2013. augusztus 7., szerda

Utazgatásaink Európában

Hazaértünk hosszú, három hetes nyaralásunkból, ami a középkor témakör jegyében telt el. Rá kellett, hogy jöjjek, hogy nagyon tetszenek a középkori városok, városképek, s ezért próbálok utazgatásaim során minél több ilyet útba ejteni. Annál is inkább, mert Magyarországon nem igazán maradt fenn a szó szoros értelmében vett középkori városkép, ha egyáltalán volt ilyenünk valaha. 
Nyaralásunk során szinte minden a tervek szerint zajlott, (kivéve a több napos negyven fokos meleg,) és sok új élménnyel gazdagodva kezdhetjük az új tanévet. (Többgyerekes család lévén az idő múlását még mindig tanévekben mérjük...)
Krakkó főtere esőben, Zsuzsival
Az utazás egyik legnagyszerűbb állomása Krakkó volt, ahol Zsuzsival egy egész napot töltöttünk kettesben. Nagyon szép Krakkó belvárosa, és megható a lengyelek érezhető szeretete a magyarok iránt. Eleve, a Hotel Batory szállodában volt magyar nyelvű ismertető a hotelról, sőt, a honlapjukon akár magyarul is lehet foglalni. A városban elkapott minket egy jó kis zápor, s ezért beültünk egy városnéző buszba. Amikor a vezető megtudta, hogy magyarok vagyunk, berakta a városvezetés szövegét magyarul, majd elmesélte, hogy a szülei éppen Egerben vannak borkóstoló túrán. Szóval ők igazán fel vannak ránk készülve, de nagy szívfájdalmamra, a magyarok szemmel láthatólag nem jönnek. Mindössze két magyar társaságba botlottunk bele az egész-napos városnézésünk során, miközben a kétszer olyan messze található Milánó belvárosában öt percet nem mehet úgy az ember, hogy magyar szót ne hallana. Valahol szomorú ez, és én az otthoni nyugat mániának tulajdonítom. Komolyan elgondolkoztam, miért nem oda megy a magyar, ahol várják, ahol szeretik? Például Krakkóba? 
Krakkó főtere
Mi mindenesetre alaposan kiélveztük a lehetőségeket. Megnéztük a híres főteret, ami állítólag Európa legrégibb középkori tere. Valóban nagyszerű. Szerintem bőségesen veri Brüsszel híres főterét, ami pedig Victor Hugo szerint a világ legszebb tere, s ahol tavaly októberben sétáltunk Zsuzsival. (Igaz ugyan, hogy Victor Hugo alighanem sosem járt Krakkóban.)
Megnéztük a Mária székesegyházat, a Posztóházat. Fölmásztunk a városháza tornyába, ebédeltünk a főtér egyik kiülős éttermében. Elsétáltunk a Wawel dombra, ahol megnéztük a királyi palotát, a székesegyházat és a sárkány barlangját. A palota csodálatos, az egész engemet egy tündérmesére emlékeztetett. A sárkány barlangja egy nagyon jópofa látnivaló, el is határoztunk, hogy ide még visszajövünk gyerekestül.
Wawel, tüdérkastály
Visegrád, palotajátékok, lovagi torna 2013
A középkori téma következő eseménye a visegrádi palotajátékok voltak, ahová az egész gyereksereglettel és a szüleimmel látogattunk el. Mint kiderült, már 28 éve rendezik ezeket a játékokat, s ilyenkor július második hétvégéjére felelevenedik a magyar középkor. Érdekes módon, ennek ellenére én még sosem voltam ezen a programon, pedig gyerek koromban is biztosan tetszettek volna a lovagok, a bemutatók, a vásári forgatag. Elgondolkoztam azon is, hogy vajon, hány hasonló program lehet még otthon, amiről csak hellyel közzel hallani, és jó, csak nem is tudunk róla?
Ott voltunk a palotajátékokon 2013-ban!
Mert ez a palotajátékok is nagyon jók voltak. Láttunk lovagi tornát, párviadalt, szép ruhákat. Vásároltunk illatos szappant a lányoknak, és nem vásároltunk igazi kardot a fiúknak, pedig Balázsom nagyon fűzte a fejemet. De ugye elképzeltem, amint egy dühös pillanatban miszlikbe aprítja egyik másik bosszantó osztálytársát, és úgy döntöttem, nem kell kard a házhoz. Mindenesetre ez a program bekerült a talonba, amit ajánlani fogok ismerőseimnek, s amire ismételten ellátogatunk majd a jövőben is. 
Középkori témanyaralásunkba itt egy kis szünet következett, tekintettel egyéb programjainkra. A gyerekekkel megtekintettük a Hattyúk tava matiné előadást a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Ez az előadás az idei Budapesti Nyári Fesztivál keretében kerül a műsorra. Bevallom, nagyon élvezem, hogy a gyerekekkel már ilyen kultúrprogramokra is el lehet menni, és élvezni Budapest nemzetközi szinten is fergeteges kultúr-menüjét. Ez az darab is jó volt, különösen matiné előadás szinten. Virág ugyan reklamálta, hogy de hát nem is balett volt, és hogy alig táncoltak benne, de szerintem pont jó összeállítás volt a kisebbek számára. A sztori kellően egyszerűsítve volt, jól elmagyarázták, és (természetesen) a hepiend verzió került a színre, s Csajkovszkij zenéje így is bevillant néhány percre. A balettot majd megnézzük egy alkalmasabb felállásban.
Nem, nem ő a menyasszony!
A nyaralás nagy és fő eseménye Zoltán öcsém esküvője volt. Erre július 27-én, szombaton került sor a Bakáts téri házasságkötő teremben. Miután én voltam öcsém tanúja, s leánykáim mint koszorús lányok szerepeltek, így az esküvőt még az elképzelhetőnél is nagyobb izgalom előzte meg. Már reggel elindultunk a szüleimtől Budapestre, ahol segédkeztem a sütemények, pálinkák, felszerelések, s az ifjú pár ide oda szállításában. Végre azonban ütött az öt óra, s tanúsíthatom, az ifjú vőlegény s arája elrebegte a boldogítót, s ezzel kezdetét vette a lakodalom. A közeli Vörös Postakocsi étteremben ültük meg a lagzit, s volt tánc, meg trakta, meg buli rogyásig. Csimotáim hamar kidőltek, s távozni voltunk kénytelenek, de mint hallottam, hajnalig volt dínom meg dánom.

Ő sem a menyasszony!

Koszorúsfiúk, koszorúslányok

Lettország, napsütés, homokos tengerpart...
Az esküvő után két nap lábadozás következett, s elindultunk hazafelé. Ezúttal tele volt az egész autó, mert hatónkon kívül Apu is jött velünk, hogy együtt kalandozzuk végig Közép-Európa észak-keleti felét. Kedden hajnalban indultunk, s a Miskolc – Kassa – Eperjes – LublinBiałystokSuwałki útvonalon nyomtunk le mintegy 1100 kilométert. Ez igen húzósnak bizonyult, miután a reggel öt órás indulás ellenére este tíz után értünk célba. Másnap, egy jól megérdemelt bőséges hotel reggeli után folytattuk utunkat a Via Balticán. Szerdára csupán 650 km volt beütemezve, ezért még beiktattunk egy rövid fürdőzést a Balti tengerben, a híres neves homokos tengerparton, mely a lett Rigától északra egészen az észt Pärnuig húzódik, s amely errefelé népszerű és nevezetes turisztikai célpont. A megállónak köszönhetően ismét tíz felé érkeztünk a hotelbe, ezúttal Tallinnba
Tallinn, az óváros kapujánál
A tallinni vár falán
Bevettük a várat!
Csütörtökön visszatértünk nyaralásunk középkori témájához, és ellátogattunk az észt főváros középkori belvárosába. Amikor tavaly nyáron Zsuzsival ketten egy hosszú hétvégét töltöttünk itt, elhatároztuk, hogy ide elhozzuk családunk apraját nagyját. Így történt, hogy most felmásztunk a híres neves Szent Olaf templom magas tornyába, itt is megnéztük a középkori főteret, és sétáltunk a várban, illetve annak falán. Hamar eltelt a hosszított délelőtt, és délután négykor már indult is a kompunk, s este fél hétre értünk Helsinkibe, ahonnan egy levezető két órás vezetés után értünk haza. Ezzel befejeződött a nyaralás, s kezdődik a munka, ami nagy újdonságokat hoz életünkbe, de amiről majd csak később fogunk beszámolni.
Így utazik egy kisasszony

2013. augusztus 6., kedd

Úton

Hosszú út vezet Finnországból Magyarországra. Sok országon át, sok napon keresztül. Autóval napokig tart, főleg ha út közben az ember megtekint ezt-azt. A nagyvilág csodái mellett a magamfajta koca vezetőnek az útjelző táblák is ámulatba ejtők.
Egyszerű emberként azt gondoltam, hogy ha egyszer megtanulom a KRESZt, meg az autó vezetését, már nagy meglepetések nem érhetnek. Azóta, hogy megcsináltam a jogsit, már van néhány év vezetési tapasztalat a hátam mögött, így már nem vagyok ilyen naiv. Azért az idei utunkon mégis értek meglepetések. Néhány trükkös táblán megakadt a szemem vezetés közben.
Kedvencem a "döglött tehén" tábla, mellyel Lengyelország északi részében szembesültem. Piros háromszög, benne a tehén, aláírva "koniec". De ez legalább könnyen megfejthető, szemben a kedves tájékoztató táblákkal, melyekre ékes lengyel nyelven vannak kiírva a figyelmeztetések... A lengyeleknél találkoztunk más érdekes táblákkal is. Például az "emberrel behajtani tilos" táblával, mely egy piros karikában egy embert ábrázol. Vagy mit tippeltek az olyan tábláról, amely egy szabályos parkolóhely tábla, de az alján egy boríték és egy szám van? Alatta rövid, lengyel nyelvű eligazítás... ahogy annak lenni kell :-) A mi tippünk az volt, hogy aki odaparkol, borítékot kap, benne helyes kis csekkel. Azért ezt megkérdeztünk városnézés közben, és azt a felvilágosítást kaptuk, hogy adott helyre csak engedéllyel szabad parkolni. Szóval lényegében eltaláltuk...
A legtöbb fejtörést a litvánoknál előforduló tábla okozta, mely egy piros háromszögben egy fekete pont. Erre több megoldásunk is született:
1. balegyenes
2. vigyázz, a nagy szem téged figyel!
3. figyelem, itt PONTosan be kell tartani a sebességkorlátozást!
4. Balázs fiunk játszik sokszor Supertux cart nevű autóversenyzős játékot, amelyben a versenyzők időnként WC-pumpát lőnek egymás szélvédőjére, ami akadályozza a kilátást. Na, az pont úgy néz ki a játékban, mint egy ilyen fekete pont - úgyhogy ezt a táblát nemes egyszerűséggel WCpumpa táblának kereszteltük el. A helyzet az, hogy máig sem sikerült megismernünk a megfejtést.
Kicsit komolyabbra fordítva a szót, tényleg meglepő, hogy ahány ország, annyiféle tábla. Az utakon betartandó sebességkorlátok is különböznek, egyes országokban autóúton 110-zel mehetsz, máshol csak százzal. Hogy hol, mikor kell lámpát használni, ez is egy érdekes kérdés, vagy hogy kell-e az autóban lennie fényvisszaverő mellénynek meg pótizzókészletnek... A vezetési szokások is eltérnek. Itt a finneknél megszoktuk már a nyugis tempót, hogy nincs nagy tömeg és a tülekedés is csak kicsi. Ma pl. sávlezárás volt a reptérre vezető óton, ahol balra kellett besorolnom. Nem ment nagyon fel a vérnyomásom, hiszen a cippzárelv alapján szépen beengedtek. Budapesti tanulóéveimől nem ilyenre emlékszem.... Ismét lengyel példa: náluk a záróvonal arra való, hogy bátorítsa a vagányabb vezetőket az előzésre. Tehetik bátran, hiszen a kevésbé sportosak lehúzódnak az e célból igen széles leállósávba. 
Hát erre számítsatok kedves utastársaim!

2013. július 23., kedd

Egy híján húsz

Már tizenkilenc hosszú éve, egy verőfényes nyári délutánon történt, hogy gimnáziumi osztályunk (a méltán híres négy bé), vállára vette a ballagótarisznyát, és elballagott tovább, tovább. Be kell, hogy valljam, szerettem a gimnáziumot. Tudom, nem minden osztálytársam volt ezzel így, de az én életszemléletemhez tökéletesen passzolt a kicsit poroszos, nagyon elitista stílus. Bizonyos értelemben az ott kapottakból éltem sok sok éven át, hisz Szerényi tanár úr biológia órái, a hétvégi és nyári ODK túrák, a nyári nomád biológus táborok egy olyan világba vezetett be engem anno, ami addig számomra szinte csak a mesében létezett. És persze, nem csupán az iskola, a tanárok, a tanulás volt több, mint remek, de az osztálytársak, a csapat, akikkel együtt csináltuk végig a négy évet. 
Hogy mennyire volt remek a csapatunk az abból is nyilvánvaló, hogy azóta is azok vagyunk. A zűrös egyetemi, főiskolai évek szünete után, tizenpár év múltával ismét elkezdett összejárogatni a csapat, de legalábbis a kemény mag. A nagybetűs internet korában már nem probléma tartani a kapcsolatot a volt osztálytársak között, lakjunk bár Százhalombattán, Kecskeméten, vagy Finnországban. 
Július elején, közvetlenül az utazásunk előtt, említettem az egyik közösségi oldalon, hogy jövünk Magyarországra, s Aletta, akivel mostanában gyakran váltunk kommentet a neten, egyből „rárepült”, mondván, hogy legyen osztálytalálka! Örültem neki, hiszen ritkán van alkalmam összejönni velük. 
Több levél váltása után sikerült hétfő estére beiktatnunk a programot. Sajnos nem sikerült mindenkit elérni.
Volt, akinek és nem adtam hozzá az email címét az osztálylistához, volt, akit futás közben nem sikerült értesíteni, és volt, aki egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott eljönni. Ezúttal tehát csupán egy szűkebb, bár annál lelkesebb körnek sikerült találkozni.
Osztálytalálkozó Alettáéknál 2013
Ahogy Krisztián barátom megjegyezte, szinte senki sem változott. Az viszont igaz, hogy volt osztálytársaim közül nem egy, igazi nagy ember lett. Krisztián továbbra is Magyarország legnagyobb illóolaj forgalmazójának egyik vezető managere, Aurél barátom titkos minisztériumi tanácsos, Kervárics Kati gyógyszeripari utazó nagykövet, Andi a Richter hazai vezető vegyésze, Aletta pedig az ország egyik legismertebb belső építésze. (Még Finnországban is elterjedt munkái híre!) Szóval méltán vagyok büszke az osztályunkra, s ez még csak a megjelentek voltak! Pár perc erejéig még Noémi is bekapcsolódott a találkozásba videokonferencián. Mivel ő most otthon babázik, sajnos nem tudott személyesen eljönni.
Ami az életünket illeti, semmi különös: éljük az élete delét taposó korosztály mindennapjait: házasodunk, (elválunk), gyerekeink születnek, nem értjük a fészbúkot, de zsörtölődünk, hogy az Z generáció szinte csak a virtuális valóságban élik az életünket. Telik az élet.
Egy biztos, jövőre már nem egy híján, hanem teljesen húszas lesz az évforduló, s azt még az ideinél is jobban meg kell ülnünk. Egy évem van összeszedni mindenkinek az aktuális email címét a listánkra, egy évünk van, hogy a nagy ismeretlenségbe szakadt osztálytárasakat is elővadásszuk, hogy időben megtudjuk, Norbi mikor koncertezik, Szilvi mikor jógázik, Bogi mikor ünnepli a házassági évfordulóját, s hogy mindezzel összepasszintsuk a következő találka alkalmát. Találkozunk 2014-ben!

