2011. december 7., szerda

Kiskarácsony, Nagykarácsony


Megkezdődött hát Advent. A finneknél az adventi készülődés azt jelenti, hogy minden lehetséges helyen kiskarácsonyt tartanak. Az oviban, az iskolában a cserkészeten, a munkahelyen munkacsoporti és össz-intézeti szinten egyaránt, szóval minden hétre jut belőle egy fél marékkal. Ennek köszönhető, hogy mire december végén elérkezik az igazi, addigra már mindenki hulla fáradt, mindenkinek a könyökén jön ki a sok glögi, meg ünnepi ének. No lám, ahány ház, annyi szokás ugyebár.
Az elmúlt hét végén meglátogattak minket Wiener Zoli, és családja. Hozták a fél éves Bogit is, így lehetőségünk nyílt egy kicsit babázni. Ahogy már ilyen alkalmakkor szoktuk, elbeszélgettünk a világ folyásáról, no meg a tudomány állásáról, a gyerekek meg jót játszottak együtt. Sajnos vasárnap reggel korán el kellett menniük, mert Zolinak még munkaügyei voltak a nap folyamán.
Hétfőn még a szokottnál is bolondabb nap volt.. Hatodika ugye állami ünnep, és szünnap (a finn függetlenség napja, szóval nem a Mikulás miatt). Ezért az iskolások megkapták szünetnek a hétfőt is. Ez szép és jó, csak arra nem gondoltak, hogy a szülők viszont nem kapták meg a hétfőt, ezért a legtöbben kiveszik ezt szabadságnak, már, aki teheti. Csakhogy Zsuzsinak egérboncolás volt beütemezve, nekem meg cikkírás, így nem igazán maradhattunk otthon. Szerencsére sikerült új gyerekvigyázónkat elhívni egész napra, szóval sikerült hozzájutni a munkához. Azért egy kis lazítást sikerült belecsempészni a napba, ugyanis délután el tudtunk menni Zsuzsival tollasozni, azóta is érzem a derekamat.
Kedden szép meglepetéssel érkezett meg Mikulás. Alighanem rázhatta a szakállát az éjszaka, mert reggelre gyönyörű hó esett, és úgy tűnik, marad is még egy darabig, mert most már fagyogat. A gyerekeknek megjött a sok édesség, „cukor, dió, mogyoró”. Na jó, főleg csoki és cukorka. Nagy volt az öröm. Délelőtt kimentünk hóembert meg hóvárat építeni, bár ez utóbbihoz azért nagyon gyűjteni kellett a havat. Délután volt Balázs nagyfiú cserkész ünnepsége, ahol farkaskölyökből kalandorrá avatták. Zsuzsi és Boti mentek el rá, én maradtam a lányokkal otthon, pihenni.
Ami rám is fért, mert szerdától folytatódik a nagy rohanás, cikkírás, posztergyártás, kiskarácsony, balettelőadás. Csak jönne már a karácsonyi szünet! Még két hét....

2011. november 30., szerda

Egy igazán mozgalmas hétvége


Péntek délutánra befejeződött nálunk a padlófelújítás. Mindenki nagyon boldog, hogy a nappaliban szép parketta van, de főleg, hogy a konyhában és az étkezőben kő, így jóval egyszerűbb a terület tisztán és rendben tartása. Mindenesetre most nagyon szép a lakás, aki látta, csodájára járt. Reméljük, sokáig így marad, de legalábbis addig, míg itt lakunk.
Szombaton reggel, miután az álmot sikerült kidörgölni a szemünkből, nekiálltam a csirkefőzésnek. Valami rejtélyes bőség lepte meg idén ősszel a finn csirkéket, mert a csomagban, ahol eddig általában egy kiló húsz dekás példányok lakoztak, most már másfél kilós bestiák bújtak meg. Szóval volt anyag rendesen, de nem is baj, mert sok sok vendég érkezett hozzánk a hét végén.
Szombaton délelőtt Katáék jöttek hozzánk babaruha válogatóba, három lányukkal. Szóval tizenegyen ültük körbe az ebédlőasztalt.. Igaz, hogy a legkisebb, pár hónapos leányka még se nem ült, se nem ebédelt, de azért lelkesen nézelődött apukája öléből.
Délután megjött a régóta áhított gyerekvigyázó, és hosszú idők tervezgetése után végre elmentünk Zsuzsival kettesben tollasozni. Az utóbbi időben egyre jobban eligazodom a finn nyelvű honlapok világában, már nem okoz problémát, hogy ilyeneken keressek információt, vagy finn webshopba regisztráljak, és onnan vásároljak. A tollaspályát is így találtam, kiderült, hogy a munkahelyünkhöz közel van egy nagy sportcsarnok, ahol van vagy tíz fedett teniszpálya, ugyanannyi tollaspálya, meg még másmilyenek is. Sőt, az interneten lehet foglalni pályát, ami nagyon kényelmes.
Ki is használtuk a lehetőséget, s ide jöttünk tollasozni egy órácskát. (Zsuzsi megjegyzése a témában: „Nem hittem volna, hogy egyszer azért fogok fizetni, hogy bemehessek egy tornaterembe...”) Érdekes élmény volt, ez a műfaj kicsit más, mint a megszokott utcai tollas. Ott ugye, az a cél, hogy az ember minél tovább a levegőben tartsa a labdát, itt meg, hogy minél előbb leessen az ellenfél térfelén. Meg aztán itt ugye közben van az a fránya háló is. Azért jól szórakoztunk, pláne, hogy mellettünk verseny stílusban játszottak, és szemmel láthatólag vérre ment a meccs. Azért mi is kellőképpen elfáradtunk, utána két napig új izmokat sikerült felfedeznem lábam és hátam különböző részeiben, ugyanis az izomláz kellőképpen felhívta rájuk a figyelmemet.
Vasárnap elérkezett Virágom várva várt születésnapja! Idén a téma a „Hello Kitty” (naná, hét éves a lány!), és ennek jegyében Zsuzsival helókittis tortát gyártottunk. Zsuzsi sütötte a piskótát, meg töltötte az eperkrémet, és meg kreáltam a macskát a tetejére marcipánból. A délutáni alvás után átjöttek Máriáék a gyerekeikkel, s együtt ettük meg a tortát.
Ezzel a vasárnappal megérkezett Advent is. A gyerekek esténként lelkesen veszekednek, hogy ki fújhatja el a koszorún a gyertyát, de, hát reménytelen, mert úgy is mindig Luca nyer...



2011. november 25., péntek

Pörgős napok


Vannak periódusok az ember életében, amikor minden egyszerre történik, és amikor az egyszeri biológus csak fogja a fejét, hogy mihez is kapjon, mit fejezzen be először, hová rakja a prioritásokat. Nos, ez a hét pont ilyen nálunk. Az előző hét még a gyengélkedés jegyében telt, Lucának megfájdult a füle, úgyhogy orvos, antibiotikum, otthon maradás. Noná, hogy én maradtam otthon, Zsuzsinak ugyanis már be voltak ütemezve az egérkéi, akiknek halniuk kellett a tudomány szent ügye érdekében.
Hétfőn még mit sem sejtetünk a következő napok izgalmaiból, ment a szokásos őszi rutin. Kicsit csalódottak voltunk, mert nem jött a várt üzenet, hogy jönnek lerakni az új padlót. No, estére megjött az is, szóltak, hogy másnap reggel kilenckor kezdenek, addigra ki kéne pakolni a nappalit. Mondanom se kell, lőttek a nyugis estének, korai lefekvésnek. Mindegy, robbantottuk a bútorokat, könyves állvány lerakodva, szétszedve. Másnap reggel meg is érkezett a munkás, én meg elvittem Virágomat fogorvoshoz, az esedékes évi ellenőrzésre. (Szerencsére ott megállapították, hogy nagyon szépen rendben vannak Virágom fogai, így legalább ez miatt nem kell most aggódni.) Közben Zsuzsi is meglátogatta a fogorvost, sőt most, pénteken én is oda megyek, mert ugye miért ne minden ezen a héten történjen. Ezután elviharzottam a munkahelyemre, ahol fél tizenkettőkor robbantotta a főnököm a legnagyobb bombát. Ugyanis bejelentette, hogy februártól távozik az intézetből, mert Svédországban elnyert egy nyugdíjas professzori állást, s egy ilyet még egy főnök sem hagyhat ki.
Mindez bizony azt jelenti, hogy lassan megszűnik a csoportunk, már nem veszünk föl új hallgatókat, s amikor az összes jelenlegi emberünk végez (két, három év), akkor végleg megszűnünk a jelenlegi formációnkban. Mondanom se kell, nem örültem ezeknek a fejleményeknek, ez kissé keresztbe tesz embrionális kis csoportocskámnak.
Vagy mégsem? A főnök ugyanis a nagy nyilvános bejelentés után behívott négyszemközti beszélgetésre. Elmondta, hogy a professzori pozícióját nyilvánosan meg kell pályáztatnia az egyetemnek, mert a bioinformatikus mesterkurzus miatt szükségük van egy bioinformatika professzorra. Csakhogy a pályázati procedúra hosszú, meglehet, több, mint egy évig is eltart, s addig szüksége van az intézetnek egy „acting professor”-ra, aki viszi az ügyeket az interregnum alatt. S mint kiderült, a főnököm (utólagos engedelmemmel) engem javasolt.
Kicsit kapkodtam a levegőt, mert nem igazán érzem érettnek magam a feladatra, de hát, mint tudjuk, a lehetőségek ritkán kérdezik meg, hogy készen állunk é rájuk. Persze a főnököm javaslata önmagában kevés, az intézet vezetésének is így kell döntenie, ami koránt sem garantált. Az biztos, hogy intézeten belül más bioinformatikus nincs megfelelő kvalifikációval, de hát dönthetnek úgy is, hogy kívülről hívnak valakit. Mindenesetre én már annak is örülök, hogy egyáltalán felmerült a nevem. Az biztos, hogy ez az esemény erősen alakítja majd a pályám további részét, csak az a kérdés, hogy hogyan?
Vannak hát izgalmak, pörögnek az események, s így készülünk Adventre, Virágom szülinapjára, az iskolai, óvodai kiskarácsonyokra, a lányok balettelőadására, az intézeti tudományos napokra. Mindezek ugyanis az elkövetkezendő két és fél hétben esedékesek.

2011. november 8., kedd

Álmosító ősz

Reggel még sötétben megyünk, este már sötétben jövünk. Bizony, itt az ősz, az év legsötétebb napja. Most várhatjuk az első havat, a mindent beborító fehérséget, aztán a fényt, a Karácsonyt. Az idei őszünk igen enyhe. Mostanában stabilan hét fok a hőmérséklet, s e langymeleg a mindent beborító ködöknek köszönhető. 
A hétköznapjainkban nem köszön vissza ez az álmosító életérzés. Zsuzsi pályázatot írt, és pályázatot írok, s minden bizonnyal a jövőben is lesz még pályázat. Közben készülnek a cikkeim, éppen három is van kézirat fázisban. Ez nem túl jó, mert gyakran kell váltani az egyes témák között, plusz még ugye a pályázatom témája is bezavar, szóval mostanában eléggé forog a fejem a sok tudománytól. 
Titkos terveim között szerepel egy félig meddig saját csoportocska beindítása a csoportunkon belül. Úgy tűnik, a főnöknek nincs ellenére, mert eddig finanszírozta a PhD hallgató fizetését, és támogatja dedikált kutatási pénzek megpályázását a saját témámra. Persze a pénzeket nem elég megpályázni, meg is kellene azokat kapni, s ebben eddig nem nagyon jeleskedem. Talán az idei fordulókban. Szóval saját csoportról szövögetett álmaim kibontakozóban vannak, csak mellém állna kicsit a szerencse is, de szép is lenne. Pedig már a nevet is megálmodtam, „Computational Immunology” csoport, szépen hangzik nem? 
A gyerekek szokásos programjai kitöltik szabad időnket. Kedden és pénteken balett a lányoknak, közben én bottal járok egyet az erdőben, rendszerint Botonddal. Kedden még van Balázsnak gyógytorna, szerdán meg cserkészet. Csütörtökön az egész iskolás csapatnak magyar óra van Tamperében, közben meg bevásárlás. Mindezekhez jönnek még a rendszeres extrák, e héten például fényképezkedés van az oviban, amihez kérték a szülők felvonulását is. 
Úgy tűnik, nem volt elég a lakásfelújításból sem, mert november második felére beütemeztünk még egy padlócserét is. A helyzet az, hogy a konyhában lévő parketta kritikán aluli állapotba került az intenzív használatnak köszönhetően, s már rég elhatároztuk, hogy szeretnénk kőre cserélni ott a padlót. Az ősz elején adódott egy megfelelő cég, s megragadtuk az alkalmat. Egyúttal a nappaliba is új parketta kerül, s a folyosóra is járólap. Abba bele sem merek gondolni, hogy mekkora felfordulással jár majd mindez, de legalább kiköltözni nem kell majd a csere időtartamára. 
Szóval álmosító idő ide, őszi ködök oda, téli álomra idén sincs időnk. Bevallom, kicsit irigylem a kollégákat, akik egyre másra szállingóznak el jól megérdemelt őszi pihenésükre. Ki Madeirára, ki Törökországba. Biztos hiányzik nekik a napsütés.

