2011. július 3., vasárnap

Munkáról

Néha úgy érzem, ha két példány lenne belőlem, akkor se tudnám azt a sok mindent megcsinálni, ami belezsúfolódik a munkatervembe. Először is, ugye ott van a saját kutatásom. Alapvetően az ember immunrendszerét vizsgálgatom bioinformatikai, rendszerbiológiai módszerekkel. Éppen három komplett anyagom is van, amiből cikket kell írnom, hogy végre az eredményeket leközölve lezárhassuk ezeket a projekteket.
Aztán ott van Gabriel, az afrikai srác, aki nálunk PhD hallgató, s akinek de facto én vagyok a témavezetője. Az ő esete érdekes történet. Tavaly nyáron jött a főnökömhöz, hogy valami témát szeretne kapni. Sajnos szokás szerint csehül állunk pályázati pénzekkel, úgyhogy nem vehettük föl. Ez talán egy kicsit szerencse is, mert a főnök hozzám irányította, hogy kezdjek vele valamit. Az ilyen emberkék esetében ugyanis fennáll a veszély, hogy pár hónapig nálunk van, aztán valahova felveszik, és akkor ott állunk egy épp csak elkezdett, mit sem érő munkával. Nekem viszont van egy remek kis munkatervem. Több alapítványnál pályáztam vele, de sehol sem ítélték támogatásra érdemesnek, ezért fiókba került. Ezt a munkatervet adtam oda Gabrielnek, s neki is állt dolgozni. Úgy látszik, hogy az elmúlt év során máshol se volt bőségében a pénz, úgyhogy a srác nem kapott helyet sehol, s ingyen, puszta lelkesedésből dolgozott a témán. Csakhogy, időközben addigra jutottunk, hogy lassan megvan az első cikkre való anyag. Ezt már a főnök se nézhette tétlenül, és szerzett három hónapnyi pénzt valami alapítványtól, így most augusztus végéig tud neki fizetést adni. Eltökélt szándékom, hogy addig egy kész kéziratot hajtok ki a szituációból. Sőt, mi több, a főnök értékeli az erőfeszítéseket, s beígért egy év végig tartó hosszabbítást, amennyiben valóban szép eredményeket tudunk bemutatni. Ez viszont még jobb hír, ugyanis december végéig esetleg egy második cikk is kijöhet a témából, s a harmadik is látómezőbe kerülhet. Három önálló cikk pedig elegendő lenne egy PhD fokozat megszerzéséhez. Ha ez sikerülne, akkor pedig igen megnövekedne az ázsióm, mint PhD témavezető, arról nem is beszélve, hogy Gabriel megszerezhetné az áhított doktori fokozatot, ami természetesen fontos lépcső az ember életében.
Mindez viszont azt jelenti, hogy rettenetesen hajtanom kell a srácot, szinte naponta konzultálunk, nem hagyhatom, hogy részletkérdéseken hetek ússzanak el. Ez nagyon sok időmet és energiámat elviszi, de megy is a projekt.
Aztán a nyárra kaptam egy MSc hallgató hölgyet, aki az egyik adatbázisunkba gyűjt adatokat. Ez bizony unalmas, favágó rutin munka, pont jó egy bioinformatikával ismerkedő hallgatónak.. Ez is gyakori konzultációt jelent. Szerencsére értelmes a hölgy, hamar önjáróvá vált, s csak ritkán akad komplikáltabb adat, amit meg kell beszélnünk.
Mindezek mellé ott az oktatás. A tavaszi félévben két kurzust oktatok, az egyik egy kedvcsináló, szabadon választható tárgy evolúció témakörben, a másik viszont a filogenetika, ami főtárgy a bioinformatika szakon, s választható a biotechnológián.
A hallgatók katasztrofálisak. Nem is olyan értelemben, hogy készületlenek, inkább azért, mert teljességgel fegyelmezetlenek. Semmiféle szabályt nem akarnak betartani, s ha erre felhívom figyelmüket, akkor én vagyok a szőrös szívű. Megegyeztünk, hogy az evolúció kurzusra a vizsgát kéretik április végéig megejteni. Ehhez képest még júniusban is jött két hallgató. A filogenetika jegyhez pedig négy darab házi feladatot is meg kell csinálni bizonyos minimum pontszámért, s van, aki még most se adta le őket, illetve most sírnak határidő hosszabbításért. (Az eredeti határidő májusban volt.) Önmagában ez akár természetes is lehetne, mindenhol vannak laza egyetemisták, csakhogy nekem a többi munkámtól veszik el ezek a kis extrák az időt. És mit csinál az ember egy olyan hallgatóval, aki szinte nulla pontos vizsgát ír, s aztán sír nekem, hogy ha meghúzom, akkor ez az egy tárgya marad jövőre, és azt nem bírja anyagilag, hogy csak ezért itt maradjon Finnországban még egy évet. Erre vajon mit lépjek?
