Tanulni, tanulni, tanulni!

Sok kritika éri manapság a magyar oktatási rendszert. Sok szülő, vagy nemrégen végzett diák elmondja, hogy a magyar oktatás (és itt többnyire a gimnáziumi vagy egyetemi oktatásról van szó) mennyire elmélet orientált, és nem ad teret a gyakorlatiasabb tudásnak. Bezzeg Nyugaton! A magyar diák simán leérettségizhet anélkül, hogy tisztában lenne egy akármilyen hitelszerződésen szereplő legelemibb fogalmak jelentésével, mint kamatperiódus, teljes hiteldíj mutató, miegymás. De ugye a Toldi előhangot betéve kell tudni, meg az Odüsszeia nyitó sorait. Minek? Visszhangzik a kérdés felháborodottan. Minek????

Bevallom, több szempontból nem tetszik nekem ez az érvelés, és véleményem szerint a népharag ismét fals céltáblát talált, s még véletlenül sem azért és azon verik el a port, akin kellene. Lássuk, én hogyan látom. A magyar oktatás alfája és omegája a gimnázium, volt, van, és lesz. Az a gimnázium, amit a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján teremtettek meg népünk szellemi elitjének a legnagyobbjai (Eötvös József és Kármán Mór). Az a gimnázium, ami a maga korában a világ legjobbja volt, amit bizony lemásolt sok külföldi nemzet, s ami a jól ismert világhírességeket adta országnak, világnak (Kármán Tódort, Teller Edét, Neumann Jánost, vagy éppen Ignotus Hugót). 

Milyen volt ez a gimnázium? Nyolc osztályos, korának legfrissebb (reál és humán) tudását oktató, és privát. Szigorúan privát. Egyházi vagy világi fenntartású, a szegényebb diákoknak néha ösztöndíjat adó, de mégis, csak egy kiválasztott rétegnek elérhető, aki vagy a pénzével megvásárolhatta, vagy a tehetségével kiérdemelte a privilégiumot, hogy a szellemi elit tagja lehessen. Igen, debreceni, fasori, mintás (azaz trefortos) diáknak lenni kiválasztottság volt. S aki leérettségizett, annak bizony biztos megélhetése volt élete végéig. Mindezekért bekerülni egy gimnáziumba nagyon kívánatosnak tetszett a nép egyszerű fiai előtt, hiszen ki ne szeretne inkább falubíró vagy jegyző lenni, mint egész nap kapálni kint a földön. 

Aztán a második világháború után érkező vörös hadsereg hiénái a régi rendszernek ezt, a történetesen igen jól működő darabkáját is szocializálták, a „jót átmenteni” szólamával éppcsak a lényegétől fosztották meg. Először is az első négy évet áttették az általános iskolába, és mindenki számára kötelezővé lett. A második négy évbe meg megpróbálták bezsúfolni az eredeti tananyagot, elhagyva a kispolgári sallangot, mint például a kísérletezést a fizika és kémia oktatásból. És a szocializmus vas ökle kiirtotta, elüldözte a profi tanári kar döntő többségét, hiszen ők ugye kispolgárok, papok, szerzetesek voltak. Az egyházak (és nem csak a katolikus, hanem a maga módján az összes) megpróbáltak ellenállni, de végül, mint tudjuk, az összes egyházi, de egyéb magán fenntartású gimnáziumot is államosították, s győzött a szocializmus, a ami addig a szellemi elit kiképzésének műhelye volt, az ötvenes évek közepére a művelt néptömegek futószalagos előállításának eszközévé vált. 

Ezzel megindult a hanyatlás. Érdekes módon minisztériumi szinten már az ötvenes évek végén téma volt, hogy a frissen kiképzett tanerő nem tudja hozni a korábbi színvonalat (hogyisne, hiszen módszeresen kirekesztették a tanárok közül az értelmiségi családokból származóakat, pont, akinek családi hagyományaik voltak a magas színvonalú oktatás kapcsán). Szóval a minisztériumi gárda tisztában volt a folyamatokkal (A MEK-en található a témában több érdekes írás), de ugye, a minőség semmilyen aspektusból nem vethető a szocialista rendszer szemére, ott bizony a mennyiség számított, a három vagy ötéves terv. „Sztahanovista tanár kollektívánk ebben az évben a vállalt létszámnál húsz százalékkal több munkás paraszt ifjúnak adott érettségit a kezébe.” Oktatáspolitikusaink pontosan tisztában vannak vele, hogy az államosítás óta az oktatás színvonala csökken. Immár hatvan éve. Még szerencse, hogy magasról indult. 

A másik nagyon szomorú következménye a tanári hagyományok erőszakos elvágásának az volt, hogy maga a tananyag befagyott a harmincas évek végén. Szerencsésebb országokban a tananyag kis késéssel követi a tudomány és a világ fejlődését. Ezzel szemben Magyarországon a harmincas évek tananyaga, mint kánon szerepel, és vagy nem voltak elég tehetséges oktatásszervezők, akik meglátták volna ezt a hiányt, vagy a szocialista erkölcs (értsd: nehogy már ez mondja meg nekem, mi a a jó) nem engedte a változást. Nézzük csak meg a hatást: az irodalom tananyag Ady Endréig és József Attiláig tart. A háború után mintha megállt volna a magyar (és a nemzetközi) irodalmi élet, hacsak a tanár önszorgalomból el nem ejt néhány szót, mi történt az utóbbi kétharmad évszázadban. Vagy vegyük a fizikát. Kvantumfizika? Relativitáselmélet? Könyörgöm, nyolcvan, kilencven éves sztori, de a gimnáziumban még mindig a gáztörvények meg a newtoni világkép dominál. Tiszta tizenkilencedik század. Biológia: túl vagyunk a molekuláris biológia forradalmán, de valahogy a tananyagban csak mint mellékletként szerepelnek ezek az eredmények, a törzsanyagot egy az egyben megtalálhatjuk egy száz éves gimnáziumi tankönyvben. 

Csoda hát, ha az innen kikerülő fiatal kicsit elcsodálkozik, ha a külföldi barátja kissé naprakészebb ismeretekkel rendelkezik és jobban eligazodik a világban? Amikor hallom, olvasom a bevezetőben említett kritikákat, akkor ezt szeretném elmagyarázni a felháborodott diáknak, szülőnek. Kérem szépen, a mai gimnázium a harmincas évek elit tananyagának kiherélt változatát adja minden érettségizőnek. A klasszikusok idézése a maga idejében igen fontos kellék volt, hogy egy fiatal beilleszkedjen egy elit társaságba, akár társadalmi, akár szellemi elitről beszélünk. De egy patkolókovács tanoncnak akkor is éppúgy fölösleges volt, mint ma egy kozmetikusnak vagy titkárnőnek. Aki ma azt állítja, hogy a nagybetűs Nyugaton mennyivel gyakorlatiasabb a képzés mint a magyar gimnáziumban, az almát a körtével hasonlít össze. Egy nagyon régi összeaszott körtét egy nagyon friss almával. 

Hogy mi lenne a magyar közoktatás számára a megoldás, azt nem tudom, nem az én feladatom eldönteni, merre akar a magyar gimnázium tovább fejlődni, s mikor akar leválni róla a többi iskolatípus. Azért remélem, hogy a magyar gimnáziumok képesek lesznek változni, és az eredeti szellemiséghez visszatérni, de tananyagukat modernizálva és megújítva. Azt is remélem, hogy ismét lesznek gimnáziumok, ahol a jól megválogatott diákokat tudományukat aktívan művelő tudósok fogják okítani. Azt gondolom, hogy ha a magyar gimnázium ismét a magyar szellemi elit képzésének helye lesz, akkor van remény, mert az onnan kikerülő fiatalok képesek lesznek gatyába rázni összekuszálódott országunkat. Csak azt sajnálom, hogy még ha így is lesz, addig még egy pár generációnak föl kell majd nőnie, s nekünk bizony, nincs már időnk ezt kivárni.