A minap megjelent a Magyar Elektronikus Könyvtárban egy könyv, ami érdekes hatást tett rám. A regényben, mely lényegében beszélgetések lejegyzett változataként van megszerkesztve, egy fiktív személy életútját próbálják a szereplők felderíteni. Ez a rejtélyes illető egy olyan témával foglalkozik, ami engem is egészen megmozgatott, és azután tovább gondolkodtam a témán.
Ha egy keresztény vallásos embernek feltesszük a kérdést, hogy vajon melyik a legfontosabb történet a négy Evangéliumban, akkor gondolkodás nélkül válaszolja majd, hogy a szenvedéstörténet. Anélkül, hogy egy pillanatig is kétségbe vonnám a Passió központi szerepét a kereszténységben, próbáljunk egy kicsit jobban körülnézni, hátha van ott még valami más is. Fontos dolognak tarom ezt azért, mert bárkinek, aki nincs otthon a teológiában, a Passió nagyon távolinak tűnhet. (Önkéntes szenvedés egy utópisztikus célért? Föltámadás? Nem igazán azok a dolgok, amivel a mai ember azonosulni szokott.) Ha valamennyire is ismerjük a Bibliát, akkor biztosak lehetünk abban, hogy lesz ott még más is, ami esetleg sokkal közelebb lehet a földhözragadt egyszeri emberhez, mint amilyen én is vagyok. És valóban. Van gy történet, amely méltatlanul kiesett a hosszú századok alatt a vallásos közfigyelemből, holott alighanem eredetileg igencsak központi helyet foglalhatott el. Ez pedig az a történet, amelyet közkeletűen csak a „csodálatos kenyérszaporítás” címkével szokás citálni. Hogy miért gondolom, hogy ez a történet sokkal fontosabb, mint ahogy ma szerepel a hitéletben? Azért, mert nem kevesebb, mint hatszor szerepel (Máté 14:13-21 és 15:32-39, Márk 6:31-44 és 8:1-10, Lukács 9:10-17, János 6:1-13) a négy Evangéliumban, azaz pontosan kettővel többször, mint a Passió! Máténál és Márknál ugyanis kétszer is szerepel, s ez mindenképpen felhívás a további vizsgálatra. Az is nagyon figyelemre méltó, hogy a történet leírása milyen aprólékos, és a részletek milyen jól megegyeznek az egyes verziókban, még Jánosnál is, aki pedig ugye nem szinoptikus, azaz nem a másik három evangélistával közös forrásokból dolgozott. (Azaz a többi történetnél jelentős eltérések vannak a János Evangélium és a másik három között.)
Nos, miről is van szó? Nem idézném egyik leírást sem, hanem szabadon vázolom a történteket. Jézus, mikor a sok tanításban elfáradt, vagy csak ennek látta idejét, kivonult Betszaida határába a tanítványaival együtt, hogy egy kicsit együtt legyenek. Igen ám, de a környék falvainak lakossága megneszelte, hogy a híres tanító (csodatevő?) és követői a közelben vannak, és kimentek, hátha látnak valami érdekeset. Jézus beszélni kezdett hozzájuk, és egyfajta spontán evangelizáció kerekedett (a szó legszorosabb értelmében). A tudósítások szerint valami ötezer férfi gyűlt össze, szóval a nemférfiakat is beszámítva mintegy nyolc-tízezer ember jöhetett el látni Jézust. Látni, hiszen ugye hallani a harmadik sortól nem nagyon lehetett őt. (Alighanem mindenki ismeri a sajtkészítőkről szóló poént.) Amikor aztán az idő már jól előrehaladott, egynémely földhözragadt tanítványok aggódni kezdtek a praktikus dolgok miatt. Hiszen az embernek ugye enni kell, és ahol tízezer ember összegyűlik, ott bizony sok ételre van szükség. Meg is jegyzi egyikük: „Kétszáz dénárnyi kenyér se lenne elég ennyinek.” Szóval a tanítványok sürgetik Jézust, hogy bocsássa el a tömeget, hogy azok bemehessenek a falvakba ennivalót vásárolni. Ám Jézus nem így tesz, sőt, itt hangzik el a küldetésre felhívó mondat: „Ti adjatok nekik enni!” De hát neki, és a tanítványoknak nem volt semmi ételük, de akadt ott egy fiú, akinek volt öt kenyere meg két hala. Ezek kulcsmomentumok: a felszólítás, meg az, hogy öt kenyér és két hal, sőt az is, hogy az se az övék volt, hanem úgy kapták egy fiútól, a legtöbb leírásban szerepel. És ekkor jön a csoda: Jézus megáldja az ételt, a tanítványok szétosztják az ötvenes csoportokban leültetett embereknek, és hogy, hogy nem, mindenki eszik, sőt, a végén tizenkét kosárral szedik össze a maradékot. Valódi megnyilvánulása az isteni szeretetnek. A csoda hatására a tömeg úgy fellelkesül, hogy királlyá akarják tenni Jézust, aki ezt látva megszökik, még a tanítványokat is hátrahagyva elmegy onnan.
A kilencvenes évek végén volt egy konferencia, amelyet pontosan erről a történetről tartottak, s ahol különböző bibliaiskolák adták elő saját értelmezéseiket a kenyérszaporításról. Vannak, akik a történetiséget hangsúlyozzák, mások a csoda mint lehetetlen isteni beavatkozás minőségét emelik ki. Egyesek szerint a történet az utolsó vacsora előképe, mások szerint a csoda valójában az, hogy a tömeget Jézus szava közösségekké szervezi (ötvenes csoportokban leültették őket). Van még számos más értelmezés is, de nekem a legérdekesebb az, amit Gyökössy Endre írt a témában. Ez alapján maga a csoda úgy történt, hogy amikor elhangzott a felszólítás, ti adjatok nekik enni, s a tanítványok elkezdték leültetni a tömeget (ugye ötvenes csoportokban), s elkezdték szétosztani az ételt akkor nyilván hamar kiderült, hogy ez bizony kevés lesz. Ekkor valaki elővette a tarisznyájából a saját uzsonnáját, és beadta a közösbe. Hamarosan előkerültek az élelmiszeres kosárkák, s annyi lett az étel, hogy miután mindenki jóllakott, tizenkét kosárnyi maradékot szedtek össze. Hogy hol itt a csoda? Hát ott, hogy az emberek leültek, a csoportokban már egyfajta közösségeket alkottak, s megosztották egymással a sajátjukat. Hogy ez miért csoda? Hát, nézzünk körül a világban, s akkor hamar megértjük, miért. Mert az ember olyan, hogy még a sajátjaival se szívesen osztja meg a dolgokat, nemhogy idegenekkel. („Az az én radírom!” Idézet egy igen heves szóváltásból otthonról...)
Bevallom, nekem nagyon tetszik ez az interpretáció. Egészen eddig ugyanis eléggé bajban voltam ezzel a szentírási résszel, nem nagyon tudtam hova tenni. A hagyományos (vagy legalábbis szerintem hagyományos) interpretáció, miszerint Jézus, mint „varázsló” öt kenyérből sokat csinált, nekem sehogy se illik abba a képbe, amit az evangéliumok Jézusról rajzolnak. Más csodáknál ugyanis Jézus mindig igényli a résztvevők aktív részvételét, s csak a show kedvéért sohasem tesz csodát. Pedig kérték tőle nem egyszer. Itt pedig éppen úgy tűnik, hiszen az embernek az a benyomása támad, hogy itt a gondoskodó, paternalizáló istenség nagy látvánnyal gyámolítja a pásztor nélküli nyájként szerencsétlenkedő báránykákat. És a történet vége azt mutatja, hogy már ott és akkor sikerült félreérteni az üzenetet, hiszen a tömeg azon nyomban királlyá akarja tenni Jézust, hiszen jó, ha van a tarsolyban egy olyan király (állam), amelyik nehéz időben kenyeret ad. Ez nem igényli az alanyok aktív részvételét, elég, ha az ember kinyújtja a kezét, és jön a kenyér. Maga Jézus tiltakozik az ilyen interpretáció ellen azzal, hogy szépen fogja magát, és a királlyá tétel elől elvonul egy magányos helyre, s immáron a tanítványait se viszi magával.
A képlet egyértelmű (itt, most, nekem), a felszólítás ma is érvényes: „Ti adjatok nekik...” A sajátotokból. Üljetek le ötvenesével, alkossatok közösséget, osszátok el az elemózsiát, s meglátjátok, nemhogy mindenki jóllakik, de lesz ott még tizenkét kosár fölösleg is. Akinek füle van, hallja meg...
Ha egy keresztény vallásos embernek feltesszük a kérdést, hogy vajon melyik a legfontosabb történet a négy Evangéliumban, akkor gondolkodás nélkül válaszolja majd, hogy a szenvedéstörténet. Anélkül, hogy egy pillanatig is kétségbe vonnám a Passió központi szerepét a kereszténységben, próbáljunk egy kicsit jobban körülnézni, hátha van ott még valami más is. Fontos dolognak tarom ezt azért, mert bárkinek, aki nincs otthon a teológiában, a Passió nagyon távolinak tűnhet. (Önkéntes szenvedés egy utópisztikus célért? Föltámadás? Nem igazán azok a dolgok, amivel a mai ember azonosulni szokott.) Ha valamennyire is ismerjük a Bibliát, akkor biztosak lehetünk abban, hogy lesz ott még más is, ami esetleg sokkal közelebb lehet a földhözragadt egyszeri emberhez, mint amilyen én is vagyok. És valóban. Van gy történet, amely méltatlanul kiesett a hosszú századok alatt a vallásos közfigyelemből, holott alighanem eredetileg igencsak központi helyet foglalhatott el. Ez pedig az a történet, amelyet közkeletűen csak a „csodálatos kenyérszaporítás” címkével szokás citálni. Hogy miért gondolom, hogy ez a történet sokkal fontosabb, mint ahogy ma szerepel a hitéletben? Azért, mert nem kevesebb, mint hatszor szerepel (Máté 14:13-21 és 15:32-39, Márk 6:31-44 és 8:1-10, Lukács 9:10-17, János 6:1-13) a négy Evangéliumban, azaz pontosan kettővel többször, mint a Passió! Máténál és Márknál ugyanis kétszer is szerepel, s ez mindenképpen felhívás a további vizsgálatra. Az is nagyon figyelemre méltó, hogy a történet leírása milyen aprólékos, és a részletek milyen jól megegyeznek az egyes verziókban, még Jánosnál is, aki pedig ugye nem szinoptikus, azaz nem a másik három evangélistával közös forrásokból dolgozott. (Azaz a többi történetnél jelentős eltérések vannak a János Evangélium és a másik három között.)
Nos, miről is van szó? Nem idézném egyik leírást sem, hanem szabadon vázolom a történteket. Jézus, mikor a sok tanításban elfáradt, vagy csak ennek látta idejét, kivonult Betszaida határába a tanítványaival együtt, hogy egy kicsit együtt legyenek. Igen ám, de a környék falvainak lakossága megneszelte, hogy a híres tanító (csodatevő?) és követői a közelben vannak, és kimentek, hátha látnak valami érdekeset. Jézus beszélni kezdett hozzájuk, és egyfajta spontán evangelizáció kerekedett (a szó legszorosabb értelmében). A tudósítások szerint valami ötezer férfi gyűlt össze, szóval a nemférfiakat is beszámítva mintegy nyolc-tízezer ember jöhetett el látni Jézust. Látni, hiszen ugye hallani a harmadik sortól nem nagyon lehetett őt. (Alighanem mindenki ismeri a sajtkészítőkről szóló poént.) Amikor aztán az idő már jól előrehaladott, egynémely földhözragadt tanítványok aggódni kezdtek a praktikus dolgok miatt. Hiszen az embernek ugye enni kell, és ahol tízezer ember összegyűlik, ott bizony sok ételre van szükség. Meg is jegyzi egyikük: „Kétszáz dénárnyi kenyér se lenne elég ennyinek.” Szóval a tanítványok sürgetik Jézust, hogy bocsássa el a tömeget, hogy azok bemehessenek a falvakba ennivalót vásárolni. Ám Jézus nem így tesz, sőt, itt hangzik el a küldetésre felhívó mondat: „Ti adjatok nekik enni!” De hát neki, és a tanítványoknak nem volt semmi ételük, de akadt ott egy fiú, akinek volt öt kenyere meg két hala. Ezek kulcsmomentumok: a felszólítás, meg az, hogy öt kenyér és két hal, sőt az is, hogy az se az övék volt, hanem úgy kapták egy fiútól, a legtöbb leírásban szerepel. És ekkor jön a csoda: Jézus megáldja az ételt, a tanítványok szétosztják az ötvenes csoportokban leültetett embereknek, és hogy, hogy nem, mindenki eszik, sőt, a végén tizenkét kosárral szedik össze a maradékot. Valódi megnyilvánulása az isteni szeretetnek. A csoda hatására a tömeg úgy fellelkesül, hogy királlyá akarják tenni Jézust, aki ezt látva megszökik, még a tanítványokat is hátrahagyva elmegy onnan.
A kilencvenes évek végén volt egy konferencia, amelyet pontosan erről a történetről tartottak, s ahol különböző bibliaiskolák adták elő saját értelmezéseiket a kenyérszaporításról. Vannak, akik a történetiséget hangsúlyozzák, mások a csoda mint lehetetlen isteni beavatkozás minőségét emelik ki. Egyesek szerint a történet az utolsó vacsora előképe, mások szerint a csoda valójában az, hogy a tömeget Jézus szava közösségekké szervezi (ötvenes csoportokban leültették őket). Van még számos más értelmezés is, de nekem a legérdekesebb az, amit Gyökössy Endre írt a témában. Ez alapján maga a csoda úgy történt, hogy amikor elhangzott a felszólítás, ti adjatok nekik enni, s a tanítványok elkezdték leültetni a tömeget (ugye ötvenes csoportokban), s elkezdték szétosztani az ételt akkor nyilván hamar kiderült, hogy ez bizony kevés lesz. Ekkor valaki elővette a tarisznyájából a saját uzsonnáját, és beadta a közösbe. Hamarosan előkerültek az élelmiszeres kosárkák, s annyi lett az étel, hogy miután mindenki jóllakott, tizenkét kosárnyi maradékot szedtek össze. Hogy hol itt a csoda? Hát ott, hogy az emberek leültek, a csoportokban már egyfajta közösségeket alkottak, s megosztották egymással a sajátjukat. Hogy ez miért csoda? Hát, nézzünk körül a világban, s akkor hamar megértjük, miért. Mert az ember olyan, hogy még a sajátjaival se szívesen osztja meg a dolgokat, nemhogy idegenekkel. („Az az én radírom!” Idézet egy igen heves szóváltásból otthonról...)
Bevallom, nekem nagyon tetszik ez az interpretáció. Egészen eddig ugyanis eléggé bajban voltam ezzel a szentírási résszel, nem nagyon tudtam hova tenni. A hagyományos (vagy legalábbis szerintem hagyományos) interpretáció, miszerint Jézus, mint „varázsló” öt kenyérből sokat csinált, nekem sehogy se illik abba a képbe, amit az evangéliumok Jézusról rajzolnak. Más csodáknál ugyanis Jézus mindig igényli a résztvevők aktív részvételét, s csak a show kedvéért sohasem tesz csodát. Pedig kérték tőle nem egyszer. Itt pedig éppen úgy tűnik, hiszen az embernek az a benyomása támad, hogy itt a gondoskodó, paternalizáló istenség nagy látvánnyal gyámolítja a pásztor nélküli nyájként szerencsétlenkedő báránykákat. És a történet vége azt mutatja, hogy már ott és akkor sikerült félreérteni az üzenetet, hiszen a tömeg azon nyomban királlyá akarja tenni Jézust, hiszen jó, ha van a tarsolyban egy olyan király (állam), amelyik nehéz időben kenyeret ad. Ez nem igényli az alanyok aktív részvételét, elég, ha az ember kinyújtja a kezét, és jön a kenyér. Maga Jézus tiltakozik az ilyen interpretáció ellen azzal, hogy szépen fogja magát, és a királlyá tétel elől elvonul egy magányos helyre, s immáron a tanítványait se viszi magával.
A képlet egyértelmű (itt, most, nekem), a felszólítás ma is érvényes: „Ti adjatok nekik...” A sajátotokból. Üljetek le ötvenesével, alkossatok közösséget, osszátok el az elemózsiát, s meglátjátok, nemhogy mindenki jóllakik, de lesz ott még tizenkét kosár fölösleg is. Akinek füle van, hallja meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése