2012. december 30., vasárnap

Sportos téliszünet


Karácsony után, de még Szilveszter előtt, felénél járunk a téliszünetnek. Nagyon jó havunk és időjárásunk van, s ezt alaposan ki is használjuk, Sokat vagyunk kint a gyerekekkel. Sífutás, korcsolyázás, szánkózás, hokizás vannak a programon.
Hokicsapat
Sífutás
Boti kamasz
A gyerekek is nagyon élvezik mindezt. Virágom tegnap délelőtt nagy örömmel balettkorcsolyázott, míg Luca a hokikorongot bűvölte be a kapuba. Balázs Karácsony másnapján lesíelt a szánkópályán, és hatalmasat bukott. Pár napig fájlalta is a bokáját, de szerencsére nem lett semmi komoly baja. Botond persze nagyfiúsan vesz részt mindenben,csak néha tör rá a kamaszkor, és kijelenti, hogy neki sosem teszünk a kedvére. (Ő nem hokizik, ha a Luca is játszik. Ő nem akar lesíelni a szánkópályán, csak ötször.) De legtöbbször nincs baj, és szépen részt vesz a sportokban. Mégis érzem, vészesen közelednek a kamaszkori konfliktusok.
Mutatvány
A sok mozgáshoz sok alvás is járul. Vannak a családban főalvók, és fő-nemalvók is, de most mindenki minimum tíz órát szunyál minden nap. Reggel későn kelünk, este nem túl későn fekszünk, és legtöbbször még délutánra is be be esik egy-egy szieszta. Hiába no, az egész év fáradalmait ki kell pihenni!

2012. december 25., kedd

Hosszú advent, de végre Karácsony


Luci, ovis karácsony
Évadszáró a tamperei magyar játszóházban
Rohanósra sikerült az idei adventünk. Volt játszóházas évadzáró, intézeti Research Day, bizonyítványosztás és ovis karácsonyi ünnepség is. Jelentem, mindenütt ott voltunk, mindent megnéztünk, és majdnem mindennel elkészültünk. Mindezt annak ellenére, hogy úgyis ráérünk alapon Zsuzsi még az utolsó három napra beütemezett egy egérkísérletet. Az egérkéknek halniuk kellett, Zsuzsi pedig az utolsó három nap bent éjszakázott az intézetben, mert e mintavétel éjfélre és este nyolcra volt beütemezve. (Napközben ugyanis megbeszélések vannak, olyankor nem ér rá az ember dolgozni.) Ne baj, a minták megvannak, januárban repülőrajttal kezdődhetnek majd a kísérletek.
Az utóbbi napokban havunk is esett bőségesen, s ennek köszönhetően a téli szünet szánkózással és síeléssel kezdődött. Mínusz húsz is érkezett hozzá, de szerencsére már enyhült kellemes mínusz tízre, ami kiváló idő téli sportokra.
PÁÁÁLYAAA!!!
Végül meggyulladt mind a négy gyertya a koszorún, elénekeltük mind a nyolc Ó antifónát, és végre, végre, elérkezett Karácsony! Együtt készülünk a gyerekekkel, volt takarítás és süti sütés. (Gyümölcskenyér és fatörzs torta!) Az ünnepi menü idén nagyon különlegesre sikerült. Szenteste hidegtál, amit Botond gyártott sonkából és rozscsipszből, lazacból és kagylóból.  
Együtt készülünk az ünnepre
Karácsony 2012
Úgy döntöttünk, hogy idén családilag megyünk az éjféli misére. Virágnál ez már az elején heves tiltakozást váltott ki, de hát, a szülői zsarnokság győzedelmeskedett. Viszont ennek köszönhetően elég laza nap volt, nem kellett rohanni. (Csak Virág dobta ki Zsuzsi gyűrűit a kukába, de aztán meglettek, hála Zsuzsi rémült dumpster diving mutatványának.) Estére elkészült a fa, a díszek, a süti, a hidegtál. Ünneplés után a nagyszülőkkel is hosszan beszélgettünk, aztán még a Karácsonyi ének filmet is megnéztük a gyerekekkel, s még így se késtünk el. Hiába, a karácsonyi idő a csodák ideje. A mise szép volt, drága plébánosunk nem spórolta ki egyik részt sem, a mise végén a hirdetéseket is a legmesszemenőbb részletességgel ismertette. Javasolni kéne neki, hogy jövőre még a mindenszentek litániát is vegye be. Így mindenesetre fél kettő után lett vége a szertartásnak, s ez a gyerekcsapatnál abszolút népszerűtlen volt. (Virág persze megmondta előre!)
Ajándéközön
A kettő utáni fekvésnek megvan az a szépsége, hogy reggel sokáig (értsd nyolcig) lehetett aludni. S megérkeztek az ajándékok! Volt minden, mit szem száj s gyerekszív kívánhat. Azóta a legóvonat verseng a lóistállóval s a királylányruhával a nappali szőnyegén. (Én gitárkottát kaptam finn karácsonyi dalokkal, a gyerekekkel most szorgalmasan gyakorolunk!)
Lassan véget ér az év. Sok minden történt idén munkában itthon egyaránt. Jövőre sem várható egyszerűbb menetrend, s félek, januárban hamar ismét felkap minket a forgószél. Addig viszont nagyon jó egy kicsit megpihenni, együtt lenni a kis csapattal, Balázzsal vonatozni, társasozni, sütit enni. Meg délutánonként aludni, és reggel későn kelni!
Boldog Karácsonyt mindenkinek!

2012. december 12., szerda

Új hang

Eljött a NAGY PILLANAT! Csabi meghívott, hogy együtt szerkesztesszük ezt a blogot. Az az igazság, hogy már régóta gondolkodom azon, hogy nekem is jó lenne blogot írni, de tudom, hogy nem lennék rendszeres blogíró - sose ment a rendszeres blogolás. Ma viszont előkerültek a régi blogok, amiket a lányokról írtam babanaplóként, és jó volt visszaolvasni, főleg pedig a képeket nézegetni azokból az időkből. A gyerekek fejlődésének egyenkénti nyomonkövetése viszont meghaladja a kapacitásomat, itt azonban lehetőség van a Család fejlődésének és fontosabb pillanatainak megörökítésére.
A jelenlegi állás szerint Botond már nagyon kamasz. Szerencsére jó periódusát éli, nagyon sokat nevet és le se lehet lőni időnként, annyit beszél. Máskor viszont kiakad és üvöltözik. Ma például a vacsoraasztalnál volt nehéz neki elviselni Virágot, aki nem bírta kivárni, hogy mindenki végre az asztalhoz üljön és kezdődjön a vacsora. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy nála senki se lehet éhesebb, amivel a többiek nem értettek egyet, mert mindenki a legéhesebb volt (igaziból persze ÉN voltam a legéhesebb! - a szerk.), úgyhogy hamarosan parázs veszekedés kezdődött - amit csak a vacsi elkezdése tudott elmulasztani. A 8 tojásból és néhány szelet dagadóból álló tükörtojás nem bizonyult elégnek a 4 gyereknek, de Boti megmentette a helyzetet, és sütött még 5 tojást - minden gyereknek egyet, magának kettőt. Hát az már csak természetes, hogy a szemek többet kívántak, mint a szájak, Balázs például már nem akarta megenni a tojást (a 4. lett volna neki :-) ). Szerencsére Boti ismét megmentette a helyzetet, így a tojás is elfogyott.
Balázs fiunk a kópé. Kissé haszontalan, meggondolatlan, de nagyon lelkes, és próbál jó fiú lenni. Legalábbis ma. Hozzá kell tennem büszkén, hogy a héten eddig minden nap megírta a házi feladatát, mi több, egyedül és figyelmeztetés nélkül leült megcsinálni! Este még átellenőriztük a hátizsákját, amibe szépen berakta azokat a holmikat, amik kellenek holnap, de nem vette ki, ami ma kellett, de holnap nem. Ki akartam venni neki a furulyáját, de kijelentette, hogy az kell neki, mert holnap előadja az egész osztály előtt a "Santa Lucia" dalt. Kértem, hogy fújja el nekem is, mert én nem tudom, de nem számolhatok be felhőtlen zenei élményről... Inkább hangok egymásutánja sikerült, majd egy idő után közölte Balu, hogy nem is érti, mindig csak ez a hang jön ki a furulyáján!  Gyakorolni ugyan ne,m szokott, de önbizalomban nincs hiány!
Virág is ezerrel készül valami előadásra az osztály előtt, aminek folyománya a lakásban szanaszét heverő papírfecnik. Nem mondta el, mire készül ("Az titkos!), de remélem, előbb-utóbb nekem is megmutatja.
Luci viszont nem rejti véka alá, hogy ő mit akar! Már reggel közölte, hogy készítsünk meghívókat a névnapi buijára! És nem nagyon díjazta, mikor megmondtam neki, hogy szó sincs névnapi buliról... Szerencsére holnap lesz pont az ovis karácsony, így alkalom sem igazán van bulikra! Mondhatnám, hogy örülünk, hogy élünk, annyi minden zajlik most! Majd karácsony után próbálok valami bulit szervezni, ha kicsit szusszantunk. De még a szilveszterre is készülni kell! Úgy tűnik ugyanis, hogy sok év után idén először szilveszteri bulira megy az egész család! Vagy hozzánk jönnek? De ez még a jövő zenéje.

2012. december 8., szombat

Tél szele hóval, faggyal

Luci a balettiskolánál
Ismét itt a december, s ezzel az Advent, és az adventi rohanás. Errefelé ugyanis az év eme időszakát egyáltalán nem a csendes készülődés, hanem az év végi hajrá uralja. Ezen kívül Szent András napjára megérkezett a fagy is. Egyfelől örültünk neki, mert végre vége lett a sötét ködszitálós sáros időnek, másrészt megrázó volt ismét a mínusz húsz.
Mert itt, ha tél van, hideg is van. Nem kicsit, nagyon. Szerdán még plusz kettő, ködszitálás, péntekre már mínusz húsz, és húsz centi hó. Ismét új értelmet kapott a szikrázó hideg fogalma. Ez az, amikor is olyan hideg van, hogy a pára már a levegőben kifagy apró, mikroszkopikus jégszemcsékké, és az egész levegő varázslatosan csillog, villog, ragyog a hidegben. Azóta bejött egy melegfront, és jelentősen enyhült a idő, melegedett vagy tizenöt fokot, és így már csak mínusz hat, hét van. Persze ez újabb havazást hozott, így aztán hamarosan megcélozzuk a szánkópályát is.
Havas a házunk teteje
Az elmúlt időszakban nem nagyon jutottam blogíráshoz, ezért elmaradt a beszámoló néhány fontosabb eseményről. Röviden hát.
November közepén pár napot Magyarországon töltöttem, ahol a Pázmány Péter Egyetem Információs Technológia Karán vendégelőadóként megtarthattam a filogenetika kurzusom tömörített változatát. Mindezt Gáspári Zoli barátom segített megszervezni és megvalósítani. Nagyon örültem a lehetőségnek, mivel ez, mint nemzetközi oktatói tapasztalat, talán segítségemre lesz a tavaszi, egyetemi oktatói pályázatomban.
A csapat és az adventi kalendárium
Azután november végén hozzánk érkezett látogató, Vellai Tibor, az ELTE Genetikai Tanszékének vezetője, aki a doktori munkám alatt, még Budapesten a témavezetőm volt. Tibort én hívtam meg, hogy az intézetünk szeminárium sorozatában előadja a tanszékükön zajló munkát. Előadásának pozitív visszhangja volt az intézet professzorai és csoportvezetői között. Az előadást megelőző nap Tibor meglátogatott minket otthonunkban is, ahol egy kellemes estét tölthettünk együtt, felidézve a régi időket, és a közös ismerősöket.
A családi eseményekben sem volt hiány az elmúlt hetekben. December elsején Zsuzsi Botonddal és Virággal megnézte a Diótörőt, a rigai balett előadásában, akik Tamperében vendégszerepeltek. Reményeim szerint most már, hogy a gyerekeink növekednek, egyre gyakrabban tudunk eljutni hasonló kultúr- eseményekre, akár gyerekekkel, akár kettesben.
Luci és a Mikulás
Az előadás másnapján, vasárnap szintén zsúfolt napunk volt. Délután ugyanis a játszóházas csapat szervezésében magyar nyelvű adventi istentisztelet volt, és a gyerekekkel mikulásozás. Idén rám jutott a Mikulás szerepe, egy pár gyerekünk nagy derültségére. Luca azóta is emlegeti, hogy ő olyan jó volt, hogy kapott csokit a Mikulástól, és aztán sejtelmes mosolygással egy puszit ad az arcomra.
December hatodikán, Mikulás napján pedig a finnek az oroszoktól való függetlenségüket ünneplik, ezért itt munkaszüneti nap van. Ennek örömére délelőtt megejtettük a már régóta esedékes nagytakarítást, délutánra pedig meghívtuk Jaakot és Máriát a három gyerekükkel, hogy megejtsük az immár harmadik éve hagyományos közös adventi mézeskalács sütögetést. Ismét jól sikerültek a sütemények, és jól beszélgettünk a felnőttekkel, miközben a gyerekcsapat különféle békés és kevésbé békés játékokat játszott.
Az előttünk állóhétvége sem lesz kevésbé zsúfolt. Szombaton délután gyakorlás lesz a lányok balettelőadására, bent Tamperében, a Sampola színházban. Vasárnap pedig jön maga a téli előadás, persze délelőtt még mise, délután meg Lucának egy kis szülinapi zsúr egy ovistársnál.
Virág királylány
mézeskalácsot süt
A nagy rohanás ellenére próbáljuk fenntartani az adventi alaphangulatot, esténként gyerrtyagyújtás van és éneklés. Balázs előszeretettel zengi a harmatozzatokat, de a gyerekcsapat kedvenc éneke az "Ébredj ember mély álmodból", mert abban az egyik sort úgy lehet énekelni, hogy "a Szűzhöz így szólt az angyal, üdvözlégy teljes malaccal...", amit Angry Birds rajongóink rendkívül viccesnek találnak. Meg a többi gyerek is.
Zajlik tehát az élet, és már csak három hét van hátra Karácsonyig. Addig is harmatozunk, balettozunk, mézeskalácsot sütünk, magyarán szólva rohangálunk körbe körbe.

2012. november 1., csütörtök

Földrengések, hurrikánok


Az utóbbi pár napban a Kelet-Amerikát pusztító hurrikánnal kapcsolatos hírek mindent vittek a médiákban. Méltán, hiszen mint mondják, az évszázad vihara dühöng arrafelé. Sok ismerősünk lakik ott a keleti parton, sokat gondolunk rájuk, bár a hírek szerint szerencsére nem érinti őket közvetlenül a katasztrófa.
Én azonban mégsem a szelek keltette viharokról írnék most, hanem azokról, amiket bizonyos földrengések keltettek, méghozzá Olaszországban. Történt ugyanis még 2009 tavaszán, hogy Közép-Olaszország egy településén kisebb földrengések rázták fel szinte nap mint nap az embereket. Ki tudja, ki nem, de nem annyira különleges dolog ez, Olaszország egyes részei ugyanis különösen földrengésesnek minősülnek, a szónak klasszikus, nem csak politikai értelmében is. Az emberek pedig az évezredek során hozzászoktak, hogy néha mégis mozog (mármint a föld alattuk), és bizony néha jobban, mint máskor, és olyankor futni kell az életért. A kérdéses település (L'Aquila, hogy pedánsak legyünk) pedig még olaszhonon belül is közismerten a legrázósabb terület.
Tehát azon a bizonyos tavaszon mozogni kezdett a föld. Nem túl erősen, de rendszeresen, hetekig. Ezt már azért nem vették az emberek a megszokott rutinnal, kezdtek rendszeresen az utcán, az autóikban aludni, ami pár hét után eléggé fel tudja borítani bárkinek a megszokott rutinját.
A történet egy másik szereplője egy kutató. Az illető, ha hinni lehet a médiáknak, fizikus, de nem földrengéskutató, viszont akkoriban a kérdéses városkában dolgozott, s hobbiból megpróbálja előre jelezni a következő rengés időpontját. Teszi ezt egy olyan módszerrel (a felszabaduló radongáz mennyiségét mérve), amit a földrengéstan nagyjai nem fogadnak el megbízható módszernek. Kutatónk gyakran prediktál rengést, és hol talál, hol nem. Miután a rengések egyre gyakoribbak a városkában, egyre gyakrabban talál, nem lehetetlen, hogy pusztán a statisztikai valószínűség miatt. Emberünk mindenesetre ismét előrejelzéssel áll elő, miszerint ismét egy nagyobb rengés következik.
A folyamatos készültségtől és rendszeres kint alvástól felzaklatott közvélemény kiéhezett ragadozóként csap le a hírre, és a városkán már-már eluralkodik a pánik. A hatóságok meg ugye semmitől se félnek jobban, mint egy jó kis általános pániktól, segítséget kérnek hát kormányzati hatóságoktól.
Olaszország fejlett ország, van nekik Földrengés kutató bizottságuk is (ok, a rendes neve National Commission for the Prediction and Prevention of Major Risks, azaz nagy veszélyek előrejelzésének és megelőzésének nemzeti bizottsága, vagy valami hasonló), számos, nemzetközileg elismert kutatóval. Összehívják hát őket, de a kormányzati szerv zárt ajtók mögött közli velük, hogy a fő cél a pánik elkerülése.
A tudósok összeülnek, áttekintik a rendelkezésre álló adatokat. A földrengés előrejelzés gyerekcipőben járó tudomány, egyesek szerint sosem fog kinőni belőle, mások szerint már komolyak az eredmények. Ha a kaliforniai földrengés előrejelzés hatékonyságáról olvasottak igazak, akkor azért mégiscsak fontos dolog ez, ami adott eseménynél több perccel előre jelezhet egy rengést. Ez bizony életeket menthet, akár több ezret is.
Nos, mindezekkel együtt az olasz tudósok az adatok áttekintése után megállapították, hogy véleményük szerint egy nagy rengés esélye a következő napokban egy a százezerhez, ami nem túlságosan nagy, de nem is nulla. Ennél többet nem tudnak mondani. Miután ebben megegyeztek, szépen haza mentek. A városkától részt vevő hivatalnok ezt úgy adta elő a pánik határán remegő embereknek, hogy semmi baj, a szakértők szerint nem lesz földrengés. Mindenki (de legalábbis sok ember) megnyugodott, és szépen hazamentek. Közben az egyik tudós nyilatkozott, miszerint az adatok alapján nem igazán lehet tudni lesz e nagyobb rengés a következő pár napban.
Ahogy az már csak lenni szokott, csekély valószínűség ide, megnyugtató nyilatkozat oda, a bejelentés után hat nappal lecsapott a mindent romba döntő, minden várakozást felülmúló rengés. Több, mint háromszázan meghaltak, a városka nagy része porig rombolódott.
Fontos megjegyezni az időpontot. Hat nappal a tudósok vizsgálódása és a bejelentés után. Tehát valójában az amatőr tudós se talált, mert ő korábbra jósolta a rengést, illetve a hivatásosak a szó szoros értelmében helyes következtetésre jutottak, hiszen az adatok áttekintése után több napig nem volt jelentős rengés. (Emlékezzünk, a kaliforniai rendszerek csupán néhány perccel az esemény előtt tudnak riasztást adni, több napos földrengés előrejelzés ma egyértelműen a sci-fi kategória.)
Az áldozatokat, és a hozzátartozóikat ez természetesen nem vigasztalja. Ők úgy érzékelik, hogy az egyik tudós előre megjósolta, de a hivatásosak elhallgattatták. (Tehát a tudósok irigyek!) Meg aztán azok a híres tudósok hazudtak! (Tudták előre, de megnyugtató nyilatkozatot tettek!) Az egész szakértés csak színjáték volt, csak hogy elkerüljék a pánikot, a tudósok nem csináltak semmit a pénzükért! (Igaz, hogy azok a tudósok a kérdéses bizottságban nem pénzért szakértenek, ez nem a fő feladatuk, többségében egyetemeken/kutyatóintézetben dolgoznak.) Egyszóval kitört a népharag.
A tudósokat (és a megnyugtató kijelentést tevő hivatalnokot) bíróság elé citálták. A múlt héten született meg az ítélet: a hat tudós és a hivatalnok bűnös népirtás vádjával, az ítélet hat év börtön. Az indoklás szerint a tudósok nem kommunikálták kellő pontossággal az álláspontjukat.
Együk fel a kérdést, lehet e pontosabban kommunikálni a „nem tudom”-ot annál, hogy nem tudom?
A hírek hatására megmozdult a föld átvitt értelemben is, a világ földrengéskutatói általánosan tiltakoztak a történtek ellen. Az olasz média megpróbálta elmagyarázni, hogy a tudósok nem azért ítéltettek bűnösnek, mert nem tudták előre jelezni a földrengést, hanem mert ezt nem kommunikálták megfelelően. Az egyik internetes cikk felrajzolja az ordító párhuzamot: végül is de jure Galileit sem a csillagászati eredményeiért ítélték el, hanem formálisan azért, mert engedély nélkül publikálta azokat. Vagyis a „nem megfelelő kommunikáció miatt”.
A történetnek messzebb mutató konzekvenciái vannak, ha egy pillanatig tovább gondoljuk a dolgot. Mert ugye mi történt? Egy kormányzati szerv kikérte pár tudós véleményét egy szakmai kérdésben. A tudósok válaszoltak, a választ a szerv saját szája íze szerint értelmezte, majd a katasztrófa után a felelősséget átpasszintotta rájuk. Ezután vajon melyik tudós fog szakvéleményt adni rizikós kérdésekben? Éppen azokban, ahol fontos lenne a legapróbb, legbizonytalanabb információ is? És nem kell a földrengésekre korlátozni a képzelőerőnket. Globális felmelegedés? Éghajlatváltozások? Hurrikánok? Ózonlyuk? Jövő évi búzatermés?
Emlékszik még valaki, amikor az ötvenes években meteorológusokat ítéltek el (vagy csak bocsájtottak el) amiatt, hogy napsütést jósoltak május elsejére, de esett? A katonai parásé teljes ideje alatt...
Az olasz veszélyjelző intézet vezetői mindenesetre lemondtak, hiszen ki vállalja föl ezután, hogy börtönbe kerül, mert nem tud megjósolni egy két árvizet, földrengést, vihart, vagy hasonlót? Vagy ha csak nem megfelelően kommunikálja?
Apropó kommunikáció: már látom magam előtt, ahogy a TV-ben az időjárás előrejelzés alatt fut a képen az apróbetűs rész: „Az Országos Meteorológiai Szolgálat és annak munkatársai semmiféle jogi felelősséget nem vállalnak abban az esetben, ha hibás előrejelzésből bárkinek anyagi, nem anyagi, eszmei, vagy erkölcsi kára származik.” 

2012. október 24., szerda

Brüsszel újra!

Tavaly jártam először Brüsszelben, az EU Marie Curie pályázatainak bírálása kapcsán, nevezetesen az élettani szekcióban. Idén tavasszal ismét megkerestek, hogy vállalnék e idén is pályázatokat, és bár meglehetősen nagy munka, igent mondtam. 
Augusztusban meg is érkezett a hivatalos felkérő levél, és nem sokkal később a huszonkét darab pályázat. Több, mint három hetem volt az egyenként harminc oldalas dolgozatok elolvasására és pontozására, s okos időbeosztással, folyamatos munkával jó időben sikerült is teljesíteni a feladatot, és megírni a jelentést mindegyikről.
A Katedrális, ahol a koncertet hallgattuk
Őszintén szólva, számomra a legnagyobb profit ebben a bírálatban az a "know-how", amit megtanulhatok ezekből a pályázatokból  A pályázatokat Európa legkiválóbb fiatal kutatói írják, akik Európa legkiválóbb csoportjaiba szeretnének menni. Van hát mit okulni, akár a háttértudást, akár a technikai oldalt, projekttervezést, pályázatírási technikát tekintjük. Nem mondom, hogy nem merül fel a gondolataimba, ha ezt fiatal kutató koromban én is tudtam volna.... De legalább már van egy képem, hogy a saját hallgatóinknak mit szeretnék megtanítani.
A bírálási folyamat csúcsaként a 280 bíráló összegyűlik Brüsszelben, és az összesen 1800 pályázatot egyenként végig tárgyal, és kialakít egy közösen elfogadott sorrendet. A sorból az első tizenöt húsz százalék kerül támogatásra, ők a legjobbak legjobbjai. Miután minden pályázatot hárman olvastak el és írtak róla jelentést, a három bíráló összeül, és kialakítja a közös pontszámokat, és egyikük megírja a közös jelentést, amit a pályázó a kezéhez kap majd. Félelmetesen jól kell megszervezni mindezt, hogy a sok értekezlet, jelentés, papír és bürokrácia zökkenőmentesen tegye a dolgát, s idén a szokottnál is jobban sikerült a menet, minden időre elkészült.
A tavalyi alkalom időbeosztásán megtanultam, hogy a első két-három nap menetrendje nagyon feszes, gyakorlatilag reggel nyolctól este kilencig találkozók és jelentésírás, megfeszített, és koncentrált szellemi munka. Szerda után viszont jobbára csak várakozás van a különféle jelentések véglegesítésére, ezért sok a szabadidő. Ezért idén úgy szerveztük az életet, hogy szerda este csatlakozott hozzám Zsuzsi, és csütörtök és pénteki nap legnagyobb részét városnézéssel töltöttük, együtt.
A híres piactér
Brüsszel szép történelmi belvárossal büszkélkedhet, Victor Hugo szerint a piactér a világ legszebb köztere. Hát, van benne valami. Sétáltunk ezen a téren és a környéken található gyönyörű utcákon. Meglátogattuk a királyi palotát és sétáltunk a palotakertben is. A kertben hatalmas káposzták voltak kiállítva, meg is állapítottuk, hogy a művészet halott, már semmi mondanivalóval nem tud előállni, mint polgárpukkasztással.
A szállodánk Brüsszel gótikus katedrálisa mellett volt, az ablakunkból leláthattunk rá. Péntek este nagy szerencsénkre egy kórus adott koncertet a katedrálisban, amit meghallgattunk. A sok kórusmű között elhangzott egy különleges, Christopher Tin egy műve, Baba Yetu címmel. A mű eredetileg a Civilization IV számítógépes játék főcím dala volt, és már évek óta nagyon tetszik nekem. Az évek során nagy karriert futott be a dal, ami egyébként szuahéli szöveggel van, kapott egy Grammy díjat is, de azt nem hittem volta, hogy ilyen körülmények közt lesz alkalmam egyszer viszonthallani.
A sok városnézés mellett nem maradhatott ki a gasztronómia sem. Szerda este elmentünk a főtér melletti éttermek utcájába, ahol egymást érik az éttermek. Brüsszel nevezetességét, a főtt kagyéót inkább kihagytuk, ehelyett stroganoff beafsteak-et ettünk, ugyanis szeretjük a jóféle gobát. Ittunk hozzá remek kis francia vörösbort is, úgyhogy igazán jól sikerült a vacsora. Fizetés után a főúr odajött, hogy a cég ajándékaként szeretne felszolgálni egy valamilyen italt, ami igen erős. Mondtuk neki, hogy a vörösbor után nem szeretnénk nagyon erőset inni, mondta, hogy hát akkor egy kis amarettót. Ebben maradtunk, úgyhogy a mandulalikőr után tényleg nagyon vidáman sétáltunk vissza a hotelbe. Csütörtökön a bíráláson jelen lévő két finn experttel vacsoráztunk, és ezúttal carbonari marhahús kerólt terítékre, ismét jóféle francia vörös bor társaságába. Ezúttal sem kellett panaszkodnunk. Pénteken a gasztronómia csak egy könnyed csirkés kebabra korlátozódott, estére megelégedtünk valami könnyűvel is, a kóruskoncert után.
Ha Brüsszel, akkor csokoládé! Több csokibolt kirakatát is megnézegettük, és végül egy Neuhaus portán kötöttünk ki. Alaposan összeválogattunk egy rakat pralinét. Az eladó elsőre eltalálta, hogy magyarok vagyunk. Elmondása szerint elég sok nyelvet felismer, és ha egyáltalán nincs tippje, akkor általában magyarokkal van dolga. Főleg, ha sok csokoládét vesznek, mint mi is. Szorgalmunkat nagy meglepetésre két nagy extra doboz pralinéval jutalmazta, ismét csak a cég ajándékaként. Mondanom se kell, ez az eset szó szerint megédesítette a napunkat.
Szombaton repültünk haza, szerencsére igen kényelmes járatokkal. Későn indultunk, korán érkeztünk, otthon pedig már vártak Anyukám, és a gyerekek. Idén nagyon jól sikerült a brüsszeli szakértősködés. Meg kell, hogy állapítsam, Brüsszel sokkal szebb napsütésben, mint tavaly, a szeles esők közepette!

2012. szeptember 30., vasárnap

A varázsfésű

Ezt a mesét szombaton délelőtt meséltem a Lucinak, hogy nem legyen rossz kedve az erdőben sétáláskor...
Messze messze, az Óperenciás tengeren is túl, de ott még az Üveghegyen is túl, volt egy ország. Nagy és szép ország volt, temérdek erdeje, földje. Tengerein hajók mentek, bányáiban arany és drágakő. Nagy volt a gazdagság, az ország királya és királynéja mégis mindig szomorú volt, mert nem volt gyermekük.Buzgón kérlelték a Jóistent, adna nekik bár csak egy kicsiny kis babácskát, de nem történt semmi. 
Teltek múltak az esztendők, s egy őszi hajnalon egy ősz öreg ember kopogtat a palota kapuján. Kérdi az ajtónálló, hogy mit akar? Mondja az ősz öreg ember: "A király, s a királyné buzgó könyörgése meghallgatásra talált, s küldetett nekik egy ajándék. Olyan ajándék, ami megpróbálja az ő szívük jóságát, s hűségét, s ha kiállják a próbát, lesz nekik gyermekük." 
Adott az öreg az ajtónállónak egy dobozt.
"Ebben a dobozban egy aranyfésű van. De nem akármilyen aranyfésű, mint amelyik akármelyik királynénak van, mert ez varázsfésű! Reggel, amikor a királyné ezzel a hajár fésüli a tükör előtt, ha kíván valamit, az valósággá válik. Ha a király rá tudja venni a feleségét, hogy azt kívánja, hogy szülessen gyermekük, akkor az úgy is lesz. De a fésű csak három kívánságot teljesít, s a királynénak semmiképpen sem szabad megmondani, hogy hogyan s mint van a fésűvel és a kívánságokkal, mert akkor szörnyű szerencsétlenség szakad a királyra s királynéra."
Szalad az ajtónálló, viszi a dobozt a fésűvel a királyhoz, s mondja, mit s hogyan hallott az öregtől. A király szalajt a kapuhoz, de az öregnek bizony csak hűlt helyét találták. No, hitte is a király, meg nem is, amit hallott, de a fényes szép aranyfésű ott volt a dobozban. 
Este, nagy ünnepély volt a palotában, mert a királyi pár épp aznap ünnepelte az esküvőjük évfordulóját. Az ünnepi vacsora közben a király elővette a dobozt, s odaadta a feleségének.
"Drága királyasszony feleségem, ez az ajándék, bár szerény talán, boldogságot hozhat királyságunkba, s családunkba. Fogadd hát, s használd jól, ahogy a szíved súgja."
Furcsállta ezt a beszédet a királyné, de szép volt az aranyfésű, drágakövekkel szépen kirakott, jó szívvel fogadta hát...
Másnap borongós novemberi napra ébredtek. Az őszi nap vastag felhőtakaróba burkolózott, s fázósan tekingetett le a ködökkel takart mezőkre. A királyné bánatosan nézegetett kifelé a palota ablakából, mert nagyon nem szerette a hűvös, ködös őszi reggeleket. S most még az eső is eleredt. Üzent is a királynak, hogy ő egy ilyen napon inkább visszamászik az ágyba, és átalussza az egész napot, ki se dugja az orrát, ne is számítsanak rá. Csakhogy jött is a szobalány vissza, hogy szó se lehet ilyesmiről, a szomszéd országból érkezik a Fekete Király látogatóba, s a királynénak bizony fogadnia kell a kedves vendégeket. 
Felkelt hát nagy borongós hangulatában a királyné, s odaállt fényes tükre elé. A szeme megakadt az aranyfésűn, melyet jó királyurától a minap kapott, és bontogatnia kezdte fényes aranyhaját.
"Jön hát a Fekete Király vendégségbe, muszáj, hát muszáj. De legalább a nap kisütne, mindjárt jobb kedvem lenne a vendégek fogadásához!" 
Ahogy ezt kimondta, felragyogott odakünn a nap, az aranyos fény beragyogta a palotát, a fákon a sárguló falevelek csak úgy ragyogtak, mintha az egész világ fénybe öltözött volna. A királyné ennek úgy megörült, majd kiugrott a bőréből. Szaladott is mindjárt a királyhoz, és lelkendezve újságolta:
"Jaj, lelkem, királyi párom! Képzeld mi történt! Olyan rossz kedvvel keltem, hogy alig akaródzott kibújni királynéi nyoszolyámról. De midőn a szép aranyfésűvel fésülködtem, amit tőled kaptam a minap, az mondtam, bárcsak szép idő lenne, mindjárt megjönne a jó kedvem! S mintha csak varázsütésre teljesülne a kívánságom, egyből jött a borúra derű. Hát nem csodálatos ez?"
Hej, édes Istenem, elszomorodott a király. Az ő felesége ilyen haszontalanságra fecsérelte a varázsfésű első kívánságát. Mi lesz így, ha a maradék két kívánság is így semmivé lesz? Csodálkozott a királyné is, hogy hát az ő kedves ura vajon miért nem örül vele az ő jó kedvének?
De szót már nem válthattak, mert harsona harsant, s bejelentették a Fekete Királyt, érkezett kíséretével a kedves vendég.
Este, az ünnepi vacsoránál szó szót követett, s a két király összeszólalkozott. A Fekete Király kijelentette, hogy az országaik határán álló Üveghegyet magáénak akarja tudni, s ha a király nem adja át szépszerével, akkor ármádiával jön, s erővel elfoglalja, de nem csak az üveghegyet, hanem az egész országot.
Azzal nagy dérrel dúrral felugrott, otthagyta a fényes lakomát, s hazavágtatott fekete paripáján.
Hej, nagy félelem szállta meg a palotát, de az egész országot is. Nem tudták mire vélni a dolgot, hisz a két ország között emberemlékezet óta jó barátság, sőt, szövetség uralkodott, s az országok királyai mindig is jó barátságban voltak. A háborút meg aztán végképp nem ismerték a világnak ebben a szerencsés szegletében, nem is volt hadsereg, nem is tudtak hadakozni. Remegve várták hát, hogy mit hoz  holnap.
Balázs és Luca
A palotában a királyné lakosztályában is nagy volt a bánat, a királyné maga is félve kérdezgette, mi lesz most? Hogy lesz most? Reggel ismét bánatosan fésülködött varázslatos aranyfésűjével a tükör előtt. Ragyoghatott most odakünn a nap, mégis távol maradt a királynétól a vidámság, s ahogy nézi magát a tükörben, nehéz sóhaj szakadt föl a kebeléből.
"Bárcsak elmúlna országunk fölül a háború réme, bárcsak megenyhülne a Fekete Király szíve."
Abban a minutában zörgetnek a palota kapuján, levél érkezett a Fekete Királytól. Szaladnak a királyhoz, aki olvassa az üzenetet.
"Ne haragudj kedves szomszéd király a minapi faragatlan viselkedésemért. A vendégségben, a lakomán nagyon fájt a fogam, ezért mondtam amit mondtam. Dehogy is kell nekem az Üveghegy, dehogy is kell nekem az országod, meg aztán senki katona az országomban nem is menne ellened, hiszen emberemlékezet óta békességben s barátságban élünk, atyáink jó barátsága is kötelez. Megkövetlek hát viselkedésemért, és hogy megengeszteljelek, elküldöm hozzád kedves ékszerkészítőmet, lássa el királyi feleségedet a legszebb ékekkel, s gondoljatok jó szívvel felőlünk."
Nosza, lett nagy öröm! Ünnepelt az udvar, de a király is nagyon. Szalajt a feleségéért, s mondja a nagy újságot! Megfordult a fekete király szíve, elmúlt az országról a háború veszélye! Meglepődik a királyné a nagy változáson és mondja az urának.
"Reggel a tükör előtt fésülködtem, és akkor kívántam hangosan felsóhajtottam, hogy bárcsak csoda történne  és megváltozna a Fekete Király szándéka. Éppen akkor hozta a futár tőle a levelet."
Bizony, kifutott a király arcából a vér. Egyik szeme nevetett, hogy elmúlt a vész az országról, de a másik szeme az bizony sírt, mert a felesége megint nem gyermeket kívánt a varázsfésűtől. Szólni nem lehetett, de mi lesz, ha harmadjára is valami más lesz a kívánság? Szép idő, vagy békesség?
Csodálkozott a királyné eleget, hogy így megsavanyodott a király szájában az uborka, de beszélni nem lehetett, mert bejelentették a Fekete Király ajánlásával érkező ékszerkészítőt. De a királynénak nem volt már a trónteremben maradása, nagy zokogva a szobájába vonult.
Jött hát az ékszerkészítő a királyhoz, és mondta.
"Felséges királyom, életem, halálom, engemet a Fekete Király küldött, hogy ezt a szépséges gyémánt nyakéket a felséges király asszonynak ajándékozzam, és néki miden ékszert, amit csak kell, elkészítsek."
Az ékszerkészítővel ott volt az ő leánykája is, egy amolyan négy öt éves forma kisleány, éppen, mint a mi Lucánk. Meglátta a király, és gondolkodóba esett. Mert, hát ugye itt ez az ékszerkészítő, gyémánt nyakékkel, meg a leánykájával, amott a szobájában meg a kedves királyné felesége az aranyfésű utolsó kívánságával. Az nem lehet, hogy ez az utolsó kívánság is hiába essen, de nem lehetne vajjon valami okosságot tenni? És mondta az ékszerkészítőnek.
"Köszönöm az irántunk tanúsított nagy figyelmességedet, és fogadom is szívesen, csak egy kérésem volna. Ezt a szép gyémántos nyakéket a leánykád vigye a királyné elé, holnap reggel, miközben a tükre előtt fésülködik."
Úgy is lett. Reggel a leánykát megfürdették, kicsinosították, s szépen felöltöztették szebbnél szebb ruhákba, hogy olyan szép lett, mint a cseppentett méz. Épp, mint a mi Luca lányunk, amikor vasárnap felveszi a misére menős ruháját, és mindenki a csudájára jár. Bevitte a gyémántos nyakéket szép bársonypárnán a leányka, és kínálja a királynénak.
Nézi nézi a királyné, tetszik is neki erősen az ékszer, de csak rápillant a leánykára, s még a lélegzete is benn szakadt, könnye is kicsurrant, úgy sóhajtott fel.
"Hajj, ha nekem egy ilyen szép kis leányom volna..."
Abban a pillanatban mozgást érzett a szíve alatt, s tudta már, hogy ő is gyermeket vár. Ki tudja, talán egy olyan szép leánykát, mint a cseppentett méz, talán éppen olyat, mint a mi Luca lánykánk az Üveg hegyen, s az Óperenciás tengeren innen.

2012. szeptember 23., vasárnap

A mesék Wiener Zolija

Wiener Zoli egyetemi évfolyamtársunk volt feleségével Emőkével együtt. Miután az utóbbi pár esztendőben Helsikniben dolgoznak, ezért évente háromszor négyszer családostól összejövünk, és gyerekeink remekül játszanak az ő, nagyyjából a mieinkkel egyidős Marcival, Balázzsal, és a kicsilány Boglárkával.
Lucánál Zoli nagyon nagy tekintélyre tett szert. Két hete lányocskánknak kiesett az első foga, és azóta rágja a fülünket, hogy Skypeon ezt elmesélhesse Zolinak. És miután ez ilyenolyan okokból nem igazán akar sikerülni, ezért egyre gyakran kéri Zsuzsit, hogy ne tündérekről, se nem pillnangókról, hanem Wiener Zoliról szóljon az esti mese. Előkerültek hát az egyetemi emlékek, az azót történt találkozások, és kicsit igaz, kicsit kitalált történetek szólnak már nálunk e legendás figuráról.
A mai nap jutottunk el oda, hogy már a misére autózás közben is Zoliról kellett mesélni. Miután kifogyóban volt éppen a mesetárház, mondtuk Lucinak, hogy neki kell először elmesélnie a saját történetét. Íme, így szólt:
"Ez még azelőtt történt, hogy Boglárka megszületett volna. Wiener Zoliék családja és a mi családunk elsétáltunk a varázserdőbe. A varázserdőben varázsfüvet gyűjtöttünk együtt, s a varázsfűvel tündérszárnyat varázsoltunk magunkra. Wiener Zoliék tündérekké változtak, és elrepültek Tündérországba, azóta is ott laknak, sőt született nekik egy Boglárka tündérjük is. Szerencsére nekünk is van tündérszárnyunk, és időnként meglátogatjuk őket Tündérországban, de néha ők is eljönnek. Most éppen ők a sorosak...."

2012. szeptember 20., csütörtök

Munka árja, he elönt

Itt van az ősz, itt van újra, és az ősszel az iskolaév rutinja. Elmentek a szülők, véget ért a lazítós időszak, megkezdődött a rohanás és évközi programok. A nagzok elkezdték az iskolát. Botond igazán legnagyobbhoz méltó komolysággal kezte az iskolaévet. Szorgalmasan részt vesz az iskolai munkában, hozza is a dicsérő zöld bejegyzéseket rendszeresen. A minap már a tizennyolcadikat kapta idén, és ehhez csak két kék bejegyzés járul, ami leckeelfelejtésért jár, szóval igazán elégedett vagyok. Mindemellett elkezdett úszni is, aminek nagyon örülök, hiszen ráhér a mozgás a sok agytorna mellett.
Balázs már jóval lazább. Bizny, az év elején rendszeresek voltak a leckeelfelejtések, és így a kék bejegyzések az elektronikus naplóban. Nagyon rendszeres leckeellenőrzést kellett bevezetni ahhoz, hogy megszűnjön ez a jelenség, de még így is be becsúszik egy egy elfelejtés. Viszont megjelentek a rendszeres dicséretek is, így javuló tendenciának tudom be az alső pár hetet. 
Virágom élvezi a sulit, ügyesen dolgozik. Szépen írogatja a leckéket, gyakorolja az írást és olvasást finnül és magyarul is. Nála összesen csak arra lehet panasz, hogy lassúcska a lelkem. Tanulásban, öltözeésben, evésben, és sportolásban sem kapkodja el a dolgokat.
Luca élvezi az ovit, bár mostanában gyakran kel bal lábbal, s ilyenkor csak kellő kötélidegzettel felszerelkezve érdemes megközelíteni, és néha füldugó se árt. Azért jól boldogulunk, ha nem is mindig könnyen.
A sulikezdés óta lassan átesünk az első enyhe megfázás vagy influenza járványon. A lányok kezdék, most a felnőtteken a sor, s majd meglátjuk, a fiúk is benne lesznek e. Szerencsére nem súlyos, csak pár napos torokfájás és rossz hangulat a tünetek. A torokfájás személyre szóló, a rossz hangulat nem mindig.
Szeptember a pályázatok hónapja. Egyrészta Finn Akadémiánál van a hónap végén pályázatleadási határidő. Ez főleg Zsuzsit érinti, aki nagyon dolgozik egy anyagon, hogy ezzel biztosítani tudja a jövő évekre a helyét. Másrészt az EU idén is hívott Marie Curie pályázatokat bírálni, úgyhogy én meg azokat olvasom és pontozom. Októberben meg irány Brüsszel, hogy megtárgyaljuk a többi bírálóval, kik lesznek az érdemesek, hogy megkapják a két éves szerződéseket.
Közben lányaink járnak balettra. Sajnos idén szombatra kerültek a balettórák, így a hét végi szabadnapokból egy se maradt, ami jelenleg nagy bánatom. 
Az ősz bizony esőt és sötétet is hoz, s ezt nem mindenki tudja egykönnyen ignorálni. A nyomott hangulat elleni harc jegyében gyakran nézünk este Zsuzsival filmet. Szeretem az igaz történetekből készített filmeket, s így került terítékre az utóbbi időben a We bought a ZOO, az A dolphin tale az Intouchables filmek is. Tegnap este egy igazi gyöngyszem került sorra: An American Rhapsody, azaz Amerikai rapszódia. Hihetetlen, hogy az otthoni médiában szinte nulla visszhangot keltett ez a film. Engem nagyon megérintett, és külön tetszett, hogyhíres amerikai színészek mmagyarul beszélnek a film kulcs pillanataiban. Ja, és a bemutatott élethelyzet miatt is érdekes volt számomra a történet.
A következő napokban se várható a nyomás enyhülése munka vonalon. Cserében október közepén jön hozzánk Anyukám, amit máris mindenki nagyon vár. Addig is itt vannak az ősz szépségei, mint amilyenek a színes falevelek az utcán, a szobában pedig a gyerekek által festett színes pillangók.

2012. augusztus 17., péntek

Megvalósul egy régi álom


Még kicsi voltam, talán általános iskolás, amikor olyat játszottunk, hogy fölcsaptuk a világatlaszt, és ráböktünk egy helyre, aztán megpróbáltunk minél többet megtudni az így kisorsolt országról, városról. Ugye akkoriban még nem volt se internet, se Wikipédia, szóval kissé nehezebb volt a dolog, mint manapság, de azért megoldottuk.
Kompozunk
Egy ilyen játék során valamelyikünk Åland szigetére bökött. Sok minden nem derült ki erről a helyről, mert még a lexikonjaink sem voltak túlinformálva a világnak ezen csücskéről. Aztán később a tévében volt egy ismeretterjesztő film ezekről a szigetekről, és Anyukám beleszeretett a tájba, a vidékbe, vagy nem is tudom, de tény, hogy azután kezdte el mondogatni, hogy ő oda szeretne eljutni egyszer az életben.
A nyaralófalu
Idén tavasszal tervezgettük a nyári programot, gyerekek Magyarországra egy hónapot, azután Zsuzsi öccséék nálunk, azután Zsuzsi nővére és Bogi unokatesó nálunk, azután az én szüleim jönnek. És arról is beszéltünk, hogy kellene egy nagy közös családi nyaralás is, hogy ne legyünk végig a gyerekektől külön. Akkor merült föl, hogy itt a remek alkalom, hogy elvigyük Anyukámat és Aput Ålandra. Nosza, szerveztünk, néztük a lehetőségeket, kompokat, szállást.
Tengerparti házikónk
Åland ugyan hivatalosan Finnország része, de az autonómiájuk olyan széles körű, hogy teljesen önállóként viselkednek, illetve időnként úgy tesznek, mintha Svédországhoz tartoznának. Történelmi okai vannak ennek. Amikor Svédország 1809 környékén elvesztette a svéd-orosz háborút, akkor Oroszország Finnországgal együtt vitte az Åland szigeteket is. Angol-francia nyomásra ugyan később demilitarizálnia kellett a területet, s azóta is hadsereg mentes övezet az egész, amire a helyiek nagyon büszkék, méltán. A népek erre teljesen svédek, hiszen Stockholm szinte látó távolságban van, jóval közelebb, mint a finn partok. 1920-ban Leninék a NOSZF és a fehér intervenció hevében függetlenséget adtak a svédektől száz évvel korábban elnyert területeknek, azaz a három balti országnak és Finnországnak. A finnek felé volt egy feltétel, miszerint Åland nem kerülhet vissza Svédországhoz. Így aztán maradt az autonómia, svéd hivatalos nyelvvel, saját parlamenttel és adórendszerrel. Szinte csak a külügy közös Finnországgal, még a posta is önálló, és az itt kibocsájtott bélyegek nagy ritkaságnak számítanak. Kéne egy ilyen Székelyföldnek is.
Szóval találtunk szállást egy tengerparti nyaralófaluban, ahol egy jó nagy faházat sikerült lefoglalni. Az eljutás már egy kicsit körülményesebb volt, mivel autónk hét személyes, de a szüleimmel együtt nyolcan utaztunk. Ezért nekiláttam áttúrni az internetet, és sikerült egy autót bérelni a kérdéses időszakra.
Kilátás a házunk erkélyéről
Hogyan megy az egyszeri ember a partról a szigetre, ha autója is van? Komppal! Számos és számtalan komp közlekedik a szigetekre, kicsi, nagy, még nagyobb. Végül a Silja Lines nagy kompjai mellett döntöttünk, melyek a Helsinki-Turku-Åland-Stockholm útvonalon közlekednek. Mi Turkuban hajóztunk be, és hat óra alatt értük el a szigeteket. Nos, a kompjegyet is sikerült előre lefoglalni, minden készen állt hát az indulásra!
Hétfőn reggel még beugrottam a munkahelyre egypár folyó ügyet elrendezni, azután elmentem átvenni a bérelt autót. Bevallom, kicsit izgultam, mert eddig még sosem béreltem autót, és hát ugye minden kezded nehéz, főleg nekem, aki olyan izgulós féle ember. Kiderült, hogy a neten lefoglalt Volkswagen Polóhoz képest egy Ford Focust sikerült prezentálniuk. Mondtam nekik, hogy határeset, elfogadom... Azután irány a reptér, mert este érkeztek Apuék is. Volt nagy öröm kicsik és nagyok között, de este korán lefeküdtünk, mert hajnalban korán kellett kelni, hogy időben odaérjünk a komphoz Turkuba.
Lovagok és lókötők
S valóban, kedden reggel fél négykor keltünk. Persze itt északon már felkelt a nap, szóval sötét az nem volt, úgyhogy a reggeli tompaságot leszámítva nem is volt olyan borzasztó, mint amilyennek hangzik. Berámoltuk a csapatot a két autóba, és következett két és fél óra nagyon szép autózás a hajnali Délnyugat-Finnországban. Forgalom nemigen volt, a mezőket még ködök ülték, és egy erdőszélen egy őz nagyon hezitált, hogy elém lépjen e, vagy sem. Szerencsére nem lépett, így gond nélkül odaértünk negyed nyolcra a komphoz. Szépen becsekkoltunk, azután hamarosan megérkezett a hajó is, a Silja Galaxy, s kezdődhetett a behajózás.
A skanzen egyik konyhájában
A komp ismét lenyűgözött. A hatalmas járművön ezúttal tíz fedélzeten szórakoztattak minket. Szerencsére az idő szép volt, ha szeles is, így sokat üldögéltünk a napozófedélzeten, és néztük a csodálatos finn szigetvilágot, amerre hajónk elhaladt. Közben a gyerekeknek színházi előadás volt Múmikkal (nem múmia, hanem olyan testes fehér vízilóféle), szóval a többiek nyugodtan sétálhattak addig a fedélzeteken. Később ebédeltünk is, és kiváló asztalt kaptunk panorámás kilátással a hajóorrban. Botond szusit evett, és kipróbálta a washabit, hogy tényleg olyan erős e, mint a Verdák rajzfilmben. Tényleg olyan erős volt, de Boti legalább nem a pisztácia fagyihoz ette.
Bommarsund erőd romjai
Fél kettőre értük el Maarianhamina kikötőjét, és hamar kihajóztunk, még egy órányi autózás várt a szigeten, hogy elérjük szállásunkat. Egy szép, nyolcszemélyes faházat sikerült bérelni a tengerparton, egy Dånö nevű üdülőfaluban. Maga a ház nagyon kényelmes volt, három hálószobával, szaunával, konyhával fölszerelve, s kilátással egy festői tengeröbölre. Saját tengerpart, kajakok és csónakok is voltak hozzá. Miután a napunk igen fárasztónak bizonyult, első nap hamar nyugovóra tértünk.
Szerdán megcéloztuk a sziget keleti felének látnivalóit. Kastelholm kastélyával kezdünk, ami a sziget régi közigazgatási központja volt. Ez lényegében egy jó régi vár, ami többször is leégett, de a huszadik század során szépen helyreállították, és most látogatható. Olvastunk ott boszorkányokról és lovagokról is. A gyerekek beöltöztek mindenféle régi ruhákba és páncélokba, szóval nagyon érdekes volt az egész. Ezután megtekintettük a közeli börtönmúzeumot is, ami közvetlenül a kastély mellett volt. Következett az ebéd, lazaccal és húsgombócokkal.
Jávorszarvas a vadászati múzeumban
Az ejtőzés után a kastély melletti skanzenben sétáltunk. Ezt úgy építették föl és rendezték be, ahogy egy tipikus 19. századi ålandi tanya kinézett. Láttunk istállókat és udvarházakat, szélmalmokat és gémeskutat is, a kovácsműhelyben pedig a kovács élőben mutatta be mesterségét. A skanzenozás után kávéztunk az étteremben, majd még elautóztunk a Bommarsund erődhöz. Az erődöt az oroszok építették vagy százötven éve, miután elnyerték a szigeteket a svédektől, de később az angol-francia hadsereg lerombolta az egészet, és mára csak a gigantikus romok maradtak, jelképezve azt, hogy a környék demilitarizált övezet. Hazatérvén vacsora következett, s este beindult a römiparti, melyet a továbbiakban esténként űztünk a felnőttekkel. Nem én nyertem.
Eckerö szikláin
Csütörtökön következett a sziget nyugati fele, s ezúttal a természettel kapcsolatos érdekességek kerültek be a programba. Leautóztunk Eckeröbe, s kezdtünk a halászati vadászati múzeumban. Maga a múzeum egy régi halászfalucska kikötőjében áll egy öbölben, s már a környék is nagyon hangulatos, számunkra, közép-európaiak számára teljesen szokatlan hely. A múzeumban mindenféle érdekes állatot mutattak be, többek között jávorszarvast is. Láttunk kiállítást a hagyományos halász életmódról is. Mit ne mondjak, örülök, hogy nem kell olyan kemény körülmények között élnem és dolgoznom.
Ezután következett a nap fénypontja, a szafari. A kisbusz a múzeum mellől indult, és bezötykölődtünk az elkerített állatparkba. Láttunk vörös szarvast, dámvadat (Bambi!), vaddisznót és meglepetésre struccokat is. A strucc ugye nem annyira őshonos errefelé, de azért izgalmas volt, mert lehetett etetni őket, és nem csípték le a bátor vállalkozó ujjait. És a fejét sem.
Struccetetés
Péntek programmentes nap volt. Élveztük a tengerpartot és sokat sétáltunk a környéken. A szigetek geológiája tipikus itt a Baltikumban, de annyira más, mint amit otthon megszokhattunk, hogy érdemes pár szóban megemlékezni a legfontosabbakról. A Balti pajzs, mely Skandinávia alapkőzetlemeze, a földkerekség egyik legősibb kéregdarabja. Anyaga nagyon kemény gránit, talán ezért is maradhatott meg egyben, összetöredezés nélkül az évmilliárdok során. A pajzs hosszú vándorutat tett meg a Föld felszínén, a legkorábbi időkben még a déli féltekét is megjárta, amíg végül megérkezett mostani, északi helyzetébe. Az utolsó jégkorszak már itt találta, s vastag, majd három kilométer vastag jégpáncéllal borította be. A jégárak az évezredek alatt dél felé vándoroltak, és a nagyon kemény alapkőzetről mindent leborotváltak, ami kicsit is puhább volt. Ennek köszönhetően a talaj a mai napig igen sekély, és inkább csak a mélyebben fekvő részeken gyűlt össze. A jég mozgásának gyaluszerű hatása a mai napig látható kicsiben és nagyban is. Repülőről nézve a tórendszerek, tengeröblök jól látható észak-déli vonulatokba rendeződnek, szépen látszik, hogy adott területen merre vándorolt a jég. Közelről nézve pedig látható a millió karcolás, horzsolódás a sziklák felszínén, amelyek mind egy irányba mutatnak. Ugyanarra, amerre a tavak, s tengeröblök a környéken. Félelmetesen szép ez, nem?
Ilyen látványok fogadtak hát pénteki sétáink során. Szó szerint legyalult vörösgránit sziklák, melyen jól megfigyelhető a növényi szukcesszió: A legkitettebb sziklákon csak zuzmók tapadnak, de a repedésekben már moha kapaszkodik. Egész nagy területeken valóságos mohaszőnyeget találhattunk, amelyek csak egész gyengén rögzültek a kristály-kemény felszínhez. A mélyedésekben, ahol összegyűlt egy kis talaj, már térdig érő áfonyások, erikások virítottak. s fent a hátakon már megjelent az "erdő" is. Szél tépázta törpefenyvesek, melyek ritkán tudtak embermagasságnál nagyobbra nőni, lévén az állandó szél földtányérostul felborogatja a gyökerükkel kapaszkodni alig tudó fákat.
A Pommern fedélzetén
Délután Zsuzsival csónakáztunk egyet az öbölben. Lent a vízen jó erős szelünk volt, nem csoda, hogy az itteni népek nagy vitorlázók. Amint azt alaposan megismertük utolsó, szombati napunkon. Reggel ugyanis összecsomagoltunk, kicsit kitakarítottuk házikónkat, még egyszer szívünkbe zártuk a tengerpart csodás látványát, s búcsút intettünk. Elautóztunk Maarienhaminába, ahol megtekintettük a tengerészeti múzeumot. Kiskorom óta rajongok a vitorlás hajókért, nem csoda hát, hogy bekerült a programba ez a múzeum, ha már amúgy is a kompkikötő mellett áll. Sok érdekeset megtudtunk. Ma Maarienhamina a szigetek, és Åland autonóm terület fővárosa, de csak százhúsz évvel ezelőtt alapították. Tipikus kikötőváros, mely egy védett földnyelven terül el a szigetvilág szívében. A múzeumban számos hajómodellt láttunk a környék híres hajóiról, de kiállítottak egy teljes eredeti kapitányi kajütöt is, melyet egy zátonyra futott hajóról szereltek le. Olvastunk a tengerészcsaládok életéről, és a halászemberek hétköznapjairól. S végül a csúcs attrakció, a múzeumhoz tartozik egy valódi négyárbocos hatalmas bark hajó, a Pommern, mely a háború előtt körbehajózta a Földet, s mely ma a kiállítás része. Nagy élvezettel mászkáltunk Apával a hajó, megnéztük kívül s belül, a raktárakat, a kapitányi fülkéket, a navigátorkabint. Igazán klassz volt. Bár ha gimis koromban láthattam volna ehhez hasonlót!
Vacsora a hajón
De végül elérkezett a hazaindulás időpontja. Becsekkoltunk a kikötőbe, s amíg vártuk a Stockholmból érkező hajót, nézegettük a mellettünk horgonyzó, Wind Surf névre hallgató modern, négyárbocos luxusjachtot. Azután befutott a kompunk is, a Silja Europa, mely ha lehet, az előzőnél is hatalmasabb. Tizenhárom fedélzet, ezerszáz kabin, háromezer férőhely. Szédületes!
A hajón ismét remekül telt a hat órányi utazás. A gyerekeknek ismét volt színházi műsor, Apával megint mászkáltunk a fedélzeteken. Volt ott szauna és uszoda is, bár ezekbe nem mentünk be. Ezúttal korai estebédet ettünk a panorámás étteremben. Most Botond a tengeri herkentyűkre állt rá, és rákot hallal, csigát kagylóval evett. Én megelégedtem szerényebb koszttal.
Irány haza!
Este fél nyolckor hajóztunk ki, s indultunk hazafelé. Turkuban sikerült kicsit szerencsétlenül manővereznem, ezért Apáék leszakadtak tőlünk a másik kocsival. Szerencsére mobil világban élünk (még ha nincs is minden készülék mindig bekapcsolva), így csak vagy húsz perc veszteséget okozott ez a meggondolatlan sávváltásom.
Éjszaka tíz felé értünk haza,természetesen még világosban, s mindenki lelkesen ment már aludni. Így végződött idei nyaralásunk, mely valóban megvalósított egy több évtizedes álmot, s ami biztosan életre szóló, s felejthetetlen élmény lesz sokunknak.
Apa és Anya velünk vannak még augusztus végéig, és segítenek nekünk az iskolakezdési bolondok-járásában, mert ugye minden az első iskolahétre összpontosul. Zsuzsinak kétnapos konferencia Turkuban, nekem kurzus és értekezletek rogyásig. Azért remélem, sikerül még becsempészni egy két nyugisabb napot, tollasozást, és kihasználni a visszatérő napos időjárást. Hogy felkészülten várjuk az őszi borongós napokat.

2012. július 27., péntek

Milánói, bolonyai


A tavaszi félév során a csoportunkban vendégeskedett két fiatalember Bolognaból. Az Erasmus program keretében érkeztek hozzánk, hogy hat hónap alatt nálunk szakdolgozzanak. Egyiküket, Giuliot Martti kollégám mentorolta, másikuknak, Francesconak, én voltam a témavezetője. A munkát szépen elvégezték, a dolgozatukat is megírták, és felmerült, hogy látogassak el Bolognaba, és legyek jelen a diplomamunkájuk védésén. Örömmel éltem a lehetőséggel.
Mérges madarak
Tutajozás a fatörzsön
Ezért hát múlt héten pénteken még ellátogattunk Mártival, Bogival és az egész családdal a tamperei vidámparkba, amit Sarkanieminek hívnak. Nagyot hancúroztunk a csapattal, volt fatörzs csónakázás, versenymotorozás, varázsrepülőzés, Angry Bird park. Sőt, Botival fölültünk a legnagyobb, legfélelmetesebb hullámvasútra is, ami tíz emeletnyi magasságból szabadesésben jön le az elején. Idén is félelmetes volt.
Másnap hajnalban aztán megérkezett a taxi, és én elpályáztam a reptérre, s kezdetét vette az utazás. Gyönyörű, napsütéses reggel volt, de a repteret és környékét sűrű köd borította, ezért nem engedtek fölszállni vagy fél óráig. Mivel Helsinkiben amúgy is kissé szoros volt az átszállás, ezért ott csak arra volt időm, hogy átrohanjak az Olaszországba induló géphez, s már szálltunk is felfelé.
Indulás a reggeli ködben
Irány Milánó! A Malpensa repülőtéren szálltunk le,  ami vagy ötven kilométerre van a várostól, ezért nem is olyan egyszerű a közlekedés a kettő között. Szerencsére az interneten alaposan utánanéztem ennek is, és már otthonról megvettem a jegyet a gyorsbuszra, amely egyenesen a főpályaudvarra vitt, mintegy ötven perc alatt. Már délelőtt tizenegy órára beértem hát a Milano Centrale pályaudvart, s mivel szép idő volt, úgy terveztem, csak délután vonatozok el Bolognába. Leraktam hát bőröndömet a csomagmegőrzőbe, és a nyakamba vettem a várost.
Milánó lenyűgözött. Egyáltalán nem tűnt kaotikusnak, zsúfoltnak, és forrónak, mint ahogy az olasz gazdasági fővárost elképzeltem. Hatalmas és széles sugárutak, jól megszervezett villamos és metró hálózat, tiszta közterek. Besétáltam a belvárosba, és megcsodáltam a híres neves milánói dómot, a vásárcsarnokot, a Scala épületét. Érdekes benyomásom volt, hogy a pesti belvárosban, a Párizsi udvar környékén sétálok. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Pest belvárosát Milánó után mintázták.
Milánó, Dóm
Délután négykor fölszálltam a szupergyors vonatra, ami alig hatvanöt perc alatt tette meg a mintegy kétszáz kilométeres utat. Percre pontosan indult, percre pontosan érkezett, ami bevallom, pozitív csalódás volt. Bolognában kissé fülledt idő, de legalább nem kánikula fogadott. Este hat körül értem a szállodába, és hamarosan nyugovóra tértem.
Bologna, Piazza Maggiore
A vasárnapom Bologna város megnézésével, és vasárnapi mise kereséséből állt. No, nem mintha kevés templom lett volna a környéken, mert körülbelül minden utcára jutott egy. Reggel az interneten kinéztem, hogy adott katedrálisban, amit amúgy is meg akartam nézni, van kényelmes délelőtti időben angol nyelvű mise. Nosza, reggeli, öltözködés, térkép szerzése, majd irány a kinézett templom. Oda is értem, időben, de természetesen mise az nem volt. Sebaj, miután megtekintettem a látnivalókat, elballagtam a nem túl távolt ferences templomhoz. Sajnos, mint kiderült, ott pont vége volt egy misének, de sebaj, láttam, hogy a kápolnában egy óra múlva lesz másik. Addig is sétáltam a belvárosban, szorgalmasan látogattam a turista látványosságokat, templomokat, múzeumokat, épületeket, ahogy azt ilyenkor tenni kell. A megfelelő időpontban visszaballagtam a ferences templomba, s naná, hogy kiderült, hogy a kiírás is téves volt, és megint pont az ite missa est-re sikerült beesni. No, ekkor megint megnéztem a kírást, és láttam, hogy este hatkor is van mise, de ekkor már nem álltam meg, leszólítottam egy barna csuhás szerzetest, és megérdeklődtem, hogy akkor ugye este hatkor? Persze nem tudott angolul, én meg nem tudtam olaszul, szóval ennyiben maradtunk. Én további városnézés során hazaballagtam a hotelben. Ugye, Rómában, mint a rómaiak, Bolognában, mint a bolonyaiak, szóval ebéd után aludtam egy jót. Este végül a hotel melletti templomba mentem misére, mert nem volt kedvem visszazarándokolni a frankákhoz a város másik végébe. Utána ismét helyi szokás szerint sétáltam még a városban, és kiváló bolonyai kotlettet vacsoráztam egy remek kis étteremben.
A Neptun szökőkút
Bologna érdekes város, pont olyan, mint amilyeneknek az olasz városokat elképzeltem. Zsúfolt, középkori, tele szép épületekkel, amiket szinte nem is látni egymástól. Ahogy hallottam, nagy szerencsémre szokatlan hideg uralkodott a városban, s az ilyenkor szokásos negyven helyett csak huszonöt fok volt. Ez nekem éppen a kellemes kategória, és igazán kellemes volt a klíma, bár jóval párásabb annál, amit itt északon megszoktam.
Bologna jelképei, az ijertornyok
Hétfőre esett a látogatásom hivatalos programja. Reggel még megnéztem eg híres terrakotta műalkotást, majd tizenegykor találkoztam Francescoval, aki elvitt az egyetemre, és bemutatott Casadio professzor asszonynak. Ő nagyon kedvesen fogadott, és bemutatott a csoportjának. Elvittek ebédelni is, ahol spenótos mazsolás diós makarónit ettem, és utána házi fagylaltot. Mondhatom, az olasz fagylalt méltán híres neves.
A szupergyors vonat
Délután következett a diplomamunkák bemutatója, védése és értékelése. Hallgatóink a legjobb értékelést kaptak a bizottságtól, nagy örömömre. A csereprogram sikerét látva szóba került, hogy jövőre is kapunk Bolognából diákokat, aminek nagyon örülnék. Sőt, szóba került, hogy esetleg meghívnak ide is megtartani a filogenetika előadásomat, aminek szintén nagyon örülnék. Ez esetben már három ország négy egyetemén tartanám ezt a kurzust.
Végül elérkezett kedd, a hazautazásom napja. Reggel korán kicsekkoltam a hotelból, és kicsit szorongva érkeztem a pályaudvarra. A jegyemet ugyan még itthon megvettem az interneten, de hát ugye ki tudja, az olasz ismeretlenben mennyire lehet megbízni a menetrendben? Nos, nem volt probléma. A majd ezer kilométerről, Nápolyból érkező vonat percnyi pontossággal gördült be, és indult tovább. Milánóban is hamar megtaláltam a megfelelő reptérre szóló buszt, amire szintén még itthon, a neten vettem meg a jegyet. A repülőt gond nélkül elértem, s Helsinkiben ismét csak tíz perces átszállás volt. Minden menetrend szerint, jött, elértem, érkeztem. Bár minden így történhetne az ember életében, menetrend szerint. Zsuzsi már várt Balázzsal és Lucával a reptéren, és este nagy volt az öröm újra együtt a családdal!
A látogatásomat összességében nagyon pozitívnak és hasznosnak értékelem. Új helyeken jártam, szép vidékeket láttam, érdekes emberekkel találkoztam, fontos kapcsolatok magvát vetettem el, bár ha gyümölcsöt is érlelne egyszer. És a kosztra sem panaszkodhatom. Pizza, bolonyai, szószos tészta, kotlett, és fagylalt. Olaszországban mindez remek volt.
P.S.: Ez volt a kétszázadik bejegyzésem a blogomban.

2012. július 12., csütörtök

Rövid látogatás

Végül véget értek az arany napok, s lejárt az egy hónap, melyet Zsuzsival kettesben tölthettünk. Nagyon ránk fért, nagyon jó volt, s reméljük, lesz ilyen jövőre is!
Kedden délelőtt még bementem a munkahelyemre és elintéztem egypár folyó ügyet, de délután ismét repülőre ültem, s irány Magyarország! Ottani idő szerint este hat után érkeztem, s ami egyből nyilvánvalóvá vált, az az volt, hogy a kánikula kellős közepébe csöppentem. A finn tizenöt fokból a közép-európai negyvenbe. No, ez nem volt annyira vicces.
Apa kijött elém a reptérre, sőt, még Csőrös barátommal is sikerült egy rövid, majd negyed órás találkozót és beszélgetést megejteni. Mint megállapítottuk, az utolsó tán öt évvel ezelőtt volt. No igen, nem túl gyakran sodor minket egyszerre ugyanabba az országba, városba az élet. Az idő rövidsége miatt csak gyorsan vázoltuk, mi van velünk s a közös ismerősökkel, és már búcsúzni is kellett.
A Budai Királyi Vár udvara

Én, és a Kisöcsém
Tárnokra érve aztán kitört a nagy hurrá, ott volt a négy csemete, mind barnára sülve, ahogy egy nyaralás végén kell. Szerdán találkoztunk Öcsémmel, és zakóvásárlás ürügyén nyakunkba vettük Budapestet. Fölmásztunk a Budai Várba, megnéztük a Budapest Történeti Múzeumot, a kilátást a Dunára, és a Sándor palotát is. Életemben először felültem a siklóra, és gyönyörködhettem a csodás panorámában. Ezután elsétáltunk a Batthyány térig, és beebédeltünk egy palacsintázóban. Közben azért a meleg sem hagyott alább, az utcai hőmérők ismét negyven fokokat mutogattak, így városnézésünk során Zolival megittunk vagy öt liter ásványvizet. Végül elmetróztunk a híres neves Déli-pályaudvarra, és a délutáni vonattal eldöcögtünk Tárnokra. Ja, zakót is sikerült közben venni.
Csütörtökre ütemeztük be a már nagyon rég óta tervezett kirándulást a Pilisbe. Ugye csak úgy mondjuk, hogy a Pilisbe, hiszen, mint kiderült, az egész kirándulás voltaképpen a Visegrádi-hegységben volt, de ugye, nekünk az a környék már csak Pilis. Reggel bepakolódtunk az autóba, Apa, Zoli öcsém, Botond fiam és én, s irány Dömös, mégpedig Zsámbékon és Esztergomon keresztül.
Dobogókő, kilátó
Dömösről felmásztunk a Rám-szakadékba, ahol nemrég nagyon szépen kiépítették az útvonalat. A kirándulás előtt nézegettem az Interneten elérhető információkat. Gyakorlatilag egy sablon szöveg köszön vissza az összes információs honlapon, miszerint ugye az egyik legismertebb és legforgalmasabb magyar kiránduló célpont a Rám-szakadék. Hogy mennyire veszélyes és ezért vaskorlátokkal és létrákkal biztosított útvonal. Gimis koromban a kirándulós csapattal számtalanszor megjártuk a Dobogókő, Rám-szakadék, Kaincz forrás, Vadálló kövek, Prédikálószék, Királykút, Dobogókő körutat. A Turistaegyesület honlapján most azt kéri, hogy a Rám-szakadékban fölfelé másszunk, ezért most megfordítottuk a szokásos kört, ezúttal Dömösről indulva. Igaz, így ismeretlen kihívásoknak néztünk elébe, s ezzel is izgalmasabbá vált a túra.
Az útvonal eleje igen kemény volt, hisz az első harmadban másztuk meg a teljes szintkülönbség csaknem egészét, vagy hatszáz métert. Az ösvény a szakadékban szép volt és érdekes, de a fölső szakasza elég monoton hosszú emelkedő, egyszóval alaposan megizzadtunk, mire felértünk a Dobogókő kilátóihoz. Ahol aztán lelkesen ebédeltünk, természetesen, miután megtekintettük a kilátást a Dunakanyarra. Azután irány tovább, leballagtunk a Király kúthoz. Érdekes, hogy Botond pont ezen a lefelé ereszkedő kellemes úton érte el a holtpontot, és elkezdte mondogatni, hogy inkább fölfelé menjünk, mert a lejtőt nagyon nem bírja.
Prédikálósyék, emlékkereszt
Nos, hamarosan kedvére tehettünk, hiszen a nyerget fentről elérve már kapaszkodhattunk is fölfelé a prédikálószék tömbjére, ami igencsak emberes mászás volt ismét. Végül mindenki átlendült a holtpontjain, s a hegytetőre már vidám beszélgetéssel értünk föl, s megtekinthettük ismét a dunakanyaros kilátást, ezúttal egy kicsit kevéssé ismert kilátópontunkról.
Boti a Prédikálósyék csúcsán, háttérben a Dunakanyar
Kirándulásunk alatt a nagy meleg ellenére sok kirándulóval találkozhattunk. Legtöbbjük egyszeri "kocatúrista" volt, aki nem a legmegfelelőbb felszereléssel vágott neki, és szemmel láthatóan sokaknak ismeretlen terep volt az erdő. Érdekes, hogy a szakadékban és fent Dobogókőn sok szlovák turistával találkoztunk. Ennek tulajdonképpen örülök, bár csak remélni tudom, hogy a helyi magyarok jó vendéglátókhoz méltóan fogadják őket is. A Prédikálószékre kapaszkodva is összefutottunk egy párral, aki nem igazán megfelelő felszereléssel, térkép nélkül kirándultak. Kicsit csodálkoztam, amikor kiderült, hogy ők is a Vadálló köveken jönnek majd lefelé, de úgy tűnt, még nem is hallottak az ottani speciális terepviszonyokról. Azért remélem, végül épségben leértek, mielőtt megérkezett az eső.
Vadálló kövek
Mi is arra indultunk, és hamarosan lefelé araszoltunk a nagyon eredek, és helyenként veszélyes, porló sziklafalon. Szerencsére lejjebb már fák között vezetett a továbbra is meredek ösvény, s végül visszaértünk a forráshoz, majd hamarosan a Dömösön hagyott autóhoz.
Érdekes, hogy ez az alig tizennyolc kilométeres körút mennyire változatos tájképeken visz át. A Rám-szakadék szurdoka, a hegység északi oldalának bükköse, a Prédikálószék déli kitettségű oldalának szinte mediterrán hangulatú tölgyesei annyira elütnek az általam mostanában látott északi nyíresektől, fenyvesektől, hogy alig tudtam betelni változatos szépségükkel.
Pénteken következett a hazaút a négy csimotával. Szerencsére a menetrend nagyon kényelmes volt, késő délelőtti indulás, kora délutáni érkezés, viszonylag rövid átszállás Helsinkiben. Így nagyon kellemes a utazni!
Strandolás finn módra
Szombaton kicsit regenerálódtunk, s este megérkezett Zsuzsi öccse és sógornője, vagyis Luca babánk keresztszülei. Nálunk töltenek egy hetet, s ezzel hosszú esti Catan csatáknak nézünk elébe időnkénti filmnézéssel fűszerezve. Sajnos mostanában erre esik az eső, és kissé hűvös van, ezért a strandra csak vasárnap jutottunk ki. Viszont ennek örömére még a nap is kisütött! Mintegy öt egész percre....