2013. július 8., hétfő

Repül a nyár

Luci megtalálta álmai kocsiját Raumában
Már több, mint egy hónapja kitört a nyári szünet, és az idő olyan gyorsan repül, hogy még csak most  jutok hozzá egy bejegyzéshez. Június első hetében megérkeztek hozzánk Zsuzsi szülei, hogy három hetet nálunk töltsenek, és vigyázzanak a gyerekseregre. Mi Zsuzsival továbbra is dolgoztunk, így kimaradtunk sok strandolásból és játékból, de azért a hétvégéken volt közös program is, például látogatás Raumába, a világörökség városba.
Zsuzsi anyukája privát angolórákat adott a gyerekeknek. Nagyon fontosnak tartom ezeket az órákat, mert ősztől már Virágunk is kezdi az angolt az iskolában, s nem árt, ha némi lépéselőnnyel indul. Botondnál és Balázsnál már bejött ez a módszer, mind a ketten nagyon jól teljesítenek az iskolai angolórán is, és Botondnak már nem okoz problémát angolul nézni filmeket. 
Szapanbuborák fújó tündérek
Lucink betöltötte a hatodik évét, és ehhez természetesen (?) szülinapi buli is dukál. A szervezés kissé elhúzódott ugyan, de végül sikerült két kislányt meghívni, és megtartani a tündéres jelmezpartit. Volt szappanbuborék fújás, meg babázás, és a sütievés sem maradhatott el.
Nyarunk fő eseménye Zoltán öcsém és Dina menyasszonyának esküvője július végén. Már az egész család lázban ég, lányaink szép ruhákat próbálnak, fiaink korlátlan kóla fogyasztásról tárgyalnak. Minap elmentünk hát beszerezni Zsuzsinak is az esküvőre menős ruhát. Ez sikerült is, és a kiválasztott kollekció itt helyben nagy sikert aratott. Már csak azt nem tudom, a kalapot hogyan szállítjuk le törésmentesen. Ja, én még nem választottam szép ruhát, úgyhogy az a menet még hátra van. Pedig tanú leszek.
Zsuzsi ruhája Zoli esküvőjére
Június harmadik hétvégéjén Zsuzsi szülei elröptették a gyerekseregünket, és két és fél szabad hetünk volt Zsuzsival. Sajnos nem sikerült lebeszélnem róla, hogy egész végig bejárjon dolgozni, így július elejétől egyedül voltam itthon. Azért nem unatkoztam, végre megejtettem a már nagyon esedékes nagytakarítást, esténként meg botozni jártunk ketten itt a környéken. Még egy puzzle is kirakásra került, hat napi szorgos munkával.
A kirakó utolsó darabja
Július harmadikán ismét ünnepeltünk, ezúttal a tizennegyedik házassági évfordulónkat. Moziba mentünk, és "A nagy nap" (The big wedding) című filmet néztük meg. Ismét élvezhettük az angol (időnként spanyol) nyelven beszélő filmet finn és svéd feliratokkal. Főleg a spanyol nyelvű részek jelentettek kihívást, ott kénytelen voltam a finn feliratot olvasni. Ezt a nyelvkavalkádot! Mozi után vacsora volt falucskánk afgán éttermében. ífinnországban viszonylag kevés olyan étterem van, mint Magyarországon, de ez egy közülük. Egyszer beszélgettünk a valódi afgán tulajdonosokkal, akik nagyon kedves emberek.
Holnap, kedden indulunk a nagy nyári utazásunkra. A tervek szerint reggel elrobogunk Helsinkibe, ahol a reggeli komppal áthajókázunk Tallinba, az észt fővárosba. Aztán gyors ütemben, s szinte megállás nélkül átszeljük mindhárom balti államot, s már Lengyelországban, Suwalkiban töltjük az első úti estét. Ez összesen majd kilencszáz kilométeres vezetést ígér, ami azért elég sok egy napra, különösen egy három órás kompozással megszakítva.
Szerdán átviharzunk Krakkóba, ami csak hétszáz kilométer, s megszállunk a Hotel Báthoryban. Ígéretes név nem? Állítólag van magyar személyzet is ilyen közel a néhai lengyel magyar határhoz. Csütörtökön megnézzük Krakkót. A tervek szerint a várat szeretnénk bejárni, ami állítólag nagyon szép. Sajnos esős időt jósolnak, de azért remélem, hogy láthatjuk majd a szép belvárost is. Végül egy levezető hatszáz kilométer után érünk pénteken Tárnokra, amennyiben sikerül Besztercebányán szlovák autópálya matricát szereznünk. És aztán következik három hét nyaralás a forró Magyarországon! 

2013. június 8., szombat

Elmaradt május

Magyar tábor 2013 tavasz
Idén elmaradt május. Na nem, nem az időjárás tréfált meg minket, sem pedig a naptár romlott el. Itt, a bloggeren maradt ki ez a szegény hónap. Az elmúlt hat nyolc hét igen feszített volt, és nem igazán jutott energiám bejegyzéseket írni. No, de ami késik, nem múlik, lássuk az elmúlt időszakunkat!
Mindenekelőtt véget ért a tél, és rövid tavaszt követően kitört a nyár! Általában így megyen ez itt Finnországban: április eleje még havat lát, május végén meg már fürdünk. A kettő között, május második hétvégéjén került megrendezésre az immáron hagyományosnak mondható tamperei magyar tábor, az Aitolahti-i paplakban. Idén a hagyományostól eltérően országos jellegű volt a tábor, és a szokottnál jóval többen, mintegy hatvanan-hetvenen voltunk. Tamperén kívül jöttek Poriból, Espooból is lelkes magyar családok, sőt, meglátogatott minket ösztöndíjasunk is, Berecz Katalin, Magyarországról.
Balettelőadás
A tábor még a szokottnál is jobban sikerült, szombaton három bográcsban is rotyogott a gulyás, de volt nemezelés, íjászat és karikásostor csattogtatás is. Én magam életemben először próbálkoztam az íjászattal, és bevallom, nagyon tetszett. Balázsnak is, csak neki nem igazán van megfelelő ereje az íj megfeszítéséhez, így kevés vessző jutott el tőle a céltábláig.
Már a tábor alatt is gyönyörű időnk volt, de azután tört ki végképp a tavasz. Kedvenc időszakom ez, amikor a fenyvesek friss haragoszöldje keveredik a zsenge levelű nyírfák világosával, s miden felé az erdők ebben a két színben pompáznak. Nálunk is volt kertrendezés, és sok virágültetés. 
Luca az ovis ünnepen
Kerti munkák
A tanév végével lezajlottak az ilyenkor szokásos programok is. Tavaszünnep az oviban, ahol a gyereknek cirkuszt játszottak, és még pónilovaglás is volt. Aztán a lányoknak a nagy tavaszi balettelőadás. Osztálykirándulások az iskolásoknak, s végül, a bizonyítványosztás. Szépen dolgoztak a gyerekek, Botondnak nagyon jól megy a földrajz, az angol, Balázsnak a matek és az angol, Virágnak is a matek. Nem mondom, hogy nincs mit javítaniuk, de összességében elégedettek lehetünk.
S ezzel végre, kitört idén is a nyári szünet! Kicsit előlegképpen az előző hétvégén már egy közös kirándulást rendeztünk Tamás és Ildikó családjával a közeli Vehoniemire, illetve a szigeteken található szélmalomhoz. 
Kirándulás a Vehoniemire Tamásékkal
A malomnál
Kedden megérkeztek Zsuzsi szülei, s ezzel megkezdődött a nyári rutin. Érdekes, hogy míg Közép-Európát esőzések és árvizek gyötrik, Skandináviában szokatlan hőhullám van. Ezt kihasználva mostanában szinte naponta leballagunk a közeli tavakhoz, és úszunk egy jót a strandon.
Ez egy ilyen nyár...
A nyár idén is izgalmasnak ígérkezik. Júniu közepén Zsuzsi szülei elviszik a gyerekcsapatot Magyarországra, s mi kettesben töltünk pár hetet Zsuzsival. Július közepén szeretnénk Tárnokra autózni, s közben útba ejteni és megnézni Krakkót. Július utolsó hétvégéje piros betűsen szerepel a naptárunkban. Zotyó öcsém nősül, s a nagy eseményre már az egész család izgatottan készül. A lányok tárgyalják, hogy milyen ruhában pompáznak majd, a fiúk meg gyakorolják a szépen evést. Reméljük, mindenki számára egy klassz élmény lesz ez a szép ünnep!

