2015. szeptember 7., hétfő

Négyezer

Pontosabban most már kicsit több, mint négyezer-kétszáz. Kilométer. Ennyit bringáztam az idei szezonban március óta. Biciklizés? Ilyen sokat? Merre? Miért? Lássuk csak.
Az egész tavaly tavasszal kezdődött, egy Helsinkibe tartó autózás során. Ült az egész család a kocsiban, és arról tárgyaltunk a hosszú út során, hogy valami érdekeset kéne csinálni. Valami olyat, ami kalandos, ami utazás (szeretünk Zsuzsival érdekes helyekre eljutni), ami nem terheli túl a család mostanában igencsak limitált kasszáját. És akkor valaki bemondta, menjünk biciklivel haza Magyarországra!
A gondolat kicsit rémisztő (mégiscsak kétezer kilométer), de nem olyan nagyon. Pár éve egy ismerős srác, Olivér, Svédországon keresztül megtette már ezt a távot, tehát nem a lehetetlen kategória még egy eltunyult számítógép-huszár (ez vagyok én) számára sem. Ráadásul csaknem mindannyiunknak volt valamilyen bringája, csak Zsuzsinak kellett valamilyen megfelelő gépezetet szerezni. Ugyanakkor a megteendő táv, a hosszú távú biciklitúrázás eléggé ismeretlen téma az ismeretségi körünkben, hogy megfeleljen a nagybetűs KALAND kritériumának.
Ezek alapján közfelkiáltással jó ötletnek találtuk az indítványt, s nekiláttunk a megvalósíthatóság tanulmányozásának. Annyi bizonyosnak tűnt, hogy első körben csak Zsuzsi és én indulnánk a tekerésen. Az én gépem egy nagyon öreg (értsd velem egy idős, azaz negyven éves) országúti túragép, viszont a maga kategóriájában egy jó minőségű építmény. Itt ott kis renoválás kell ugyan, de önmagában megfelel a célnak. Zsuzsinak kellett egy megfelelő paripa. Szerencsére Finnországban kiváló használt sportszer piac van, internetes keresőoldalakkal megtámogatva. Néhány nap keresés után találtunk is egy nagyon kiváló Crescent túrakerékpárt, ami valakinek a pincéjében állt az utóbbi húsz évben. Az ára is kellemes volt, pláne, hogy az idős bácsi, aki árulta, további árleszállítást hajtott végre látván a fiatal (mármint hozzá képest), külföldi, ámde finnül kommunikáló vevőket. 
Megvoltak hát a gépek. Egy egy kábel csere itt, néhány igazítás ott, új fékbetétek, és a régi nyergek helyett is modern kell, de nagyjából egészében készen volt a mechanika. Igen ám, de a motorok igencsak rozsdásak, azaz fizikai kondíciónk valahol a nevetséges és a nem létező között volt. Mit lehet ennek megváltoztatására tenni? Nem túl nagy titok, felültünk a nyeregbe, és ráléptünk a pedálra. Azaz elkezdtünk bringázni. Sokat, és rendszeresen. Eleinte csak délutánonként mentünk egy egy kört, nem nagyobb távot, mint 10-15 kilométert. Aztán a tartósabb szép idő beköszöntöttével Zsuzsi elkezdett bringával munkába járni, és kialakult a rutinunk, hogy Zsuzsi reggel elteker, én meg délután érte megyek, és együtt jövünk haza. Két keréken. Azaz összesen négyen. Miután az a bizonyos munkahely majdnem méterre pontosan húsz kilométer táv ajtótól ajtóig, így hamarosan elkezdtek gyűlni a napi negyvenesek.
Eleinte nehéz volt. Az ülések feltörték a fenekünket, a kormány a tenyerünket. Nézzük, internet mit ajánl? Vettünk szivaccsal bélelt bringás nadrágot, zselével párnázott kesztyűket. Eleinte a húsz kilométeres egységtáv olyan 70-80 perc alatt ment le, és voltak mumus emelkedők. Aztán a hetek és hónapok során javult a kondink, elillant pár felesleges kiló, vagy csak hasznosabb helyekre csoportosult át, és a húszas ment már 55-60 perc alatt is. 
Az első nagyobb egész napos túra a Roine tó körül ment, le Valkeakoskiba majd vissza, mintegy 70 kilométeren. Ennyiből nyilvánvalóvá vált, hogy a kondink még nem alkalmas egy hosszabb túrára, így tavaly nyáron a Magyarországra tekerés helyett csak a környékünkön bringázgattunk. Összesen kicsit több, mint háromezer kilométert. Bejártuk a környéket, megkerültük a közelünkben lévő három nagyobb tavat. Nyilvánvalóvá vált, hogy könnyű felszereléssel egy nap körülbelül 80-100 kilométert tudunk viszonylag kényelmesen letekerni a nélkül, hogy másnapra ne döntsön le se a fáradtság, se az izomláz.
Ennyi tekerést azért már a bringák is megéreztek, s jelentkezni kezdtek az első műszaki problémák. A külső vagy belső gumicsere, lánccsere már-már rutin, de szükségessé váltak a lánckerekek karbantartása és cseréje is. Sajnos, miután 30-40 éves járgányokról van szó, a bringaszervíz egy sajnálkozó mosollyal elhajtott minket mondván, ilyen régi darabokhoz alkatrészek már csak a múzeumokban vannak. Nem addig az! Az interneten és az ebay-en körülnézve eddig sikerült minden szükséges csere alkatrész beszerzése. A legnagyobb problémát a régi típusú hátsó agy jelentette, ami kisebb tengelyhosszúságú, mint a ma érvényes szabvány. Mégis sikerült egy megfelelőt beszerezni, és a tavasszal nekiláttam a nagy feladatnak, építeni egy új hátsó kereket öreg járgányomhoz. Erre azért volt szükség, mert az eredeti abroncson egy ronda repedés keletkezett, talán anyagfáradás miatt, így biztonsági okokból csereérettnek nyilvánítottam a darabot. Az építés remekül sikerült, s most kissé viccesen néz ki a gépen a régi típusú kerékagy a legmodernebb Mavic abronccsal összeházasítva. Erre jöttek az „új” (mármint még használatlan) Uniglide fogaskerekek, hogy minden kompatibilis legyen a régi váltórendszerrel.
A másik nagyobb felújítás a nyár elején történt, amikor egy szerencsétlenül csapódó farönk használhatatlanná törte a váltómat. Ebay ismét a segítségemre sietett, és sikerült egy pontosan típusazonos váltó mechanikát beszerezni a hozzátartozó speciális bovdennel. Mindezt csak azért részletezem, hogy illusztráljam, a tekeréssel párhuzamosan alaposan kiokosodtunk bicikliszerelés és karbantartás témakörben is.
Az idei szezon korán kezdődött. Mivel igen enyhe telünk volt, a hó szinte alig volt síelésre alkalmas, már márciusban megtettük az első kilométereket. Nagyon számítottunk a júliusi hazatekerésre. Sajnos, idén sem sikerült. Zsuzsi munkahelyzete úgy hozta, hogy csak egy hét szabadsága jutott ezen a nyáron, s hát az sajnos nem elég egy ekkora útra. Azért szorgalmasan hajtottuk a napi negyveneket, időnként erre-arra kalandozva, s gyűjtöttük a kondinkat. Mivel már Botondunk is tizenöt éves, úgy gondoltuk, hogy ő is jönne velünk, de az utolsó pillanatban a munka közbeszólt.
Ez a program változás viszont lehetőséget teremtett egy másik régi álmom beteljesítésére, hogy eljussak Európa legészakibb pontjára: Norvégiában az Északi-fokra, azaz a Nordkappra. Botonddal ketten vágtunk neki a Rovaniemiből induló 700 kilométeres távnak, s tíz nap alatt értünk fel a világ végére, ami után északra már nincs út.
Hazatérvén végre elérkezett Zsuzsi szabadsághete is, és míg Botond hittantáborban nyaralt, addig mi elindultunk bebringázni a Turku környékbeli szigetvilágot, s a Finnország szerte jól ismert körutat, ami végigvisz a legszebb és legérdekesebb részeken. Ezen a túrán már igen jó kondiban voltunk, a nagy negyven kilós bringákkal is mentünk többször is száz kilométer fölött, a csúcs távolság kicsit több, mint 120 volt.
Közben a tervek és vágyak is fejlődtek. Én nagyon szeretnék majd a távoli jövőben egy igazán hosszú, több hónapos bringatúrára elmenni, s betekerni Dél-Amerikát. Persze ez majd csak akkor lesz lehetséges, ha minden gyerek kirepült már, szóval még legalább 10-15 év.  A másik terület, ami eléggé csábít, az Közép-Ázsia, a volt szovjet „sztán” országok, ahol talán él még a nomádság egy kis szikrája. 
Addig is, míg ilyen egzotikus helyekre eljuthatunk, hallottam egy új sportról, a randonneuring-ről, azaz hosszú távú kerékpáros teljesítménytúrázásról. Érdekes, hogy nem nagyon hallani erről a sportról, pedig, mint kiderült, Magyarország kifejezetten nagyhatalom a témában, önálló csapattal és jól szervezett sportklubbal. Ennek a lényege nagyon hasonlít a klasszikus teljesítménytúrázásra, amit fiatal korunkban műveltünk. A szervezők kijelölnek egy útvonalat, amit a résztvevők végigtekernek kis füzetkével, amibe szépen összegyűjtik az ellenőrző pontok pecsétjeit. A cél, végigérni a távon a kiírt szintidő alatt. A résztvevők tehát egymással nem, csupán önmagukkal és a szintidővel versenyeznek. S hogy mi ebben az izgalmas? A távok. A legrövidebb ugyanis 200 kilométer, a leghosszabb pedig a hagyományosan Párizs és Breszt között négyévente megrendezett 1200 km. Közte meg vannak a 300, 400, 600 és 1000 kilométeres távok. Ugye nem is rossz? Az én fantáziámat már kellőképpen felizgatta, s most Zsuzsit fűzöm, hogy jövőre vágjunk bele egy ilyen 200 kilométeres menetbe. Az eddigi tapasztalatok alapján a 13 órás szintidő alatt be tudunk járni egy ilyen távot, persze már csak a következő szezonban.
S hogy mik a tervek ami a bringákat illeti? Zsuzsi kerékpárjára új fogaskerék koszorú kell, mert a kedvenc 4-es fokozata már túlságosan kopott. A magam részére épülőfélben van egy túragép, de még csak a váz van meg, sok híja van még, mire hajthatóvá válik. Szóval tervekben, távokban, s célokban nincs hiány, s többségük megvalósítása igen egyszerű. Csak fel kell ülni a gépekre, s nyomni kell a pedált. 

