2010. augusztus 30., hétfő

Kenyérszaporítás

A minap megjelent a Magyar Elektronikus Könyvtárban egy könyv, ami érdekes hatást tett rám. A regényben, mely lényegében beszélgetések lejegyzett változataként van megszerkesztve, egy fiktív személy életútját próbálják a szereplők felderíteni. Ez a rejtélyes illető egy olyan témával foglalkozik, ami engem is egészen megmozgatott, és azután tovább gondolkodtam a témán.
Ha egy keresztény vallásos embernek feltesszük a kérdést, hogy vajon melyik a legfontosabb történet a négy Evangéliumban, akkor gondolkodás nélkül válaszolja majd, hogy a szenvedéstörténet. Anélkül, hogy egy pillanatig is kétségbe vonnám a Passió központi szerepét a kereszténységben, próbáljunk egy kicsit jobban körülnézni, hátha van ott még valami más is. Fontos dolognak tarom ezt azért, mert bárkinek, aki nincs otthon a teológiában, a Passió nagyon távolinak tűnhet. (Önkéntes szenvedés egy utópisztikus célért? Föltámadás? Nem igazán azok a dolgok, amivel a mai ember azonosulni szokott.) Ha valamennyire is ismerjük a Bibliát, akkor biztosak lehetünk abban, hogy lesz ott még más is, ami esetleg sokkal közelebb lehet a földhözragadt egyszeri emberhez, mint amilyen én is vagyok. És valóban. Van gy történet, amely méltatlanul kiesett a hosszú századok alatt a vallásos közfigyelemből, holott alighanem eredetileg igencsak központi helyet foglalhatott el. Ez pedig az a történet, amelyet közkeletűen csak a „csodálatos kenyérszaporítás” címkével szokás citálni. Hogy miért gondolom, hogy ez a történet sokkal fontosabb, mint ahogy ma szerepel a hitéletben? Azért, mert nem kevesebb, mint hatszor szerepel (Máté 14:13-21 és 15:32-39, Márk 6:31-44 és 8:1-10, Lukács 9:10-17, János 6:1-13) a négy Evangéliumban, azaz pontosan kettővel többször, mint a Passió! Máténál és Márknál ugyanis kétszer is szerepel, s ez mindenképpen felhívás a további vizsgálatra. Az is nagyon figyelemre méltó, hogy a történet leírása milyen aprólékos, és a részletek milyen jól megegyeznek az egyes verziókban, még Jánosnál is, aki pedig ugye nem szinoptikus, azaz nem a másik három evangélistával közös forrásokból dolgozott. (Azaz a többi történetnél jelentős eltérések vannak a János Evangélium és a másik három között.)
Nos, miről is van szó? Nem idézném egyik leírást sem, hanem szabadon vázolom a történteket. Jézus, mikor a sok tanításban elfáradt, vagy csak ennek látta idejét, kivonult Betszaida határába a tanítványaival együtt, hogy egy kicsit együtt legyenek. Igen ám, de a környék falvainak lakossága megneszelte, hogy a híres tanító (csodatevő?) és követői a közelben vannak, és kimentek, hátha látnak valami érdekeset. Jézus beszélni kezdett hozzájuk, és egyfajta spontán evangelizáció kerekedett (a szó legszorosabb értelmében). A tudósítások szerint valami ötezer férfi gyűlt össze, szóval a nemférfiakat is beszámítva mintegy nyolc-tízezer ember jöhetett el látni Jézust. Látni, hiszen ugye hallani a harmadik sortól nem nagyon lehetett őt. (Alighanem mindenki ismeri a sajtkészítőkről szóló poént.) Amikor aztán az idő már jól előrehaladott, egynémely földhözragadt tanítványok aggódni kezdtek a praktikus dolgok miatt. Hiszen az embernek ugye enni kell, és ahol tízezer ember összegyűlik, ott bizony sok ételre van szükség. Meg is jegyzi egyikük: „Kétszáz dénárnyi kenyér se lenne elég ennyinek.” Szóval a tanítványok sürgetik Jézust, hogy bocsássa el a tömeget, hogy azok bemehessenek a falvakba ennivalót vásárolni. Ám Jézus nem így tesz, sőt, itt hangzik el a küldetésre felhívó mondat: „Ti adjatok nekik enni!” De hát neki, és a tanítványoknak nem volt semmi ételük, de akadt ott