2013. április 14., vasárnap

Zuhanás a csőben


Van egy számítógépes játék, amiben egy kis emberkét kell irányítani Az emberke zuhan lefelé a csőben, és mindenféle álló és mozgó akadályokat kell kikerülni. A játék kezdetekor az ügy még viszonylag egyszerű, de ahogy telnek a másodpercek, úgy gyorsul a tempó, és élőbb vagy utóbb elég sok akadály jön szembe ahhoz, hogy a játékos elvétse az irányt, és a kis emberke felkenődjön valami akadályra, vagy a cső falára.
Nos, az utóbbi időben pontosan így érem magamat. Kezdődött mindez február elején, amikor is beneveztem a tanfolyamaimra. (Egyébként véget értek már, megjöttek a bizonyítványok is. Oxfordból, az "Effective online tutoring" kurzusról is, aminek nagyon örülök.) Akkor több héten keresztül sokat kellett későig éjszakázni, online video-előadásokon részt venni, prezentálni, beadandókat írogatni.
Ár és belvíz szemle a Benta partján
Azután március közepén beindult az előadásos fázis, amikor is a rendes kurzusaimmal párhuzamosan rendszeresen kellett új, rendkívüli előadásokat összeállítanom és megtartanom. Először a magyar héten tartottam egy ismeretterjesztő előadást a magyar molekuláris biológiáról, finn egyetemistáknak. Azután Espooban, az Aalto Egyetemen volt egy demonstrációs előadásom, ahol egy esetleges jövőbeli kurzusba illeszkedően kellett egy teljesen új előadást gyártanom "Computational Genomics" címmel.
Ezt követte magyarországi utunk, ami külön fejezetet érdemel. Még a télen kaptam egy  értesítést, hogy idén, Húsvét után kerül megrendezésre a Magyar Élettudományi Konferencia. Ez egy olyan esemény, amely a három legnagyobb magyar élettudományokkal foglalkozó társaság éves konferenciáját egyesíti, s így a legnagyobb ilyen témájú magyar fórummá vált a molekuláris tudományon dolgozók számára. Gondoltuk Zsuzsival, jó lenne ide eljönni, kicsit beszélni a régi kollégáknak, évfolyamtársaknak, tanárainknak az itt végzett munkánkról. Be is küldök hát jelentkezéseinket, és februárban jött a hír, hogy  mindkettőnk jelentkezését elfogadták előadás tartására a konferencián. Emellett nekem adódott a lehetőség hogy az ELTE-n, az alma materem falai között megtarthatom a filogenetika kurzusom egy rövidített változatát a most ott tanuló biológus hallgatóknak. Hosszas levelezés után sikerült a két eseményt összekombinálni.
Mácsonyás kép
Igen ám, de mindennek a logisztikája nem bizonyult triviálisnak. Mindkét szülő utazik, mi lesz a gyerek sereggel? Miután Húsvét is a képbe esett, úgy döntöttünk, hogy az egész társaság utazik. A felnőttek konferenciáznak meg kurzust tartanak, a gyerekek megy nagyszülőznek. S mind együtt közösen ünnepeljük Húsvétot.
Így is lett. Nagypénteken felkerekedtünk, s elrepültünk Budapestre. Nagyszombaton Zsuzsival és Botonddal ellátogattunk Zsuzsi szüleihez, s együtt mentünk a nagyszombati szertartásra, méghozzá Pasarétre! Sok régi emlék jött elő ezen hosszú éjszaka.
Húsvét napját Zsuzsi családjával töltöttük. Elmentünk étterembe, és Boti találkozhatott Bogival, és végre, jól kidumálhatták magukat, amúgy kiskamasz módra. Hétfőn locsolás volt, de csak egy helyre mentünk, Mariannékhoz Százhalombattára. Itt Boti és Balu gyakorolták a locsolás hagyományát, én és Zoli meg beszélgettünk Mariannal, akit nem láttam már vagy... jó sok éve.
Zsuzsival az Operett Színházban
Kedden este ellátogattunk Piliscsabára, a ferences közösségbe. Meséltünk nekik a finn élményeinkről, és visszajöttek a régi szép idők, amikor még  éjszakába nyúltak a közösségi alkalmak. Szerdán legyártottam az első filogenetika előadásomat, meg a prezentációmat a konferenciára. Este színházba mentünk Zsuzsival, Zolival és Dinával négyesben, a budapesti  kulturális lehetőségeket kihasználandó. Az Elisabeth című musicalt néztük meg. Nekem tetszett, remélem, a többieknek is. Csütörtökön megvolt az ELTE-s előadásom, majd délután Mártit látogattuk meg a Ferenciek terén.
Pénteken utaztunk le Siófokra, a konferenciára. Ez a nap hosszú idők legpechesebb napjaként vonult be emlékeinkbe, ugyanis aznap kétszer is sikerült lekésnünk a vonatot. Először tárnokon a fehérvári vicinálist. Miután az állomáson kellett volna a hidegben várni egy órát, hívtunk egy taxit, hogy vigyen le bennünket Székesfehérvárra. De miután a taxis nem tudott hitelkártyát elfogadni (igen, a jóléti Skandináviában elkényelmesedett  naiv külföldiek vagyunk), ezért meg kellett  állnunk egy bank-automatánál készpénzt fölvenni, és így sikerült még egyszer lekésni a csatlakozást. Ez esetben a vonatok percnyi pontossággal indultak, esélyt se adva nekünk... (Nem úgy, mint hazafelé, amikor Fehérvárról jó fél óra késéssel indult a vonatunk, előzékenyen maga elé engedve a következő sebesvonatot, ami szintén jó lett volna nekünk.)
Siófok, konferencia. Találkoztunk régi ismerősökkel, Krisztián barátunkkal, volt évfolyamtársakkal. Hallottunk érdekes előadásokat, sétáltunk a Balaton partján, ettünk jóféle reggeliket, s vacsorákat. Mindkettőnk előadása jól sikerült, talán meg is jegyezték páran, akiknek érdemes megjegyezniük. Talán nem, de az se baj. A lehetőség adott, mi elmondtuk a mondókánkat, akinek füle volt, s érdekelte, az hallotta.
Hétfőn Zsuzsi hősiesen visszautazott a négy csemetével, én meg bőszen készültem a keddi előadásomra, ismét az ELTE-n. Aznap is csúnya esős idő volt, mint majdnem végig az ottlétünk alatt. Kedden előadás, szerdán ismét készülődés, ezúttal a  csütörtöki gyakorlatra, az ELTE-s kurzust lezárandó. Este én is szárnyakra keltem, s elrepültem hazafelé.
Éjjel egy után értem haza, de szusszanni nem sok idő akadt, mert péntek reggel 9-kor már tartanom kellett a rendes filogenetika előadásomat a tamperei diákjaimnak. Bevallom, kissé másnapos voltam, és sokat kellett támaszkodnom az óravázlatomra.
Szombaton se lazult a tempó, felkelés és reggeli után autóba ültünk, s elszáguldottunk Helsikibe, ahol a Balassi Intézet a magyar költészet napja alkalmából szavalóversenyt szervezett a Finnországban élő magyar fiataloknak. A gyerekeink természetesen szavaltak, kivéve Lucát, aki a közönséget látva zavartan leviharzott a színpadról. Az esemény egyébként jól  sikerült, és a magam részéről nagyon értékelem, hogy vannak ilyen lehetőségek itt a szórványban is.
A szavalást amúgy egybekötöttük Wiener Zoliék meglátogatásával Espooban. Sajnos csak alig egy órácskát tudtunk beszélgetni állás ügyekről és a nagybetűs életről, de a szoros menetrendbe most csak ennyi fért bele. Este kilenc után tértünk meg kies kis lakunkba.
Ma vasárnap van, s tovább zuhanok lefelé a csőben. Most Oulu felé robogok a vonaton, ahol holnap egy prezentációt mutatok be munkaüggyel kapcsolatban. Sajnos készülni csak ma reggel tudtam, még a misére menés előtt. Érdekes dolog ez a vonattal. Miután nincs most közvetlen repülő járat Tampere és Oulu között, így csak helsinki átszállással lehetne repülni. De a járatok  között annyit kell az átszállásra várni, hogy pont annyi idő a közvetlen vonattal menni, mint átszállással repülni. Ráadásul Oulu reptere nagyon messze van a várostól (jó fél óra kocsival), így végül a vonat mellett döntöttem, ami Oulu szívébe visz be, pár percnyi sétára csak a hoteltól.
Holnap várhatólag hamar lemegy a prezentációm, s délután öt felé már vissza is érek Tamperébe, s hat felé haza. Nagyon remélem, hogy az lesz a cső vége, és a következő hetekben nem lesz ilyen sűrű a program, és rendesen tudok készülni a feladataimra, nem csak ilyen kutyafuttában. Szóval ezt remélem, de Zsuzsi már említett egy két extra eseményt, ami szivárog a következő hetek menetrendjébe.