2015. július 31., péntek

Szélfútta út

Turku és Tampere között a vonaton.
Az éjszaka folyamán több nagy zivatar is átvonult sátrunk felett, de napközben teljesen megúsztuk az ázást. Így azt hiszem, ismét szerencsésnek mondhatjuk magunkat ezzel kapcsolatban, bár hűvös, felhős és főleg szeles napunk volt.
Reggel kényelmesen megreggeliztünk Zsuzsival a kemping remek étkezőjében. Szóba elegyedtünk más bringás turistákkal is, tudakolván, hogy ki merről s merre. Sokan járták a szigetvilágon átvezető körutat, s csakúgy mint mi, az ismertető ajánlásához képest ők is „fordított irányban” haladtak a körúton. Na, nem mintha ez túl sokat számítana.
Az indulás után első megállónk alig tíz kilométer után Taivassalo temploma volt. Ez a kőtemplom arról híres, hogy nagyon szépen helyreállították a még a hitújítás előttről, az 15. századból származó freskóit. A templomban az idegenvezető, aktív érdeklődésünkön fölbuzdulva részletesen elmesélte az összes falfestmény tartalmát és történetét. Zsuzsival meg is állapítottuk, hogy ezen a vidéken teljesen másféle szentek „vannak forgalomban”, mint odahaza Közép-Európában. Az idegenvezetés csaknem egy órán át tartott, s ez után indultunk tovább.
Itt követtük el napi baklövésünket Az ismertető szerint Haakapää-ből kompjárattal egy kellemes rövidítést lehet tenni. Azt az ismertető sajnos nem írta, hogy az a komp csak naponta kétszer, reggel és este közlekedik, mi pedig majdnem pont délben értünk a tett helyszínére. Mit volt mit tenni, le kellett nyelni a békát, s le kellett mondani a rövidítésről. Ezzel egy csapásra jó negyven kilométerrel meghosszabbodott utunk, így alaposan bele kellett feküdnünk a tekerésbe, hogy délután öt óra magasságában elérjük Naantali méltán híres egykori kolostortemplomát, mely erre Skandináviában ismert zarándokjáró hely a mai napig. Az út a templomhoz a régi városrészen át vezetett, ahol nagyon szépen megőrizték a száz évvel ezelőtti városképen. Igazán látványos volt rajta átkerekezni. A templom maga nagy, de sokkal kevésbé látványos, mint amit Taivassalo-ban láttunk. Itt ugyanis nem maradt meg semmi a középkori freskókból.
A templomnézés után már tényleg nem volt mese, le kellett tekerni a maradék tizenöt kilométert Turku vasútállomásig. A kilométerszámláló végül 99 kilométernél állt meg, s ehhez még hozzá kell számolni majd azt a húszat, amit Tamperéből hazáig kell lenyomni, miután menetrend szerint 21:45-kor (reméljük) leszállunk a végállomáson. A végösszeg tehát valahol 120 km magasságában lesz. Ez eddig a valaha egy napon megtett leghosszabb táv, ráadásul teljes túrafelszereléssel, csomagokkal megrakottan. Alighanem jól fogunk otthon aludni. (Egy jól megérdemelt, kiadós zuhany után. -a szerk.)
Ezzel lezárult világjáró júliusom. Ebben a hónapban a két nagyobb túrával együtt csaknem ezerötszáz kilométert kerekeztem. Csudaszép tájakat láttam, alaposan lebarnultam, s kicsit le is fogytam. Azt hiszem, idén nyárra az aktív nyaralás programpontot kipipálhatjuk.