egy fiú, akinek volt öt kenyere meg két hala. Ezek kulcsmomentumok: a felszólítás, meg az, hogy öt kenyér és két hal, sőt az is, hogy az se az övék volt, hanem úgy kapták egy fiútól, a legtöbb leírásban szerepel. És ekkor jön a csoda: Jézus megáldja az ételt, a tanítványok szétosztják az ötvenes csoportokban leültetett embereknek, és hogy, hogy nem, mindenki eszik, sőt, a végén tizenkét kosárral szedik össze a maradékot. Valódi megnyilvánulása az isteni szeretetnek. A csoda hatására a tömeg úgy fellelkesül, hogy királlyá akarják tenni Jézust, aki ezt látva megszökik, még a tanítványokat is hátrahagyva elmegy onnan.
A kilencvenes évek végén volt egy konferencia, amelyet pontosan erről a történetről tartottak, s ahol különböző bibliaiskolák adták elő saját értelmezéseiket a kenyérszaporításról. Vannak, akik a történetiséget hangsúlyozzák, mások a csoda mint lehetetlen isteni beavatkozás minőségét emelik ki. Egyesek szerint a történet az utolsó vacsora előképe, mások szerint a csoda valójában az, hogy a tömeget Jézus szava közösségekké szervezi (ötvenes csoportokban leültették őket). Van még számos más értelmezés is, de nekem a legérdekesebb az, amit Gyökössy Endre írt a témában. Ez alapján maga a csoda úgy történt, hogy amikor elhangzott a felszólítás, ti adjatok nekik enni, s a tanítványok elkezdték leültetni a tömeget (ugye ötvenes csoportokban), s elkezdték szétosztani az ételt akkor nyilván hamar kiderült, hogy ez bizony kevés lesz. Ekkor valaki elővette a tarisznyájából a saját uzsonnáját, és beadta a közösbe. Hamarosan előkerültek az élelmiszeres kosárkák, s annyi lett az étel, hogy miután mindenki jóllakott, tizenkét kosárnyi maradékot szedtek össze. Hogy hol itt a csoda? Hát ott, hogy az emberek leültek, a csoportokban már egyfajta közösségeket alkottak, s megosztották egymással a sajátjukat. Hogy ez miért csoda? Hát, nézzünk körül a világban, s akkor hamar megértjük, miért. Mert az ember olyan, hogy még a sajátjaival se szívesen osztja meg a dolgokat, nemhogy idegenekkel. („Az az én radírom!” Idézet egy igen heves szóváltásból otthonról...)
Bevallom, nekem nagyon tetszik ez az interpretáció. Egészen eddig ugyanis eléggé bajban voltam ezzel a szentírási résszel, nem nagyon tudtam hova tenni. A hagyományos (vagy legalábbis szerintem hagyományos) interpretáció, miszerint Jézus, mint „varázsló” öt kenyérből sokat csinált, nekem sehogy se illik abba a képbe, amit az evangéliumok Jézusról rajzolnak. Más csodáknál ugyanis Jézus mindig igényli a résztvevők aktív részvételét, s csak a show kedvéért sohasem tesz csodát. Pedig kérték tőle nem egyszer. Itt pedig éppen úgy tűnik, hiszen az embernek az a benyomása támad, hogy itt a gondoskodó, paternalizáló istenség nagy látvánnyal gyámolítja a pásztor nélküli nyájként szerencsétlenkedő báránykákat. És a történet vége azt mutatja, hogy már ott és akkor sikerült félreérteni az üzenetet, hiszen a tömeg azon nyomban királlyá akarja tenni Jézust, hiszen jó, ha van a tarsolyban egy olyan király (állam), amelyik nehéz időben kenyeret ad. Ez nem igényli az alanyok aktív részvételét, elég, ha az ember kinyújtja a kezét, és jön a kenyér. Maga Jézus tiltakozik az ilyen interpretáció ellen azzal, hogy szépen fogja magát, és a királlyá tétel elől elvonul egy magányos helyre, s immáron a tanítványait se viszi magával.
A képlet egyértelmű (itt, most, nekem), a felszólítás ma is érvényes: „Ti adjatok nekik...” A sajátotokból. Üljetek le ötvenesével, alkossatok közösséget, osszátok el az elemózsiát, s meglátjátok, nemhogy mindenki jóllakik, de lesz ott még tizenkét kosár fölösleg is. Akinek füle van, hallja meg...