2011. október 14., péntek

Brüsszeli vacsora

Az EU-féle Marie Curie pályázatok bírálási hetének megkoronázása volt a ma esti vacsora a Crowne Plaza hotel étermében. Érdekes élmény volt, jó, hogy a sok munka és rohanás mellett nagy-ritkán ilyesmire is lehetőség nyílik. Kicsit szomorú voltam a vacsora előtt, mert az a néhány ember, akivel sikerült megismerkedni, mind azt mondta, hogy ők bizony nem jönnek, mert már voltak, és unalmas volt. 
Szóval kicsit vegyes érzelmekkel érkeztem, de találtam egy asztalt, ahol az a Magyarországon dolgozó külföldi úr ólt, akivel összefutottam az egyik pályázat bírálása során. Már volt egy kisebb társaság ott, s később még mások is csatlakoztak. 
Érdekesen alakult a helyzet, hiszen a társaságban volt két Magyarországon dolgozó bolgár, egy Franciaországban dolgozó bolgár, egy Írországban dolgozó magyar, jómagam, mint Finnországban dolgozó magyar, s végül,, kakukktojásként, egy Lengyelországban dolgozó lengyel hölgy. Ez azt jelentette, hogy a társaság kétharmada tudott magyarul, fele bolgárul, tehát a beszélgetés (jobbára) angolul folyt. Mondjuk az igaz, hogy a bolgár hölggyel remekül beszélgettünk magyarul, mert nagyon megörült, hogy egy magyar ül mellette. 
Az étel és a hangulat remek volt, nem is számítottam rá, hogy ennyire kellemesen töltöm ezt a két és fél órát. Érdekes megállapításra tettem szert, miszerint mennyire hasonulnak az emberek ahhoz az országhoz, ahol élnek. A Magyarországról érkező bolgárok beszédstílusából teljesen átjött a magyar életérzés, az Írországból érkezett nagyon lelkesen ecsetelte az írek pozitív jellemét, míg a Franciaországból érkezett hölgy egyszerűen sziporkázott, ő volt a társaság középpontja. Én próbáltam a „könnyed csevegést” gyakorolni, több kevesebb sikerrel. 
Az étteremtől a szállodai szobám szerencsére egy könnyed tízperces sétányira van, így jó eséllyel még éjfél előtt ágyba bújhatok, s holnap délután, reményeim szerint még lesz időm körülnézni Brüsszelben.

2011. október 13., csütörtök

Ahol feliratosak a reklámok


Talán megtörtént, talán csak legenda, de úgy mondja a fáma, hogy amikor a nagy háború idején a nagy Amerikában az atombombát fejlesztették, egyszer egy vezetői megbeszélésről Oppenheimernek ki kellett mennie. Ekkor a maradó tudósok egyike ezzel fordult társaihoz: „Uraim, minek gyötörjük magunkat az angollal, hisz mindannyian beszélünk magyarul.” Az illető állítólag Teller Ede volt, a többiek meg Szilárd Leó, Wigner Jenő s talán Neumann János is. Azt már tán senki se tudja, hogy igaz e a sztori, de velem egy nagyon hasonló eset történt tegnap. Ugyanis Brüsszelben vagyok, ahol az EUhoz beadott pályázatokat bírálok kétszáz másik szakértővel karöltve. Az ügymenet úgy néz ki, hogy minden pályázatot három szakértő elolvas, és véleményez. Aztán a szakértői sokaság találkozik itt Brüsszelben, s a pályázatonként három szakértő leül, és kialakít egy közös álláspontot, ami alapján pontokat adnak. Ez zajlik most. A szakértők természetesen Európa minden sarkából jönnek, így magyarok is vannak vagy egy tucatnyian. Miután minden pályázatnál más a három bíráló, így gyakran csak a találkozó alkalmával derül ki, hogy esetleg egyik vagy másik szakértő ismerős. Tegnap az egyik találkozón örömmel fogadtam, hogy az egyik szakértő magyar. Nosza, neki is láttunk pár mondatban megismerkedni, amikor megérkezett a harmadik szakértő, aki közölte, hogy ő ugyan nem magyar (talán lengyel?; mint később kiderült, bolgár) de sok év óta Magyarországon dolgozik, így tökéletesen beszél magyarul. Így hát megesett a különös eset, hogy a tárgyalást bizony magyarul folytattuk le, amire biztosan nem példa akad máskor. Jó élmény volt. Ez a szakértősködési munka nagyon tanulságos, sok ember találkozik az ember, sok szempontot megismer a pályázatírásról, miegymás. De nagyon kemény a menet, eddig az első három nap folyamán minden este nyolc utánig írogattam a jelentéseket pedig az utóbbi három hétben is erre a szakértésre készültem, szinte teljes időben. Ennek köszönhetően eddig csak éjszaka láttam Brüsszelt, pedig alapvetően szép városnak tűnik, csak nagyon zsúfolt. Szerencsére vannak későig nyitva tartó csokoládé boltok, így már sikerült beszerezni az otthoniak által óhajtott rengeteg belga csokoládét, a helyi ínyencséget. Mi tagadás, valóban nem rossz. (Snitt, eltelt egy fél nap.) Ma végre volt idő ebédszünetben sétálni egyet a belvárosban. Szép, szép, kábé olyan, mit a pesti váci utca tízszeres méretben. Az egyik utcában a templom harangjátéka a Salve Reginát játszotta, és ennek igen megörültem. Kár, hogy utána rögtön valami észvesztő rap zene kezdődött a téren, összerombolva ezzel az épp kialakuló jó hangulatomat. A városon amúgy is nyilvánvalóan jelentkeznek a dekadencia és a bomlás jelei. Még fellelhetők a régi, hagyományos csipkeárus és csokoládés boltok, de minden kirakatot elöntött a mindenütt standard csillogó bóvli. Rengeteg arab és barna bőrű arc alapján szinte az is kérdéses, hogy Európában vagyunk e egyáltalán? Az összbenyomás nálam határozottan negatív, sajnos. Ja, amúgy Brüsszel két nyelvű. A francia és a holland van forgalomban, de azért angolul is tudtak a boltokban. Az utcán a feliratok szinte mindenhol két nyelven vannak, sőt, a tévében a reklámok is holland felirattal, és francia szöveggel mennek. Ami számomra szinte egyre megy.

2011. október 5., szerda

Alámerülve

Mármint a munkában. Bizony a tanév s ezzel a munka is teljes gőzzel robog. Zsuzsi kísérletei gyakran elhúzódnak, s ilyenkor tovább kell bent maradnia, mint a szokásos délután négy óra, s ilyenkor dupla súllyal nehezednek a délutáni extra programok. Ráadásul mostanában az én határidőim is nagyon feszesek. A nyáron ugyanis különös dolog történt velem, az EU meghívott szakértőnek az idei Marie Curie pályázatok elbíráslására. Sok sok évvel ezelőtt én is adtam be egy pályázatot az EU-hoz, kutatási pénzre. Az a pályázat ugyan nem nyert, de akkor ezzel kapcsolatban be kellett regisztrálnom magamat az EU Kutatásszervező Ügynökségének adatbázisába, alighanem onnan halászták elő a nevemet, és az eredményeimet. Örömmel vállaltam be ezt az extra munkát, több okból is. Egyrészt nagyon tanulságosnak tartom, hogy az ember részt vesz egyszer a pályázatok elbírálási oldalán is, egyből más színben látja, hogy milyen egy jól összeállított anyag. Azután tudományos szempontból is szélesíti az ember látókörét, hogy Európa legjobb fiatal kutatóinak témáiról olvasgathat. És mindezek mellett ki ne töltene szívesen egy hetet Brüsszelben, még ha elég sűrű a munkarend? Várakozásimban nem csalódtam, a munka valóban nagyon sok, két hétig szinte minden nap a pályázatokat olvastam, véleményt írtam, gyakran késő estig. És még nincs vége, hiszen a kiadott huszonhárom bírálandó pályázat közül hét esetben külön összefoglalót kell majd írnom a többi bíráló vélemény alapján, hogy az alapján kapják meg ezek a végső pontszámukat. A tanulság sem maradt el. Egyrészt megnyugodtam, hiszen a pályázók nagy részének egyáltalán nincsenek jobb közleményeik, jelentősebb eredményeik, mint nekem, aki körülbelül egykorú vagyok velük. (A Marie Curie pályázatokat általában posztdoktorok adják be, mint amilyen én vagyok.) Ugyanakkor világos, hogy jelenleg a „transcriptome sequencing” jelenti a technológiai csúcsot, szinte minden valamirevaló projekt ezt veti be különféle tudományos kérdések megválaszolására. Tudomány vonalon pediglen a nem kódoló RNS-ek szerepe van a fókuszban, benne van a levegőben, hogy az ezzel kapcsolatos eredmények gyökeresen alakítják át világképünket, ami a gének szerepét, szabályozását, evolúcióját illeti. Alighanem, paradigma váltás előtt állunk. Szóval gályázunk, de azért a civil életben is zajlanak az események. Múlt hétvégén meglátogattak Helsinkiből a Wiener család. Hozták legkisebb Boglárka babájukat is, Zsuzsi kicsit kiélhette pesztrálási hajlamait. A gyerekek is nagyon várták már ezt a találkozót, sok játék ment a Wiener fiúk meg a mieink között. Ma délután mi megyünk vendégségbe, a finn szomszédok hívtak vendégségbe, a kislánynak ugyanis szülinapja van. Ma reggel találkoztam is velük, és mondták is, el ne felejtsünk jönni! Hogy is felejthetnénk el, amikor a gyerekek már teljesen be vannak izgulva, és kérdezgetik, hogy mikor megyünk? Szóval délután vendégeskedés lesz, remélhetőleg vacsorával egybekötve. Az ősz nagy terve a padlófelújítás. Ugyebár tavaly túléltünk egy nagy lélegzetvételű padlófelújítást, s ez maradandó sebeket okozott lelkivilágunkba. Sajnos a lakásban található harmincéves parketta is nagyon kopott már, különösen, ami a konyhát illeti. Eleve nagy kérdés, hogy miért raknak konyhába lakkos parkettát, hiszen a lecseppenő olaj hatékonyan teszi tönkre a kényes lakk felületet. Ráadásul ez a lakás legsűrűbb forgalmú területe, úgyhogy a kopási igénybevétel sem csekély. Már régóta elhatároztuk, hogy köre cseréljük a parkettát, s egyúttal felújítjuk a folyosó és a nappali padlóját. Ám az elhatározást tett nem követte, merthogy éppen elég bajunk van így is, mit még szakembert keresni, időpontot egyeztetni, miegymás. Valahol szerencsére kézben tartják ezen ügyeinket is, s a múlt héten betoppant hozzánk egy ügynök, éppen ilyesmivel házalva. Nem mondtunk egyből igent, csak második nekifutásra, úgyhogy úgy tűnik, november folyamán megtörténik a padlócsere. Az anyag jónak tűnik, a határidők mesések, most pediglen buzgón fohászkodunk, hogy mindez igaz legyen, s valóban végre megszabaduljunk a csúnya és elöregedett parkettáktól, s valami szépet és tartósat, s nem utolsó sorban gyerekeknek ellenállót kapjunk helyette. Meglátjuk, s a fejleményekről tudósítok. Az elkövetkező napok programja is szoros. A héten még szokásos menetrend, szombaton érkezik a felmentő sereg Anyukám személyében, aki két hetet lesz itt velünk. Vasárnap utazok Brüsszelbe, ahol hat napot töltök munkával, bár remélem, jut majd némi idő nézelődésre is. Onnan szombaton jövök vissza, s az az utáni héten jön az őszi szünet az iskolában, szóval a teljes gyerekcsapat itthon mamázik majd. Remélem jut majd idő némi szusszanásra is.

2011. szeptember 7., szerda

Esős szeptember

Megjöttek az őszi esők. A lányok kedden és pénteken ismét balettozni járnak, s mivel általában én viszem őket, ez idő alatt járhatok egyet a közeli erdőben, természetesen gyaloglóbottal. A testmozgásnak ezen fajtáját igen magyartalanul nordic walkingnak nevezik, és az a lényeg, hogy az ember nem csak úgy sétál a vakvilágba, hanem két sífutóbot jellegű eszközzel a kezében gyalogol. A látszattal ellentétben ez a fajta mozgás meglehetősen intenzív. A kézben lévő bot valahogy gátolja a lassú sétálgatást, inkább afféle menetelés jellegű mozgást hoz létre. A balettóra alatt körülbelül negyven perc áll rendelkezésemre egy jó „botozásra”, s ez idő alatt bő három kilométert szoktam különösebb megerőltetés nélkül megtenni. A botnak további előnye, hogy a séta alatt nem csak a láb működik, hanem az intenzív karmozdulatoknak köszönhetően a vállöv is kellően átmozgatódik. Ez pedig nálam nagyon fontos szempont, ugyanis az egész napos ülőmunkának köszönhetően a vállam és a hátam elég gyakran, mondhatni folyamatosan fáj. Viszont egy egy ilyen keddi, vagy pénteki séta után egész kellemesen érzem magamat. Nos, tehát ismét rendszeresen járom a balettiskola melletti erdőt. Eddig szerencsém volt, s nem kellett áznom annak ellenére, hogy tegnap egy jó kis esős front vonult át fölöttünk, de szerencsére épp időben állt el az eső. Az erdő nagyon szép így ősszel, az eső után rengeteg a gomba, az embernek kedve szottyanna gyűjteni egy jó vacsorára valót. Kár, hogy főleg a galócákat ismerem föl az itteni gombák közül, de azokból nem túl jó ötlet vacsorát készíteni. Balázs ma este cserkészkirándulásra megy, és ők is gombászni fognak. Kiváló alkalom ez egy jó sétára az őszi erdőben!

2011. augusztus 16., kedd

Beindult a tanév!

„Könyv, toll, tinta, ceruza, ..., kezdődik az iskola!” Elmúltak a nyári meleg napok, megérkezett az hűvös, esős idő. Augusztus tizedikén becsöngettek nálunk, s a nyári szünet már csak szép emlék. Volt ugye autózás Magyarországra, nagyszülők nálunk, sok strandolás a közeli tavakban, biciklizés, kirándulás, még több társasjátékozás, ázás és izzadás, meg egy kis megfázás is. Szóval nyár. Múlt szerdán azonban megkezdődött az új tanév, és ez mindenkinek hozott kisebb nagyobb újdonságot.
Botond immáron ötödikes. Utolsó előtti évét tölti az alsó tagozatban, ha előbb nem is, két év múlva mindenképpen iskolaváltás lesz nála, mert a helyi kis iskolánkban csak alsó tagozat működik. Nagy ötödikesként bejöttek neki új tantárgyak, mint a földrajz, biológia, fizika és a történelem. Boti természetesen a földrajzot várja legjobban.
Balázs harmadikos, s ezzel megszűnik nála a napközi, mert azt csak az első két évfolyamnak biztosítja az egyházközség. Remélem, hogy nem lesz probléma, és Balázs komolyan veszi az itthon tanulást. Talán a technikai nehézségeken már úrrá tud lenni, mint például az ajtó kinyitása kulccsal, de a tanulási fegyelemben például még fejlődnie kell. Az ő évfolyamukban az új tantárgy az angol, kíváncsian várjuk a fejleményeket.
A legnagyobb újdonság mind közül természetesen Virágnak van, hisz ő most kezdi az első évet az iskolában. Nagyon izgult, nagyon várta, s most büszke iskolásként indul reggelente a nagyokkal. A tanítónéni szerencsére ismerős, Boti régi osztályfőnöke, és Virágnak egyelőre minden tetszik, az órákon szorgalmas. (Már kapott jutalomnyomdát is! Bizony!) Aztán ott van a napközi is, ami nem az iskola épületében van, úgyhogy meg kell tanulnia az átsétálást is, meg azt is, hogy ott kell megírnia a leckéket.
Végül Lucánknak az az újdonság, hogy most már csak egyedül ovis, bár ez alighanem nem okoz majd neki különösebben nagy traumát. Az első két reggel szépen indult, ezúttal még a „nem akarok oviba menni” kezdetű műsorszámot is csak minimális intenzitással adta elő. Pláne, hogy augusztusban még minden nap vihet saját játékot. (Bár ezt ma reggel a nagy rohanásban elfelejtettük. Szerencsére.)
A tanórán kívüli programok majd csak szeptemberben kezdődnek, addig még büntetlenül lehet ejtőzni délutánonként, ha éppen egyik gyereknek sincs évkezdési szülői értekezlet. A lányok balettozni járnak majd, Balázs cserkészetre, Botond meg valami sportra, szóval ez minimum négy elfoglaltság az öt délutánból. Ha hozzáadjuk még a bevásárlást is, akkor megint örülhetünk, ha lesz legalább egy szabad délutánunk. Heti egy este a házaspár kettesben, hol vagy? Álom, álom, édes álom...

2011. augusztus 9., kedd

Ötvenhat pizsama

Tegnap kaptam a családos email listán egy linket. Készült egy rövidfilm sorozat 56 pizsama címmel, amit meg lehet nézni az interneten. Általában nem lelkesedem a levéllistákon terjedő ilyesfajta videókért, de ez valamiért megfogott. Az ajánló emailben csak annyi állt, hogy kisgyerekes családok életéből mutat szösszeneteket, egykézőktől kezdve tízgyerekes nagycsaládokig bezárólag. Hogy, s hogy nem, tegnap este a gyerekfektetés s a kártyázás után bekapcsoltam, végül is alig ötven perc, még belefér az estébe.
És bingó! Telitalálat! Nagyon megfogott a téma, és aztán még Anyuval is meg Zsuzsival is beszélgettünk még róla, pedig akkor már tényleg késő volt.
Szóval a sorozat tizenegyszer négy perc, egy egy életkép, hangulat, benyomás, szóval rövidfilm egy család hétköznapjaiból. Az első részben egy egygyerekes család, aztán egy kétgyerekes, aztán három, négy, s végül tizenegy. Összesen ötvenhat gyerek, azaz 56 pizsama.
Nagyon tetszettek a kontrasztok. Bár a készítők (az Origo, ha jól értesültem) egy kicsit se vádolhatók keresztény vagy konzervatív elfogultsággal, mégis, nehéz letagadni, hogy az egész sorozat kicsengése pro-gyerek, pro-házasság, pro-család. Csupa olyan gondolat, amivel örömmel tudok azonosulni.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a gyerekszám növekedésével hogyan változnak a hangsúlyos problémák. A legtöbb filmben az anyuka, feleség vitte a szót, így elsősorban a nők szemszögéből pillanthattunk be a családokba. Egy gyereknél előjött, hogy az az egy olyan aktív, hogy leköti az összes rendelkezésre álló energiát. Nyolc gyereknél elhangzott, hogy a szomszéd gyönyörűen rendbe tartja a kertet, mert egész nap ott van, ők meg csak kivonulnak teljes létszámmal, és hipp-hopp megvan az egész. (Farmville Live – klikk.)
Gondolkodtam azon, hogy melyik családmodellbe tudom beleélni magamat, melyiket érzem sajátomnak. Egyértelműen az öt, a hat és a hétgyerekesek voltak számomra vonzóak. Az egy gyerekes anyuka nagyon nem az én világomból jött, abban a családban egyértelműen körülötte forgott az élet rendje, s szerintem az sose jó, ha egy szülő nem tud kizökkenni az énközpontúságból. Elhangzott, hogy a gyereke egy éves koráig úgy érezte, börtönben van. Zsuzsi azt mondta, a mi első gyerekünknél ő is érezte ezt így, de úgy tűnik, sikerült tovább lépnünk.
A kétgyerekes családnál két jelenet volt meghatározó nekem, az egyik, amikor ébresztőkor beszólt a kisebbik gyerek az anyjának: „Anya, szétverlek”. Kontraszt: nagycsaládos angol szakos egyetemista nagylány angolra okítja a kistesókat. Szemmel láthatólag nem szívesen.
Kedvenc gondolataim: ötgyerekes anyuka megjegyzi, hogy akkor vált sokkal könnyebbé az élet, amikor már egyik gyerek sem volt óvodás. Meglátjuk, már nálunk is csak a legkisebb leányka óvodás, s az eggyel nagyobb most (holnap) kezdi az iskolát. Reméljük, valóban egy kicsit könnyebb lesz.
Több szempontból is jó érzés volt néni ezeket a filmeket. Először is a médiában a legritkább esetben láthatók nagycsaládok pozitív módon bemutatva. Sokan a nagycsaládot túlhaladottnak, szektásnak ítélik, vagy asszociálják a nyomorgással, tudatlansággal. Egyszerűen jó volt látni olyan példákat, ahol „jól szituált” családokban hat, nyolc, tizenegy gyerek van. Meg aztán jól esik, hogy végre valakik pozitívnak állítják be a nagycsaládos létet, mert elvégre négy gyerekkel mi is oda tartoznánk, még ha csak a belépő kategóriába is, ahogy Zsuzsival megegyeztünk.
Aztán azért is jó volt megnézni ezt a filmet, mert hajlamos vagyok arra, hogy időnként, gondolatban megveregessem a vállunkat. Elvégre négy gyerekkel, külföldön, jobbára külső segítség nélkül... Azért nem semmi, nem igaz? Aztán látom azokat a családokat kilenc, tíz, tizenegy gyerekkel, az anyukákból áradó vitalitást, az asztal körüli buli hangulatot. S felmerül bennem: négy gyerek? Piskóta.
Egyébként tényleg, tudja valaki, hová tűnnek a fél pár zoknik?

2011. augusztus 6., szombat

Hosszú forró nyár

Az idei nyár igencsak meleg volt. Júliusban szinte minden nap strandolni jártunk munka után, csak úgy lehetett bírni a forróságot. A munka lassan halad, és gyakran eljövünk az egyel korábbi busszal, hogy kicsit többet lehessünk a gyerekekkel, akinek még tart a nyári szünet. Egyszer még esőben is lementünk úszni, mert állítólag kellemes dolog. Tényleg az volt, főleg, hogy mire kijöttünk, addigra elállt.
Július folyamán Zsuzsi szülei voltak itt gyerekvigyázni, most meg az enyémek. Ez az időszak hagyományosan a nagy esti játszásoké. Az ember kihasználja, hogy végre játszhat más felnőttekkel az esti gyerekfektetés után. Idén is volt sokféle játék, Yatzee, baboskártya, römi, Catan. A kedvencem még mindig a Catan, bár a legújabb, lovagos és városos változatot még nem próbáltuk ki, annyira leragadtunk a hajózós résznél.
Ünnepek jönnek mennek. Legutóbb Virágom nevenapját ünnepeltük, s hamarosan érkezik Zsuzsi névnapja, meg Boti szülinapja is. Sok, jóféle torta kerül ilyenkor, ami igencsak rosszat tesz a vonalaimnak, de hát mint tudjuk, az ember BMI indexe egyenesen arányos a jókedvével. (Ezért kell novemberben fogyókúrázni, akkor amúgy is mindenki depressziós.)

2011. július 3., vasárnap

Munkáról

Néha úgy érzem, ha két példány lenne belőlem, akkor se tudnám azt a sok mindent megcsinálni, ami belezsúfolódik a munkatervembe. Először is, ugye ott van a saját kutatásom. Alapvetően az ember immunrendszerét vizsgálgatom bioinformatikai, rendszerbiológiai módszerekkel. Éppen három komplett anyagom is van, amiből cikket kell írnom, hogy végre az eredményeket leközölve lezárhassuk ezeket a projekteket.
Aztán ott van Gabriel, az afrikai srác, aki nálunk PhD hallgató, s akinek de facto én vagyok a témavezetője. Az ő esete érdekes történet. Tavaly nyáron jött a főnökömhöz, hogy valami témát szeretne kapni. Sajnos szokás szerint csehül állunk pályázati pénzekkel, úgyhogy nem vehettük föl. Ez talán egy kicsit szerencse is, mert a főnök hozzám irányította, hogy kezdjek vele valamit. Az ilyen emberkék esetében ugyanis fennáll a veszély, hogy pár hónapig nálunk van, aztán valahova felveszik, és akkor ott állunk egy épp csak elkezdett, mit sem érő munkával. Nekem viszont van egy remek kis munkatervem. Több alapítványnál pályáztam vele, de sehol sem ítélték támogatásra érdemesnek, ezért fiókba került. Ezt a munkatervet adtam oda Gabrielnek, s neki is állt dolgozni. Úgy látszik, hogy az elmúlt év során máshol se volt bőségében a pénz, úgyhogy a srác nem kapott helyet sehol, s ingyen, puszta lelkesedésből dolgozott a témán. Csakhogy, időközben addigra jutottunk, hogy lassan megvan az első cikkre való anyag. Ezt már a főnök se nézhette tétlenül, és szerzett három hónapnyi pénzt valami alapítványtól, így most augusztus végéig tud neki fizetést adni. Eltökélt szándékom, hogy addig egy kész kéziratot hajtok ki a szituációból. Sőt, mi több, a főnök értékeli az erőfeszítéseket, s beígért egy év végig tartó hosszabbítást, amennyiben valóban szép eredményeket tudunk bemutatni. Ez viszont még jobb hír, ugyanis december végéig esetleg egy második cikk is kijöhet a témából, s a harmadik is látómezőbe kerülhet. Három önálló cikk pedig elegendő lenne egy PhD fokozat megszerzéséhez. Ha ez sikerülne, akkor pedig igen megnövekedne az ázsióm, mint PhD témavezető, arról nem is beszélve, hogy Gabriel megszerezhetné az áhított doktori fokozatot, ami természetesen fontos lépcső az ember életében.
Mindez viszont azt jelenti, hogy rettenetesen hajtanom kell a srácot, szinte naponta konzultálunk, nem hagyhatom, hogy részletkérdéseken hetek ússzanak el. Ez nagyon sok időmet és energiámat elviszi, de megy is a projekt.
Aztán a nyárra kaptam egy MSc hallgató hölgyet, aki az egyik adatbázisunkba gyűjt adatokat. Ez bizony unalmas, favágó rutin munka, pont jó egy bioinformatikával ismerkedő hallgatónak.. Ez is gyakori konzultációt jelent. Szerencsére értelmes a hölgy, hamar önjáróvá vált, s csak ritkán akad komplikáltabb adat, amit meg kell beszélnünk.
Mindezek mellé ott az oktatás. A tavaszi félévben két kurzust oktatok, az egyik egy kedvcsináló, szabadon választható tárgy evolúció témakörben, a másik viszont a filogenetika, ami főtárgy a bioinformatika szakon, s választható a biotechnológián.
A hallgatók katasztrofálisak. Nem is olyan értelemben, hogy készületlenek, inkább azért, mert teljességgel fegyelmezetlenek. Semmiféle szabályt nem akarnak betartani, s ha erre felhívom figyelmüket, akkor én vagyok a szőrös szívű. Megegyeztünk, hogy az evolúció kurzusra a vizsgát kéretik április végéig megejteni. Ehhez képest még júniusban is jött két hallgató. A filogenetika jegyhez pedig négy darab házi feladatot is meg kell csinálni bizonyos minimum pontszámért, s van, aki még most se adta le őket, illetve most sírnak határidő hosszabbításért. (Az eredeti határidő májusban volt.) Önmagában ez akár természetes is lehetne, mindenhol vannak laza egyetemisták, csakhogy nekem a többi munkámtól veszik el ezek a kis extrák az időt. És mit csinál az ember egy olyan hallgatóval, aki szinte nulla pontos vizsgát ír, s aztán sír nekem, hogy ha meghúzom, akkor ez az egy tárgya marad jövőre, és azt nem bírja anyagilag, hogy csak ezért itt maradjon Finnországban még egy évet. Erre vajon mit lépjek?
Aztán ott vannak a kollaborációk. Mióta Zsuzsi a szomszédos molekuláris immunológia kutatócsoportban dolgozik, töröm a fejem, hogyan lehetne velük valami jó kis együttműködést csinálni. A bioinformatikával ugyanis van egy alapvető probléma. Hiába, hogy 21. század, meg info-robbanás, mégis valahogy úgy alakul, hogy tisztán bioinformatikai módszerrel tervezett kutatásra csaknem lehetetlen pályázati pénzt kapni. Talán az is az oka ennek, hogy több tudományterület határán helyezkedünk el. A kutatásunk tárgya ugyan kőkemény biológia, eszközeink számítógépek, munkánk elméleti alapja pedig gyakran matematika, statisztika. Ezért aztán munkánkat egyik terület sem érzi igazán magáénak, s nem szívesen adnak ilyen „marginális tevékenységre” a szűkös kutatási pénzekből. Az egyszeri bioinformatikus jobban jár, ha betársul valami laborhoz, s az ott gyártott adatokat elemzi. Megjegyzem, a laboros biológus is jól jár ilyenkor, mert a bioinformatikus segíthet neki jól, szakszerűen megtervezni a kísérleteit, s jól, szakszerűen kiértékelni az adatait. Ez esetben nem próbál meg egy labor egyetlen mintából mért eredményt mint korszakalkotó újdonságot leközölni. Láttunk már ilyeneket, még a legjobb folyóiratokban is.
Szóval hosszasan kérleltem Zsuzsit, mire végre vette a bátorságát, és megszervezett egy találkozót a főnökével. Hosszasan beszélgettünk a náluk futó kutatásokról, s persze, ahogy várható volt kiderült, hogy teljes tévképzet él benne, hogy milyen munkák mennek nálunk. Sőt, az is kiderült, hogy remek kis leközöletlen adataik állnak a fiókban, pont T sejtes témában, ami nagyon is belevág Gabriel témájába. Ezt az adathalmazt sikerült is azonmód elkérnem, s a nyári hónapok során kicsit alaposabban megelemezgetnem, hátha látunk valami érdekeset és hasznosat.
Ezen kívül kiderült, hogy Zsuzsiéknál terveznek egy széles spektrumú proteomikai vizsgálatot, s ebbe pont jól be tudnánk szállni az eredmények kiértékelésébe. Egyszóval gyümölcsöző volt ez a találkozó, mert konkrét együttműködési tervek megfogalmazásával zárult.. Ami természetesen újabb odafordítandó idő a rövid nyári hónapokban.
S, hogy időnként a főnök is megjelenik, és közli, hogy van itt egy elakadt projekt, meg kéne csinálni egy honlapot, határidő holnap? Igen, néha félre kell tenni mindent, s ezeket az extrákat is be kell tudni illeszteni a menetrendbe. S ilyenkor jön elő az, hogy miért a legmagasabb prioritású dolgaimmal (értsd a saját kutatásom) haladok a leglassabban. Hiába, nehéz egy napba három napnyit bezsúfolni. Azért megoldjuk, ha muszáj.

Tizenkét év

Ma van a házassági évfordulónk. Jeles nap, s hogy felelevenítsük ama egy tucat évvel ezelőtti szombatot, tegnap este régi videofelvételeket nézegettünk az esküvőnkről. Zsuzsival még az egyetemen ismerkedtünk meg. Az első év során, egy anatómiaelőadás után Váci András évfolyamtársunk felírta a nagy táblára, hogy szombaton kirándulás a Pilisbe, aki akar, csatlakozhat. Jómagam gimnáziumi éveink alatt sokat jártam túrázni, kirándulni, hála Szerényi Gábor biológiatanáromnak,ezért nem volt kérdés, hogy kihasználom az adódó alkalmat. Az elsőt még sok sok hasonló eset követte, és lassan két, három hetente hétvégén kirándulni indultam egy viszonylag hamar állandósuló társasággal. S nem csak én, Zsuzsi is. Az évközi egynapos kirándulásokra rendszeresen egy-egy két hetes vándortábor tette föl a koronát. Az első évünket lezárva a célpont a Bükk volt. Abban az évben nem volt szerencsénk, hatalmas esőzések vártak, s egy hét után haza kellett jönnünk, mert már mindenünk ronggyá ázott. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy Zsuzsi szervezett egy kárpótló bulit, hozzájuk, ahová az egész társaságot tehát engem is. Ezen a híres partin történt meg az a nevezetes eset, hogy eltörtem egy műanyag széket. (Akkoriban rossz szokásom volt a szék két lábán billegni, s úgy ülni.) Zsuzsi papája lakonikusan csak annyit jegyzett meg, hogy Gábor, a veje is eltört egy széket az első látogatásukkor. A megjegyzés látnoki erejű volt, mert attól a téltől fogva lekezdtünk együtt járni Zsuzsival.
Kirándulások, együtt tanulások, karizmatikus közösség az évfolyamban. Az eljegyzésünket 1998 október negyedikén tartottuk Szent Ferenc védnöksége alatt, s a diplomavédésünk után néhány nappal megtartottuk az esküvőnket is.
Az esküvőnk egy bonyolult ügy volt. Nehéznek bizonyult a két család igen eltérő szokásait összeegyeztetnünk, s végül egyikünknek se maradt meg igazán jó emlékként. Szemben a polgári esküvőnkkel, amit két héttel az egyházi előtt tartottunk igen szűk körben. A pontos dátumot sosem tudom fejből, de most kikerestem, június tizenhetedike volt. Csak tanúinkkal, Auréllal és Zsófival ellátogattunk a XI. Kerületi polgármesteri hivatalba, ahol az igen fiatal anyakönyv vezető hölgy összeadott minket. Sokat nevettünk, mert a hivatal nem értette, miért vagyunk ilyen szűk körben, s egyáltalán, miért nem adunk nagyobb súlyt az egésznek. A gyűrűhúzáshoz ő maga ragaszkodott, mi mondtuk, hogy akár ki is hagyhatjuk. Ezután még egy jó kis vacsora következett egy közeli étterem kert helységében, s frigyünk hivatalossá vált a polgári hatóságok előtt.
Aztán július harmadikán, az Úr ezerkilencszázkilencvenkilenceik évében, Pasaréten, Grácián testvér egyházilag is összeadott minket, s megkezdtük közös életünket. Zsuzsi szüleinek köszönhetően Pilisjászfalun, egy kicsiny, ámde gyönyörű kis lakásban indultunk. Innen jártunk be az egyetemekre, Zsuzsi a SOTE-re, én az ELTE-re, ahol megkezdtük doktori tanulmányainkat. Ebbe a kis lakásba érkezett az új évezred hajnalán Botond, majd két év múlva Balázs. Ebből a kis lakásból indultunk bele az északi nagyvilágba kétezer négy első hónapjaiban, közvetlenül az után, hogy megvédtem doktori fokozatomat.
Finnországban, Tamperében a kezdés nehéz volt. Három évet húztunk le a TOAS egy diáklakásában, s ide érkezett Virág, első kislányunk. Az a lakás rozzant volt, és kényelmetlen, nem igazán alkalmas egy kisgyerekes család számára. Már vártuk negyedik babánkat, Lucát, amikor kétezer hét tavaszán kiköltöztünk Kangasalába, egy szép kis sorházba. Itt már rögtön jobban éreztük magunkat, pláne, amikor júniusban megszületett Luca babánk.
Azóta is itt éldegélünk csendesen. Időközben Zsuzsi is ledoktorált, finnből le is nyelvvizsgázott, s elkezdett dolgozni egy molekuláris immunológiai kutatócsoportban. Én továbbra is ugyanott kutatok bioinformatikát, csak már docens vagyok, nem posztdok. Botond ötödikbe készül, Balázs harmadikba, Virágom első osztályba, Lucánk továbbra is az ovit gyűri.
Ez hát tizenkét év dióhéjban, és meg kell jegyeznem, hogy már csak alig egy kicsivel több van az ezüstlakodalmunkig.

2011. június 29., szerda

A tökéletes tea

Figyelem! A következő néhány sorban a tea nevű italról fogok írni, s ez esetben a tea a Camellia sinensis és a Camellia assamica cserje forró vízbe áztatott szárított leveleiből vagy rügyeiből készülő főzetet jelenti, tehát nem más szárított növények, továbbá gyógynövények, fűszerek vagy gyümölcsök főzetét, ázatát vagy forrázatát. Nem, mintha azok nem lennének jók, vagy egészségesek, egyszerűen azok más műfajt képviselnek.
Tehát, a neten keresgélve elém került egy dokumentum a Nemzetközi Szabványügyi Szervezettől (International Organization for Standardization, ismertebb nevén ISO), nevezetesen az ISO 3103 szabvány, mely leírja, hogy hogyan kell szabványos módon teát készíteni. Bizony, nem úgy van ám az, hogy az ember rátölt egy kis langyos vizet a filterre, horribile dictu benne felejti, mert ami így keletkezik, az nem tea, ráadásul pocsék is.
Nézzük tehát a szabványt: Vizet forralunk, kimérünk egy lefedhető porcelán edénybe annyi teafüvet, hogy a víz minden decijére két gramm teafű jusson. A filteres teák gyártói szerencsére ismerik ezt a szabványt, ezért van, hogy a jóféle teák esetében a filterekben pont két gramm teafű van. Ezután a lobogó vizet ráöntjük a teafűre, s az edényt lefedjük. A víznek minél forróbbnak kell lennie, ezért a szabvány szerint előmelegített porcelánedényt kell használni, de ezt a gyakorlati szempontból én túlzásnak tartom.
A vizet szabványosan hat percig kell a füvön tartani, de ha az íz magasabb prioritást kap, mint a szabványosság, akkor érdemes figyelembe venni a teára írt ajánlást. Ezután a kész teát le kell önteni a fűről, és széles szájú bögrében kell tálalni. A szabvány még kitér arra az esetre, ha a teát angol szokás szerint tejjel készítenék, de ez engem személyesen nem érint, úgyhogy a dokumentum ezen részét most figyelmen kívül hagyhatjuk.
Ennyit tehát a szabvány teáról. Gondolhatnánk, hogy vicces dolog, hogy még a teakészítést is szabványosíthatják, pedig nem ez az egyetlen hivatalos dokumentum a témában. A téma komolyságát mutatja, hogy az Egyesült Királyság Kémiai Királyi Társasága (Royal Society of Chemistry) is állásfoglalást adott ki a teakészítésről. Ezúttal nem az egységesítés volt a cél, hanem az, hogy valóban a legmagasabb élvezeti értékű tea készüljön el. Ennek köszönhetően az ajánlásban vázolt metódus árnyalatokban eltér az ISO szabványtól, cserébe viszont kémiai magyarázatokat is mellékeltek az egyes lépésekhez. Lássuk hát.
A teafű mennyiségét sokkal szabadabban lehet változtatni, mint a szabvány leírásában. A teafű mennyiségével tudjuk ugyanis befolyásolni a tea „erősségét”, azaz az íz teltségét illetve a kioldódó koffein mennyiségét, s ezáltal az élénkítő hatást. Érdekes módon az előmelegített teáskanna fontosságát ők is hangsúlyozzák, hiszen ez biztosítja, hogy a teavíz forró maradjon végig, az áztatás időtartama alatt.
Érdemes itt megemlíteni egy fontos különbséget a fekete és a zöld tea készítésével kapcsolatban. Míg a fekete tea valóban akkor lesz a legjobb, ha közel száz fokos vízben áztatjuk, ugyanez nem áll a zöld változatra. A zöld teát ugyanis körülbelül nyolcvanöt fokos vízzel kell leforrázni, mivel a túl forró víz éppen azokat az antioxidánsokat bontja el, amitől a zöld tea annyira egészséges. Tehát, ha zöld teát készítünk, akkor ne vacakoljunk a teáskanna mikrózásával, sőt, a felforralt vizet két három percig hagyjuk hűlni, mielőtt a teára öntenénk.
Apropó, víz. Ez sem mindegy, hogy milyen. A legjobb az először forralt lágy víz, ami nem állt előtte a levegőn. Az állott, vagy már többször felforralt víz ugyanis veszít természetes oldott oxigén tartalmából, ezáltal nem megfelelően reagál a tea ízanyagaival. A kemény vízben található ásványi anyagok viszont a tea anyagaival komplexet képezve kicsapódnak, gusztustalan teaüledéket képezve a pohárban. Ezért ásványvízből teát főzni egy totális téveszme.
Fontos a teáskanna maga is. Ideális esetben lefedhető porcelánkannát használjunk, melyet körülbelül kétharmadáig tölthetünk fel. Fém kannában teát áztatni botorság, hiszen a fém a tea aromaanyagaival reakcióba lép, és jellegzetesen kellemetlen ízt kap tőle italunk.
Ha sikerült a forró vizet az előmelegített kannába a teafűre önteni, akkor következik a dolgok fizikai kémiai oldala. Az első percben kioldódik a teafű szinte teljes koffein tartalma, s ezután következnek a polifenolok, közöttük a csersav, mely a tea jellegzetes ízét adják. Először a könnyű molekulasúlyú csersavak oldódnak ki, melyek jellemzően enyhébb ízűek, később a nagyobb molekulájúak, melyek jóval erősebbek. Ezért van, hogy a tea íze az áztatási idővel testesebbé válik, s ha túl sokáig tart, akkor kellemetlenül keserűvé válik, viszont több koffein nem lesz benne. A teában hagyott filter pedig csak a jó teázó vendég elriasztására való, mert ezzel a módszerrel csak permetlét szabad előállítani, teát nem.
Ha letelt a szigorúan mért idő, akkor a kész teát leöntjük a fűről. A teafüvet, teafiltert facsargatni, nyomogatni nem szabad, mert ekkor ismét csak kellemetlen ízű anyagok, illetve teafűpor kerül a kész italba, rontva annak élvezeti értékét.
A teát lehetőleg széles porcelán (de sosem műanyag!) csészében tálaljuk, hogy a kigőzölgő aromákat kellően élvezhessük. A teát optimálisan hatvanöt fokosan érdemes kortyolni, mert ha ennél melegebb, akkor ugye megégeti a szánkat, vagy ami még rosszabb, csak illetlen szörcsögő hang kíséretében tudjuk behörpölni. (Nehéz nem mosolyogni azon, hogy a Királyi Társaság állásfoglalása kétszer is említi ezt a szempontot!)
Ha mindezeket sikerül pontosan betartanunk, akkor egy igazán remek teázásban lehet részünk. Egészségünkre!

2011. június 26., vasárnap

Június

Eltelt csaknem egész június, és olyan zsúfolt heteink voltak, hogy csak most, a hónap végén jutok hozzá egy bejegyzés megírásához. A hónap legnagyobb eseménye, természetesen, a magyarországi nyaralás volt. Leányainkat június hónapra már kivettük az oviból, ezért elsejével én már megkezdtem nyaralásomat, míg a fiúk még pár napot az iskolában töltöttek, tanulás fedőnéven. Aztán elérkezett ama híres nevezetes június negyedike, amikor is korán reggel beültünk az autónkba, és hajnalok hajnalán leszáguldottunk Helsinkibe. Ott, nagy izgalmak közepette behajóztunk a Tallinnba induló kompra, és kezdetét vette a kaland!
A kompozás ismét klassz élmény volt. Én ugyan már kompoztam többször is, de autóval még nem, s pláne nem saját szervezésben.. Kicsit hasonlít az egész a repülőzéshez, az ember jelentkezik a „check in” pontnál, aztán sorban áll, és a végül bemegy a hajóba. Csak mindezt kocsival. Hosszú sorbaállások, várakozások, manőverezések. Jó sor? Jó kapu? Nehogy rossz helyre menjünk! Egy stresszes ember gondolatai ilyen új, ismeretlen helyzetben.
De aztán minden rendben volt. Beszálltunk, és élveztük a röpke két órát, míg a hatalmas, tizenvalahány fedélzetes komp megtesz azt a hetven kilométert a Finn öböl kevésbé szerencsés, túlsó partjáig. Ezt a két órát használtuk fel a napi fő étkezés megejtésére, mert a nap hátralévő részét autóban töltöttük. Botival felderítettük a hajót, kimentünk a napozófedélzetre, ahol csaknem elvitt minket a szél, megnéztük a kabinok folyosóit, ilyesmi.
Végül átértünk. Tallinnban kihajóztunk, s irány a Via Baltica! Ez az út (E67), ami Tallinnt köti össze Varsóval a balti országokon át, a régió egyik fő közlekedési folyosója. Ehhez képest csak néhány kilométer autópálya belőle, a többi csak mezei 2x1 sávos autóút, igaz jobbára jó minőségű. Kivéve, ahol éppen építik, mert ott kifejezetten lassan lehetett csak menni, s volt pár kilométer földút is, igaz, szemmel láthatólag éppen aszfaltozás előtt.
Észtországban még tankoltunk, kihasználva a kellemesen olcsó üzemanyag, és az euró fizetőeszköz előnyös kombinációit. Azután Lettország következett, ahol Zsuzsi két óra s vagy kétszáz kilométer erejéig átvette a volánt, hogy én szusszanhassak. Riga környékén jó nagy forgalom volt, s ekkor kezdődtek rémes élményeink a folyamatos szembe kocsisornak fittyet hányva előző nyergesvontatókkal. Mert azok mentek, s mentek, és néha úgy éreztem, menten az árokba penderülünk. De a rutinos versenyzők pontosan tudták, hogy milyen széles három gépjármű, s hogy ha mindenki szépen kicentizi az út szélét, akkor nem lesz semmi baj. Ezt amúgy a túlélésünk érdekében hamar megtanultuk mi is. Szóval a balti útvonal nagy szépséghibája a kétszer egy sáv, ami miatt szinte lehetetlen nyolcvannál gyorsabban haladni, lévén, hogy kamion kamiont ér. Litvániát is szerencsésen elértük, s a Kaunas környéki autópályán egy egész falka ilyen rémes kamiont beelőztünk, teljesen fölöslegesen, hiszen elől csak újabbakkal találkoztunk. A litván – lengyel országhatárt már későn, napnyugta után értük el, s a lengyel oldalon megállított minket a határőr. Elkérte az útlevelünket, majd amikor meglátta, hogy magyarok vagyunk, mosolyogva jó utat kívánt, és utunkra bocsájtott. Itt láttuk először testközelből a híres lengyel magyar két jó barátot működni. Este tízre értünk Suwalkiba, ahol egy hotelben várt foglalt szállásunk. Suwalki egy viszonylag nagyobb település, egész közel a litván határhoz. Az útvonal tervezésekor itt realizáltam először, hogy mennyire semmit nem tudok erről a kelet-lengyel régióról. Több nagyvároson is átmentünk, amiről ezelőtt még nem nagyon hallottam, pedig jóval nagyobbak, mint a nagyobb magyar vidéki városok.
Szóval elértük végre Suwalkit, s kis kavargás után a GPS készülékünk megtalálta a címet. Ezzel véget értek ülőgumóink első napi megpróbáltatásai, s a csapat fél órán belül lelkesen hortyogott a szállodában. Én még eljátszadoztam a kiváló internettel, mármint megvettem másnapra a magyarországi autópálya matricánkat.
Az autópálya matricák bizony megérnek egy misét. Finnországban és a alti államokban nincs ilyesmi, szóval csak Lengyelországban, Szlovákiában és Magyarországon merült fel egyáltalán a probléma. A lengyel szakaszba szerencsére nem esett bele egyáltalán autópálya, úgyhogy ezzel is egyszerűsíthettünk, maradt hát Magyarország, meg az Eperjes – Kassa közötti harminc kilométeres szakasz. Indulás előtt feltúrtam az internetet, s kiderült, hogy magyar matricát minden további nélkül vehetek a neten, ez tehát rendben is volna. Nem úgy az a szlovák harminc kilométer! Szlovákia arról nevezetes, hogy autópályái pár tucat kilométeres darabokban az ország területén egyenletesen elszórva találhatóak, s rájuk felhajtani csak matrica birtokában szabad. Megkerülni szinte lehetetlen őket, meg aztán ki is akar egy kétezer kilométeres úton ilyen idétlenségekkel időt húzni? Szóval rendben, kifizetem a hét eurót azért a harminc kilométerért. Na de hol tudom beszerezni azt a matricát? Itt kezdődtek a valódi gondok. Először is, hivatalos információt a szlovákon kívül bármi más nyelven szinte lehetetlen találni. Nem érzem magamat kezdőnek az internetes keresésben, de gúgli ezúttal nem volt a barátom. Itt ott elejtett blogbejegyzésekből derült ki, hogy benzinkút a matrica szlovák forrása. Miután Eperjes a lengyel – szlovák határtól még jó ötven kilométerre található, gondoltam, csak akad majd egy benzinkút, ahol tankolhatunk is, meg matricát is vehetünk. Nos, csalódnom kellett. Benzinkutat csak lent, egészen Eperjesen találtunk, ezért nem is sikerült az első lehetséges helyen felhajtanunk az autópályára. Bizony mondom, a sokszor elégedetlenül emlegetett magyar rendszer ehhez képest maga a mennyország, hisz mint írtam, előző éjjel a hotelból a neten kifizettem az engedélyt, s innen el is felejthettem az egészet.
Második utazásos napunkon kora reggel elkövettük első stratégiai hibánkat. Bár az időeltolódás miatt már kora reggel fölébredt a csapat, nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, s megvártuk a reggelit. Maga a reggeli fejedelmi volt. Nem is részletezném a sok évnyi finn koszt után az első, csaknem hazai falatokat, legyen elég annyi, hogy alaposan belaktunk minden földi jóval. S ennek következtében csak vagy fél kilenckor vágtunk neki az aznapra eső ezeregyszáz kilométernek.
Ezen a napon elhagytuk a Via Balticát, s áttértünk a Via Carpatica néven emlegetett útnak. Ez az előbbiihez hasonló közlekedési folyosó Közép- s Dél-Európa forgalmát hivatott a Baltikum felé vinni. Szinte dedikált a Finnországból Magyarországra autózó szegény utasok számára. Sajnos ez az útvonal még kevésbé van fölkészülve a rajta áthaladó forgalomra, mint az előző napi szakasz. A alti úton legalább a településeket elkerülő szakaszok megépültek már, míg itt bizony minden faluban lelassul a forgalom ötvenre, az amúgy sem túl gyors nyolcvanról. Haladgattunk azért, érintettük Bialystokot, Lublint, Rzeszowot, Eperjest, Kassát, Miskolcot. Lublinban hatalmasat ebédeltünk délután három felé, s kora délután értük el Rzeszowot. (Hallott már valaki róla?) Itt kezdődtek igazán szenvedéseink. Eddig az út jónak mondható volt, de itt bizony elértük a Kárpátok külső karéjait, s keskeny, kanyargós, gyakran rossz minőségű utakon haladtunk egészen az ominózus eperjesi autópályáig.
Érdekes, hogy a kárpát-medencei ember korlátolt világlátása úgy képzeli, hogy a Kárpátok vonulatait egy éles késsel elvágták a néhai nagymagyar határon. Ezzel szemben az igazság, hogy a Beszkidek vagy jó száz kilométerre benyúlnak a lengyel oldalra is. Ezzel, mondjuk nem ártott volna tisztába kerülni az útvonal tervezésénél.
Szóval lassan haladtunk. Gyakran araszoltunk is, amikor beragadtunk egy vontatott autó, vagy egy lassabb kamion mögé. Szép lassan azért csak elértük a határt, s magunk mögött tudhattuk az aznapi hatszázharminc kilométeres lengyel szakaszt. Kissé nyomasztó volt a tudat, hogy még négyszáz kilométer előttünk van, szerencsére a fele már autópályán. Napnyugtára értünk Eperjesre, ahol a matricavásárlás után Zsuzsi ismét átvette pár kilométer erejéig a vezetést. A magyar határt késő éjszaka értük el, ahol a szlovák határőr leintett minket. Zseblámpáját rendszámtáblánkra irányította, majd mikor látta, hogy „finnek vagyunk” (tehát nem magyarok), intett, hogy mehetünk. Szerencsénkre az útlevelünket nem kérte el.
A neten fellelhető blogbejegyzések szerint Szlovákiában vadásznak a magyar autósokra, s bármilyen indokkal megbüntetik őket. A helyszíni bírságot kemény eurószázasokban mérik, amit a rend helyi őrének készpénzben kell leszurkolni, különben az ember esetleg a jogosítványának is búcsút mondhat. Hogy mi igaz ebből, mi nem, nem tudom, de mindenesetre a szlovák szakaszt mindkét irányban kellően stresszesen tettem meg. (Éljen a jószomszédi viszony!) Ugyan máshol is igyekeztünk betartani a szabályokat, s a gyorshajtás sem jellemző rám, de Szlovákiában kétszeres figyelemmel voltam minden elképzelhető körülményre.
Talán ezért is, hihetetlen megkönnyebbülés volt átérni Magyarországra. Végre! Mér jócskán benne jártunk az éjszakába, ezért élvezet volt a jó minőségű magyar úton vezetni az egész napos lengyel és szlovák utak után. Az sem lebecsülendő, hogy míg a szlovák oldalon alig látszik az út, a felfestések a sötétben láthatatlanok, a magyar oldalon kiváló, fényvisszaverős csíkok segítik az éjszakai autóst. Hamar elértük Miskolcnál az autópályát, s innen már kellemes, százharmincas tempóban értük el Tárnokot. Éjfél után, fél egykor érkeztünk.
A másnapunkat az alvásnak és a pihenésnek szenteltük, de ezután megkezdődtek látogatásaink sora. Kedden délelőtt meglátogattuk a SOTE-n Zsuzsi volt munkahelyét. Találkoztunk Falus András profeszorral, aki nagyon kedvesen, egy egész órát beszélgetett velünk. Ezután beszélgettünk Buzás Edittel, Zsuzsi volt témavezetőjével. Bizony, a SOTE Immun és Sejtbiológia Intézetében is nagy dolgok történnek, érdekes kutatások folynak.
Ezután vásárolni mentünk, s ekkor történt meg velünk az egész nyaralás legmókásabb (s bizonyos értelemben legkínosabb) esete. Zsuzsi hosszas keresgélés után kiválasztott magának pár ruhát a széna téri Mammut egyik boltjában, s próbálkoztunk a fizetéssel. Csakhogy az egész boltban egyetlen tanuló hölgy volt a kasszánál, aki fizetési szándékunkat látva idült pánikba esett, s addig addig nyomogatta a gombokat, hogy húsz perc után sem sikerült kifizetnünk az árut. Ekkor távoztunk a helyszínről.
Kedd délután Krisztián barátomat és családját látogattuk meg Gödöllőn, másnap Aurélt és családját Százhalombattán. Felidéztük velük a régi szép időket, és latolgattuk a jövőt. Jó volt megint találkozni velük. Csütörtökön délután átvonultunk az Ábránd utcába, Zsuzsi szüleihez. Pénteken délelőtt megejtettük a kötelező bevásárlást. Vettünk hazai bort és tepertőt, könyveket, filmeket és cédéket. Csupa olyasmit, amihez csak Magyarországon juthat az ember.
Pénteken este meglátogattuk Piliscsabán a ferences közösséget. Balázsnál és Pirosnál kezdtünk egy kiadós házi vacsorával. Balázs elintézte nekünk, hogy az esti mise előtt lejött ide József atya, és hosszú évek után először ismét alkalmunk nyílt magyarul gyónni. Ezután a nagy ház pincéjében található kápolnában volt Te Deummal gazdagított szentmise. Ugye ez az a kápolna, amit még jó tizenpár évvel ezelőtt mi is segítettünk tatarozni. Szóval nosztalgikus volt az egész. A mise után vetítéses beszámolót tartottunk a közösségnek a finnországi létünkről, jó kis beszélgetéssel egybekötve. Ismét elbűvölt a kedvesség, ahogy fogadtak minket, s ott folytattuk, ahol utoljára abbahagytuk. Mintha nem is nyolc évvel ezelőtt léptünk volna ki a nagy ház ajtaján utoljára. Éjfél után egy óra volt, mire befejeztük, s ez is a hajdani közösségi alkalmak emlékét idézte föl.
Másnap, szombaton ünnepeltük meg Lucikánk negyedik születésnapját. Ezen örömünnep alkalmából összegyűlt Zsuzsi teljes családja, testvérek, unokák egyszerre. Botondék nagy játszást csaptak az unokatesókkal, míg a felnőtteknek alkalmuk nyílt egy kicsit beszélgetniük. Sajnos ssikerült egy kellemetlen megjegyzést tennem Borira, így sikerült a hagyományosan nem túl barátságos viszonyunk hőmérsékletét tovább süllyeszteni az abszolút nulla fok irányába. Nos, bármennyire sajnálom, ez már csak így alakult.
Vasárnap piros pünkösd napjára ébredtünk, s testületileg levonultunk a Pasarétre az ünnepi misére. Sajnos az ott lévő csuhások közül már senkit sem ismerünk, így kicsit idegenként éreztem magamat. De jó is lett volna Gráciánt meglátogatni, de ő most valahol a Dunántúlon szolgál.
A délutáni alvás után búcsút vettünk három nagy gyermekünktől meg Zsuzsi szüleitől, és visszaautóztunk Tárnokra. Az est hátralévő része a Tárnokon tárolt holmink maradékának autónkba való bezsúfolásával telt. Érdekes módon eléggé jól sikerült a csomagolás, tán még fért volna is, csak úgy tűnik, az évek alatt már csak pár állvánnyi könyv maradt Tárnokon.
Hétfőn hajnalban eldördült a visszaútra indító jelzés. Ezúttal Apa is velünk jött a nagy útra. Már régóta álmodoztam arról, hogy egyszer majd elmegyünk együtt egy ilyen nagy útra, s most így adódott a kézenfekvő alkalom. Apa a visszaúton sokat vezetett, az útnak mintegy kétharmadát, így rám most jóval kisebb nyomás nehezedett. Az út, így másodikra tulajdonképpen eseménytelennek tűnt. Első menetben meg sem álltunk Lublinig, ahol a már bevált gyorsétteremben ebédeltünk. Na jó Szlovákiában még tankoltunk, s beletörődve nyugtáztam, hogy a magyar határtól háromszáz méterre lévő Shell kútnál a pénztáros hölgy nem volt hajlandó velünk magyarul beszélni. Szerencsére angolul azért igen.
Egyébként most, hogy végigautóztuk az EU keleti határvidékének nagy szakaszát, megállapítottam, hogy bár a finn bankkártyámmal szinte bárhol tudtam fizetni, angolul viszont szinte sehol sem tudtak, beleértve a hotel recepcióját is Suwalkiban. Úgy tűnik, a gépeket könnyebb lecserélni, mint az utolsó szocreál generációt...
Kedden következett az egész útnak az a szakasza, amitől leginkább tartottam. Ugye, időre oda kellett érni Tallinnba, a kikötőbe, a komphoz. Ugyan egyszer már odafelé megtettük az útvonalat, így tudtam, hogy hozzávetőlegesen tíz és fél óra kell a hatszázötven kilométer megtételéhez, de azzal elfelejtettem kalkulálni, hogy a lengyel – litván határon átlépünk a budapestiből a finn időzónába, s úgymond „veszítünk egy órát”. Ez bizony egy órával korábbi indulást jelentett az eredeti hat óráshoz képest, s megint kelhettem föl reggel négykor, hogy ötkor már valóban startolhasson a csapat. (A reggelit ezúttal mindannyiunk bánatára kihagytuk.)
A komphoz percre pontosan értünk oda, pedig Tallinnban kissé keveregni kellett, mert nem tudtuk pontosan, hogy a kikötő melyik pontján van a „check in”. Végül odaértünk, s megint behajóztunk a hatalmas kompba. Apának is nagyon tetszett az úszó óriás. Megint megragadtuk a két órás átkelést, s vacsoráztunk egy jót. Csináltunk jó sok fényképfelvételt a hajón, ugyanis kivételesen nem fújt erős szél, és föl lehetett menni a nyitott fedélzetre is. Ugye, nem minden nap utazik tengerjáró hajóval az ember fia!
Fél nyolckor szálltunk ki Helsinkiben, s innen már csupán röpke két óra, s az otthon, édes otthon várt minket Kangasalában. A szerdai napot lábadozással töltöttük. Aludtunk, boltba mentünk, sokat ettünk, s persze aludtunk. Mert csütörtökön már teljes gőzzel indult ismét a munka!
Még hazafelé jöttünk valahol Lengyelországban, amikor telefonhívásom érkezett. Kirsti, egy hallgató hívott, akinek doktori disszertációját láttam el kritikai megjegyzéseimmel a tavasz folyamán. Érdeklődött, hogy jövök e a pénteken esedékes védésére, s az utána rendezett karonkaara. Mivel éppen az útra kellett figyelnem, a kérdésnek csak az első részét vettem, s mondtam buzgón, hogy természetesen, jövök a védésre. Csakhogy ezzel ígéretemet tettem a karonkaara is, ami a védés estéjén tartott zártkörű vacsora. Ez bizony csak csütörtökön vált nyilvánvalóvá számomra, amikor is végigolvastam a nyaralás alatt felhalmozódott tucatnyi emailt, köztük Kirsti meghívását is.
Ezzel párhuzamosan csütörtökön este érkezett Edit. Ő egy vendégkutató, akivel a régi szép időnkben együtt írtuk a doktorinkat az ELTE Genetikai Tanszékén. Edit a tavasszal keresett meg, hogy mit szólnék hozzá, ha kijönne hozzám filogenetikát tanulni. Mondtam, hogy szívesen látom, hiszen amúgy is éppen befejeztem a tavaszi filogenetika kurzusomat, minden anyagot a rendelkezésére tudok bocsájtani. Edit tehát megérkezett, s péntekre jutott az, hogy bemutattam őt a csoportunkban, majd elrobogtunk Kirsti védésére, majd én haza, majd vissza talpig díszben Tamperébe a vacsorára, ahol professzorok és egyéb notabilitások előtt kellett pohárköszöntőt mondani az ifjú doktor hölgy tiszteletére. Mindeközben a munkahelyen „businness as usual”, a két hétre árván hagyott hallgatók problémáit meghallgatni, válaszolni, meg a saját munkámmal is esetleg haladni. Szóval kellő sebességgel indult újra a munka.
Közben Apa itthon pátyolgatta Lucánkat, s szerencsére ezzel semmi gond nem volt. Szombaton délután Apával leautóztunk Turkuba. Megnéztük kívülről a várat, meg belülről a katedrálist. Szeretem Turkut. Mint történelmi főváros, talán az egyetlen olyan hely Finnországban, ahol az ország némi történeti aspektust kap. A várban időnként svéd királyok fordultak meg, a katedrálisban pedig egy igazi svéd királynő sírja is található több más érdekesség mellett. És mindemellé még szép is.
Sétáltunk még a fehér éjszakában, aztán kivittem Apát a reptérre, ahonnan indult a Wizzaires repülője Budapestre. Tartottam ettől a fapados repüléstől, de sajnos normális légitársasággal csak nagyon drágán tudtuk volna megoldani az egyirányú repülést. A repülőt a turkui reptér kettes termináljára írták ki. Mikor odahajtottunk, nagyon meglepődtem, ugyanis ez egy teherterminál, s szemmel láthatólag innen aztán nem indul személyrepülő. Ráadásul sehol egy reptéri ember, információ is semmi. Az utasok csak gyülekeztek és csodálkoztak. Aztán valaki kiderítette, hogy a kettes terminál nem is üzemel, le van zárva, s át kellene menni az egyes terminálra. Ez nekünk kocsival három perc volt, de gyalog nem szívesen baktattam volna át azt a fél kilométert ismeretlen helyen. Lényeg az, hogy végül átértünk, Apa becsekkolt, s bát a tubusos kaviárt elkobozták a biztonsági vizsgálatnál, végül szerencsésen hazaért Ferihegyre, ahol Zotyó már várta. S ez úttal én is még éjfél előtt pár perccel haza értem.
A következő hét viszonylagos nyugalomban telt. Itthon Lucával sokat játszottunk, s kihasználtuk, hogy most csak ő az egyetlen gyerek itthon. A munkában jól haladtam, s Edit tiszteletére a menzán étkeztünk, ami egész kellemes változatosságot jelentett. Szerda estére meghívtuk Mariáékat a gyerekekkel vacsorázni, hiszzen a harmadik babájuk bárrmely órában érkezhetett. (Pénteken meg is érkezett, mint hallottuk, s kislány, Silja Elina.)
Pénteken Szentiván-éj előestéje tiszteletére szünnap volt, és meghívtuk Editet, töltse velünk az ünnepet. Délután sétáltunk egyet a Haralanharju emlékhelyen, ahol Zacharias Topelius finn költő megírta az Egy nyári nap Kangasalában című örök ópuszát, amelyet a környék összes gyermeke el tud zengeni. Este szaunázás volt, meg nagy társasjátékozás. (A Catanban Zsuzsi nyert, s ez bearanyozta az egész hétvégéjét.)
Szombaton visszavittem Editet Tamperébe, s elrobogtam Helsinkibe, ugyanis megérkezett a család másik fele is Zsuzsi szüleinek a kíséretében. Ezzel megkezdődött a nyár második fele. Most Bapuf és Mami lesz nálunk egy hónapot unokavigyázóban, azután az én szüleim jönnek három hétre. Aztán már vége is lesz a nyárnak, s kezdődik az iskola, mi pedig nekikezdünk a következő tanévnek, Virágom az első, Balázsom a harmadik, Botond pedig az ötödik osztálynak.

