Néha úgy érzem, ha két példány lenne belőlem, akkor se tudnám azt a sok mindent megcsinálni, ami belezsúfolódik a munkatervembe. Először is, ugye ott van a saját kutatásom. Alapvetően az ember immunrendszerét vizsgálgatom bioinformatikai, rendszerbiológiai módszerekkel. Éppen három komplett anyagom is van, amiből cikket kell írnom, hogy végre az eredményeket leközölve lezárhassuk ezeket a projekteket.
Aztán ott van Gabriel, az afrikai srác, aki nálunk PhD hallgató, s akinek de facto én vagyok a témavezetője. Az ő esete érdekes történet. Tavaly nyáron jött a főnökömhöz, hogy valami témát szeretne kapni. Sajnos szokás szerint csehül állunk pályázati pénzekkel, úgyhogy nem vehettük 
föl. Ez talán egy kicsit szerencse is, mert a főnök hozzám irányította, hogy kezdjek vele valamit. Az ilyen emberkék esetében ugyanis fennáll a veszély, hogy pár hónapig nálunk van, aztán valahova felveszik, és akkor ott állunk egy épp csak elkezdett, mit sem érő munkával. Nekem viszont van egy remek kis munkatervem. Több alapítványnál pályáztam vele, de sehol sem ítélték támogatásra érdemesnek, ezért fiókba került. Ezt a munkatervet adtam oda Gabrielnek, s neki is állt dolgozni. Úgy látszik, hogy az elmúlt év során máshol se volt bőségében a pénz, úgyhogy a srác nem kapott helyet sehol, s ingyen, puszta lelkesedésből dolgozott a témán. Csakhogy, időközben addigra jutottunk, hogy lassan megvan az első cikkre való anyag. Ezt már a főnök se nézhette tétlenül, és szerzett három hónapnyi pénzt valami alapítványtól, így most augusztus végéig tud neki fizetést adni. Eltökélt szándékom, hogy addig egy kész kéziratot hajtok ki a szituációból. Sőt, mi több, a főnök értékeli az erőfeszítéseket, s beígért egy év végig tartó hosszabbítást, amennyiben valóban szép eredményeket tudunk bemutatni. Ez viszont még jobb hír, ugyanis december végéig esetleg egy második cikk is kijöhet a témából, s a harmadik is látómezőbe kerülhet. Három önálló cikk pedig elegendő lenne egy PhD fokozat megszerzéséhez. Ha ez sikerülne, akkor pedig igen megnövekedne az ázsióm, mint PhD témavezető, arról nem is beszélve, hogy Gabriel megszerezhetné az áhított doktori fokozatot, ami természetesen fontos lépcső az ember életében.
Mindez viszont azt jelenti, hogy rettenetesen hajtanom kell a srácot, szinte naponta konzultálunk, nem hagyhatom, hogy részletkérdéseken hetek ússzanak el. Ez nagyon sok időmet és energiámat elviszi, de megy is a projekt.
Aztán a nyárra kaptam egy MSc hallgató hölgyet, aki az egyik adatbázisunkba gyűjt adatokat. Ez bizony unalmas, favágó rutin munka, pont jó egy bioinformatikával ismerkedő hallgatónak.. Ez is gyakori konzultációt jelent. Szerencsére értelmes a hölgy, hamar önjáróvá vált, s csak ritkán akad komplikáltabb adat, amit meg kell beszélnünk.
Mindezek mellé ott az oktatás. A tavaszi félévben két kurzust oktatok, az egyik egy kedvcsináló, szabadon választható tárgy evolúció témakörben, a másik viszont a filogenetika, ami főtárgy a bioinformatika szakon, s választható a biotechnológián.
A hallgatók katasztrofálisak. Nem is olyan értelemben, hogy készületlenek, inkább azért, mert teljességgel fegyelmezetlenek. Semmiféle szabályt nem akarnak betartani, s ha erre felhívom figyelmüket, akkor én vagyok a szőrös szívű. Megegyeztünk, hogy az evolúció kurzusra a vizsgát kéretik április végéig megejteni. Ehhez képest még júniusban is jött két hallgató. A filogenetika jegyhez pedig négy darab házi feladatot is meg kell csinálni bizonyos minimum pontszámért, s van, aki még most se adta le őket, illetve most sírnak határidő hosszabbításért. (Az eredeti határidő májusban volt.) Önmagában ez akár természetes is lehetne, mindenhol vannak laza egyetemisták, csakhogy nekem a többi munkámtól veszik el ezek a kis extrák az időt. És mit csinál az ember egy olyan hallgatóval, aki szinte nulla pontos vizsgát ír, s aztán sír nekem, hogy ha meghúzom, akkor ez az egy tárgya marad jövőre, és azt nem bírja anyagilag, hogy csak ezért itt maradjon Finnországban még egy évet. Erre vajon mit lépjek?
Aztán ott vannak a kollaborációk. Mióta Zsuzsi a szomszédos molekuláris immunológia kutatócsoportban dolgozik, töröm a fejem, hogyan lehetne velük valami jó kis együttműködést csinálni. A bioinformatikával ugyanis van egy alapvető probléma. Hiába, hogy 21. század, meg info-robbanás, mégis valahogy úgy alakul, hogy tisztán bioinformatikai módszerrel tervezett kutatásra csaknem lehetetlen pályázati pénzt kapni. Talán az is az oka ennek, hogy több tudományterület határán helyezkedünk el. A kutatásunk tárgya ugyan kőkemény biológia, eszközeink számítógépek, munkánk elméleti alapja pedig gyakran matematika, statisztika. Ezért aztán munkánkat egyik terület sem érzi igazán magáénak, s nem szívesen adnak ilyen „marginális tevékenységre” a szűkös kutatási pénzekből. Az egyszeri bioinformatikus jobban jár, ha betársul valami laborhoz, s az ott gyártott adatokat elemzi. Megjegyzem, a laboros biológus is jól jár ilyenkor, mert a bioinformatikus segíthet neki jól, szakszerűen megtervezni a kísérleteit, s jól, szakszerűen kiértékelni az adatait. Ez esetben nem próbál meg egy labor egyetlen mintából mért eredményt mint korszakalkotó újdonságot leközölni. Láttunk már ilyeneket, még a legjobb folyóiratokban is.
Szóval hosszasan kérleltem Zsuzsit, mire végre vette a bátorságát, és megszervezett egy találkozót a főnökével. Hosszasan beszélgettünk a náluk futó kutatásokról, s persze, ahogy várható volt kiderült, hogy teljes tévképzet él benne, hogy milyen munkák mennek nálunk. Sőt, az is kiderült, hogy remek kis leközöletlen adataik állnak a fiókban, pont T sejtes témában, ami nagyon is belevág Gabriel témájába. Ezt az adathalmazt sikerült is azonmód elkérnem, s a nyári hónapok során kicsit alaposabban megelemezgetnem, hátha látunk valami érdekeset és hasznosat.
Ezen kívül kiderült, hogy Zsuzsiéknál terveznek egy széles spektrumú proteomikai vizsgálatot, s ebbe pont jól be tudnánk szállni az eredmények kiértékelésébe. Egyszóval gyümölcsöző volt ez a találkozó, mert konkrét együttműködési tervek megfogalmazásával zárult.. Ami természetesen újabb odafordítandó idő a rövid nyári hónapokban.
S, hogy időnként a főnök is megjelenik, és közli, hogy van itt egy elakadt projekt, meg kéne csinálni egy honlapot, határidő holnap? Igen, néha félre kell tenni mindent, s ezeket az extrákat is be kell tudni illeszteni a menetrendbe. S ilyenkor jön elő az, hogy miért a legmagasabb prioritású dolgaimmal (értsd a saját kutatásom) haladok a leglassabban. Hiába, nehéz egy napba három napnyit bezsúfolni. Azért megoldjuk, ha muszáj.
föl. Ez talán egy kicsit szerencse is, mert a főnök hozzám irányította, hogy kezdjek vele valamit. Az ilyen emberkék esetében ugyanis fennáll a veszély, hogy pár hónapig nálunk van, aztán valahova felveszik, és akkor ott állunk egy épp csak elkezdett, mit sem érő munkával. Nekem viszont van egy remek kis munkatervem. Több alapítványnál pályáztam vele, de sehol sem ítélték támogatásra érdemesnek, ezért fiókba került. Ezt a munkatervet adtam oda Gabrielnek, s neki is állt dolgozni. Úgy látszik, hogy az elmúlt év során máshol se volt bőségében a pénz, úgyhogy a srác nem kapott helyet sehol, s ingyen, puszta lelkesedésből dolgozott a témán. Csakhogy, időközben addigra jutottunk, hogy lassan megvan az első cikkre való anyag. Ezt már a főnök se nézhette tétlenül, és szerzett három hónapnyi pénzt valami alapítványtól, így most augusztus végéig tud neki fizetést adni. Eltökélt szándékom, hogy addig egy kész kéziratot hajtok ki a szituációból. Sőt, mi több, a főnök értékeli az erőfeszítéseket, s beígért egy év végig tartó hosszabbítást, amennyiben valóban szép eredményeket tudunk bemutatni. Ez viszont még jobb hír, ugyanis december végéig esetleg egy második cikk is kijöhet a témából, s a harmadik is látómezőbe kerülhet. Három önálló cikk pedig elegendő lenne egy PhD fokozat megszerzéséhez. Ha ez sikerülne, akkor pedig igen megnövekedne az ázsióm, mint PhD témavezető, arról nem is beszélve, hogy Gabriel megszerezhetné az áhított doktori fokozatot, ami természetesen fontos lépcső az ember életében.Mindez viszont azt jelenti, hogy rettenetesen hajtanom kell a srácot, szinte naponta konzultálunk, nem hagyhatom, hogy részletkérdéseken hetek ússzanak el. Ez nagyon sok időmet és energiámat elviszi, de megy is a projekt.
Aztán a nyárra kaptam egy MSc hallgató hölgyet, aki az egyik adatbázisunkba gyűjt adatokat. Ez bizony unalmas, favágó rutin munka, pont jó egy bioinformatikával ismerkedő hallgatónak.. Ez is gyakori konzultációt jelent. Szerencsére értelmes a hölgy, hamar önjáróvá vált, s csak ritkán akad komplikáltabb adat, amit meg kell beszélnünk.
Mindezek mellé ott az oktatás. A tavaszi félévben két kurzust oktatok, az egyik egy kedvcsináló, szabadon választható tárgy evolúció témakörben, a másik viszont a filogenetika, ami főtárgy a bioinformatika szakon, s választható a biotechnológián.
A hallgatók katasztrofálisak. Nem is olyan értelemben, hogy készületlenek, inkább azért, mert teljességgel fegyelmezetlenek. Semmiféle szabályt nem akarnak betartani, s ha erre felhívom figyelmüket, akkor én vagyok a szőrös szívű. Megegyeztünk, hogy az evolúció kurzusra a vizsgát kéretik április végéig megejteni. Ehhez képest még júniusban is jött két hallgató. A filogenetika jegyhez pedig négy darab házi feladatot is meg kell csinálni bizonyos minimum pontszámért, s van, aki még most se adta le őket, illetve most sírnak határidő hosszabbításért. (Az eredeti határidő májusban volt.) Önmagában ez akár természetes is lehetne, mindenhol vannak laza egyetemisták, csakhogy nekem a többi munkámtól veszik el ezek a kis extrák az időt. És mit csinál az ember egy olyan hallgatóval, aki szinte nulla pontos vizsgát ír, s aztán sír nekem, hogy ha meghúzom, akkor ez az egy tárgya marad jövőre, és azt nem bírja anyagilag, hogy csak ezért itt maradjon Finnországban még egy évet. Erre vajon mit lépjek?
Aztán ott vannak a kollaborációk. Mióta Zsuzsi a szomszédos molekuláris immunológia kutatócsoportban dolgozik, töröm a fejem, hogyan lehetne velük valami jó kis együttműködést csinálni. A bioinformatikával ugyanis van egy alapvető probléma. Hiába, hogy 21. század, meg info-robbanás, mégis valahogy úgy alakul, hogy tisztán bioinformatikai módszerrel tervezett kutatásra csaknem lehetetlen pályázati pénzt kapni. Talán az is az oka ennek, hogy több tudományterület határán helyezkedünk el. A kutatásunk tárgya ugyan kőkemény biológia, eszközeink számítógépek, munkánk elméleti alapja pedig gyakran matematika, statisztika. Ezért aztán munkánkat egyik terület sem érzi igazán magáénak, s nem szívesen adnak ilyen „marginális tevékenységre” a szűkös kutatási pénzekből. Az egyszeri bioinformatikus jobban jár, ha betársul valami laborhoz, s az ott gyártott adatokat elemzi. Megjegyzem, a laboros biológus is jól jár ilyenkor, mert a bioinformatikus segíthet neki jól, szakszerűen megtervezni a kísérleteit, s jól, szakszerűen kiértékelni az adatait. Ez esetben nem próbál meg egy labor egyetlen mintából mért eredményt mint korszakalkotó újdonságot leközölni. Láttunk már ilyeneket, még a legjobb folyóiratokban is.
Szóval hosszasan kérleltem Zsuzsit, mire végre vette a bátorságát, és megszervezett egy találkozót a főnökével. Hosszasan beszélgettünk a náluk futó kutatásokról, s persze, ahogy várható volt kiderült, hogy teljes tévképzet él benne, hogy milyen munkák mennek nálunk. Sőt, az is kiderült, hogy remek kis leközöletlen adataik állnak a fiókban, pont T sejtes témában, ami nagyon is belevág Gabriel témájába. Ezt az adathalmazt sikerült is azonmód elkérnem, s a nyári hónapok során kicsit alaposabban megelemezgetnem, hátha látunk valami érdekeset és hasznosat.
Ezen kívül kiderült, hogy Zsuzsiéknál terveznek egy széles spektrumú proteomikai vizsgálatot, s ebbe pont jól be tudnánk szállni az eredmények kiértékelésébe. Egyszóval gyümölcsöző volt ez a találkozó, mert konkrét együttműködési tervek megfogalmazásával zárult.. Ami természetesen újabb odafordítandó idő a rövid nyári hónapokban.
S, hogy időnként a főnök is megjelenik, és közli, hogy van itt egy elakadt projekt, meg kéne csinálni egy honlapot, határidő holnap? Igen, néha félre kell tenni mindent, s ezeket az extrákat is be kell tudni illeszteni a menetrendbe. S ilyenkor jön elő az, hogy miért a legmagasabb prioritású dolgaimmal (értsd a saját kutatásom) haladok a leglassabban. Hiába, nehéz egy napba három napnyit bezsúfolni. Azért megoldjuk, ha muszáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése