2012. augusztus 17., péntek

Megvalósul egy régi álom


Még kicsi voltam, talán általános iskolás, amikor olyat játszottunk, hogy fölcsaptuk a világatlaszt, és ráböktünk egy helyre, aztán megpróbáltunk minél többet megtudni az így kisorsolt országról, városról. Ugye akkoriban még nem volt se internet, se Wikipédia, szóval kissé nehezebb volt a dolog, mint manapság, de azért megoldottuk.
Kompozunk
Egy ilyen játék során valamelyikünk Åland szigetére bökött. Sok minden nem derült ki erről a helyről, mert még a lexikonjaink sem voltak túlinformálva a világnak ezen csücskéről. Aztán később a tévében volt egy ismeretterjesztő film ezekről a szigetekről, és Anyukám beleszeretett a tájba, a vidékbe, vagy nem is tudom, de tény, hogy azután kezdte el mondogatni, hogy ő oda szeretne eljutni egyszer az életben.
A nyaralófalu
Idén tavasszal tervezgettük a nyári programot, gyerekek Magyarországra egy hónapot, azután Zsuzsi öccséék nálunk, azután Zsuzsi nővére és Bogi unokatesó nálunk, azután az én szüleim jönnek. És arról is beszéltünk, hogy kellene egy nagy közös családi nyaralás is, hogy ne legyünk végig a gyerekektől külön. Akkor merült föl, hogy itt a remek alkalom, hogy elvigyük Anyukámat és Aput Ålandra. Nosza, szerveztünk, néztük a lehetőségeket, kompokat, szállást.
Tengerparti házikónk
Åland ugyan hivatalosan Finnország része, de az autonómiájuk olyan széles körű, hogy teljesen önállóként viselkednek, illetve időnként úgy tesznek, mintha Svédországhoz tartoznának. Történelmi okai vannak ennek. Amikor Svédország 1809 környékén elvesztette a svéd-orosz háborút, akkor Oroszország Finnországgal együtt vitte az Åland szigeteket is. Angol-francia nyomásra ugyan később demilitarizálnia kellett a területet, s azóta is hadsereg mentes övezet az egész, amire a helyiek nagyon büszkék, méltán. A népek erre teljesen svédek, hiszen Stockholm szinte látó távolságban van, jóval közelebb, mint a finn partok. 1920-ban Leninék a NOSZF és a fehér intervenció hevében függetlenséget adtak a svédektől száz évvel korábban elnyert területeknek, azaz a három balti országnak és Finnországnak. A finnek felé volt egy feltétel, miszerint Åland nem kerülhet vissza Svédországhoz. Így aztán maradt az autonómia, svéd hivatalos nyelvvel, saját parlamenttel és adórendszerrel. Szinte csak a külügy közös Finnországgal, még a posta is önálló, és az itt kibocsájtott bélyegek nagy ritkaságnak számítanak. Kéne egy ilyen Székelyföldnek is.
Szóval találtunk szállást egy tengerparti nyaralófaluban, ahol egy jó nagy faházat sikerült lefoglalni. Az eljutás már egy kicsit körülményesebb volt, mivel autónk hét személyes, de a szüleimmel együtt nyolcan utaztunk. Ezért nekiláttam áttúrni az internetet, és sikerült egy autót bérelni a kérdéses időszakra.
Kilátás a házunk erkélyéről
Hogyan megy az egyszeri ember a partról a szigetre, ha autója is van? Komppal! Számos és számtalan komp közlekedik a szigetekre, kicsi, nagy, még nagyobb. Végül a Silja Lines nagy kompjai mellett döntöttünk, melyek a Helsinki-Turku-Åland-Stockholm útvonalon közlekednek. Mi Turkuban hajóztunk be, és hat óra alatt értük el a szigeteket. Nos, a kompjegyet is sikerült előre lefoglalni, minden készen állt hát az indulásra!
Hétfőn reggel még beugrottam a munkahelyre egypár folyó ügyet elrendezni, azután elmentem átvenni a bérelt autót. Bevallom, kicsit izgultam, mert eddig még sosem béreltem autót, és hát ugye minden kezded nehéz, főleg nekem, aki olyan izgulós féle ember. Kiderült, hogy a neten lefoglalt Volkswagen Polóhoz képest egy Ford Focust sikerült prezentálniuk. Mondtam nekik, hogy határeset, elfogadom... Azután irány a reptér, mert este érkeztek Apuék is. Volt nagy öröm kicsik és nagyok között, de este korán lefeküdtünk, mert hajnalban korán kellett kelni, hogy időben odaérjünk a komphoz Turkuba.
Lovagok és lókötők
S valóban, kedden reggel fél négykor keltünk. Persze itt északon már felkelt a nap, szóval sötét az nem volt, úgyhogy a reggeli tompaságot leszámítva nem is volt olyan borzasztó, mint amilyennek hangzik. Berámoltuk a csapatot a két autóba, és következett két és fél óra nagyon szép autózás a hajnali Délnyugat-Finnországban. Forgalom nemigen volt, a mezőket még ködök ülték, és egy erdőszélen egy őz nagyon hezitált, hogy elém lépjen e, vagy sem. Szerencsére nem lépett, így gond nélkül odaértünk negyed nyolcra a komphoz. Szépen becsekkoltunk, azután hamarosan megérkezett a hajó is, a Silja Galaxy, s kezdődhetett a behajózás.
A skanzen egyik konyhájában
A komp ismét lenyűgözött. A hatalmas járművön ezúttal tíz fedélzeten szórakoztattak minket. Szerencsére az idő szép volt, ha szeles is, így sokat üldögéltünk a napozófedélzeten, és néztük a csodálatos finn szigetvilágot, amerre hajónk elhaladt. Közben a gyerekeknek színházi előadás volt Múmikkal (nem múmia, hanem olyan testes fehér vízilóféle), szóval a többiek nyugodtan sétálhattak addig a fedélzeteken. Később ebédeltünk is, és kiváló asztalt kaptunk panorámás kilátással a hajóorrban. Botond szusit evett, és kipróbálta a washabit, hogy tényleg olyan erős e, mint a Verdák rajzfilmben. Tényleg olyan erős volt, de Boti legalább nem a pisztácia fagyihoz ette.
Bommarsund erőd romjai
Fél kettőre értük el Maarianhamina kikötőjét, és hamar kihajóztunk, még egy órányi autózás várt a szigeten, hogy elérjük szállásunkat. Egy szép, nyolcszemélyes faházat sikerült bérelni a tengerparton, egy Dånö nevű üdülőfaluban. Maga a ház nagyon kényelmes volt, három hálószobával, szaunával, konyhával fölszerelve, s kilátással egy festői tengeröbölre. Saját tengerpart, kajakok és csónakok is voltak hozzá. Miután a napunk igen fárasztónak bizonyult, első nap hamar nyugovóra tértünk.
Szerdán megcéloztuk a sziget keleti felének látnivalóit. Kastelholm kastélyával kezdünk, ami a sziget régi közigazgatási központja volt. Ez lényegében egy jó régi vár, ami többször is leégett, de a huszadik század során szépen helyreállították, és most látogatható. Olvastunk ott boszorkányokról és lovagokról is. A gyerekek beöltöztek mindenféle régi ruhákba és páncélokba, szóval nagyon érdekes volt az egész. Ezután megtekintettük a közeli börtönmúzeumot is, ami közvetlenül a kastély mellett volt. Következett az ebéd, lazaccal és húsgombócokkal.
Jávorszarvas a vadászati múzeumban
Az ejtőzés után a kastély melletti skanzenben sétáltunk. Ezt úgy építették föl és rendezték be, ahogy egy tipikus 19. századi ålandi tanya kinézett. Láttunk istállókat és udvarházakat, szélmalmokat és gémeskutat is, a kovácsműhelyben pedig a kovács élőben mutatta be mesterségét. A skanzenozás után kávéztunk az étteremben, majd még elautóztunk a Bommarsund erődhöz. Az erődöt az oroszok építették vagy százötven éve, miután elnyerték a szigeteket a svédektől, de később az angol-francia hadsereg lerombolta az egészet, és mára csak a gigantikus romok maradtak, jelképezve azt, hogy a környék demilitarizált övezet. Hazatérvén vacsora következett, s este beindult a römiparti, melyet a továbbiakban esténként űztünk a felnőttekkel. Nem én nyertem.
Eckerö szikláin
Csütörtökön következett a sziget nyugati fele, s ezúttal a természettel kapcsolatos érdekességek kerültek be a programba. Leautóztunk Eckeröbe, s kezdtünk a halászati vadászati múzeumban. Maga a múzeum egy régi halászfalucska kikötőjében áll egy öbölben, s már a környék is nagyon hangulatos, számunkra, közép-európaiak számára teljesen szokatlan hely. A múzeumban mindenféle érdekes állatot mutattak be, többek között jávorszarvast is. Láttunk kiállítást a hagyományos halász életmódról is. Mit ne mondjak, örülök, hogy nem kell olyan kemény körülmények között élnem és dolgoznom.
Ezután következett a nap fénypontja, a szafari. A kisbusz a múzeum mellől indult, és bezötykölődtünk az elkerített állatparkba. Láttunk vörös szarvast, dámvadat (Bambi!), vaddisznót és meglepetésre struccokat is. A strucc ugye nem annyira őshonos errefelé, de azért izgalmas volt, mert lehetett etetni őket, és nem csípték le a bátor vállalkozó ujjait. És a fejét sem.
Struccetetés
Péntek programmentes nap volt. Élveztük a tengerpartot és sokat sétáltunk a környéken. A szigetek geológiája tipikus itt a Baltikumban, de annyira más, mint amit otthon megszokhattunk, hogy érdemes pár szóban megemlékezni a legfontosabbakról. A Balti pajzs, mely Skandinávia alapkőzetlemeze, a földkerekség egyik legősibb kéregdarabja. Anyaga nagyon kemény gránit, talán ezért is maradhatott meg egyben, összetöredezés nélkül az évmilliárdok során. A pajzs hosszú vándorutat tett meg a Föld felszínén, a legkorábbi időkben még a déli féltekét is megjárta, amíg végül megérkezett mostani, északi helyzetébe. Az utolsó jégkorszak már itt találta, s vastag, majd három kilométer vastag jégpáncéllal borította be. A jégárak az évezredek alatt dél felé vándoroltak, és a nagyon kemény alapkőzetről mindent leborotváltak, ami kicsit is puhább volt. Ennek köszönhetően a talaj a mai napig igen sekély, és inkább csak a mélyebben fekvő részeken gyűlt össze. A jég mozgásának gyaluszerű hatása a mai napig látható kicsiben és nagyban is. Repülőről nézve a tórendszerek, tengeröblök jól látható észak-déli vonulatokba rendeződnek, szépen látszik, hogy adott területen merre vándorolt a jég. Közelről nézve pedig látható a millió karcolás, horzsolódás a sziklák felszínén, amelyek mind egy irányba mutatnak. Ugyanarra, amerre a tavak, s tengeröblök a környéken. Félelmetesen szép ez, nem?
Ilyen látványok fogadtak hát pénteki sétáink során. Szó szerint legyalult vörösgránit sziklák, melyen jól megfigyelhető a növényi szukcesszió: A legkitettebb sziklákon csak zuzmók tapadnak, de a repedésekben már moha kapaszkodik. Egész nagy területeken valóságos mohaszőnyeget találhattunk, amelyek csak egész gyengén rögzültek a kristály-kemény felszínhez. A mélyedésekben, ahol összegyűlt egy kis talaj, már térdig érő áfonyások, erikások virítottak. s fent a hátakon már megjelent az "erdő" is. Szél tépázta törpefenyvesek, melyek ritkán tudtak embermagasságnál nagyobbra nőni, lévén az állandó szél földtányérostul felborogatja a gyökerükkel kapaszkodni alig tudó fákat.
A Pommern fedélzetén
Délután Zsuzsival csónakáztunk egyet az öbölben. Lent a vízen jó erős szelünk volt, nem csoda, hogy az itteni népek nagy vitorlázók. Amint azt alaposan megismertük utolsó, szombati napunkon. Reggel ugyanis összecsomagoltunk, kicsit kitakarítottuk házikónkat, még egyszer szívünkbe zártuk a tengerpart csodás látványát, s búcsút intettünk. Elautóztunk Maarienhaminába, ahol megtekintettük a tengerészeti múzeumot. Kiskorom óta rajongok a vitorlás hajókért, nem csoda hát, hogy bekerült a programba ez a múzeum, ha már amúgy is a kompkikötő mellett áll. Sok érdekeset megtudtunk. Ma Maarienhamina a szigetek, és Åland autonóm terület fővárosa, de csak százhúsz évvel ezelőtt alapították. Tipikus kikötőváros, mely egy védett földnyelven terül el a szigetvilág szívében. A múzeumban számos hajómodellt láttunk a környék híres hajóiról, de kiállítottak egy teljes eredeti kapitányi kajütöt is, melyet egy zátonyra futott hajóról szereltek le. Olvastunk a tengerészcsaládok életéről, és a halászemberek hétköznapjairól. S végül a csúcs attrakció, a múzeumhoz tartozik egy valódi négyárbocos hatalmas bark hajó, a Pommern, mely a háború előtt körbehajózta a Földet, s mely ma a kiállítás része. Nagy élvezettel mászkáltunk Apával a hajó, megnéztük kívül s belül, a raktárakat, a kapitányi fülkéket, a navigátorkabint. Igazán klassz volt. Bár ha gimis koromban láthattam volna ehhez hasonlót!
Vacsora a hajón
De végül elérkezett a hazaindulás időpontja. Becsekkoltunk a kikötőbe, s amíg vártuk a Stockholmból érkező hajót, nézegettük a mellettünk horgonyzó, Wind Surf névre hallgató modern, négyárbocos luxusjachtot. Azután befutott a kompunk is, a Silja Europa, mely ha lehet, az előzőnél is hatalmasabb. Tizenhárom fedélzet, ezerszáz kabin, háromezer férőhely. Szédületes!
A hajón ismét remekül telt a hat órányi utazás. A gyerekeknek ismét volt színházi műsor, Apával megint mászkáltunk a fedélzeteken. Volt ott szauna és uszoda is, bár ezekbe nem mentünk be. Ezúttal korai estebédet ettünk a panorámás étteremben. Most Botond a tengeri herkentyűkre állt rá, és rákot hallal, csigát kagylóval evett. Én megelégedtem szerényebb koszttal.
Irány haza!
Este fél nyolckor hajóztunk ki, s indultunk hazafelé. Turkuban sikerült kicsit szerencsétlenül manővereznem, ezért Apáék leszakadtak tőlünk a másik kocsival. Szerencsére mobil világban élünk (még ha nincs is minden készülék mindig bekapcsolva), így csak vagy húsz perc veszteséget okozott ez a meggondolatlan sávváltásom.
Éjszaka tíz felé értünk haza,természetesen még világosban, s mindenki lelkesen ment már aludni. Így végződött idei nyaralásunk, mely valóban megvalósított egy több évtizedes álmot, s ami biztosan életre szóló, s felejthetetlen élmény lesz sokunknak.
Apa és Anya velünk vannak még augusztus végéig, és segítenek nekünk az iskolakezdési bolondok-járásában, mert ugye minden az első iskolahétre összpontosul. Zsuzsinak kétnapos konferencia Turkuban, nekem kurzus és értekezletek rogyásig. Azért remélem, sikerül még becsempészni egy két nyugisabb napot, tollasozást, és kihasználni a visszatérő napos időjárást. Hogy felkészülten várjuk az őszi borongós napokat.