2012. április 29., vasárnap

Ez már tényleg tavasz!

Most már visszavonhatatlanul, teljes szépségében beköszöntött nálunk is a tavasz! Hófoltok már csak itt ott, a kertben nyílnak a lila sáfrányok, az erdőben meg a májvirág. Autónkon a jeges útra való szöges gumit lecseréltük a nyárra valóval, Zsuzsi előszedte az udvari tárolóból a tavaszi és nyári cipőket. Szóval mi ez, ha nem az igazi tavasz?
Májvirág az erdőbe

Botond szerint a kint tartózkodásba belefér egy jó olvasás a kerti padon

Zsuzsi és Virág a cipőket rakodják

Luca a kerti sünit eteti fűvel

Sáfrány a kertben

2012. április 27., péntek

Mind elhagyjuk fiatalkori álmainkat?

Régóta foglalkoztat családunk története. Hiszem, s látom, hogy az érdeklődőnek sokat adhat, hogyha látja, a történelemó rákon megtanult nagy események hogyan csapódnak le saját felmenőinek s hozzátartozóinak életében. És ugye nem utolsó sorban, ha valakinek szilárd talajban vannak a gyökerei, maga is hatékonyabban tud hozzáállni az élet kihívásaival, hiszen sok helyzet ismétlődik generációról generációra, és bár a megoldások egyéniek, mégis jól látható, hogy egy egy döntés hogyan befolyásolja az életet.
Ilyen motivációkat követve évek óta kutatom a "családfánkat". Idéző jelbe teszem, hiszen számomra éppen nem a családfa maga a legérdekesebb, hanem az egyéni életutak s sorsok. Mint minden családba, így az Ortutayak között is vannak ismertebb figurák, akikről sokat tudunk, s van, akinek csak a nevét, vagy még azt se. (Érdekes kérdés, vajon rólam mit tudnak majd meg az érdeklődők kétszáz év múlva?)
Előfordul velem, hogy hosszasan elidőzök egy egy híresebb családtagról fennmaradt dokumentumoknál, s megpróbálom elképzelni, vajon milyen ember volt? Hogyan élt? Miket gondolt? Az ilyen kérdéseket leginkább az illető személyes naplójából lehetne megválaszolni, de ugye, nem mindenki ír naplót, azok közül kevés marad fönn, s még kevesebb jut el hozzám. Ezért tartom különös kegynek, hogy családunk legismertebb tagjának, a "miniszter" Ortutay Gyulának (mert van ám tucatnyi másik Gyula is a családunkban) naplója pár évre kiadásra került, s ebből nem csak a puszta életrajzi adatok olvashatóak ki, hanem a személyes gondolatok, motivációk is.
Amikor hosszasabban foglalkozok egy adott családtag életével, előfordul, hogy arról álmodok, hogy találkozom vele, s elbeszélgetünk. Vagy éppen, hogy személyes ismerőseivel találkozhatok, s kérdezgetem az illetőről, milyen ember volt? Ezek az álmok különösek, általában mély nyomot hagynak bennem, és utána napokig újult intenzitással foglalkoztat az illető életútja.
Mára virradólag a "miniszter" Gyulával álmodtam, beszélgettem vele. Korán ébredve volt egy kis időm, s levettem a polcról Naplóját, mégpedig az utolsó kötetet, amely életének utolsó néhány évéről szól. Lapozgattam benne, olvastam finn útjairól, hiszen Gyula magas rangú kultúrpolitikusként sokat járt Finnországban, előadásokat tartott a Helsinki Egyetemen, tiszteletbeli tagja volt a Finn Akadémiának, még finn szeretője is volt. Misztikus számomra ez az ember, nehezen tudom összeegyeztetni a róla kialakult képet. Elsősorban tudós volt, akit fiatal korában megérintett a néprajzi kutatásai során megismert parasztság sorsa, kilátástalansága. Ettől motiválva politizálni kezdett, s mivel a korabeli kommunista mozgalmak éppen az általa szeretett s becsült parasztság felemelését hirdették, beállt közéjük kommunistának. Szinte a nevetségességig anakronisztikus, de egész életvitele tagadta kommunistaságát. Ugye kisnemesi sarjadék, de apja kicsi gyerekkorában meghalt a háborúban, így nagy nélkülözések között nőtt föl, de kulturális szinten mégis tovább vitte arisztokrataságát. Mert kommunista kormánytagként igazi budai arisztokrata életet élt, s ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy a Rózsadombon lakott, hanem ahogy szellemi életet élt, döntéseit értékek mentén hozta meg. Pár éve beszélgettem egy ferences atyával, aki, amikor meghallotta, hogy Ortutay vagyok, elmesélte, hogy a legnagyobb kommunizmus idején is rendszeresen járt az Ortutay házba gyóntatni (a nemesi ága a családnak Római Katolikus), és bár Gyula sosem gyónt, rossz szava sem volt erre, és lehetővé tette saját házában a vallásos életet. (Nyilván saját egzisztenciáját is kockára téve.) Egy katolikus miniszter egy kommunista kormányban, aki az egyházi iskolák államosítását szervezte. Ki tud itt kiigazodni?
Naplója egy kis fényt gyújt ebben a káoszban. Ott leírja, hogy forró fejű ifjúként mennyire dühítette a Horthy rendszer igazságtalansága, s hogy hogyan tevezgették barátaikkal a "rendszer" igazságossabbá tételét. Nos, ki hibáztathatná ezért, melyik értelmiségi fiatal nem érzékeny a társadalmi igazságtalanságokra? Legtöbben így vagyunk, voltunk ezzel, mint ahogyan a legtöbbünket bedarált már a rendszer, vagy kinőttük a forrófejűséget. A magyar történelem furcsa fintora, hogy Gyula épp akkor és ott volt forrófejű fiatal, amikor aztán lehetőséget is kapott a fiatalkori ideák megvalósítására, s mint tudjuk, az első kormányok a háború után buldózerrel töröltek el mindent, ami a múltban volt, akár jót, akár rosszat, s láttak neki a szocializmus építésének.
A rombolás után jött a kijózanodás, aztán meg a kiábrándulás. Gyula naplójából világosan kiviláglik a csalódottság, hogy hiába adtak papíron lehetőséget a szegény sorsúaknak, nem emelkedett a színvonal. Hiába irtották ki tűzzel vassal az urambátyám világot, a hivatalban mégiscsak a korrupciózás, ügyeskedés megy. Hiába a szép eszmék, valahogy a megvalósításkor visszalopóznak a régi reflexek, és a naplopóknak még a személye is megmaradt, csak most már nem kegyelmes úrnak, hanem párttitkár elvtársnak kellett őket nevezni.
Szóval hiába a lehetőség, Gyulának is oda kellett hagynia a fiatalkori ideáljait, és belátnia, hogy elvbarátai vagy peremre kerültek, vagy elárulták a régi "eszmét", de a régi álmokból nem valósult meg szinte semmi, s ahogy azóta tudjuk, még ami megvalósult, azóta az is elveszett a rendszerváltásnak nevezett zűrzavarban. A keserűség és a kiábrándultság süt a Napló utolsó bejegyzéseiből, s ez nekem kicsit magyarázza Gyula ellentmondásosságát. Idealista volt egy olyan világban, ahol igaz volt a vád:
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
S az ország vezetőjét akkor már rég nem Horthynak, hanem Kádárnak hívták.