2010. augusztus 16., hétfő

Vége van a nyárnak...

Vége van a nyárnak, s bár hűvös szelekről egyelőre nem beszélhetünk, a szabadság idén is rövidebb volt, mint aminek lennie kellene... A múlt héten bekövetkező péntek tizenharmadikát kellően szerencsétlen napnak tartottam ahhoz, hogy ekkor kezdjem a munkát a három heti szabadság után. Maga a szabadság jól sikerült. A lappföldi szafarin kívül volt még tíz nap, melyen Zsuzsi már ismét a nyelvtanfolyamon okosodott, s amikor együtt voltam a négy gyerkőccel otthon. Ez az időszak tulajdonképpen jó telt, egész élhető rutint alakítottunk ki a csapattal. Délelőtt főztem meg takarítottam, délután meg főleg sziesztáztam Lucával, míg Virág, Balázs és Boti feladatlapokat oldott meg. A gyerekekre igazán nem panaszkodhatom, sokat segítettek, és szépen gyakoroltak és készültek az iskolára. Esténként vacsi után nagy társasjátékok zajlottak Zsuzsi, Boti és az én részvételemmel. Catan és Bohnanza (alias babos kártya) ment szinte minden este. Boti egyre gyakrabban elpáhol minket ezekben, cserébe nagyon dühöng, ha mégsem.
Virág nagyon várta már az iskola előkészítőt. Annyira emlegette, hogy Luca is kijelentette, hogy akkor ovi helyett inkább ő is eskariba menne. Luca is nagyot fejlődött az utóbbi hetekben. A lappföldi út utolsó éjszakáján kijelentette, hogy a nagylányoknak nm kell pelus éjszakára is, és mivel ő nagylány, ezért neki se kell pelus. (Briliáns levezetés nemde bár?) Azóta valóban nem használ pelenkát, s bár időnként előfordul egy egy baleset, bizton kijelenthetjük, hogy véget ért életünkben az a tíz év, melyet a pelenkázás jegyében töltöttünk. Kicsit szokatlan még, de azért ki lehet bírni, hogy a heti bevásárlólistánkon nem szerepel már a pelenka tétel...
A hétvégénk igencsak mozgalmasan alakult. Szombaton ellátogatott hozzánk Móni a gyerekeivel. Volt nagy játék és vigalom, de Virág, ki tudja miért, hirtelen iszonyú hisztis lett. Azért balhézott, hogy csináljak neki királylányt vasalós gyöngyből. Nosza, neki is álltam, de Virág csak mondta, mondta, hogy szőke legyen, meg rózsaszínű ruhás, és mosolyogjon, és báli ruhás és koronás. Beletelt egy bő órába, mire a harmadik olyan lett, ami átment a minőség-ellenőrzésen, és végre megnyugodtak a kedélyek. Szerencsére Luca örült a „selejtes” daraboknak is, azóta is állandóan azzal játszanak a lányocskák. Közben Móni említette, hogy vasárnap Turkuba utazik, ahol Polonyi Tündével találkozik, aki régen itt lakott Tamperében, de most Debrecenben. Munkalátogatásra érkezik a turkui együttműködő partnereihez, s ezért hat napot tölt itt Finnországban. Nosza, jött a hirtelen ötlet, mi is szívesen találkoznánk vele, meg van egy üres hely a kocsiban. Menjünk hát vasárnap Turkuba, s vigyük mi le a Mónit.
Így is lett. Vasárnap kora hajnali nyolc órakor kocsiba ültünk, s az egész csapattal leszáguldottunk Turkuba. (Persze azért felszedtük Mónit Lempääläben.) El is értük ott a fél tizenegyes misét. Ezután remek ebéd következett a Rosso pizzázóban, ahol valóban találkoztunk Tündével, és ahol beszélgetni is tudtunk. A gyerekek ugyanis a pizzázó játszóterét nyúzták. Ezután mi átváltottunk turista módba, és megnéztük a turkui katedrálist. Már régi vágyam volt ez, és most itt volt a kihagyhatatlan alkalom. A katedrális valóban nagyon szép, szerintem a legszebb történelmi épülete Finnországnak. Sajnos a társaságban rajtam kívül szemmel láthatólag senki sem értékelte igazán ezt, és kénytelen voltam csak nagyon röviden megnézni a megnézhető dolgokat. Ezután már meglehetősen elfáradt a társaság, s hamarosan indultunk is haza. Még egy nagy jégkrémezés belefért Móniéknál, de azután már igazán hazatértünk, s ezzel véget is ért meglehetősen mozgalmas hétvégénk.