgált. 
Pénteken volt Ayo temetése. Sokan jöttek, honfitársai Nigériából, hites társai a gyülekezetükből, és a kutatócsoportunk is teljes létszámban megjelent, még a volt főnök is visszajött egy napra Svédországból. Szemmel látható, hogy ezt a fiatalembert sokan szerették, sokan gyászolták igaz könnyekkel, és az is világos, hogy mi, a kollégái bár csak kicsiny szeletét láttuk életének, sokat tanulhatunk tőle. Optimizmust, példamutató kitartást, mások felé történő teljes odafordulást. Nem lehet véletlen, hogy a szertartást vezető lelkész maga is megjegyezte, hogy egy köztünk élő szent költözött a mennybe. (Pedig a protestáns lelkészek nem sűrűn szoktak szentekről prédikálni.) 
Ayodeji Olatubosun harminchárom éves volt. Számára az idei nagyböjt korán fordult Húsvétba, de az már soha el nem múlik. Nyugodj békességben Ayo!

2012. március 19., hétfő

Az Útról

Indul a küszöbről az Út:
 ha nem vigyázok, elszelel, 
felkötöm én is a sarút, 
gyerünk utána, menni kell, 
utak találkozása vár, 
futok, a lábam bizsereg- 
csak ott lehetnék végre már! 
Aztán hová? Ki mondja meg? 
Néha elfog az érzés, hogy jó lenne menni, messzire, mert kalandok várnak, vagy lehetőségek, vagy még nem látott dolgok. És olykor olykor engedek az érzésnek, és elragad a forgószél, és mire kettőt pislantok, olyan helyeken találom magamat, ahová korábban nem hittem volna, hogy... Például Finnországban... Kangasalában... egy államtitkár fogadóóráján... 
Pár hete véletlenül olvastam láttam egy mozielőzetest a The Way (Az Út) című filmről. Megtetszett az a másfél percnyi ízelítő, amit egy ilyen bemutató reklám tartalmaz, és elhatároztam, hogy ezt a filmet bizony meg kell nézni. Nosza, Ebay-en pár euró plusz postaköltség, és hamarosan meg is érkezett a DVD. Szombaton este kerítettünk sort a film megnézésére, egy olyan filmére, ami biztosan nem nyer majd Oscar-t, mert nincs benne se szerelem, se akció, se sok más, amit mások szeretni szoktak a „jó” filmekben. 
Ellenben a fő téma egy olyan út, ami már több, mint ezer éve szólít sok sok embert, s amiről tulajdonképpen már én is sokat hallottam. A spanyolországi Camino eredetileg egy középkori zarándok út, amin a 11. század óta ezrek vándorolnak el egész Európából Santiago de Compostellába. Szent Jakab útja köré a modern kor egész kis kultuszt épített föl, kezdve Coelho sokat hájpolt könyvétől az egyszerű emberekig, akik nekiindultak. A filmet nézve, de talán már korábban is, érzem a gondolataimban a hívást, nekkiindulni, négy öt hetet az Úton tölteni. 
Zsuzsival beszélgettünk erről, a film kapcsán is, meg az Út kapcsán is, és egyetérthetünk abban, hogy manapság öt hetet odaáldozni egy ilyen bolondságra borzasztó sok, hisz mindenkinek van jobb dolga is. Fontosabb meg pláne. 
Utánanéztem a Wikipédián, ami azt mondja, hogy manapság évente hozzávetőlegesen kétszázezren járják be az tat, és hogy a zarándokoknak csak mintegy tizenhét százaléka jelöl meg indítéknak vallásos okokat. Kutattam magamban is, ugyan, honnan ered a hívás, és legföljebb csak valami olyasmit találtam, hogy az Út lényegéhez tartozik annak megtalálása is, hogy miért járom azt a bizonyos Utat. Talán Coelhonál olvastam ezt? 
Most még mindenesetre forgatom magamban ezt a gondolatot: Ha esetleg meglenne az az ötéves professzori kinevezés, akkor jövő június az Úton talál. Vajon így lesz?

2012. március 14., szerda

Tavasz közeleg

Hosszabbodnak a nappalok, jövő héten napéjegyenlőség, és akkor előzünk! És a hosszú nappalok már pluszba tolják a hőmérő higanyszálát (ha lenne még manapság olyan), és ez azt jelenti, hogy nagy bánatomra, olvadni kezdett a hó. Mondjuk a napsütést nem bánom, de a locspocsot nem szeretem, márpedig most Húsvétig biztosan csak búvárruhában lehet közlekedni az utcán, akkora a sár. És akkor még a gyerekek ruháit nem is említettem. 
Az olvadó hó sok olyasmit is napvilágra hoz, amit jobb lenne örökre eltemetve tudni, s ezzel megkezdődött az oviban a hányós hasmenős járvány. Hozzánk adagokban érkezett meg, először Luca rendezett virrasztást péntek éjszaka (végülis nagyböjt van nem?), vasárnap éjjel meg a Balu Virág duó. (Még jó, hogy van két vödrünk is.) Közben azért megünnepeltük Zsuzsi szülinapját, egy jó kis „diétás” Sacher tortával, akkor éppen mindenki jól volt.
Ennek örömére hétfőn otthon maradtam lábadozókat ápolni. Igazság szerint én sem éreztem a csúcson magamat, így jól jött egy nap szusszanás. Mert kedden délelőtt időpontunk volt Helsinkiben a nagykövetségen, amit nem szívesen hagytunk volna ki. Idén Balázsunk útlevelét kell hosszabbítani, ezért lerobogtunk székes fővárosunkba, majd vissza. Én még bementem egy kicsit a munkahelyre is este, ahol először a volt főnökömmel tekintettük át a folyó ügyeket, majd a finn kurzusom órájára mentem. 
A munkában közben zajlanak az események, kaptunk egy hallgatót ösztöndíjas nyári munkára, és egy másikat is ösztöndíj nélkül. Közben koordinálni kell a többi hallgatót is, szerencsére a projektek többsége rendben halad. A filogenetika kurzusom is hamarosan kezdődik, és ehhez még a technikai feltételeket el kell rendeznem. 
Egyszóval ismét nem panaszkodhatunk az eseménytelen napokra. De nem csüggedünk, szorgalmasan tapossuk a hétköznapok mókuskerekét, s bízunk abban, hogy előbb vagy utóbb lesz eredménye a küzdésnek.

2012. március 5., hétfő

Síszünet

A gyerekek iskolájában ismét elközelgett a síszünet. Mondhatni méltán, hiszen az utóbbi hetekben igen enyhe volt az időjárás, cserébe jó sok hó leesett, a kertben van vagy hatvan centiméter. Azaz, hogy csak volt, mert a síszünetben elmentek a felhők, és a hatalmas napsütések miatt kissé összeesett az egész hótakaró. Most már csak vagy ötven centi, de keményre van fagyva.
 Mindezek mellett a síszünetben ugye a fő dolog a szünet, azaz, hogy a gyerekeknek nincs iskola. Megkértük hát Anyut, hogy jöjjön el hozzánk kicsit unokákra felügyelni. És Anyu jött, és az unokák megint az ujjuk köré csavarták. Mert volt farsangi fánk, csokinyalóka, gumicukor, sőt, még disznósajt is, hiszen valamit nekem is kell ennem! (Gombóc Artúr után szabadon.) Az idő a felnőttek számára is remekül telt, mert sokat aludtunk, esténként sokat baboskártyáztunk, és egyszer még Catanoztunk is. Szokás szerint Zsuzsi nyert, miután a játék első felében kifejtette, hogy annyira rosszul rakta le a kezdő egységeit, hogy innen már csak akkor lehetséges nyerni, ha a játékostársak teljesen inkompetensek. Azért sikerült neki, szóval ezentúl teljesen Catan inkompetensnek tekintem magamat...
Közeledik a professzori pályázat leadási határideje. Az anyagom szépen összeállt, Zsuzsi anyukája kicsit nyelvileg is helyére pofozta, s most már az esélytelenek biztos nyugalmával tekintek a jövőbe, azaz holnap kinyomtatom az egészet (négy példányban, ahogy a kiírásban szerepel), s postázom a csomagot expresszajánlva. Ezután következik az izgatott várakozás. Közben kicsit kuszálja a képet, hogy Tromsøből is kaptam egy üzenetet, hogy az oda beadott pályázatom átjutott az első körön, úgyhogy most bírálás alatt van.

Szóval életünk egyfajta keresztúthoz érkezett, hogy merre halad majd a jövőnk, az sokban múlik mostani döntéseinken. Izgulunk is rendesen de egyfajta irányt legkorábban talán áprilisban – májusban láthatunk.