2011. május 27., péntek

Doctorow

Tegnap este fejeztem be Cory Doctorowtól az Eastern Standard Tribe című könyvet. A könyv címe egyfajta szójáték, az Eastern Standard Time, azaz az EST időzóna nevét figurázza ki az író. A regény maga érdekesnek mondható, egyfajta közeljövőben játszódó scifi. Különös, hogy a scifi, mint műfaj a háború utáni két évtizedben élte fénykorát. Nem csoda, hiszen akkor zajlottak az űrhajókísérletek, a Holdra szállás, meg a többi csoda (amikről mi, fiatalok már csak dokumentumfilmekben hallottunk). Talán ezért lódult meg az olvasóközönség fantáziája, és ezért váltak kelendővé az ilyen jellegű regények. Sajnos, ezt a szinte utópisztikus korszakot felváltotta az állandósuló hidegháború hangulata, a bármikor megkezdődő atom-apokalipszis rémképe, és az addigi optimista gondolkodás átcsapott szinte a teljesen ellenkező végletbe. A scifi tudományos jellegű vonulatát is sajnos leváltotta a cyberpunk, ami sötét, kiábrándult jövőképével csak igen kicsiny olvasóközönség volt hajlandó foglalkozni, s a régi nagyok nyomdokain járó kevés írótól is elfordulni látszott a publikum. Úgy tűnt, a scifi halott.
Az utóbbi évtizedben azonban valami megmozdult. Az internet, és az általa hozott járulékos jelenségek ismét reménységgel töltötték el a gondolkodó embereket, s ez az irodalomban sem maradhatott nyom nélkül. A jövőt fürkésző írók egyre másra jönnek elő az online élet, a fészbúkosodás, a Google jelenség hatásait boncolgató könyvekkel. S egyre népszerűbbek.
Egyikük, Cory Doctorow könyve az EST, amit tegnap este kiolvastam. Meg kell, hogy mondjam, ezeknek az új stílusú könyveknek a nyelvezete nem egyszerű, ha valaki nem járatos az online jelenlét sajátos szlengjében, akkor igen hamar elveszítheti a fonalat. Szóval kihívás. Ha valaki abba a tévhitbe ringatná magát, hogy tud angolul, akkor ajánlom, próbáljon meg elolvasni egyet Doctorow regényei közül.
Apropó, Doctorow regényei. Különleges pasas ez az író. Témái között szerepel a napjainkban kibontakozó copyright terror, ennek hatásait gondolja tovább, s néhol igen elszomorítóak a következtetései. Ő maga pediglen úgy tesz az ellen, hogy ezek a víziók ne válhassanak valóra, hogy a regényeit a honlapján szabadon letölthetővé tette mindenféle elektronikus formátumban. Ez igen, egy ember, aki nem csak beszél a jogvédő piócák ellen, hanem tesz is! Bár követné sok fiatal író az ő példáját!

2011. május 25., szerda

Törülközőnap

Igen, ma van! Aki olvasta a GUS vonatkozó fejezeteit, az ma törülközővel a vállán flangál szerte a nagyvilágban. A bátrabbak persze stoppolnak is. Nekem az Útikalauz törülközőről szóló bejegyzéséből jelenleg az az opció a legszimpatikusabb, hogy „heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt”. Mondjuk a mai napon már csak azért se rossz ötlet magunkkal vinni egy törülközőt, mert odakünn szakad az eső. No, de hát, ne pánikoljunk, hanem emlékezzünk meg a Pángalaktikus Gégepukkasztó receptjéről.

2011. május 15., vasárnap

Esküvő

Nos, esküvőn jártam. Unokatestvérem leánya ment férjhez, s mi is meghívást kaptunk a nagy eseményre. Ezért péntek reggel Balázzsal fölkerekedtünk, s felültünk a Kangasalában a helyközi buszra, majd Tamperében átszálltunk a reptéri járatra. Tamperéből Helsinkibe repültünk egyet, a rövid, alig harminc perces utat hamar letudtuk. Ezen a távon kicsi, kétmotoros gép közlekedik. Ilyen kis gépen repülni teljesen másmilyen, mint a szokásos nagy utasszállítókon, ezeken ugyanis érzi az ember, hogy repül. A szó legszorosabb értelmében. Jó nagy szelünk volt, és leszállásnál a pilóta erősen manőverezett, hogy sikeresen letegye a kifutópályára a gépet. Az utasfülkéből mindezt nagyon jól érezni lehetett, kanyar jobbra, sodródás balra, föl, le, mint a hullámvasúton. Én nagyon élveztem, és Balázs is lelkesedett.
A Helsinki Budapest viszonylat két órája eseménytelenül telt. Balázs szépen rajzolt, meg eszegetett, türelmesen viselte az unalmas várakozást. Apa várt minket a reptéren, s gyorsan elautóztunk Tárnokra, ahol Anyukám jóféle magyar rántott csirkével várt bennünket. Zoli és Dina már ott voltak.
Szombaton folytatódott az utazás. Balázs a Mamával már hajnali fél nyolckor vonatra ült, s elindultak Debrecenbe. Mi többiek, kényelmes reggelizés és zuhanyozgatás után követtük őket autóval. Apa vezetett, én navigáltam térkép alapján, mint a régi szép időkben. Kényelmes tempóban, mintegy négy óra alatt gyűrtük le a háromszáz kilométeres távot, s értünk Létavértesre, az esküvőre. A polgári szertartás elég érdekes volt, mert minden két nyelven, magyarul, és németül zajlott, a vőlegény ugyanis tősgyökeres osztrák fiatalúr. Az ifjú pár szépek voltak, megcsodáltuk őket, a menyasszony szép ruháját, a nyoszolyólányokat, az örömszülőket. Lezajlott a ceremónia, készült sok fénykép, násznéppel, s a nélkül. Ezután ismét autóba csomagolódtunk, és konvojban elautóztunk Debrecenbe, a lagzi helyszínére, ami a jó öreg Nagyállomás egyik emeleti étterem termében volt. Volt sokfogásos vacsora, a hagyományok jegyében. Csigaleves, töltött káposzta, rántott hús, meg a többi, ami ilyenkor való. Volt sok tánc, ropták sokan egész hajnalig. Igaz, a zene nekem kicsit túl hangos volt, de a számok elég jók voltak. Sajnos Zsuzsi nélkül csak igen keveset táncolhattam, pedig igen viszketett ám a talpam. Meg is fogadtam, hogy soha többet nem megyek Zsuzsi nélkül esküvőre. Szerencsére a lagzi jó lehetőség a találkozásra a régen látott rokonokkal. Érdekes, hogy amikor még kamasz voltam, nem nagyon hatottak meg az ilyen családi összejövetelek, de mostanában egyre jobban érdekel, hogy mi van egyik másik rokonnal, s jó a régi ismerősökkel pár szót váltani. Így volt ez most is. Laci bátyámmal, Laci fiával, keresztanyámmal, tudtam néhány mondatot váltani, sőt, még Szilvikével, az örömanyával is, aki pedig az unokatestvérem.
A nagy vacsorázás és táncolás közepette Balázs elég hamar kidőlt. Nem elég ugye, a sok utazás fáradtsága, de még a finn időhöz való egy órás eltolódás is ellenünk dolgozott, így Balázsom tizenegy óra magasságában eldőlt, mint egy zsák, és nem lehetett tovább várni. Szerencsére Apa hamar kivitt minket Nagylétára, így mi ketten a többieknél jóval korábban aludni tértünk. (Apa még időben visszaérkezett az éjféli menyasszony táncoltatásra.)
Vasárnap a társaság érthető okokból sokáig szundikált. Balázs természetesen nem, de mondtam neki, hogy nem nagyon van választás, aludni kell, amíg a többiek fel nem kelnek, vagy unatkozhat az ágyban. Így egész hét óráig haladékot kaptam én is. Ezután befűztem Anyukámat, hogy menjünk el istentiszteletre, elvégre vasárnap van. Sajnos a görög katolikus misét pont lekéstük, így tíz órára mentünk, a református templomba. Ott pediglen pont konfirmáció volt, szóval alaposan megadták a módját. Érdekes módon az énekek dallamának nagy részét a finn misékről jól ismertem, így az énekeskönyv szövegeinek segítségével nem jelentett problémát bekapcsolódni az istentiszteletbe. Talán említettem már, hogy számomra az énekek, az éneklés ad a legtöbbet a misékben.
Ezután ellátogattunk a temetőbe, virágot vittünk a nagyszüleim, dédszüleim, ükszüleim sírjaira. Ide már Apa, és Zoli meg Dina is eljöttek. Ezután ebéd következett, jóféle alföldi csirkepörkölt, nokedlivel. Erről nincs mit többet írni, pedig jó volt ám, nagyon jó. Végül elérkezett a hazaindulás pillanata, s ismét autókba hajtogattuk magunkat, s irány Tárnok! E sorokat az autóban írom, valahol a Tisza fölött. Holnap vár még ránk Balázzsal ismét a repülőút Helsinkibe, majd Tamperébe, s akkor ér véget kalandunk, a magyarországi esküvővel kapcsolatban.
Tegnap óta az esküvők mibenlétéről filozofálok. A szó, nyilvánvalóan az eskü szóból származik, amikor a vőlegény és a menyasszony esküt tesznek egymásnak, miszerint holtomiglan, holtodiglan, jóban, rosszban együtt. Régen, ez valódi eskü volt, ősi magyar szokás szerint így kezdődik a szövege „Isten engem úgy segéljen...” s így végződik: „míg a halál el nem választ”. Gondolom, akkor se hitte igazán mindenki, hogy a szavak Isten színe előtt hangzanak el, és hogy az eskü az olyan, hogy előbb utóbb számon kérik. Mégis, amikor az adott szó még szent volt, a legtöbb ember így élt. Később a fiatalok közül sokan már inkább csak a szép szokás, meg a családi hagyományok miatt mentek a templomba esküdni, de mégis, az oltár előtt elhangzott az eskü, valódi volt hát az esküvő. S ma már egyre inkább, mint ahogy e helyütt is láttuk, a fiatal pár csupán az anyakönyvvezető elé megy el, aki megkérdezi, valóban férj-feleség akarnak e lenni. Igen-igen, de eskü, jövőre vonatkozó ígéret már nincs, s ha körülnézünk a világban, valóban, egyre kevesebb házasság tart holtodiglan, holtomiglan.
Egyszer egy barátom, akinek később valóban hasonlóan polgári szertartású esküvője volt, azt mondta erre, hogy hogyan is ígérhetné meg az ember, hogy egyetlen házastárssal éli le az egész életét? Hiszen változunk, lehet, hogy a pár nem tud összeilleszkedni, lehet, hogy megunják egymást, vagy éppenséggel elviselhetetlenné válnak egymás számára. Mennyire igaza van. Csakhát ez a bizonyos eskü nem arról szól, hogy életünk és házasságunk végig vidám, gondok nélküli és kellemes lesz. Sőt! Éppen arra tesszük le ott az oltár előtt a nagyesküt, hogy ha majd nem lesznek a dolgok szépek és jók, meg színesek, akkor se szedjük majd a sátorfánkat, hanem kitartunk, egymás javát keresve, hűen a sírig.
Igen, ha rosszul mennek a dolgok, akkor ezek az ígéretek meghaladják az emberi erőt, tűrőképességet. Ezért tesszük az esküt Isten előtt, hogy ha mi kevésnek bizonyulnánk ehhez az élethosszig tartó küldetéshez, akkor ő maga tegye hozzá, ami belőlünk még hiányzik. S ehhez nem kis bizalom kell. Bizalom egymásban, és bizalom az Istenben. Ami manapság nem trendi.
Ezért hiányzott nekem az eskü ebből a nagylétai esküvőből. S azért is, mert aggódom. Hiába lett volna, hogy mi magunk ott álltunk, s erős fogadással esküdtünk hűséget? Gyerekeink mégis már csak ígérni fognak? Mikor lesz, hogy az anyakönyvvezető nem kér majd egyértelmű igent a házasságkötéshez, hanem megelégszik majd egy bizonytalan talánnal? Vagy csak én vagyok ilyen megcsontosodó maradi, hogy a házasság alapjának tűnik fel a szemember az akkor és ott kimondott eskü?

2011. május 10., kedd

Kilencezer kilométer a tervben

Közeleg a nyár, s az elkövetkező hat hétben igen sokat fogok utazni. Először is, egy konferencián veszek részt Helsinkiben. Sajnos szervezési okokból nem sikerült szállást foglalni ott, így a konferencia három napján oda és vissza fogunk vonatozni a kollégákkal. Ez tulajdonképpen nem akkora nagy baj, legalább kipróbálhatom a híres pendolino vonatot, ami kevesebb, mint másfél óra alatt nyomja le a Tampere Helsinki távot. E sorokat épp a vonaton írom, s a sebességkijelző 201 kilométert mutat óránként. Szóval, ez a konferencia már önmagában ezerkétszáz kilométert jelent.
Aztán pénteken Balázzsal repülőre ülünk, s elszáguldunk Magyarországra, pontosabban Debrecenbe egy esküvőre. Unokatestvérem lánya megy férjhez, az utánunk következő generációban övék az első esküvő. (Úgy látszik, mégis csak öregszünk....) Ez máris újabb négyezer kilométer, s van benne vagy ötszáz kilométer autózás is.
S végül június elején megkezdődik a nagy kaland, ugyanis hosszas vívódás után elhatároztuk, hogy autóval megyünk Magyarországra nyaralni! Az útvonal a via baltica, azaz le Helsinkibe, komppal át Tallinnba, onnan Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország. Még fölsorolni is sok, levezetni pedig valami ezernyolcszáz kilométer oda, s ugyanennyi vissza. Arra természetesen nem gondolok, hogy ekkora távot egy adagba le tudnék vezetni, így a nagy autózásba egy egy alvást is be kell tervezni.
A Finnországból Magyarországra autózás szűk keresztmetszete a kompozás. Ugyanis akárhogy csűrjük, csavarjuk a dolgot, nem nagyon lehet kikerülni a tengereket. A szentpétervári kerülő több okból sem jó ötlet, egyrészt a plusz nyolcszáz kilométer a súlyos, másrészt Oroszországba ugyebár vízum kell, harmadrészt, ha lehet, maradnék az EU területén, valamiért nem szívesen autóznék az oroszok híresen rossz útjain. Az ismerősöket körbekérdezgetve kiderült, hogy nagyjából két útvonal vált be a rendszeresen autózók között. Az egyik, a már fent emlegetett balti út, a másik pedig Svédországon, esetlegesen Dánián, majd Németországon át vezet Közép Európába.
Mindkét változat mellett szólnak érvek, és ellenérvek. A balti út jóval rövidebb, és csak egy rövid, két órás kompozás van benne. Cserében Lengyelországban az utak és a közbiztonság híre nem az igazi. Továbbá a rövid szlovák szakaszra is sokan panaszkodnak, ugyanis, a hírek szerint ott bizony vadásznak a szlovák rendőrök a magyar autósokra, szigorúan a történelmi megbékélés jegyében. A svéd útvonal nagy pozitívuma, hogy gyakorlatilag háztól házig autópálya megy, azaz olyan gyorsan mehet az ember, ahogy a csövön kifér. Ezzel szemben vagy hatszáz kilométerrel hosszabb, mint a balti irány, és akárhogy kombinál az ember, bele kell tenni egy második kompozást, amikor az ember átkerül Svédországból vagy Dániából Németországba. Ez elsősorban idő kényszer, mert a komphoz egy órával előbb oda kell érni, a komp lassan megy, satöbbi. Vagy, lehet menni a híres dán hidakon is, de az még további négyszáz kilométer kerülő, amit az ember nem feltétlen szeretne bevállalni egy amúgy is hosszú úton.
Miután még soha nem kompoztunk még ilyen hatalmas tengeri hajókkal, ezért számomra ez a leginkább izgalmas pont. Időre érkezés, szűk helyen parkolás, ismeretlen helyeken kanyargás, ez azok, amik kissé rémítően hangzanak nekem. Ezért esett végül a választás a balti útra, mert itt csak rövid kompozás van, és nem kell a hajón kabint se foglalni. És hát, ugye, ha mégis lekésnénk a kompot (főleg visszafelé necces), akkor megy Tallinnból naponta vagy tíz hajó Helsinkibe, valahová csak beférünk.
Íme, az elkövetkező hat hét terve. Megyek autóval, vonattal, hajóval és repülővel (sőt, busszal is!), összesen több, mint kilencezer kilométert. Ez ám a nagy utazás!

2011. május 3., kedd

Húsvét és magyar tábor

Benne vagyunk a sűrűjében. Nagyhét és Húsvét jött, és ment. Még mindig betegeskedik a csapat, úgyhogy sajnos ismét lemondtuk Wiener Zoliék látogatását, nehogy ők is elkapják a minket kitartóan foglalkoztató náthavírust. Időközben a tavasz is véglegessé vált, s ennek köszönhetően kivirágoztak a fűzfák, azaz beköszöntött az allergiaszezon. Mindezen hatások eredményeként most aztán végképp nem bírom eldönteni, hogy az utóbbi tíz napban vajon az allergia, vagy a nátha csavarja e az orromat?
Tehát elmaradt a vendégfogadás, pedig mindenki nagyon készült, de egyezményesen megállapítottuk, hogy biztonságosabb lesz így. Ehelyett a kertet ápoltuk. Virágrácsot szedtünk ki, sövényt nyírtam és bokrokat metszettem. Az autó kerekeit is lecseréltük a nyári szériára, szóval igen szorgalmasak voltunk. A fiúk verset tanultak, s hétfőn elfuvaroztam őket a környékbeli magyar lányokhoz locsolkodni. Miután a környékünkben igen kevés a magyar lány, így végül csak két helyen voltunk, de azért mindannyian jól éreztük magunkat.
Hét közben folytatódott a rohanás. Szerencsére, már mindenki nagyjából működőképes volt, bár az orrfolyással továbbra is küzdeni kell. A hét vége a magyar táboré volt. Sanyi ismét elintézte, hogy az Aihtolahti táborhelyen lehessünk. Ismét kellemes hangulatú volt az esemény, sok játékkal, beszélgetéssel és kevés alvással. A lányok nagyon aranyosan körjátékoztak Szemerédy Zsuzsa vezetésével. Szombaton immáron szokás szerint én főztem bográcsban a társaságnak. Idén szerintem még a szokottnál is egy kicsit jobban sikerült az étel, amely egyfajta átmenet a paprikás krumpli és a bográcsgulyás között. De mindegy, minek is nevezzük, mert a társaság idén az utolsó cseppig kinyalta a bográcsot. Igaz, valószínűleg kicsit többen voltunk az átlagnál, ráadásul a gyerekek növekedése is markáns nyomot hagy az elfogyó koszt mennyiségén.
Éjszakára sokan hazamentek, de mi ott aludtunk. Már aki aludt, mert nekem az allergiával kombinált náthám teljesen ellehetetlenítette az éjszakámat. Hamar föl is serkentem hát, s jutalmul láttam az ablakból két hatalmas jávorszarvast sétálni a szántóföldeken a hajnali napfölkeltében. Délelőtt ismét csak immáron szokás szerint áhítatot tartottam a táborozónak. Ezúttal Tamás apostoltörténete volt a téma, amiről beszéltem. Kíváncsi volnék, hogy mennyire mennek át a gondolatok, amiket elmondok ilyenkor. Visszajelzés hiányában szinte lehetetlen ezt megítélni, de érdekes módon, néha évekkel később mondják vissza, hogy megmaradt bennük egyik másik mondatom.
A munkahelyeinken is folytatódik a nagy fordulatszámú dolgozás. Zsuzsi egereket mészárol és egyszerre több kísérletet is folytat. Én befejeztem az egyik kéziratomat, de még kettő is van, amit be kéne fejezni még a nyári szünet előtt. Ezen kívül folyik a vizsgáztatás és a hallgatók utolsó dolgozatainak az átolvasása, úgyhogy ismét jóval több tétel szerepel a teendők listán, mint amit értelmesen el lehet végezni. Úgy tűnik, ez manapság a normálisnak nevezett állapot.