2012. április 23., hétfő

Ez már tavasz?

Reményeink szerint végre hozzánk is megérkezett a tavasz! No azért a hó még nem olvadt el teljesen, a játszóterünkön és a kertben akad még tíz centinyi, de a nappalok már hosszúak, a délutánok melegek, vagyis a képzeletbeli higanyszál majd minden nap tíz fok fölöttit mutat. Igaz, reggelente még rendszeresen fagy, és időnként meglátogat egy egy hózápor, de a napsütés már meleg, a bokrok alján már előbújt a gyöngyike, egyszóval tavasz, tavasz, tavasz!
Természetesen előkerültek a biciklik, és természetesen kiderült, hogy a gyerekek kinőtték a tavalyit, még a sisak készlet is frissítésre szorul. A hét végén sokat voltunk kint, a gyerekek tekertek, Zsuzsival sétáltunk. Csak Boti nem szeret biciklizni, ki tudja miért?
Vasárnap este különleges lehetőség adódott. Ellátogatott Tamperébe egy erdélyi népzenekar, és táncházat tartott nekünk a tamperei Finn-Magyar Bráti Társaság és a helsinki Bóbita szervezésében. Volt népzenei koncert, és táncház kicsiknek, nagyoknak. A mieink is lelkesen ropták, és a végére jól elfáradva értünk haza.
Lassan kezd beindulni az iskolaév végi hajrá. Sűrűsödnek a programok, és az ember csak kapkodja a fejét, hogy már megint mit felejtettünk el? A mai napon Turkuba utazok, hogy levizsgáztassam azokat a hallgatókat, akik a Turkui Egyetemről vették föl az evolúció kurzusomat. Ezt a bejegyzést a vonaton írom, mert szerencsére az InterCity járatokon van internet. Ez a kis kétszáz kilométeres kiruccanás sajnos azt jelenti, hogy csak későn érek haza, ezért jócskán borul a megszokott napirend.
A hét további része se lesz egyszerűbb, kedden nekem reggel oktatói értekezlet lesz, Balázsnak eg délután fogszabályozás. Szerdánn interjúztatni jönnek hozzám az intézeti stratégiai tervekkel kapcsolatban. Ez nagyon jól hangzik, csak nem tudom pontosan, hogy mit takar, és így kissé nehéz felkészülni.
A hét végén Wiener Zoli és családja ígérkezett hozzánk, reméljük, ezúttal se betegség, se egyéb váratlan esemény nem húzza kersztül a terveket, és ezúttal sikerül a hónapok óta tervezett találkozó.
Alakulnak a nyaralási terveink is. Először Zsuzsi szülei jönnek néhány hétre. Ezután a gyerekek várhatóan egy hónapot lesznek Magyarországon a nagyszülőkkel, utána pedig beindul nálunk a vendégeskedés. Jönnek Zsuzsi öccséék, majd a nővére és Boglárka, az unokatesó. Már hosszú ideje tervezgetik a gyerekek és a felnőttek ezt a látogatást, és végre sikerült megszerveznünk! A mieink már jobbnál jobb programokat terveznek, hogy miket fogunk csinálni, amikor majd itt lesz a Bogi. Lesz strand, kirándulás, meg vidámpark. Reméljük, az időjárás is kegyes lesz hozzánk. Ezután az én szüleim jönnek, és ezzel hamarosan vége is lesz a nyári szünetnek.

Ezek hát a tervek, de mint tapasztalatból jól tudjuk, a végleges menetrendet nálunk csak az események elmúltával lehet összeállítani. De jól is van ez így, hiszen kell egy kis kaland az életbe, pláne, amikor ilyen szép tavasz van odakint!





Képes beszámoló

2012. április 18., szerda

Tanulni, tanulni, tanulni!

Sok kritika éri manapság a magyar oktatási rendszert. Sok szülő, vagy nemrégen végzett diák elmondja, hogy a magyar oktatás (és itt többnyire a gimnáziumi vagy egyetemi oktatásról van szó) mennyire elmélet orientált, és nem ad teret a gyakorlatiasabb tudásnak. Bezzeg Nyugaton! A magyar diák simán leérettségizhet anélkül, hogy tisztában lenne egy akármilyen hitelszerződésen szereplő legelemibb fogalmak jelentésével, mint kamatperiódus, teljes hiteldíj mutató, miegymás. De ugye a Toldi előhangot betéve kell tudni, meg az Odüsszeia nyitó sorait. Minek? Visszhangzik a kérdés felháborodottan. Minek????
Bevallom, több szempontból nem tetszik nekem ez az érvelés, és véleményem szerint a népharag ismét fals céltáblát talált, s még véletlenül sem azért és azon verik el a port, akin kellene. Lássuk, én hogyan látom. A magyar oktatás alfája és omegája a gimnázium, volt, van, és lesz. Az a gimnázium, amit a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján teremtettek meg népünk szellemi elitjének a legnagyobbjai (Eötvös József és Kármán Mór). Az a gimnázium, ami a maga korában a világ legjobbja volt, amit bizony lemásolt sok külföldi nemzet, s ami a jól ismert világhírességeket adta országnak, világnak (Kármán Tódort, Teller Edét, Neumann Jánost, vagy éppen Ignotus Hugót). 
Milyen volt ez a gimnázium? Nyolc osztályos, korának legfrissebb (reál és humán) tudását oktató, és privát. Szigorúan privát. Egyházi vagy világi fenntartású, a szegényebb diákoknak néha ösztöndíjat adó, de mégis, csak egy kiválasztott rétegnek elérhető, aki vagy a pénzével megvásárolhatta, vagy a tehetségével kiérdemelte a privilégiumot, hogy a szellemi elit tagja lehessen. Igen, debreceni, fasori, mintás (azaz trefortos) diáknak lenni kiválasztottság volt. S aki leérettségizett, annak bizony biztos megélhetése volt élete végéig. Mindezekért bekerülni egy gimnáziumba nagyon kívánatosnak tetszett a nép egyszerű fiai előtt, hiszen ki ne szeretne inkább falubíró vagy jegyző lenni, mint egész nap kapálni kint a földön. 
Aztán a második világháború után érkező vörös hadsereg hiénái a régi rendszernek ezt, a történetesen igen jól működő darabkáját is szocializálták, a „jót átmenteni” szólamával éppcsak a lényegétől fosztották meg. Először is az első négy évet áttették az általános iskolába, és mindenki számára kötelezővé lett. A második négy évbe meg megpróbálták bezsúfolni az eredeti tananyagot, elhagyva a kispolgári sallangot, mint például a kísérletezést a fizika és kémia oktatásból. És a szocializmus vas ökle kiirtotta, elüldözte a profi tanári kar döntő többségét, hiszen ők ugye kispolgárok, papok, szerzetesek voltak. Az egyházak (és nem csak a katolikus, hanem a maga módján az összes) megpróbáltak ellenállni, de végül, mint tudjuk, az összes egyházi, de egyéb magán fenntartású gimnáziumot is államosították, s győzött a szocializmus, a ami addig a szellemi elit kiképzésének műhelye volt, az ötvenes évek közepére a művelt néptömegek futószalagos előállításának eszközévé vált. 
Ezzel megindult a hanyatlás. Érdekes módon minisztériumi szinten már az ötvenes évek végén téma volt, hogy a frissen kiképzett tanerő nem tudja hozni a korábbi színvonalat (hogyisne, hiszen módszeresen kirekesztették a tanárok közül az értelmiségi családokból származóakat, pont, akinek családi hagyományaik voltak a magas színvonalú oktatás kapcsán). Szóval a minisztériumi gárda tisztában volt a folyamatokkal (A MEK-en található a témában több érdekes írás), de ugye, a minőség semmilyen aspektusból nem vethető a szocialista rendszer szemére, ott bizony a mennyiség számított, a három vagy ötéves terv. „Sztahanovista tanár kollektívánk ebben az évben a vállalt létszámnál húsz százalékkal több munkás paraszt ifjúnak adott érettségit a kezébe.” Oktatáspolitikusaink pontosan tisztában vannak vele, hogy az államosítás óta az oktatás színvonala csökken. Immár hatvan éve. Még szerencse, hogy magasról indult. 
A másik nagyon szomorú következménye a tanári hagyományok erőszakos elvágásának az volt, hogy maga a tananyag befagyott a harmincas évek végén. Szerencsésebb országokban a tananyag kis késéssel követi a tudomány és a világ fejlődését. Ezzel szemben Magyarországon a harmincas évek tananyaga, mint kánon szerepel, és vagy nem voltak elég tehetséges oktatásszervezők, akik meglátták volna ezt a hiányt, vagy a szocialista erkölcs (értsd: nehogy már ez mondja meg nekem, mi a a jó) nem engedte a változást. Nézzük csak meg a hatást: az irodalom tananyag Ady Endréig és József Attiláig tart. A háború után mintha megállt volna a magyar (és a nemzetközi) irodalmi élet, hacsak a tanár önszorgalomból el nem ejt néhány szót, mi történt az utóbbi kétharmad évszázadban. Vagy vegyük a fizikát. Kvantumfizika? Relativitáselmélet? Könyörgöm, nyolcvan, kilencven éves sztori, de a gimnáziumban még mindig a gáztörvények meg a newtoni világkép dominál. Tiszta tizenkilencedik század. Biológia: túl vagyunk a molekuláris biológia forradalmán, de valahogy a tananyagban csak mint mellékletként szerepelnek ezek az eredmények, a törzsanyagot egy az egyben megtalálhatjuk egy száz éves gimnáziumi tankönyvben. 
Csoda hát, ha az innen kikerülő fiatal kicsit elcsodálkozik, ha a külföldi barátja kissé naprakészebb ismeretekkel rendelkezik és jobban eligazodik a világban? Amikor hallom, olvasom a bevezetőben említett kritikákat, akkor ezt szeretném elmagyarázni a felháborodott diáknak, szülőnek. Kérem szépen, a mai gimnázium a harmincas évek elit tananyagának kiherélt változatát adja minden érettségizőnek. A klasszikusok idézése a maga idejében igen fontos kellék volt, hogy egy fiatal beilleszkedjen egy elit társaságba, akár társadalmi, akár szellemi elitről beszélünk. De egy patkolókovács tanoncnak akkor is éppúgy fölösleges volt, mint ma egy kozmetikusnak vagy titkárnőnek. Aki ma azt állítja, hogy a nagybetűs Nyugaton mennyivel gyakorlatiasabb a képzés mint a magyar gimnáziumban, az almát a körtével hasonlít össze. Egy nagyon régi összeaszott körtét egy nagyon friss almával. 
Hogy mi lenne a magyar közoktatás számára a megoldás, azt nem tudom, nem az én feladatom eldönteni, merre akar a magyar gimnázium tovább fejlődni, s mikor akar leválni róla a többi iskolatípus. Azért remélem, hogy a magyar gimnáziumok képesek lesznek változni, és az eredeti szellemiséghez visszatérni, de tananyagukat modernizálva és megújítva. Azt is remélem, hogy ismét lesznek gimnáziumok, ahol a jól megválogatott diákokat tudományukat aktívan művelő tudósok fogják okítani. Azt gondolom, hogy ha a magyar gimnázium ismét a magyar szellemi elit képzésének helye lesz, akkor van remény, mert az onnan kikerülő fiatalok képesek lesznek gatyába rázni összekuszálódott országunkat. Csak azt sajnálom, hogy még ha így is lesz, addig még egy pár generációnak föl kell majd nőnie, s nekünk bizony, nincs már időnk ezt kivárni.

2012. április 11., szerda

Húsvét

Ákom bákom berkenye, 
szagos Húsvét reggele. 
Öntözöm a virágot, 
viszem már a kalácsot! 
Ismét eljött hát Húsvét, a feltámadás ünnepe. Idén a nagyböjt igazán "böjtösre" sikerült abban az értelemben, hogy hosszú volt, és az idő előrehaladtával egyre nyomasztóbb. A professzori pályázataimat egyre negatívabb színben láttam, és felmerült, hogy akkor hogyan is tovább? Csak az adott némi tartást, hogy Húsvétnak meg kell hozni a változást is. 
Az ünnep nagy hideggel és havazással köszöntött be. (Nem, nem Karácsonyról írok).A Szent Három Nap szertartásain sikerült részt vennünk, hosszú évek óta először. Ebből is látszik, hogy nőnek a gyerekek. (No jó, többségére Nagypénteken és Nagyszombaton csak Zsuzsi ment egypár gyerekkel, de már ez is valami.) Húsvét vasárnapján délután vendégünk érkezett, Mária jött a szomszédból, aki egyedül töltötte az ünnepeket. 
Idén kimaradt a verstanulás-tojásfestés-locsolás, és ezt meglehetősen röstellem, mert amúgy fontosnak tartom a hagyományok ápolását. Persze ez sok energiába kerül, de idén úgy láttam, hogy a többieknek a családban ez egyáltalán nem fontos, én meg kifogytam a lelkierőből hogy folyton mindenkit nógatni kell, mert magától nem tanulják a verset, nem festik a tojást, nem készülődnek. Az volt az érzésem, hogy ezeket a szokásokat csak én erőltetem rá a családra, és idén erre nem maradt energiám. 
Ehelyett Móniék jöttek hétfőn délután, és teáztunk meg társasjátékoztunk. Az idő így is eltelt, este meg filmet néztünk, hogy kellemesen zárjuk a négynapos hétvégét. Most elindul az utolsó nekibuzdulás a nyári szünet előtt, és engem egyre inkább izgat, hogy pontosan hogyan is folytatjuk életünket. Zsuzsinak már körvonalazódik egy szerződés ebben a csoportjában, a nagy kérdés ezúttal én vagyok.