2013. március 11., hétfő

Sok-sok síelés


Február utolsó hetében volt nálunk a síszünet. Sajnos az időjárás nem nagyon kedvezett a kinti sportoknak, mert napközben gyakran pluszba ment a higany, és a locspocs nem csábított a kint létre. Cserébe a múlt héten visszatért a tél. Hajnalonta mínusz húsz közelében, napközben felmegy mínusz hat-nyolcig is. Cserébe felhőtlen az ég, és szikrázó a napsütés. Ezt nevezem én kiváló téli sport időnek.
A Kirkkojärvi közepén
A hét végén engedtünk a csábításnak, és szombaton és vasárnap is kint voltunk a teljes csapattal a pályán. Kiváló nyomot raktak le. Zsuzsival és a gyerekekkel elsíeltünk a tóig (a Kirkkojärvi-ig), sőt, átsíeltünk a tavon is. (Boti ezúttal nem volt velünk, mert ő úszni ment.) A túloldalon egy jó hosszú, de nem túl meredek lejtő van, ideális a lesiklás gyakorlásához. Itt visszafordultunk, és kocogtunk hazafelé. Szombaton Zsuzsi előre ment a nagyokkal, én meg Lucival kettesben suhantunk hazafelé. Mire visszaértünk a tó innenső oldalára, már feljöttek a csillagok. Lecsatolás után megmutogattam Lucinak a jellegzetesebb csillagképeket, errefelé úgyis ritkán van ilyen jó csillagmegfigyelős idő. Épp a göncölszekeret néztük, amikor egy hullócsillag villant be a göncöl kellős közepébe. Mondanom se kell, ez bearanyozta Lucikánk egész hétvégéjét. Mindenkinek elújságolta, hogy hullócsillagot láttunk ketten, és ő persze kívánt is, de nem árulja ám el, hogy mit, mert csak úgy teljesül!
Vasárnap kicsit változott a felállás. Ezúttal Botond is velünk tartott, és amikor az előbb emlegetett emelkedőig értünk, akkor mondtam Zsuzsinak, hogy menjenek Botival ketten egy hosszított kört. Zsuzsi már régen szerette volna kipróbálni a túloldali pályákat, de hát a kicsikkel elég reménytelen odáig eljutni. Messze is van, nem is annyira kezdő a terep. Szóval mi ismét visszafordultunk, s hamar hazaértünk. Otthon gyorsan gyártottunk Virággal spenótos sajtos rakott palacsintát. Este megérkezett a társaság kifáradt másik fele is, és a palacsinta málnás tejturmixszal nagy sikert aratott.
Alighanem a hétfőmet kis izomlázzal kezdem, de nem bánom, a gyönyörű táj és a mozgás megér ennyi kényelmetlenséget.

2013. február 12., kedd

Határátkelők


Magyar munkavállalók külföldön. Megy mostanában a számháború, vajh sokan vannak e? A magyar médiát figyelve meglepődve tapasztalom, hogy az utóbbi időben egyre többen foglalkoznak azokkal a magyarokkal, akik külföldön próbálnak szerencsét próbálni. Megszólalt az ultramagyar ("fizessék vissza a diplomájuk árát"), a kormány ("három év múlva hazajönnek"), az ellenzék ("kitántorgott félmillió emberünk"). A dolog valamilyen szempontból tényleg fontos lehet, hiszen még Böjte Csaba testvér is írt a témában (Megmaradunk?!). Megjegyzem, talán egyedül az ő gondolatai foglalkoznak érdemben az okokkal, s nem csak a politikai PR szintjén.
Elhangzottegy szám is: fél millió. Azt ugyan nem tudjuk, hogy mi fél millió, de így is soknak hangzik. Mert ugye nem mindegy, hogy fél millió állampolgár feleségestül meg gyerekestül, vagy fél millió munkavállaló, vagy fél millió vállalkozó? Ideiglenesen külhonban állomásozó, vagy véglegesen kitelepedett? Egyáltalán ki telepedik ki véglegesen? Aki már öt éve kint van? És aki kint volt ötven évet, de nyugdíjasnak visszaköltözik? Vagy aki tértivevénnyel visszapostázta a személyiét? Vagy aki szimplán elhagyta?
Én ugyan bármelyik kategóriában szkeptikus vagyok ezzel a félmillióval kapcsolatban, szerintem a valóságban kábé fele ennyi magyar állampolgár dolgozik külföldön, persze sokuknál velük van a házastárs és a gyerekek is. De legtöbbjük, hivatalosan, vagy nem, csak ideiglenesen van kint, és pár év után, miután kifizette a lakáshitelét, hazamegy. Az is bejátszik a képben, hogy a nyugati határszélen nagy divat "átingázni" Ausztriába, ott keresni, és a fizetést hazahozni, Magyarországon elkölteni.
Azon is gondolkodtam, hogy vajon „baj e” az a félmillió? A félmilliónak szerintem nagy átlagban jó, hiszen különben miért lenne ott, ahol, nem igaz? Kérdés, baj e az országnak? Ahogy hallom, nem sok jó állás lézeng otthon betöltetlenül, úgyhogy nem hinném, hogy különösebben hiányzunk a munkaerőpiacról. Nem kell a "hiányzó szaktudást" túlmisztifikálni, ha tényleg hiányozna a szaktudás, akkor lennének jófizetéses állások, amik pedig szemmel láthatólag nincsenek. Érdekes eljátszani a gondolatkísérletet, hogy a félmillió meghallja a hívó szót, elkezdi hiányolni a túrórudit, és holnap hazaköltözik. Mit szólna vajon a munkaerőpiac? Lenne hirtelen plusz fél millió állás? Vagy, ha mind vállalkozónak mennének haza, lenne kereslet ennyi új vállalkozás termékére? Szkeptikus vagyok. Szóval szerintem nem túlzás levonni a konklúziót, mindenki jobban jár, ha a félmillió marad, ahol van, és külföldön dolgozik.
Az egyetlen, amit bajnak látok, az a félmillió gyerekeivel kapcsolatos. Mert gyanús, hogy a félmillió gyerekei külhonban járnak nem magyar nyelvű iskolába, ergo ők már nem igazán lesznek magyar identitásúak. (Félelmetes kimondani nem?) Amit, magunk között szólva, a mi esetünkben egyáltalán nem bánok. Hiszen mit veszítenek? A csikóst, a Puskást, a gulyást? A turániátkot és az örökös széthúzást? Tehát a félmillió gyerekei a jövőben már nem járulnak hozzá az eljövendő magyar generációkhoz, se a jövendő magyar nyugdíjkasszához. Emiatt biztosan aggódnak a megfelelő emberek a megfelelő pozíciókban. Lelkük rajta.
Szóval sok e az a fél millió? A nagyon okosok megstatisztikázták az EU-ba belépett volt szocialista országokat, és kiesett, hogy Magyarországról arányaiban egyáltalán nem nagyobb az elvándorlás, mint a többi országból. Sőt, valójában kevesebb, mint az átlag. Egyszóval ismét igaz az, hogy egy régiós folyamatot látunk, a trendek kisebb nagyobb mértékben azonosak Szlovákiában, Lengyelországban, Csehországban és Romániában is. És miért ne lenne ez így? Hasonló történelmi örökség, hasonló környezet, hasonló folyamatok. Emlékszem, amikor a népszavazás volt az EU csatlakozásról, akkor az egyik csapat ezzel kampányolt: „Nyithatok-e cukrászdát Bécsben? Igen!” Nos, most láthatjuk megvalósulni az ígéretet. Hiszen nyilvánvalóan akkor a az a szlogen sokaknak azt jelentette: „Vállalhatok e munkát a nagybetűs Nyugaton? Igen!”. Hát kedves, akkor az „Igen” mellett kampányolók (köztük a mai ellenzék vészharangot kongatói), most nem kell csodálkozni, hogy az emberek élnek a jogaikkal, amit kiharcoltatok nekik.
Azért az érdekesség kedvéért egy szűk körű, abszolút nem reprezentatív mintán, a saját rokonságom egy részén csak végigfutottam gondolatban. Vajon sokan vannak külföldön? Nézzük csak. Anyai nagymamámnak négy gyermeke van, ők mind Magyarországon élnek. Igaz, egyikük próbálkozott külföldön, de a bürokrácia hazahozta őket. A négy gyermeknek összesen tíz gyereke van, ők az unokák. Közülük öt él Magyarországon, egy Izraelben, három Ausztriában, egy Finnországban. Az unokák gyerekei, a dédunokák pont húszan vannak, és van már egy ükunoka is. Közülük tizenkét dédunoka és az ükunoka él külföldön, s csak nyolc gyermek Magyarországon. Innen nézve a kérdés valóban jelentős, és a trend is aggasztó. Ahogy a neten az egyik kommentelő megjegyezte, lassan annyian mentek el, hogy csinálhatnának egy másik Magyarországot. Politikusok nélkül.

2013. január 29., kedd

Tanfolyamok rogyásig


Elindult a 2013-as esztendő. Munka vonalon nincs különösebb újdonság, Zsuzsi csinálgatja a kísérleteit, én meg főleg a diákokkal foglalkozom, oktatok, konzultációt tartok. Miután a munkámban egyre nagyobb hangsúlyt kap az oktatás, ezért egyre inkább érzékelem a pedagógiai tanulmányok hiányát.
Ennek pótlására utánanéztem, hogy milyen lehetőségeim vannak kiegészítő kurzusokat végezni. Már tavaly nyáron adódott az első, amikor is itt, az egyetem szervezésében részt vehettem egy három napos tanfolyamon, aminek a témája "tanítás angolul multikulturális környezetben" volt. Ez ugyan csak három napos volt, de eléggé fellelkesített, így tovább nézelődtem a lehetőségek után.
Találtam is két internetes kurzust, az egyiket az Edinburgh-i Egyetemtől, a másikat pedig az Oxfordi Egyetemtől. A két kurzusban az a különbség, hogy míg az Edinburgh-i egy ingyenes, úgynevezett MOOC, addig az oxfordi fizetős, és hagyományosabb, előadásra, beadandóra, vizsgadolgozatra alapuló.
Ez a MOOC nagy fejlemény a felsőoktatásban, ami az utóbbi egy, két évben jelent meg. Jelentése valami ilyesmi: masszívan tömeges, online kurzus. A nemzetközi felsőoktatásban felismerték, hogy az egyetemek a hagyományos keretek között képtelenek kiszolgálni a tudásra jelentkező igényt. Ezért néhány vezető egyetem elkezdte bizonyos kurzusait elérhetővé tenni az interneten. Korábban az online kurzusoknak elég negatív híre volt a felsőoktatásban, elterjedt volt a nézet, hogy ezek csak "alibi" tanfolyamok, amit bárki meg tud csinálni másolással, a netről levadászott beadandókkal. Vagyis, hogy valódi tudást ezek nem adnak, az innen kapott papírokat senki sehova el nem fogadta.
Nagyjából két évvel ezelőtt fordult a helyzet, amikor is pár nagy egyetem, mint amilyen a Harvard és az MIT, összeálltak, és létrehoztak közös platformokat. Így jött létre pl. a Coursera, (de van még néhány más hasonló is), ahol ezek az egyetemek válogatott témákat elérhetővé tesznek bárki számára, ingyen. A jónép az egész világról ráharapott ezekre az anyagokra, hiszen így lehetősége van az embernek akár egy kis eldugott faluból adott téma legnagyobb előadóitól tanulni. Ezekre a kurzusokra bizony ezrek regisztrálnak be, a világ minden tájáról, és innen a név, masszívan tömeges. A tanfolyam szerkezete olyan, hogy körülbelül heti öt, hat óra munkát igényel hat héten át, s a végén egy záródolgozattal értékelik a megszerzett tudást.
Az általam innen kiválasztott kurzus címe "E-learning anddigital cultures" (kb. Elektronikus tanulás és digitális kultúra). Azt remélem tőle, hogy egy kicsit jobban átlátom a napjainkban zajló (mondhatni forrongó) internetes-digitális újdonságokat, és meglátom, hogy azokat hogyan lehet beépíteni az egyetemi programunkba.
A másik kurzusom Oxfordból teljesen más, a címe "EffectiveOnline Tutoring" (kb. Hatékony internetes oktatás). Miután ez hagyományosabb, tulajdonképpen arról van szó, hogy egy szokványos, előadás alapú kurzust kiraknak a netre. Az előadások ott érhetők el, a beadandókat ott kell leadni, a vizsgát ott kell letenni. A létszám korlátozott, ezúttal 24 fő. Ettől azt várom, hogy némi elméleti áttekintést kapok az online oktatáshoz és eszközökhöz, amiket amúgy már elég intenzíven használunk már most is a tamperei programunkban. Például ott van a Moodle és Adobe Connect, mindkettőt magam is használom azoknál a tárgyaknál, amiket én oktatok. Eleddig inkább csak intuitíve, remélhetőleg ezután majd szisztematikusabban és hatékonyabban.
Mindkét kurzusom hétfőn kezdődött, és szerintem nagyon jó, hogy a kettő ennyire eltérő szerkezetű. Így első kézből lesz összehasonlítási alapom arra nézve, hogy melyik hasznosabb, melyik alkalmazhatóbb a mi bioinformatika programunkban, itt Tamperében.
De további lehetőségeket is találtam pedagógiai továbbképzésemre. Az őszi szemeszterben a Tamperei Egyetem szervez egy programot, University Pedagogy (kb. Egyetemi pedagógia) címmel, angol nyelven. Ezt nagyon szeretném megcélozni, ez ugyanis már nem egyetlen kurzus, hanem egy egész kiegészítő képzés, ami összességében nagyon nagy segítséget nyújtana a továbblépésben.
Szóval ismét nem unatkozok. A munka ellett esténként a kurzusok anyagával foglalkozok, és továbbképzem magamat. Remélem, jótékony hatással lesz ez rám mindenféle szempontból. Például eszembe jut, milyen is volt a katedra másik oldalán lenni, mint "egyetemista".