2015. július 30., csütörtök

Vihar a tengeren

Mussalo kempingjében
Zsuzsi írja: A mára virradó éjszaka kivételesen meleg volt, köszönhetően a sok felhőnek. Nemhogy az orrom nem fázott, de még a hálózsák cipzárját is ki kellett nyitni. A felhők azonban nemcsak szálldogáltak és melegítettek, de esőterhükkel is jócskán meglocsoltak bennünket. Reggel azonban esőszünetre ébredtünk, sőt, a sátor is száraz volt, így iszonyú gyorsan összecsomagoltunk, és már rohantunk is a komphoz. Amint felhajtottunk, már indultunk is. A másik parton aztán nekiálltunk reggelizőhelyet keresni, amit kábé 5 km után meg is találtunk egy buszmegállóban, ahol pad és esőházikó is volt. Mindkettőt ki is használtuk, mivel a reggeli alatt ismét jó kis zápor kerekedett. Mikorra befejeztük a táplálkozást és összecsomagoltunk, nagyjából el is állt, úgyhogy csak egész picit áztunk meg, az elővigyázatosságból felvett esőnadrágoknak meg se kottyant. Ezen a szigeten nem is néztünk meg semmit, csak igyekeztünk a következő komphoz, aminek menetrendje is volt. El is értük az általunk kiszemelt hajót. 
A következő szigeten megvásároltuk a napi menüt és megtekintettünk egy templomot, ami állítólag Máriáról volt elnevezve, de Máriáról egy kép nem sok, annyi se volt benne. Viszont a szószék mellett vicces módon homokórák voltak elhelyezve, nehogy a lelkész túlzásba vigye a prédikálást. Ja, és ezen a szigeten volt, hogy nem bírtam tovább elviselni az esőnadrágot, így előkerült ismét a bicós röivdnadrág. Csodálkoztunk is, hogy hova lett az egész napos eső, amit ígértek... A táj gyönyörű volt, a napocska is sütött, róttuk a kilométereket, gyűrtük a kompokat. A legviccesebb az a komp volt, amelyik összesen egy nénit hozott a túlpartról, és rajtunk kívül egy autót vitt csak át... Azért persze a legtöbb kompon többen is voltak, és a két utolsónak menetrendje is volt, úgyhogy nagyon gyúrtunk, hogy elérjük a csatlakozásokat. Több biciklist le is hagytunk ebbéli igyekezetünkben, és így elsőként értünk a kempingbe, ahol ki is választottuk a LEGJOBB sátorhelyet, nyugatra a tengerre néz... Puhának nem puha, mert kavics és szikla az alja, de remélhetőleg állni fog, amikor majd szakad az ár és dühöng a szél és nekiront a sátornak. A főpróba ebből már meg is volt, miközben vacsiztunk.
Összességében egy nagyon szép napot töltöttünk ismét a nyeregben (meg a kompokon), és a várakozásokkal ellentétben alig áztunk meg, sőt, a magam részéről olyan barna vagyok, mint amilyen még sohase voltam.

Csabi írja: A mai napon a táv majdnem egyharmadát különböző kompokon tettük meg, így tulajdonképpen elég laza napunk volt. Mindezek ellenére alaposan elfáradtunk, mert a szigeteken nagyon hullámzott az út, és meredek emelkedőkön kellett tekerni, ha nem is magasra. Nagyon szép helyen találtunk szállást Mussalo kempingjében. Nagyon csodálkozom, hogy szinte sehol sincs hirdetve, hogy itt kemping van, még az úton sem volt tábla, ami jelezte volna, mégis teljesen tele van egy hatalmas tábor terület. Igaz, a legtöbben itt is lakókocsiznak, mint a többi táborhelyen, ahol jártunk. Meg is állapítottunk, hogy úgy tűnik, a sátorozás igencsak kiment már a divatból. Nem baj, nekünk igen kiválóan bevált.
Holnap végéhez ér kirándulásunk. A tervek szerint az utolsó ötven-hatvan kilométert kényelmes tempóban tesszük meg, s megtekintjük Naantali történelmi városrészét. Ezután Turkuban megpróbálunk valami vonatot fogni Tampere felé, hogy estére már saját ágyunkban hajthassuk álomra fejünket otthon, Kangasalában.

2015. július 29., szerda

A finn szigetvilágban

Nauvo szigetének nyugati partján
Az időjárás előrejelzés ellenére gyönyörű napsütésre ébredtünk. Az esők még az éjjel átvonultak felettünk, s utána meleg és száraz levegő érkezett ismét. Nosza, reggel nem is haboztunk sokat, korán keltünk, s mär kilenc órakor a nyeregbe pattantunk. Hamar el is értük Lieto régi kőtemplomát, s élőben megnéztük a tíz órás harangjátékot. Ez után kis utakon csalinkázva értük el Kaarina települést, ami már a szigetvilágban körbevezető körűt egyik állomása. Innen jobbára a 180-as utat követtük. Sok helyen nagyon jó kerékpárút volt, de néhol csak rossz minőségű földút, így gyakran tekertünk az úton annak ellenére, hogy mellette haladt a kijelölt bicikliút. 
Miután elértük a tengert, az út igen fárasztó hullámvasúttá változott. Gyakran jöttek rövid, de meredek kapaszkodók, ahol csak igen lihegve tudtunk fölkapaszkodni, s ezeket általában heves lefelé vágták követték, helyenként egészen a következő emelkedőig.
A környék központi települése Pargas. Ide még nagyon szép hidakon érkeztünk. Első pillantásra jól kiépített nyaralóvárosnak tűnt. Be is mentünk a turista információs irodába, ahol nagyon kedvesen elláttak tanácsokkal a látnivalókat illetőleg, valamint kaptunk egy rakás térképet a környékről, sőt minden útba eső szigetről külön is, nem is beszélve a kompmenetrendekről.
Igen, a kompok. A szigetek többségét csak komppal lehet elérni, s ezek az úthálózat szerves részét képezik. Mint ilyenek, egy kivételével ingyen és bérmentve lehet őket használni. Ma csak egy ilyenen utaztunk, amikor Pargas szigetéről átkeltünk Nauvo-ra. Az út nem volt több, mint tíz perc, és három komphajó is szolgált a csaknem két kilométeres átkelésnél. 
A táj határozottan Åland szigeteire emlékeztet, természetesen nem véletlenül, hiszen azok igen közel vannak hozzánk. Nauvoban a bolt kasszájánál a pénztáros mind finnül, mind svédül is bemondta a fizetendő összeget, lévén, hogy a helyi lakosság svéd, míg a turisták többsége finn anyanyelvű. 
Pargas-ban megnéztük az eddig látott legnagyobb, s talán legrégebbi kőtemplomot. Belül helyenként a reformáció előttről származó freskókat. Nauvóban is megnéztük a kisebb, kevésbé ismert ilyen templomot.
Estére, midőn elértük a kinézett kempinget kiderült, hogy az bezárt. Így, a kompállomáson kapott tanácsot követve egy félreeső réten táboroztunk le. Igen jó vacsorát készítettünk, s bár vízkészletünk igencsak szűkös, kellemesen telt az esténk.
Reménykedünk benne, hogy jó időnk a hátralévő két napon is kitart. Holnap a tervek szerint végigkompozzuk a szigetvilág nyugati részét, s megpróbálunk Korppo, Houtskari, és Iniö érintésével egészen Lapunenig eljutni. Meglátjuk, hogy sikerül a sok kompozást összeszervezni.

2015. július 28., kedd

Turku felé gurulunk

Zoolandia kempingben Lieto határában
Ma gyönyörű napunk volt. Ahogy a meteorológia megígérte, ma egész nap sütött a nap, a szél alig fújt, és szinte már nyári időjárásunk adódott, már persze csak úgy finn mértékkel mérve. Ezen kívül találtunk egy nagyon kellemes útvonalat Turku irányába, amin elhanyagolható volt az autós forgalom, s a terep is nagyjából egészében lejtett. Milyen jó dolog is a tenger felé haladni!
A jó időnek, szép útvonalnak s a könnyű terepnek köszönhetően rettentő jól haladtunk. Mindössze öt óra tekeréssel 102 km-t tettünk meg, ami nagyon erős, 20 km/órás átlagsebesség. Ilyet általában csomag nélkül, hazai pályán szoktunk teljesíteni, nem bringatúra közepén. Igaz, főleg Zsuzsi diktálta az iramot, s nem kímélte a pedált, én csak lobogtam utána. Az is besegített, hogy a tegnapi fárasztó nap után reggel kilencig aludtunk, s csak 11 óra magasságában sikerült elindulni. Még a kempingben vettük észre, hogy a bejáratnál a tiszteletünkre a finn, holland és német mellé felhúzták a magyar lobogót is, jelezve a sokféle nációt, akik épp ott vendégeskedtek. Mikor a recepción erre rákérdeztünk, akkor mondták, hogy idén mi vagyunk az első magyar vendégek.
A kései indulást követően Punkalaidun irányában haladtunk, ahol megnéztük a környékbeli tanyasi életet bemutató szabadtéri múzeumot. Ismét megállapítottuk, hogy nagy vonalakban itt is hasonló lehetett tanyán élni, földművelést folytatni, mint akár Magyarországon. Szegénység és nyomor hagyta nyomát az ott élőkön. A kiállítás legérdekesebb része a tanyasi iskola volt, ami a gépállomás egyik kocsiszínjének egyik részében működött. A legérdekesebb aspektus, hogy az az iskola még 1984-ben is működött, a falon kiállított dicsérő oklevelek tanúsága szerint.
Ezután élelemvásárlás és uzsonnázás következett a falu központjában, majd tovább tekertünk Oripää felé. Érdekes, hogy ennek a településnek a neve „ménfő”-t jelent, ami otthon is egy létező település. Ezután elértük Aura-t, ahol éppen kirakodóvásár volt. Helyi termelésű szamócát is árultak, amiből alaposan be is lakmároztunk, ott mindjárt, a piactér szélén. Ez volt az idei év első igazán jó ízű finn szamócája nálam.
Ezután már későre járt, s nekiálltunk szállást keresni, amit a Zoolandia vidámpark kempingjében találtunk meg. Ismét jól esett a forró zuhany, és a meleg vacsora (két fogásos: tészta tésztával). Sajnos estére megérkezett az eső is, és most a sátorból hallgatjuk, hogy odakünn esik. De mindez nem tántorít el minket, holnap már a turkui szigetvilágban tekerünk, s remélem, nem csak ázni, de szépeket látni is fogunk.

2015. július 27., hétfő

Ismét úton

Urjala határában a Taikayö kempingben
Ma reggel megkezdődött Zsuzsi szabadságos hete. Botond hittantáborban van, így az út most mi kettőnket talált biciklin. Ezúttal délnyugat felé vesszük az irányt, mert szeretnénk megnézni Turku környékén a szigetvilágot, a híres Saariston kierros-t, amely egy ismert finn kerékpáros túraútvonal. 
Mindehhez persze el is kell érnünk Turkuba. Otthonról Lemäälä-be indultunk, s ott megnéztük a Szent Brigitta (avagy finnesen Birgitta) templomot, amely egyike a kevés közép korban épült kőtemplomoknak a környéken. 
Ezután sokat kavarogtunk, mert letévedtünk a 9-es számú országos kerékpárútról, s nem szerettem volna a nagyon forgalmas Tampere-Turku autóúton tekerni. E helyett kicsi erdei utakon haladtunk, természetesen a szokásosnál jóval lassabban. Az időjárásunk sem nagyon kedvező, erős szembeszél ellen haladtunk, s időnként eső is permetez, szerencsére nem túl nagy intenzitással. Estére jól elfáradtunk, s mivel 76 km-nél éppen egy kempingbe botlottunk, gondoltuk kiélvezzük a konyha és a meleg zuhany luxusát. Holnap tovább megyünk Turku irányába, s kis szerencsével elérjük a szigeteken körbehaladó utat is.

2015. július 15., szerda

Újra itthon...

Véget ért a nagy álomtúra. A buszunk hajnal egy órakor indult a Nordkapp kirándulóközpont elől. Kicsit féltem, mit szól majd a buszsofőr a két bringához, de szó nélkül berakodták a busz aljába a csomagokkal együtt. Nem volt sok utas, rajtunk kívül csak két fiatal turista, de ők csak az alaptáborig utaztak le. Ami ezután következett, az tizenhat óra buszozás sok törődéssel és bóbiskolással. Mintegy gyorsított verzióban végigmentünk az útvonalunkon visszafelé, láthattuk az út menti táborhelyeket, s egy kicsit szélesebb perspektívából nézhettük a tájat. 
Este fél hatra érkeztünk Rovaniemibe. Még mindig félelmetesnek tartom, hogy ilyen 700 kilométeres távon is percre pontosan tud érkezni egy busz. Mert ugye csatlakozása van a Helsinkibe induló vonathoz. Mintegy fél óránk volt, hogy a vonatjegyet megvegyük, és az egész felszerelést bepakoljuk a vonat poggyászvagonjába. Szerencsére mindent papírforma szerint abszolváltunk, úgyhogy jöhetett a tíz óra vonatozás Tamperébe. Miután éppen csak a vonat indulása előtt vettük meg a jegyet, így azt mondták, hogy az utolsó három ülőhelyből kaptuk meg a magunk kettőjét. Ez nagy szerencse volt, mondhatom.
Az éjszaka igen lassan telt, olvastunk, interneteztünk, miután a vonaton mind laptop töltő, mind internet kapcsolat jár a helyjegy mellé. Ennek ellenére hosszú volt az éjszaka, s nagyon örültünk, amikor végre reggel négy órakor (ismét percre pontosan!) befutott vonatunk Tamperébe. Ezután már csak egy könnyed 21 kilométeres tekerés következett, ezúttal jól ismert terepen. Egyre csak az járt a fejemben: nincs is felemelőbb, mint győztes csatából hazafelé lovagolni…
Itthon a jól megérdemelt pihenés következik, s a Zsuzsi által gyártott finom falatok pusztítása közben összesítettem a megtett útvonalat: 730 km, 59 óra tekerésidő alatt. Megtett szintkülönbség: 5707 m felfelé és 5492 m lefelé. Átlagsebességünk 12 km/h, és az elért csúcssebesség: 52 km/h. (Ez utóbbi biztos valamelyik félelmetes lefelé gurulás volt valamelyik lejtőn a Norvég határ előtt.)
S hogy mi következik ezután? A bringák és a felszerelés karbantartása a következő napokban, s a kellemes langyon napsütés élvezése délutánonként, kellemesen hűvös almabort kortyolgatva.

2015. július 13., hétfő

Elfogyott az út

Nordkappon, a hazafelé induló buszon (indulásra várakozva).
Végül minden jónak vége szakad egyszer, a mi túránk is a végéhez közelít. Azért a koronát még föl kellett tenni az útra, s ez a korona most az alaptáborunkból az Északi-fokra vezető 32 kilométer volt. Az út nehézsége valóban méltó volt a többi napokhoz. Először is nagyon hideg volt egész nap, 4-5 fok fölé nem emelkedett a hőmérséklet. Másrészt e rövid szakaszon a tenger szintjéről kétszer is fel kellett mászni 300 méter fölé, gyilkos, 9-10%-os emelkedőkön. Botond figyelemre méltóan jól bírta a mászásokat, de én teljesen erőm végére értem. Mindehhez még hozzá kell adni a szó valódi értelmében vett jeges-tengeri szelet, mely csaknem végig szembe fújt, s talán érthető, hogy a távolságnak jó egyharmadán bizony megint tolni kellett a bicikliket.
A biciklitolással két nagy probléma akad: az egyik, hogy vér ciki, a másik meg hogy nagyon lassú. Az elsőn még csak túlteszi magát az ember, de a lassúság csak hosszabb az agóniát. Ezért próbáltunk minél többet tekerni a mostoha körülmények ellenére, de még így is több mint négy órát tartott a 32 km. (Ehhez hozzá kell tenni, hogy szokásos terepen ez nem lenne több másfél óránál.) 
A sok küldés után csak sikerült felérnünk a hegyfokra. Az egész Nordkapp egy szokásos turista látványosság, az ilyen helyeken szokásos szuvenírboltokkal meg méregdrága étteremmel. Már azért belépti díjat szednek, hogy az ember belépjen az egész területre. Botonddal be is álltunk szépen a kocsisorba (mondanom se kell, majdnem mindenki más kocsival vagy busszal jön ide), s amikor sorra kerültünk, akkor ért az első pozitív meglepetés: bringásoknak ingyen be lehet menni. Ráadásul minden szolgáltatást ugyanúgy igénybe vehetünk, mint a fizető vendégek. 
Végig is néztünk szorgalmasan mindent. Természetesen a kilátóval meg a híres földgömbbel kezdtük, ami álmaimban mindig is szerepelt, tudniillik ez szerepel minden Nordkappról szóló fényképen. Elkészültek hát a képek immáron a mi szereplésünkkel is. A kilátó mellett egy ilyen alpesi étterem jellegű ház áll. Mint kiderült, alatta a sziklába építve múzeumok és két mozi is van. A kiállításokat megnéztük, a két filmvetítést is, és alaposan megismerkedtünk a hely történetével.
Kiderült, hogy Skandinávia ezen északi vége egészen az 1500-as évekig ismeretlen terület volt, s még száz éve is csak nagy nehézségek árán lehetett ide eljutni. Az út, amelyen ma idefelé tekertünk, csak 1956-ban készült el, az alagút pedig, ammi ezt a szigetet Európa többi részével összeköti, csak 1999-ben. Azelőtt igen nagy kalandtúra volt ide eljutni, s ezért kicsit kiábrándító, hogy ma már napi buszjárat jön ide föl, például Finnországból is. A turistabuszokról nem is beszélve! Már korábbi tekerésünk idején föltűnt, hogy norvég, finn, német és dán buszok csapatostul vonulnak észak felé, épp amerre mi megyünk Nos, ma megtaláltuk a fészküket is. Miután Nordkapp egyik nevezetessége ilyenkor nyáron az éjféli nap, amikor a kilátóból észak felé látható az alacsonyan sütő, de le nem nyugvó nap, a buszok menetrend szerint 10 órakor meg is érkeztek. A kemping és a szokványos turisták már-már elnyugodtak, az egész hely kezdett álmosan kihaltnak hatni, amikor bejött az első konvoj. Szűk fél órán belül több mint harminc busznyi turista érkezett, s elözönlötték az ajándékboltot, meg az éttermet. Persze fotózkodtak ők is a földgömbnél, aztán a hidegre és a ködre való tekintettel hamar visszaszálltak buszukra, s most, éjfél után fél egykor már majdnem mind el is ment. (A mi buszunk menetrend szerinti járat, majd csak félóra múlva indul vissza Finnországba.)
Csaknem véget ért tehát túránk. Összesen körülbelül 740 kilométert tekertünk 9 nap alatt, ugyanezt az utat buszunk 17 óra alatt fogja megtenni, bár ebben lesz több óra várakozás különböző állomáshelyeken. Ha sikerül tartanunk a menetrendet, akkor mintegy negyed órával a vonat indulása előtt érkezünk Rovaniemi vasútállomásra, ahol majd jegyet is kellene vennünk, meg becuccolnunk a vonatba. Ha mindezt sikerül abszolválni, akkor reményeink szerint kedden dél felé otthon lehetünk Kangasalában. 

2015. július 11., szombat

Alaptábor

Honningsvag Vandererhjem Hostelben.
A mai napunk a szembeszélről szólt. Fújt, fújt rendületlenül, s folyton csak észak felől, pont amerre tartunk. Reggel tíz óra magasságában indultunk olderfjord-ból, s utunk szinte végig a tengerparton haladt. Szintkülönbség is volt, de nem volt annyira vészes, mint korábban. A táj gyönyörű. A tenger, a hegyek, a tundra, olyan, mint valami világjárós dokumentumfilmben. 
Észak-Norvégia úthálózatának jellegzetes szereplői az alagutak. A legtöbb közút persze a tengerparton, vagy valamelyik hágón át vezet, de néha egyszerűen nem lehet másfelé vinni az utakat, s olyankor átfúrják a hegyeket. A mai szakaszunkon négy nagyobb alagúton is áthaladtunk. A nagyobb itt azt jelenti, hogy hosszabb, mint egy kilométer. A négyből három elég könnyű volt, főleg azért, mert haladási irányunkban enyhén lejtettek, de a leghosszabb, amely a kontinenset köti össze Mageroya szigetével, nagyon megszenvedtük. Mondhatom, minden előzetesen hallott rossz hírének megszolgált. Mivel ez az alagút a tenger alatt megy, le kell süllyednie -135 méteres szintre. S ami a kerékpáros számára még rosszabb, föl is kell onnan jönni a végén! A teljes hossz csaknem hét kilométer. Ez normális terepen a szokásos tempónkban hozzávetőleg 25 perc tekerést jelent. A bejáratot már a nap vége felé, 82 kilométer tekerés után értük el, így frissnek nem voltunk mondhatóak, amikor megkezdtük a gurulást. Csak száguld az ember lefelé a lejtőn, mintegy három kilométer hosszan, s egyre az jár a fejében: Hogy fogok én ebből kikecmeregni? Hát csak nagy-nagy nehézségek árán. Alig egy kilométeren keresztül bírtuk a 9%-os emelkedőt, s kipurcanva onnantól a járdán kellett tolni a gépeket. Három kilométeren keresztül. Kicsit féltem, hogy sose érünk föl, s örökre lent maradunk az alagút szürreális csövében, mint valami ócska videojátékban. Mondtam is boltinak, ez az alagút tisztára olyan, mint egy „fallout shelter”. A végén csak kiértünk, s további tizenöt kilométert tekerve jutottunk el Honningsvag-ba. Ez itt egy nagy turista célpont, ezért féltem, nem találunk megfelelőszállást, csak méregdrága hoteleket, de szerencsére van itt egy hostel, ahol baráti áron kaptunk szobát, tiszta ágyat, zuhanyt, s mindent, ami a megfáradt utazónak kell. Végül 105 kilométer fölött állt meg a kilométer-számláló, így egy jó meleg vacsora után vár minket a puha ágy.
Holnap várhatóan elérjük biciklitúránk célpontját, a Nordkappot. Az út bár alig 30 kilométer, ismét csak közismerten nagyon kemény terep, lévén hatalmas szintkülönbséget kell leküzdeni. A Nordkapp, azaz Északi-fok ugyanis egy hegyfok, ami régen (és tán most is) tájékozódási pontként szolgált a hajósoknak. Ezért értelemszerűen fent van a hegy tetején, ami hagyományosan nem a legegyszerűbb célpont mezei biciklisták számára. Nem baj, az egész napunk erre van szánva, s ha ügyesek vagyunk, épp elérjük a visszafelé tartó buszt, s ha kis mázlink van, helyet is kapunk rajta.

Elértük a tengert!

Olderfjord kempingjében.
Reggel kellemes napsütésre ébredtünk, mondhatom, jó későn, helyi idő szerint nyolc órakor! A kései kelést kései indulás követte. Sajnos a szép reggel után beborult az ég, s ugyan eső az nem volt, de feltámadt a jeges északi szél, ami természetesen szembe fújt. Mindjárt az elején átvágtunk a katonai területen, ahol többször  is ki volt írva, hogy se megállni, se kempingezni ne próbáljunk. Az út ennek ellenére gyönyörű volt, egy folyócska partján futott egy jellegzetes gleccservölgyben. A szemközti oldalon festői hegyek láthatók helyenként hófoltokkal, s itt-ott láthatók a jellegzetes U alakú mellékvölgyek, ahol a jégár futott alá a hegyekből. 
Végül elhaladtunk Bodo reptere mellett, s elértük Lakselv települést. Itt vásárlási szünet, feltöltöttük raktárainkat, és ettünk is egy gyors (kései) uzsonnát, s már indultunk is tovább északnak. Még pár kilométer, s a GPS magasságmérője a tengerszint feletti nulla métert mutatott, s valóban, egy kanyar után megláttuk a tengert.
Az út további része a tenger és a fjordot övező hegyek csodálásának jegyében telt. A nap időközben ismét kisütött, úgyhogy minden adott volt jó pár fénykép készítéséhez. Az út határozottan csalóka. Bár a tengerpart mellett halad, ez korántsem jelenti azt, hogy vízszintes. Komoly mászások vannak, néha egy-két kilométeren akár hetven méterre is fel kell kapaszkodni. Mi tagadás, embert próbáló volt a terep, s gyakorlatilag folyamatosan szembeszelünk volt, nem is gyenge. A jeges szélnek és az erősen sütő napnak a kombinációja produkálja az izzadó hát, s közben jegesre fagyó mellkas szindrómát. Minden lelkes biciklizőnek csak ajánlani tudom.
Este fél hét magasságában értük el a kitűzött nyolcvan kilométert, de nem találtunk megfelelő helyet a vadkempingezéshez, ezért Olderfjordba érve megint kempingezésre adtuk a fejünket. Éppen a vacsit gyártottam az alkoholos főzőn, amikor a szomszéd sátorból átjött egy ember, szintén bringás s ellátott pár jó tippel a Nordkappal kapcsolatban. Mai szálláshelyünk az elágazás a Nordkappra és a világ többi részére menő utak között, ezért aki északra megy, az oda is és vissza is megfordul itt. Megtudtuk, hogy a hátralévő száznegyven kilométer odafelé könnyebb terep, mint vissza, valamint, hogy az utolsó harminc kilométer embert próbáló útvonal, több nagy szintkülönbséges mászással. Illetve ismét hallottuk a figyelmeztetést a hírhedt alagútról, ami a kontinenset összeköti Mageroya szigetével, ahol maga az északi fok van. Attól tartok, holnap első kézből megtapasztaljuk ezt a csodát, hisz nincs más út a célunkhoz.
Ma az út mellett több nagyon szép, és otthon ritka, védett virágot láttam. Egy helyen tömegben virágoztak a szúnyoglábú bibircsvirág nevű orchideák, máshol valamilyen körtike virított a fenyéren. Egyre több az általam nem ismert virág, de szép színes az út mente. Látszik, hogy nyár közepe van. Nagy kár, hogy a metsző jeges hideg erről nem hajlandó tudomást venni.
Nagyon érdekes az éjféli nap, csak kissé felborítja a napi ritmusunkat. Már éjfél elmúlt, most, amikor e blogbejegyzést írom, de szép délutáni lapos napsütés van odakünn. Igyekeznem is kell már aludni menni, mert holnap ismét nem egyszerű útszakasz áll majd előttünk. Fel az alaptáborig!

2015. július 9., csütörtök

Norvégia, itt jövünk!

Lakselva-tól 15 km-re délre, a Skoganvarre kempingben. 
Ma reggel utoljára bontottunk tábort Finnországban, s nekiláttunk a gyilkos 92-es útból a határig hátralevő tizenöt kilométernek. Nem volt sokkal könnyebb, mint a tegnapi szakasz, de tudtuk, csak egy kicsit kell még bírni a gyűrést. Végre elértük a határt, ahol némi készlet bevásárlás után, különösebb ellenőrzés hiányában egyszerűen átgurultunk a határhídon az Inari-folyó fölött. 
S innen már Norvégiában tekerünk! Nagyon kontrasztos volt átkelni ezen a határon, szinte még számomra is hihetetlen, pedig még emlékszem az EU előtti időkre, amikor a szlovák határ a Zemplénben szinte tiltott zóna volt, Hidasnémeti pedig a világ vége annak ellenére, hogy Kassa ugye oda csak egy negyed óra autóval, csak éppen a szlovák oldalon. No, itt most pont ilyet tapasztaltunk. Ivalo, d különösen Inari után az embert elfogta az érzés, hogy most már tényleg lejöttünk a térképről. Nincs itt semmi, nem lakik erre senki, mindentől messze vagyunk. Erre átmentünk a norvég oldalra, és hirtelen a Duna-kanyarban találtuk magunkat. Eleve ugye az Inari-folyó kanyarog erre, s rajta helyes kis nyaralók, lépten-nyomon kisebb nagyobb házacskák, tisztára mint valami közép-európai nyaraló célpontnál. Még a nap is kisütött, és melegével vidámította a megfáradt vándorokat.
Hamar beértünk Karasjokba, ahol sikerült térképet és norvég SIM-kártyát vásárolni. A térkép jó, de a kártyát sajnos nem sikerült működésre bírni, lévén az összes dokumentáció hozzá norvégul van. Ha nem javol meg hamarosan, akkor le kell mondanunk a használatáról. Karasjok a számiak fővárosa, így elég nagy, volt benne sportbolt is, ahol vettünk Boti gépébe egy új belsőt, mert ami van, az időnként veszít a keréknyomásból. Cserepedált sajnos nem kaptam az én bringámba, hála a rajta használt régi fél-colos szabványnak.
Karasjokból egyenesen északnak fordultunk, s egyre másra ki van előttünk táblázva Nordkapp. Ha nagyobb nehézség nem jön közbe, akkor vasárnap magasságában érünk el oda. Csak a jó idő kitartson addig! Az út egy jó magas hágón vezetett át, a teteje mintegy 350 méter magasan volt. Másztunk hát eleget, de szerencsére legalább nem volt meredek, inkább csak hosszú. S mikor végre felértünk a hágóba, a kilométer számláló épp negyvenet mutatott a reggeli indulás óta, megláttuk a hófödte norvég hegyeket! Tiszta alpesi érzés fogott el, pedig ezek a hegyek alig magasabbak, mint a Kékes-tető. Szerencsére nem kellett őket megmászni, mert az út két hegy között egy folyóvölgyben ereszkedik alá. Fantasztikus a táj, a völgyek meredeken szakadnak alá az út bal oldalán, s nagyon messzire ellátni. Egy helyen egy jó két kilométeres lejtő volt, amin majdnem a hágó tetejéről leszáguldottunk a folyó mintegy nyolcvan méteres szintjére. Na, gondoltam magamban, kizárt dolog, hogy én ezen visszafelé fölmenjek, úgyhogy le is tárgyaltuk Botonddal, hogy nem erre megyünk majd haza. 
A nagy száguldás során félelmetes sebességeket értünk el. Szegény bringák csak nyögnek a sok csomag alatt, míg ötven kilométeres sebességgel vágtázunk le a hegyoldalon. Nem állítom, hogy nem volt kissé halálfélelmem, de sajnos a fék sem nagyon segített, hiszen az abroncs fékkel nem szabad folyamatosan fékezni, mert kiolvadhat a fékbetét, vagy rosszabb esetben maga az abroncs, ami ekkora sebességnél tényleg életveszélyes. Hagyni kell, hogy a bringa a természetes ütemben lassuljon kezelhetősebességre, s közben szorítani kell azt a bizonyos zabszemet...
Végre elértük a mára kitűzött nyolcvan kilométert, amikor tábla jelezte, hogy innen katonai terület következik vagy húsz kilométeren át, és nem hogy sátrazni, de még megállni sem szabad. Hogy holnap hogyan fogjuk ezt abszolválni, az majd elválik. Ma mindenesetre visszafordultunk az alig pár száz méterrel elhagyott Skoganvarre kempinghez. El kell mondanom, ennél nagyobb mázlink nem is lehetett volna. A kemping elég olcsó (skandináv viszonylatban), és minden a rendelkezésükre áll. Internet, meleg zuhany, konyha. Plusz egy festői helyen vagyunk, a tó partján, a hegyek lábainál. 
Apropó katonai terület. Útvonalunkon érezhető nyomot hagyott a második világháború. Már a minap Inariban, a kempingben is ki volt állítva egy Junkers repülő motorja, amit ott lőttek le légicsatában. Saariselkä-nál a szovjet partizánok kegyetlenkedéseinek emlékművét láttuk. Itt a kempingünk mellett működött a háborúban Észak-Európa legnagyobb német hadikórháza, (romjai mellett eljöttünk), lévén, hogy Laskelev reptere volt a németek legfőbb légi-támaszpontja a szovjetek ellen. Érdekes módon a háború után a NATO vette használatba, szintén a szovjetek fenyegetése céljából. Ma is jelentős támaszpont és laktanya is, ezért lezárt terület.
Holnap ezen haladunk tehát keresztül, s ígérem, le se tesszük a lábunkat a pedálról, míg át nem érünk a titkos zónán. Utána már leérünk a tengerhez, s meglátjuk az első fjordokat. 

Rövid tájékoztatás

Ezúton tájékoztatom a kedves érdeklődőket, hogy hőn szeretett férjem és Bajuszi Drágám elhagyták az országot. Közelítő becslések szerint 10 óra 30 perckor értek át Norvégiába, ahol első úticéljuk Karasjok nevű település. Az utolsó híradások alapján mindketten jó egészségnek örvendenek. A reggeli forró kakaóval felfegyverkezve (sőt, ebből utánpótlásról is gondoskodva) jókedvűen, harcra készen pedáloztak Norvégia területére, felkészülve az előttük álló viszontagságokra és immáron kevesebb, mint 400 km útra.

2015. július 8., szerda

Egy nehéz nap

A norvég határtól 15 km-re, a vadonban.
Gyerekkoromban, a lakásunk folyosóján volt egy hosszú, piros szegélyű szőnyeg. Néha (vagy nem is annyira néha), Zoltán öcsémmel rohangáltunk rajta, s ilyenkor ez a hosszú szőnyeg hosszában meggyűrődött. Szép hullámok keletkeztek rajta, mintha egy hullámtani kísérlet szemléltetőeszköze lenne.
A vidéket, amelyen most tekerünk, elsősorban a jégkorszak gleccserei alakították. A több kilométer vastag jégár dél felé nyomult a Balti pajzson (aminek északi részén most vagyunk), és mindent leborotvált róla, egészen az alapkőzetig. Sőt, magába az alapkőzetbe is több száz méter mély barázdákat vásott, melyek mostanában, mint észak-déli irányú párhuzamos völgyek tűnnek föl a térképen. Nos, a derék finnek erre a terepre építettek egy nyugatra, a norvégokhoz vezető műutat, a 92-est. A terep és az aszfalt kölcsönhatásából valami olyasmi kerekedett ki, mint gyermekkorom hosszú piros előszobaszőnyege, rohangálás után. Csak ez a hullámvasút kilencven kilométer hosszú, és a hullámok rajta kábé száz méter szintkülönbséget tesznek ki.
Korábban többen figyelmeztettek, hogy ez az út nem hétköznapi kihívás a koca-bringatúrásnak (mint mi is). No, ma megtudtuk miért. Valószínűleg több szintkülönbséget teljesítettünk a mai nap folyamán, mint a szombat óta megtett korábbi 320 kilométeren, holott az abszolút tengerszint feletti magasságunk valami kétszáz és háromszáz méter között volt végig. Az emelkedők meredekek és nagyon csalósak. Az ember úgy látja, hogy mindjárt fent van a tetején, de amikor odaér, az út csak emelkedik tovább, esetleg egy cseles kanyar után. Találkoztunk ma 8% és 10% emelkedő táblákkal is. No, ott aztán nem volt pardon, le kellett szállni, és tolni a gépeket. A mai összesen 85 km távból legalább 5 biciklitolás volt.
Az út egyébként nagyon szép. Kimásztunk már Finnország lápos-mocsaras tajgájából, most tunturik és tundrák vesznek körül. Ma láttam egy nyíló zergeboglárt is, meg alpesi jellegű harangvirágokat, amilyenhez hasonlóakat utoljára tán a Magas-Tátrában. A rénszarvasok ma is jötte-mentek az utakon, jóformán már fel sem tűnnek. Nem túl félénkek, de elszaladnak, amikor közel tekerünk hozzájuk.
Történt ma egy érdekes kalandunk. Még azelőtt történt, hogy rátértünk volna a fent bepanaszolt 92-es útra. Akkor is épp egy emelkedőn nyomtuk a pedált felfelé keményen, amikor is elsuhan mellettünk egy autó. Előttünk vagy száz méterre épp egy parkoló volt, ott megállt, kiszállt belőle két férfiú, és elkezdtek vadul fotózni bennünket. Sőt, midőn kicsit közelebb értünk, le is szólítottak minket, magyarul! Kiderült, hogy fotóriportot készítenek az északi érdekesebb helyekről, és épp a Nordkapp felé autóznak. Meglátták a zászlót a bringámon, és megálltak velünk egypár baráti szót váltani. Mondanom sem kell, mi is örültünk a találkozásnak. Jól esik egy-két jó szót váltani ismeretlen ismerősökkel, pláne egy jó nagy emelkedő tetején. Végül kölcsönösen szerencsés és sikeres utat kívántunk egymásnak, s hogy mindannyian elérjük úticélunkat. Ki gyorsabban, ki kicsit lassabban.
Jókívánság ide, tűrhető időjárás oda, ma majdnem feladtuk a küzdést. A fő ok, a sátorpózna. Ivalo-ban sikerült ugyan venni egy pót-póznát, de az vagy harminc centivel hosszabb, mint az eredeti, s így teljességgel lehetetlen felállítani a sátrat. Amikor ezzel szembesültem, nagyon magamba zuhantam. Szerencsére tartottam magam az ilyenkor jól bevált menetrendhez, s előbb megfőztük, s megettük a vacsorát, s csak utána álltunk neki átgondolni a dolgok állását. Az átgondolást kicsit hátráltatták a körülöttünk rajzó szúnyogok (száz-)ezrei. (Hogy ezek mit esznek, amikor mi nem járunk erre?
Végül rászántam magamat, s a régi és az új pózna szegmenseiből kombináltam ki a cseredarabot. Kis nehézséget jelentett, hogy az új póznának még a szegmensei se olyan hosszúak, mint a réginek, de szerencsére, az átmérő az pont stimmelt. Így végül sikerült megfelel kombinatorikával teljesen megfelelő hosszú póznát kreálnunk itt a semmi közepén, aminek nagyon megörültem. El is határoztuk, hogy azért sem adjuk fel, s holnap tovább nyomulunk, immáron Norvégiában.

Technikai közlemény: Sajnos a mobil előfizetésemhez nem működik az adat roaming Norvégiában, így nem tudom, mikor tudom feltölteni a blogbejegyzéseimet.

2015. július 7., kedd

Esőnap

Inariban, a Lomakylä kempingben.
Ma komoly esőre ébredtünk. Szerencsére nem fáztunk, hála a nagyon sok magunkra húzott ruháknak, de az eső csak verte, verte a sátort, s ez olyan lehangoló dolog. Hét óra felé mégiscsak erőt vettem magamon, s kikecmeregtem a jó száraz hálózsákomból. S nekiálltam forró kakaót gyártani reggelire. Mostanában ez vált be a legjobban: forró kakaó és tejes müzli beindítja a napunkat.

Eztán legurultunk Ivaloba, ahol sikeresen megtaláltam Finnország legészakibb Sportia üzletét, és ahonnan sikerült elhozni a készleten található egyetlen pót-sátorrudat. Igaz, vagy húsz centivel hosszabb, mint ami a mienkben az utolsókat rúgja, de hát ugye igazán nem válogathattam. Feltöltöttük még élelmiszer készleteinket, és a főzőbe is kaptunk denaturált szeszt, szóval akár sikeresnek is nyilváníthatnám a dolgot, hanem ezután keserves negyven kilométer következett Inariig. Ma ugyanis összesen csak 62 kilométert mentünk, de olyan hideg volt, hogy megálltunk szinte az első kempingben Inariban. (Pedig állítólag van több is.) A házsorunk végén a tó partján egy hidroplán repcsi parkol, amin egy kicsit azért meglepődtem.
Ma találkoztunk egy holland házaspárral. Ők lakókocsival jöttek, és az egyik tóparti pihenőnél szólítottak minket le. Rutinos északjárók lehetnek, mert tavaly is errefelé autóztak, csak azt mondták, hogy akkor 25 fok volt, és nagyon sok szúnyog. Most inkább csak 5 fok van, de legalább a szúnyogok is hibernálódtak. Voltak a Nordkappon is, mesélték, de nagy köd volt, nem láttak semmit. Nem túl motiváló történet...
Ma megpróbálunk mosni, zuhanyozni, sátrat szárítani, regenerálódni, bringát szervizelni. A hajtóművemben valami továbbra is nagyon nyiszog (nem, nem a térdem). Sikerült meghúznom a főtengely kónuszát, de ez egyáltalán nem befolyásolta. Talán a jobb oldali pedál tengelye lehet, ami azért szomorú, mert az tiszta új, és ½ colos pedált sajnos elég nehéz felhajtani, lévén újabban a 9/16 az általánosan használt méret.

Holnap a tervek szerint rátérünk a Karasjok-ba vezető útra, immáron valóban Norvégia felé. Holnap még biztosan nem érjük el a határt, ezért még Finnroszágból jelentkezünk.