Figyelem! A következő néhány sorban a tea nevű italról fogok írni, s ez esetben a tea a Camellia sinensis és a Camellia assamica cserje forró vízbe áztatott szárított leveleiből vagy rügyeiből készülő főzetet jelenti, tehát nem más szárított növények, továbbá gyógynövények, fűszerek vagy gyümölcsök főzetét, ázatát vagy forrázatát. Nem, mintha azok nem lennének jók, vagy egészségesek, egyszerűen azok más műfajt képviselnek.
Tehát, a neten keresgélve elém került egy dokumentum a Nemzetközi Szabványügyi Szervezettől (International Organization for Standardization, ismertebb nevén ISO), nevezetesen az ISO 3103 szabvány, mely leírja, hogy hogyan kell szabványos módon teát készíteni. Bizony, nem úgy van ám az, hogy az ember rátölt egy kis langyos vizet a filterre, horribile dictu benne felejti, mert ami így keletkezik, az nem tea, ráadásul pocsék is.
Nézzük tehát a szabványt: Vizet forralunk, kimérünk egy lefedhető porcelán edénybe annyi teafüvet, hogy a víz minden decijére két gramm teafű jusson. A filteres teák gyártói szerencsére ismerik ezt a szabványt, ezért van, hogy a jóféle teák esetében a filterekben pont két gramm teafű van. Ezután a lobogó vizet ráöntjük a teafűre, s az edényt lefedjük. A víznek minél forróbbnak kell lennie, ezért a szabvány szerint előmelegített porcelánedényt kell használni, de ezt a gyakorlati szempontból én túlzásnak tartom.
A vizet szabványosan hat percig kell a füvön tartani, de ha az íz magasabb prioritást kap, mint a szabványosság, akkor érdemes figyelembe venni a teára írt ajánlást. Ezután a kész teát le kell önteni a fűről, és széles szájú bögrében kell tálalni. A szabvány még kitér arra az esetre, ha a teát angol szokás szerint tejjel készítenék, de ez engem személyesen nem érint, úgyhogy a dokumentum ezen részét most figyelmen kívül hagyhatjuk.
Ennyit tehát a szabvány teáról. Gondolhatnánk, hogy vicces dolog, hogy még a teakészítést is szabványosíthatják, pedig nem ez az egyetlen hivatalos dokumentum a témában. A téma komolyságát mutatja, hogy az Egyesült Királyság Kémiai Királyi Társasága (Royal Society of Chemistry) is állásfoglalást adott ki a teakészítésről. Ezúttal nem az egységesítés volt a cél, hanem az, hogy valóban a legmagasabb élvezeti értékű tea készüljön el. Ennek köszönhetően az ajánlásban vázolt metódus árnyalatokban eltér az ISO szabványtól, cserébe viszont kémiai magyarázatokat is mellékeltek az egyes lépésekhez. Lássuk hát.
A teafű mennyiségét sokkal szabadabban lehet változtatni, mint a szabvány leírásában. A teafű mennyiségével tudjuk ugyanis befolyásolni a tea „erősségét”, azaz az íz teltségét illetve a kioldódó koffein mennyiségét, s ezáltal az élénkítő hatást. Érdekes módon az előmelegített teáskanna fontosságát ők is hangsúlyozzák, hiszen ez biztosítja, hogy a teavíz forró maradjon végig, az áztatás időtartama alatt.
Érdemes itt megemlíteni egy fontos különbséget a fekete és a zöld tea készítésével kapcsolatban. Míg a fekete tea valóban akkor lesz a legjobb, ha közel száz fokos vízben áztatjuk, ugyanez nem áll a zöld változatra. A zöld teát ugyanis körülbelül nyolcvanöt fokos vízzel kell leforrázni, mivel a túl forró víz éppen azokat az antioxidánsokat bontja el, amitől a zöld tea annyira egészséges. Tehát, ha zöld teát készítünk, akkor ne vacakoljunk a teáskanna mikrózásával, sőt, a felforralt vizet két három percig hagyjuk hűlni, mielőtt a teára öntenénk.
Apropó, víz. Ez sem mindegy, hogy milyen. A legjobb az először forralt lágy víz, ami nem állt előtte a levegőn. Az állott, vagy már többször felforralt víz ugyanis veszít természetes oldott oxigén tartalmából, ezáltal nem megfelelően reagál a tea ízanyagaival. A kemény vízben található ásványi anyagok viszont a tea anyagaival komplexet képezve kicsapódnak, gusztustalan teaüledéket képezve a pohárban. Ezért ásványvízből teát főzni egy totális téveszme.
Fontos a teáskanna maga is. Ideális esetben lefedhető porcelánkannát használjunk, melyet körülbelül kétharmadáig tölthetünk fel. Fém kannában teát áztatni botorság, hiszen a fém a tea aromaanyagaival reakcióba lép, és jellegzetesen kellemetlen ízt kap tőle italunk.
Ha sikerült a forró vizet az előmelegített kannába a teafűre önteni, akkor következik a dolgok fizikai kémiai oldala. Az első percben kioldódik a teafű szinte teljes koffein tartalma, s ezután következnek a polifenolok, közöttük a csersav, mely a tea jellegzetes ízét adják. Először a könnyű molekulasúlyú csersavak oldódnak ki, melyek jellemzően enyhébb ízűek, később a nagyobb molekulájúak, melyek jóval erősebbek. Ezért van, hogy a tea íze az áztatási idővel testesebbé válik, s ha túl sokáig tart, akkor kellemetlenül keserűvé válik, viszont több koffein nem lesz benne. A teában hagyott filter pedig csak a jó teázó vendég elriasztására való, mert ezzel a módszerrel csak permetlét szabad előállítani, teát nem.
Ha letelt a szigorúan mért idő, akkor a kész teát leöntjük a fűről. A teafüvet, teafiltert facsargatni, nyomogatni nem szabad, mert ekkor ismét csak kellemetlen ízű anyagok, illetve teafűpor kerül a kész italba, rontva annak élvezeti értékét.
A teát lehetőleg széles porcelán (de sosem műanyag!) csészében tálaljuk, hogy a kigőzölgő aromákat kellően élvezhessük. A teát optimálisan hatvanöt fokosan érdemes kortyolni, mert ha ennél melegebb, akkor ugye megégeti a szánkat, vagy ami még rosszabb, csak illetlen szörcsögő hang kíséretében tudjuk behörpölni. (Nehéz nem mosolyogni azon, hogy a Királyi Társaság állásfoglalása kétszer is említi ezt a szempontot!)
Ha mindezeket sikerül pontosan betartanunk, akkor egy igazán remek teázásban lehet részünk. Egészségünkre!
Tehát, a neten keresgélve elém került egy dokumentum a Nemzetközi Szabványügyi Szervezettől (International Organization for Standardization, ismertebb nevén ISO), nevezetesen az ISO 3103 szabvány, mely leírja, hogy hogyan kell szabványos módon teát készíteni. Bizony, nem úgy van ám az, hogy az ember rátölt egy kis langyos vizet a filterre, horribile dictu benne felejti, mert ami így keletkezik, az nem tea, ráadásul pocsék is.
Nézzük tehát a szabványt: Vizet forralunk, kimérünk egy lefedhető porcelán edénybe annyi teafüvet, hogy a víz minden decijére két gramm teafű jusson. A filteres teák gyártói szerencsére ismerik ezt a szabványt, ezért van, hogy a jóféle teák esetében a filterekben pont két gramm teafű van. Ezután a lobogó vizet ráöntjük a teafűre, s az edényt lefedjük. A víznek minél forróbbnak kell lennie, ezért a szabvány szerint előmelegített porcelánedényt kell használni, de ezt a gyakorlati szempontból én túlzásnak tartom.
A vizet szabványosan hat percig kell a füvön tartani, de ha az íz magasabb prioritást kap, mint a szabványosság, akkor érdemes figyelembe venni a teára írt ajánlást. Ezután a kész teát le kell önteni a fűről, és széles szájú bögrében kell tálalni. A szabvány még kitér arra az esetre, ha a teát angol szokás szerint tejjel készítenék, de ez engem személyesen nem érint, úgyhogy a dokumentum ezen részét most figyelmen kívül hagyhatjuk.
Ennyit tehát a szabvány teáról. Gondolhatnánk, hogy vicces dolog, hogy még a teakészítést is szabványosíthatják, pedig nem ez az egyetlen hivatalos dokumentum a témában. A téma komolyságát mutatja, hogy az Egyesült Királyság Kémiai Királyi Társasága (Royal Society of Chemistry) is állásfoglalást adott ki a teakészítésről. Ezúttal nem az egységesítés volt a cél, hanem az, hogy valóban a legmagasabb élvezeti értékű tea készüljön el. Ennek köszönhetően az ajánlásban vázolt metódus árnyalatokban eltér az ISO szabványtól, cserébe viszont kémiai magyarázatokat is mellékeltek az egyes lépésekhez. Lássuk hát.
A teafű mennyiségét sokkal szabadabban lehet változtatni, mint a szabvány leírásában. A teafű mennyiségével tudjuk ugyanis befolyásolni a tea „erősségét”, azaz az íz teltségét illetve a kioldódó koffein mennyiségét, s ezáltal az élénkítő hatást. Érdekes módon az előmelegített teáskanna fontosságát ők is hangsúlyozzák, hiszen ez biztosítja, hogy a teavíz forró maradjon végig, az áztatás időtartama alatt.
Érdemes itt megemlíteni egy fontos különbséget a fekete és a zöld tea készítésével kapcsolatban. Míg a fekete tea valóban akkor lesz a legjobb, ha közel száz fokos vízben áztatjuk, ugyanez nem áll a zöld változatra. A zöld teát ugyanis körülbelül nyolcvanöt fokos vízzel kell leforrázni, mivel a túl forró víz éppen azokat az antioxidánsokat bontja el, amitől a zöld tea annyira egészséges. Tehát, ha zöld teát készítünk, akkor ne vacakoljunk a teáskanna mikrózásával, sőt, a felforralt vizet két három percig hagyjuk hűlni, mielőtt a teára öntenénk.
Apropó, víz. Ez sem mindegy, hogy milyen. A legjobb az először forralt lágy víz, ami nem állt előtte a levegőn. Az állott, vagy már többször felforralt víz ugyanis veszít természetes oldott oxigén tartalmából, ezáltal nem megfelelően reagál a tea ízanyagaival. A kemény vízben található ásványi anyagok viszont a tea anyagaival komplexet képezve kicsapódnak, gusztustalan teaüledéket képezve a pohárban. Ezért ásványvízből teát főzni egy totális téveszme.
Fontos a teáskanna maga is. Ideális esetben lefedhető porcelánkannát használjunk, melyet körülbelül kétharmadáig tölthetünk fel. Fém kannában teát áztatni botorság, hiszen a fém a tea aromaanyagaival reakcióba lép, és jellegzetesen kellemetlen ízt kap tőle italunk.
Ha sikerült a forró vizet az előmelegített kannába a teafűre önteni, akkor következik a dolgok fizikai kémiai oldala. Az első percben kioldódik a teafű szinte teljes koffein tartalma, s ezután következnek a polifenolok, közöttük a csersav, mely a tea jellegzetes ízét adják. Először a könnyű molekulasúlyú csersavak oldódnak ki, melyek jellemzően enyhébb ízűek, később a nagyobb molekulájúak, melyek jóval erősebbek. Ezért van, hogy a tea íze az áztatási idővel testesebbé válik, s ha túl sokáig tart, akkor kellemetlenül keserűvé válik, viszont több koffein nem lesz benne. A teában hagyott filter pedig csak a jó teázó vendég elriasztására való, mert ezzel a módszerrel csak permetlét szabad előállítani, teát nem.
Ha letelt a szigorúan mért idő, akkor a kész teát leöntjük a fűről. A teafüvet, teafiltert facsargatni, nyomogatni nem szabad, mert ekkor ismét csak kellemetlen ízű anyagok, illetve teafűpor kerül a kész italba, rontva annak élvezeti értékét.
A teát lehetőleg széles porcelán (de sosem műanyag!) csészében tálaljuk, hogy a kigőzölgő aromákat kellően élvezhessük. A teát optimálisan hatvanöt fokosan érdemes kortyolni, mert ha ennél melegebb, akkor ugye megégeti a szánkat, vagy ami még rosszabb, csak illetlen szörcsögő hang kíséretében tudjuk behörpölni. (Nehéz nem mosolyogni azon, hogy a Királyi Társaság állásfoglalása kétszer is említi ezt a szempontot!)
Ha mindezeket sikerül pontosan betartanunk, akkor egy igazán remek teázásban lehet részünk. Egészségünkre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése