Tizenkét év

Ma van a házassági évfordulónk. Jeles nap, s hogy felelevenítsük ama egy tucat évvel ezelőtti szombatot, tegnap este régi videofelvételeket nézegettünk az esküvőnkről. Zsuzsival még az egyetemen ismerkedtünk meg. Az első év során, egy anatómiaelőadás után Váci András évfolyamtársunk felírta a nagy táblára, hogy szombaton kirándulás a Pilisbe, aki akar, csatlakozhat. Jómagam gimnáziumi éveink alatt sokat jártam túrázni, kirándulni, hála Szerényi Gábor biológiatanáromnak,ezért nem volt kérdés, hogy kihasználom az adódó alkalmat. Az elsőt még sok sok hasonló eset követte, és lassan két, három hetente hétvégén kirándulni indultam egy viszonylag hamar állandósuló társasággal. S nem csak én, Zsuzsi is. Az évközi egynapos kirándulásokra rendszeresen egy-egy két hetes vándortábor tette föl a koronát. Az első évünket lezárva a célpont a Bükk volt. Abban az évben nem volt szerencsénk, hatalmas esőzések vártak, s egy hét után haza kellett jönnünk, mert már mindenünk ronggyá ázott. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy Zsuzsi szervezett egy kárpótló bulit, hozzájuk, ahová az egész társaságot tehát engem is. Ezen a híres partin történt meg az a nevezetes eset, hogy eltörtem egy műanyag széket. (Akkoriban rossz szokásom volt a szék két lábán billegni, s úgy ülni.) Zsuzsi papája lakonikusan csak annyit jegyzett meg, hogy Gábor, a veje is eltört egy széket az első látogatásukkor. A megjegyzés látnoki erejű volt, mert attól a téltől fogva lekezdtünk együtt járni Zsuzsival.

Kirándulások, együtt tanulások, karizmatikus közösség az évfolyamban. Az eljegyzésünket 1998 október negyedikén tartottuk Szent Ferenc védnöksége alatt, s a diplomavédésünk után néhány nappal megtartottuk az esküvőnket is.
Az esküvőnk egy bonyolult ügy volt. Nehéznek bizonyult a két család igen eltérő szokásait összeegyeztetnünk, s végül egyikünknek se maradt meg igazán jó emlékként. Szemben a polgári esküvőnkkel, amit két héttel az egyházi előtt tartottunk igen szűk körben. A pontos dátumot sosem tudom fejből, de most kikerestem, június tizenhetedike volt. Csak tanúinkkal, Auréllal és Zsófival ellátogattunk a XI. Kerületi polgármesteri hivatalba, ahol az igen fiatal anyakönyv vezető hölgy összeadott minket. Sokat nevettünk, mert a hivatal nem értette, miért vagyunk ilyen szűk körben, s egyáltalán, miért nem adunk nagyobb súlyt az egésznek. A gyűrűhúzáshoz ő maga ragaszkodott, mi mondtuk, hogy akár ki is hagyhatjuk. Ezután még egy jó kis vacsora következett egy közeli étterem kert helységében, s frigyünk hivatalossá vált a polgári hatóságok előtt.
Aztán július harmadikán, az Úr ezerkilencszázkilencvenkilenceik évében, Pasaréten, Grácián testvér egyházilag is összeadott minket, s megkezdtük közös életünket. Zsuzsi szüleinek köszönhetően Pilisjászfalun, egy kicsiny, ámde gyönyörű kis lakásban indultunk. Innen jártunk be az egyetemekre, Zsuzsi a SOTE-re, én az ELTE-re, ahol megkezdtük doktori tanulmányainkat. Ebbe a kis lakásba érkezett az új évezred hajnalán Botond, majd két év múlva Balázs. Ebből a kis lakásból indultunk bele az északi nagyvilágba kétezer négy első hónapjaiban, közvetlenül az után, hogy megvédtem doktori fokozatomat.
Finnországban, Tamperében a kezdés nehéz volt. Három évet húztunk le a TOAS egy diáklakásában, s ide érkezett Virág, első kislányunk. Az a lakás rozzant volt, és kényelmetlen, nem igazán alkalmas egy kisgyerekes család számára. Már vártuk negyedik babánkat, Lucát, amikor kétezer hét tavaszán kiköltöztünk Kangasalába, egy szép kis sorházba. Itt már rögtön jobban éreztük magunkat, pláne, amikor júniusban megszületett Luca babánk.
Azóta is itt éldegélünk csendesen. Időközben Zsuzsi is ledoktorált, finnből le is nyelvvizsgázott, s elkezdett dolgozni egy molekuláris immunológiai kutatócsoportban. Én továbbra is ugyanott kutatok bioinformatikát, csak már docens vagyok, nem posztdok. Botond ötödikbe készül, Balázs harmadikba, Virágom első osztályba, Lucánk továbbra is az ovit gyűri.
Ez hát tizenkét év dióhéjban, és meg kell jegyeznem, hogy már csak alig egy kicsivel több van az ezüstlakodalmunkig.