Aztán ott vannak a kollaborációk. Mióta Zsuzsi a szomszédos molekuláris immunológia kutatócsoportban dolgozik, töröm a fejem, hogyan lehetne velük valami jó kis együttműködést csinálni. A bioinformatikával ugyanis van egy alapvető probléma. Hiába, hogy 21. század, meg info-robbanás, mégis valahogy úgy alakul, hogy tisztán bioinformatikai módszerrel tervezett kutatásra csaknem lehetetlen pályázati pénzt kapni. Talán az is az oka ennek, hogy több tudományterület határán helyezkedünk el. A kutatásunk tárgya ugyan kőkemény biológia, eszközeink számítógépek, munkánk elméleti alapja pedig gyakran matematika, statisztika. Ezért aztán munkánkat egyik terület sem érzi igazán magáénak, s nem szívesen adnak ilyen „marginális tevékenységre” a szűkös kutatási pénzekből. Az egyszeri bioinformatikus jobban jár, ha betársul valami laborhoz, s az ott gyártott adatokat elemzi. Megjegyzem, a laboros biológus is jól jár ilyenkor, mert a bioinformatikus segíthet neki jól, szakszerűen megtervezni a kísérleteit, s jól, szakszerűen kiértékelni az adatait. Ez esetben nem próbál meg egy labor egyetlen mintából mért eredményt mint korszakalkotó újdonságot leközölni. Láttunk már ilyeneket, még a legjobb folyóiratokban is.
Szóval hosszasan kérleltem Zsuzsit, mire végre vette a bátorságát, és megszervezett egy találkozót a főnökével. Hosszasan beszélgettünk a náluk futó kutatásokról, s persze, ahogy várható volt kiderült, hogy teljes tévképzet él benne, hogy milyen munkák mennek nálunk. Sőt, az is kiderült, hogy remek kis leközöletlen adataik állnak a fiókban, pont T sejtes témában, ami nagyon is belevág Gabriel témájába. Ezt az adathalmazt sikerült is azonmód elkérnem, s a nyári hónapok során kicsit alaposabban megelemezgetnem, hátha látunk valami érdekeset és hasznosat.
Ezen kívül kiderült, hogy Zsuzsiéknál terveznek egy széles spektrumú proteomikai vizsgálatot, s ebbe pont jól be tudnánk szállni az eredmények kiértékelésébe. Egyszóval gyümölcsöző volt ez a találkozó, mert konkrét együttműködési tervek megfogalmazásával zárult.. Ami természetesen újabb odafordítandó idő a rövid nyári hónapokban.
S, hogy időnként a főnök is megjelenik, és közli, hogy van itt egy elakadt projekt, meg kéne csinálni egy honlapot, határidő holnap? Igen, néha félre kell tenni mindent, s ezeket az extrákat is be kell tudni illeszteni a menetrendbe. S ilyenkor jön elő az, hogy miért a legmagasabb prioritású dolgaimmal (értsd a saját kutatásom) haladok a leglassabban. Hiába, nehéz egy napba három napnyit bezsúfolni. Azért megoldjuk, ha muszáj.

Tizenkét év

Ma van a házassági évfordulónk. Jeles nap, s hogy felelevenítsük ama egy tucat évvel ezelőtti szombatot, tegnap este régi videofelvételeket nézegettünk az esküvőnkről. Zsuzsival még az egyetemen ismerkedtünk meg. Az első év során, egy anatómiaelőadás után Váci András évfolyamtársunk felírta a nagy táblára, hogy szombaton kirándulás a Pilisbe, aki akar, csatlakozhat. Jómagam gimnáziumi éveink alatt sokat jártam túrázni, kirándulni, hála Szerényi Gábor biológiatanáromnak,ezért nem volt kérdés, hogy kihasználom az adódó alkalmat. Az elsőt még sok sok hasonló eset követte, és lassan két, három hetente hétvégén kirándulni indultam egy viszonylag hamar állandósuló társasággal. S nem csak én, Zsuzsi is. Az évközi egynapos kirándulásokra rendszeresen egy-egy két hetes vándortábor tette föl a koronát. Az első évünket lezárva a célpont a Bükk volt. Abban az évben nem volt szerencsénk, hatalmas esőzések vártak, s egy hét után haza kellett jönnünk, mert már mindenünk ronggyá ázott. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy Zsuzsi szervezett egy kárpótló bulit, hozzájuk, ahová az egész társaságot tehát engem is. Ezen a híres partin történt meg az a nevezetes eset, hogy eltörtem egy műanyag széket. (Akkoriban rossz szokásom volt a szék két lábán billegni, s úgy ülni.) Zsuzsi papája lakonikusan csak annyit jegyzett meg, hogy Gábor, a veje is eltört egy széket az első látogatásukkor. A megjegyzés látnoki erejű volt, mert attól a téltől fogva lekezdtünk együtt járni Zsuzsival.
Kirándulások, együtt tanulások, karizmatikus közösség az évfolyamban. Az eljegyzésünket 1998 október negyedikén tartottuk Szent Ferenc védnöksége alatt, s a diplomavédésünk után néhány nappal megtartottuk az esküvőnket is.
Az esküvőnk egy bonyolult ügy volt. Nehéznek bizonyult a két család igen eltérő szokásait összeegyeztetnünk, s végül egyikünknek se maradt meg igazán jó emlékként. Szemben a polgári esküvőnkkel, amit két héttel az egyházi előtt tartottunk igen szűk körben. A pontos dátumot sosem tudom fejből, de most kikerestem, június tizenhetedike volt. Csak tanúinkkal, Auréllal és Zsófival ellátogattunk a XI. Kerületi polgármesteri hivatalba, ahol az igen fiatal anyakönyv vezető hölgy összeadott minket. Sokat nevettünk, mert a hivatal nem értette, miért vagyunk ilyen szűk körben, s egyáltalán, miért nem adunk nagyobb súlyt az egésznek. A gyűrűhúzáshoz ő maga ragaszkodott, mi mondtuk, hogy akár ki is hagyhatjuk. Ezután még egy jó kis vacsora következett egy közeli étterem kert helységében, s frigyünk hivatalossá vált a polgári hatóságok előtt.
Aztán július harmadikán, az Úr ezerkilencszázkilencvenkilenceik évében, Pasaréten, Grácián testvér egyházilag is összeadott minket, s megkezdtük közös életünket. Zsuzsi szüleinek köszönhetően Pilisjászfalun, egy kicsiny, ámde gyönyörű kis lakásban indultunk. Innen jártunk be az egyetemekre, Zsuzsi a SOTE-re, én az ELTE-re, ahol megkezdtük doktori tanulmányainkat. Ebbe a kis lakásba érkezett az új évezred hajnalán Botond, majd két év múlva Balázs. Ebből a kis lakásból indultunk bele az északi nagyvilágba kétezer négy első hónapjaiban, közvetlenül az után, hogy megvédtem doktori fokozatomat.
Finnországban, Tamperében a kezdés nehéz volt. Három évet húztunk le a TOAS egy diáklakásában, s ide érkezett Virág, első kislányunk. Az a lakás rozzant volt, és kényelmetlen, nem igazán alkalmas egy kisgyerekes család számára. Már vártuk negyedik babánkat, Lucát, amikor kétezer hét tavaszán kiköltöztünk Kangasalába, egy szép kis sorházba. Itt már rögtön jobban éreztük magunkat, pláne, amikor júniusban megszületett Luca babánk.
Azóta is itt éldegélünk csendesen. Időközben Zsuzsi is ledoktorált, finnből le is nyelvvizsgázott, s elkezdett dolgozni egy molekuláris immunológiai kutatócsoportban. Én továbbra is ugyanott kutatok bioinformatikát, csak már docens vagyok, nem posztdok. Botond ötödikbe készül, Balázs harmadikba, Virágom első osztályba, Lucánk továbbra is az ovit gyűri.
Ez hát tizenkét év dióhéjban, és meg kell jegyeznem, hogy már csak alig egy kicsivel több van az ezüstlakodalmunkig.