Mind elhagyjuk fiatalkori álmainkat?

Régóta foglalkoztat családunk története. Hiszem, s látom, hogy az érdeklődőnek sokat adhat, hogyha látja, a történelemó rákon megtanult nagy események hogyan csapódnak le saját felmenőinek s hozzátartozóinak életében. És ugye nem utolsó sorban, ha valakinek szilárd talajban vannak a gyökerei, maga is hatékonyabban tud hozzáállni az élet kihívásaival, hiszen sok helyzet ismétlődik generációról generációra, és bár a megoldások egyéniek, mégis jól látható, hogy egy egy döntés hogyan befolyásolja az életet.

Ilyen motivációkat követve évek óta kutatom a "családfánkat". Idéző jelbe teszem, hiszen számomra éppen nem a családfa maga a legérdekesebb, hanem az egyéni életutak s sorsok. Mint minden családba, így az Ortutayak között is vannak ismertebb figurák, akikről sokat tudunk, s van, akinek csak a nevét, vagy még azt se. (Érdekes kérdés, vajon rólam mit tudnak majd meg az érdeklődők kétszáz év múlva?)

Előfordul velem, hogy hosszasan elidőzök egy egy híresebb családtagról fennmaradt dokumentumoknál, s megpróbálom elképzelni, vajon milyen ember volt? Hogyan élt? Miket gondolt? Az ilyen kérdéseket leginkább az illető személyes naplójából lehetne megválaszolni, de ugye, nem mindenki ír naplót, azok közül kevés marad fönn, s még kevesebb jut el hozzám. Ezért tartom különös kegynek, hogy családunk legismertebb tagjának, a "miniszter" Ortutay Gyulának (mert van ám tucatnyi másik Gyula is a családunkban) naplója pár évre kiadásra került, s ebből nem csak a puszta életrajzi adatok olvashatóak ki, hanem a személyes gondolatok, motivációk is.

Amikor hosszasabban foglalkozok egy adott családtag életével, előfordul, hogy arról álmodok, hogy találkozom vele, s elbeszélgetünk. Vagy éppen, hogy személyes ismerőseivel találkozhatok, s kérdezgetem az illetőről, milyen ember volt? Ezek az álmok különösek, általában mély nyomot hagynak bennem, és utána napokig újult intenzitással foglalkoztat az illető életútja.

Mára virradólag a "miniszter" Gyulával álmodtam, beszélgettem vele. Korán ébredve volt egy kis időm, s levettem a polcról Naplóját, mégpedig az utolsó kötetet, amely életének utolsó néhány évéről szól. Lapozgattam benne, olvastam finn útjairól, hiszen Gyula magas rangú kultúrpolitikusként sokat járt Finnországban, előadásokat tartott a Helsinki Egyetemen, tiszteletbeli tagja volt a Finn Akadémiának, még finn szeretője is volt. Misztikus számomra ez az ember, nehezen tudom összeegyeztetni a róla kialakult képet. Elsősorban tudós volt, akit fiatal korában megérintett a néprajzi kutatásai során megismert parasztság sorsa, kilátástalansága. Ettől motiválva politizálni kezdett, s mivel a korabeli kommunista mozgalmak éppen az általa szeretett s becsült parasztság felemelését hirdették, beállt közéjük kommunistának. Szinte a nevetségességig anakronisztikus, de egész életvitele tagadta kommunistaságát. Ugye kisnemesi sarjadék, de apja kicsi gyerekkorában meghalt a háborúban, így nagy nélkülözések között nőtt föl, de kulturális szinten mégis tovább vitte arisztokrataságát. Mert kommunista kormánytagként igazi budai arisztokrata életet élt, s ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy a Rózsadombon lakott, hanem ahogy szellemi életet élt, döntéseit értékek mentén hozta meg. Pár éve beszélgettem egy ferences atyával, aki, amikor meghallotta, hogy Ortutay vagyok, elmesélte, hogy a legnagyobb kommunizmus idején is rendszeresen járt az Ortutay házba gyóntatni (a nemesi ága a családnak Római Katolikus), és bár Gyula sosem gyónt, rossz szava sem volt erre, és lehetővé tette saját házában a vallásos életet. (Nyilván saját egzisztenciáját is kockára téve.) Egy katolikus miniszter egy kommunista kormányban, aki az egyházi iskolák államosítását szervezte. Ki tud itt kiigazodni?

Naplója egy kis fényt gyújt ebben a káoszban. Ott leírja, hogy forró fejű ifjúként mennyire dühítette a Horthy rendszer igazságtalansága, s hogy hogyan tevezgették barátaikkal a "rendszer" igazságossabbá tételét. Nos, ki hibáztathatná ezért, melyik értelmiségi fiatal nem érzékeny a társadalmi igazságtalanságokra? Legtöbben így vagyunk, voltunk ezzel, mint ahogyan a legtöbbünket bedarált már a rendszer, vagy kinőttük a forrófejűséget. A magyar történelem furcsa fintora, hogy Gyula épp akkor és ott volt forrófejű fiatal, amikor aztán lehetőséget is kapott a fiatalkori ideák megvalósítására, s mint tudjuk, az első kormányok a háború után buldózerrel töröltek el mindent, ami a múltban volt, akár jót, akár rosszat, s láttak neki a szocializmus építésének.

A rombolás után jött a kijózanodás, aztán meg a kiábrándulás. Gyula naplójából világosan kiviláglik a csalódottság, hogy hiába adtak papíron lehetőséget a szegény sorsúaknak, nem emelkedett a színvonal. Hiába irtották ki tűzzel vassal az urambátyám világot, a hivatalban mégiscsak a korrupciózás, ügyeskedés megy. Hiába a szép eszmék, valahogy a megvalósításkor visszalopóznak a régi reflexek, és a naplopóknak még a személye is megmaradt, csak most már nem kegyelmes úrnak, hanem párttitkár elvtársnak kellett őket nevezni.

Szóval hiába a lehetőség, Gyulának is oda kellett hagynia a fiatalkori ideáljait, és belátnia, hogy elvbarátai vagy peremre kerültek, vagy elárulták a régi "eszmét", de a régi álmokból nem valósult meg szinte semmi, s ahogy azóta tudjuk, még ami megvalósult, azóta az is elveszett a rendszerváltásnak nevezett zűrzavarban. A keserűség és a kiábrándultság süt a Napló utolsó bejegyzéseiből, s ez nekem kicsit magyarázza Gyula ellentmondásosságát. Idealista volt egy olyan világban, ahol igaz volt a vád:

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok

előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

S az ország vezetőjét akkor már rég nem Horthynak, hanem Kádárnak hívták.