2009. december 15., kedd

Luca napja

Vasárnap volt Luca napja, mely többszörös jelentőséggel is bír. Ugyebár már csak egy szusszanásnyi idő van Karácsonyig, mostantól készülhet a Luca széke, hátha az éjféli misén kiderül, hogy ki a boszorkány. Az adventi hajtás is finisébe kerül, most jön az utolsó hét a téli szünet előtt. Lesz nekem fogorvos kétszer is, meg research day az intézetben, amikor is bemutatásra kerül a poszterem, és az általam témavezetett hallgató posztere is.
Ezen túl Luca napja nálunk természetesen, és elsősorban Luca babánk neve napja, amit méltóképpen megültünk idén is. A leányka egy rózsaszínű ágyneműt kapott, takaróval, huzattal. Nagyon sikerült eltalálni az ízlését, mert nagyon boldog volt. Lelkesen ment aludni, és reggel lelkesen újságolta, hogy a takarójáról a nyuszikák jöttek az álmában is.
Idén éppen Luca napján gondolta úgy az időjárás, hogy most már valóban ideje, hogy megérkezzen a tél. Ennek örömére Karácsony apó megrázta szakállát, és kiengedte az északi szelet a messzi szibériai karámjukból. Volt is förgeteg, meg zimankó, vasárnap délután szánkóztunk is egy nagyot amúgy családostul a domboldalon. Reggelre meg olyan hideg lett, hogy még az ütő is megfagyott bennem, amikor reggel megláttam a hőmérőt. Mínusz tizenöt. Szerencsére Zsuzsi már előrámolta a feneketlen dobozokból az ilyenkorra való ruhákat, kesztyűket, így reggel senki sem fázott.
Balázs befejezte az úszóiskolát. Nagyon büszke volt magára (meg én is rá), mert oklevelet is kapott, és meg is dicsérték. Úszni azért még nem nagyon tud, de legalább lelkes. Botond viszont idő közben felelevenítette úszás tudományát, és most már végig tud evickélni a medencén láblerakás nélkül. A következő feladat az lesz, hogy valami szabályos úszásmódot tanítsunk meg neki, mert úgy azért mégiscsak könnyebb...

2009. december 8., kedd

Kimerülő kutyaól...

Mármint úgy érzem magamat. Az elmúlt napok kissé összefolynak, annyi minden történik minden nap. Balázzsal úszás volt minden este, hol én, hol a Zsuzsi ment egy két további gyerekkel. Aztán szombaton következett a csúcsnap. Korai ebéd volt fél tizenkettőkor, aztán elrobogtunk Virággal a balettelőadás főpróbájára Tamperébe. Szerencsére hamar végzett, addig is én néztem a többi csoport táncpróbáját. Tulajdonképpen tetszik nekem az ilyen előadás, legyen szó akár klasszikus balettról, akár jazzbalettról. A próba után hazarobogtunk, ahol összeszedtük a család többi tagját, meg Virágom is átöltözött balettruhából csini ruhába. Ezután visszarobogtunk Tamperébe, ahol magyar nyelvű istentisztelet volt háromtól, utána Mikulás ünnepség. Az istentiszteletre Svédországból jött egy református lelkész házaspár. Természetesen fontos dolognak tartom, hogy megadatik, hogy időnként magyar nyelven hallgassunk igehirdetést. Ez fontosabb nálam, minthogy éppenséggel nem katolikus szertartás szerint volt az istentisztelet. Persze az még jobb lenne, talán egyszer arra is sor kerül. Ami kevésbé jó volt, az az, hogy a lelkész úr sok olyan témát is belevett az igehirdetésébe, amit én nem szeretek a szószékről hallgatni, akár egyetértek, akár nem. Volt Trianontól kezdve szkítákon át finnugor nyelvrokonságig minden, amiről szívesen beszélgetek bárkivel, de szerintem nem egy istentisztelet keretébe való.
No, mindegy, ezután jött a gyerekeknek a Mikulás, volt sok sok édesség, miegymás, persze a gyerkőcök nagy örömére. Zsuzsival megint beszéltünk az ilyenkor szokásos témáról. Feltűnő volt, hogy sok helyen elég nagy játékokat kaptak a gyerekek, holott Karácsony még csak eztán következik. Mi ezt nem tartjuk helyesnek. Azt gondoljuk, hogy Mikulásra legyen édesség, akár sok édesség is, de legyen ennyi elég. Az ajándék maradjon meg Karácsonyra. Nem csak azért mert nem nagyon futja rá, bár négy gyereknél ez is egy szempont. De azt gondoljuk, hogy ha mindig nagy ajándékot adunk a gyerekeknek, akkor valahol elvész az ajándékozás öröme. Régen volt Karácsony és születésnap, amikor igazán nagy ajándékot kaptunk. Ma van még Mikulás, nyuszika, gyereknap, ki tudja mi még... Nem szeretnénk elmenni ebbe az irányba. Ugyanakkor kissé keserű szájíz maradt bnnem, amikor az ünnepség végén Virágom odakucorodott az ölembe, hogy ő nem kapott játékot „csak” édességet. Lehet, hogy jövőre nem jövünk a közös Mikulás ünnepre?
Az ünnepség végén Zsuzsi és Virág elmentek a nagy balettelőadásra. Virág hópelyhecske volt, szépen táncikált, végül rózsát is kapott Zsuzsival, úgyhogy igazán boldog volt végül. Én a többiekkel hazaautóztam, és gyorsan lefektettem őket, mert negyed tízre még be kellett mennem Kangasala központba a Zsuzsiékért, mert este már nem jön ki hozzánk a busz. Végül fáradtan kerültünk mi is ágyba.

Vasárnap december hatodika, amikor is Finnország a függetlenségét ünnepli. Délelőtt Balázs cserészfogadalmat tett az ünnepi istentiszteleten, ezúttal a kangasalai nagytemplomban, ott voltunk tehát testületileg. Délután már nagyon fáradt volt mindenki, ezért többen (köztük én is) délutánit aludtunk. Este a szomszédéknál voltunk vendégségben, ahol hosszasan beszélgettünk Mariával a jövőre esedékes nagy házfelújításról. Még semmi konkrétum nincs ezzel kapcsolatban, december huszadikán dönti el a ház közgyűlése, hogy pontosan milyen felújítások lesznek mikor és mennyiért.
Ezzel véget ért hát a hétvégénk, mely eseményekben gazdag pihenésben szűkös volt. Jelen hetünk is hasonlónak ígérkezik. Hétfőn délelőtt a fiúknak nem volt suli, azért későn mentem dolgozni, Zsuzsi meg korán jött haza, hogy csak pár órát legyenek egyedül fiaink. Nagyon ügyesen játszottak, duplóztak, legóztak, így nem volt semmi probléma. Igaz Botond hamar megunta, hogy óránként felhívjuk, minden rendben van é? Délután, míg a fiúkkal úszni mentem, a lányoknak kis karácsonyi ünnepség volt, ismét a kangasalai nagytemplomban. Virágom Szűz Máriát alakította, Luca pedig az angyalok kórusában zengte a „Tuiki tuiki tähtönen” kezdetű opust (mely a „Hull a pelyhes fehér hó” kezdetű halhatatlan osztrák népdal finn nyelvű fordítása, mint közismert).
Lesz még a héten mindenféle gyerekes program, nekem pedig továbbra is úszás. Szerencsére a hét vége ezúttal szabad (eddig), szóval lehet azért egy kicsit lazítani.

2009. november 30., hétfő

Ötödik szülinapom, pom, pom....

Mármint nem az enyém, hanem a Virágunké, mégpedig pénteken, november 27-én. Mármint volt. Már nagyon várta a nagylány, hetek óta majd minden nap kérdezte. „Még mennyi? Még hányat kell aludni?” Nos, elérkezett végre, meg is ünnepeltük alaposan. Volt csokoládétorta rózsaszínű mázzal, helyes kis rózsácskákkal, sőt tűzijátékkal! Ajándék is érkezett. Mamáéktól öltöztetős baba, tőlünk pedig aranycipellő meg gyöngyfűző. Minden ajándék nagy siker volt, azóta állandó műsorszám valamennyi.
Az elmúlt hetünk a szokásosnál is fárasztóbb volt. Hétfőn három gyermekünk átesett a H1N1 oltáson. Másnap Balázs hányt egy kicsit, úgyhogy Zsuzsi otthon maradt vele. Botond majd az iskolában kapja meg ezt az oltást a napokban. Én továbbra is a határidős cikkemmel küzdök a munkahelyen. Már csaknem teljesen készen van, hála a hajtásnak az elmúlt héten. Most hétvégén a szerzőtársak is elolvasták, remélhetőleg be lehet küldeni ma.
Szóval kellően lefáradtunk hétköznap, a hét végére pihenést terveztünk. Szombaton a fiúkkal megint a vitorlázó repülőt röptettük, megint sikerült kicsit eltörni. Nem baj, megint megragasztottam. Vasárnap elérkezett advent első vasárnapja. Délelőtt misén voltunk, délután meg játszóházban, így megint nagyon rövidre sikerült ez a nap. Este elővettük a saját készítésű adventi koszorúnkat, és meggyújtottuk az első gyertyát. A fiúk nagyon lelkesen énekelték: „Ó jöjj, ó jöjj, Üdvözítő...”
Ez a hét sem lesz kevésbé fárasztó, mint az előző. Balázsnak megkezdődik az úszás, ami azt jelenti, hogy a szokásos ügymenet mellett most két hétig minden este úszni megy az új uszodába, ide Kangasala központba. Közben fogorvos programok, miegymás, de a csúcs a szombatunk lesz. Virágnak balettelőadás főpróba, aztán egész családnak magyar nyelvű istentisztelet és Mikulás ünnepség, aztán következik Virág balettelőadása, amire egész ősszel gyakoroltak. Szerencsére éppen nem ütköznek az időpontok, és a két helyszín is egymás mellett van, így mindenhol ott tudunk lenni előre láthatólag. Vasárnap folytatódik a menet, mert Balunak cserkész avatás lesz. Pihenésre kilátás sincs a következő három hétben, úgyhogy igazán várjuk már Karácsonyt:
„Harmatozzatok magasságos egek,
és a felhők hozzák az Igazat!”

2009. november 23., hétfő

Rohanós télelő

Az év ritmusában közeledik advent. Ilyenkor az élet egyel magasabb fokozatba kapcsol, mintha be akarná hozni az év közben elvesztegetett időt No, nem mintha év közben csak a lábunkat lógatnánk, de most aztán igazán besűrűsödtek a dolgok. Az elkövetkezendő három hétben program program hátán a munkahelyemen, az ovikban, az iskolákban, védőoltás, fogorvos, balettelőadás, még felsorolni is nehéz. Alapjába véve talán azért van mindez, mert az összes december havi program a hónap első két hetére van bezsúfolva.
Vasárnap volt a tamperei templom alapításának negyvenedik évfordulója. Nagy, ünnepélyes püspöki mise volt, utána a fiatalok színielőadása meg eszem iszom. A gyerekek meglepően komolyan és rendesen viselkedtek, meg voltam velük elégedve.
Az elmúlt napokban a munkahelyi csoportunkkal Jämi-ban voltunk az éves nagy „brainstormingunkon”. A hely nagyon érdekes volt, mert egy vitorlázó repülős centrumban volt, közvetlenül a leszállópályák mellett. Persze hó volt, meg köd, úgyhogy nem repült senki, mégis érdekes volt az egész terület. Annál is inkább, mert van ott egy fedett sífutópálya, ahol az elhivatottak egész évben sífuthatnak. Jó is az annak, aki szereti. Na nem mintha én nem szeretnék sífutni, de nyáron inkább a fürdést, kirándulást preferálom. Szóval, erről a helyről a nevezetességről megemlékezendő a fiaimnak egy egy vitorlázó repülő modellt hoztam ajándékba. Vasárnapra összeraktam az egyiket, és este kivittük a focipályára felengedni. Nagyon jól szórakoztunk, Virág is teljesen belelkesedett, és egy alkalommal Botival jó magasra fel tudtuk húzni a gépet, így jó sokáig körözött. Persze a vége az lett, hogy leesett róla a gumi, ami a szárnyat a törzshöz rögzíti, és a sötétben nem találtuk meg. De nem baj, majd szerzünk olyat, és akkor száraz időben megint lehet repülőzni. Meg persze addig összerakjuk a másik gépet is.
Az időjárás továbbra se nagyon kellemes. Az első hó hamar elolvadt, most hol esik, hol köd van, de csak ritkán fagy, így jó nagy a sár. A gyerkőcök persze dagonyáznak, ezért nagyüzemben megy a mosógép. Most van amúgy az év legkellemetlenebb időszaka. Reggel fél kilenckor, a hajnali derengésben állok a buszmegállóban, és este már sötét van, mire hazaindulok, akkor is, ha a korábbi busszal megyek. Milyen jó lesz, ha végre megjön a hó!

2009. november 9., hétfő

Havas apák-napja

Szombaton reggel arra ébredtünk, hogy beköszöntött a tél. Persze igaziból ez csak amolyan ízelítő, hiszen épphogy csak fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, de azért a hó igazi volt. A gyerekek nagyon lelkesek voltak, sokat voltak kint, építettünk hóembert és hóvárat is. Délutánra időzítették a lakótársak az őszi közös kerttakarítást. A hó miatt ez most elmaradt, talán nem is nagyon bántam.
Vasárnap ünnepelték a finnek apák napját. A gyerekek ez alkalomból készítettek ajándékokat. Luca egy kék zöld rajzot készített, Virág pedig egy papírból kivágott Apát, nagy rózsaszín szívvel. A szíven a felirat: „Isän kanssa on kiva tanssia!” azaz, „apával remek táncolni”! Balázs madaras üdvözlőkártyát csinált, hátoldalán egy hegység rajzával. Boti saját tervezésű „puron kuningas” autóit festette le nekem, és verset is írt:

Matka
Sinä isä on niin soma

ole hyvä tämä runo on sinun oma.

Olet mulle rakas kutsun sinut jäämannenelle siellä pakkas.
Ei
ei ikimaailmassa siellä palelee jalat!
Lähdetään mielumin Kultajalaan
Siellä voin nähdä valaan.

A fordítást most nem közöljük.
A munkahelyen igen sűrű mostanában az élet, mondhatni megkezdődött az év végi hajrá. November végéig kell befejezni egy könyvfejezetet, ahhoz kell még néhány számítást elvégeznem, illetve befejeznem a szöveg írását. Ez most a fő feladat, de számos kisebb dolog is van. Karácsony előtti héten kerül megrendezésre az intézetünkben a szokásos évi Research Day, ahol minden kutató bemutatja legfrissebb eredményeit egy poszteren. Ezen kívül minden csoportból egy valaki eladásban mutatja be a munkáját. Én már beszéltem néhány évvel ezelőtt, úgyhogy idén csak posztert kell készíteni, ami tulajdonképpen nem nagy dolog, de az összefoglalók leadásának hétfőn van a határideje, tehát meg kell csinálni. És erre jött ráadásul egy hallgató, akit a rám bíztak, mert a saját témavezetője elutazott. Nos, a teljes munkáját irányítanom kell, és neki is kész kell lennie december közepére, hogy eredményeit be tudja majd mutatni.
Otthon szerencsére a szokásos ügymenet van, mindenki egészséges. Nálunk is zajlik a vita az új típusú influenza elleni oltásról. Mi, a magunk részéről még csak most kezdünk tájékozódni, hogy mikor és hol lehet megkapni az oltást, vagy a gyerekeknek beadatni. Azt gondolom, hogy ha nem igényel túl nagy szervezést, akkor jobb túlesni az oltáson minél előbb. Elszomorító, ami a médiában zajlik ezzel kapcsolatban. A hisztériakeltés, a dezinformálás (Zsuzsi szerint ez egy felvágós szó), a szenzációhajhászás megy teljes sebességgel. Így aztán hitelesnek tartott józan véleményt nehéz találni, ráadásul az összeesküvés-elméletek gyártói is megtalálták a témát, nekem meg már kiütésem van a szabadkőművesektől, rózsadombi paktumozóktól, lugánói tanulmányt emlegetőktől. Ezek ellen nem lehet vajon védőoltást kérni?

2009. október 28., szerda

Óraátállítás

Peregnek a hétköznapok. Ismét elérkeztünk október utolsó vasárnapjához, amikor is az időszámítás arrébb megy egy órával. Eddig reggel sötétben indultunk, most viszont sötétben érek haza, mert a világosság persze nem lett hosszabb. Mostanában a menetrend úgy alakul, hogy reggel negyed hét körül kelünk, rendszerint Luca segítségével. Ezután a lányokat gyorsan megreggeliztetjük és fölöltöztetjük, hogy együtt indulhassanak Zsuzsival, akinek fél nyolckor kell indulnia a buszhoz. Ez minden reggel nagy rohanásba torkollik, mert persze a lányok minden mással foglalkoznak, csak az öltözéssel nem. (Add ide a fésűt, nem akarok pelust venni, de nekem rózsaszínű szoknya kell, nem kék!) Néhanapján ezt a monotóniát színesíti, ha Botinak is nyolcra kell mennie, mert akkor még őt is noszogatni kell, hogy mossa már a fogát. Szóval fél nyolckor Zsuzsi indul, én meg átviszem a leánykákat az oviba. Már szépen tudják a rendet, amíg beviszem Lucit és átöltöztetem, addig Virág nekilát levenni a cipőjét, sapkáját. Néha még az overallig is eljut, mint például ma reggel. Ha semmi rendkívüli nem jön közbe háromnegyed nyolcra már otthon is vagyok a fiúkkal. Ekkor van húsz perc szabad foglalkozás, majd nyolc tízkor készülődni kezdünk, hogy húszkor indulhassunk az iskolába. Ha jó nap van, és mind a két fiú kilencre megy, akkor elengedem őket együtt, és én elérem a korábbi buszomat, ami kilencre már be is ér velem a munkába. Ha nem annyira jó nap van, és Boti nyolcra vagy tízre megy, akkor csak a későbbi buszt érem el, ami egyfajta városnéző járat lehet, mert össze vissza kanyarog, és kétszer annyi idő alatt teszi meg az utat, mint az előző. De legalább szép helyeken megy. A munka négyig tart, leginkább mert akkor van egy közvetlen buszom hazafelé. A délutánok persze sokkal változatosabbak, mint a délelőttök. Hétfőn vásárolni megyünk, általában valamelyik gyerkőccel. Minap Balu jött velem, amikor is felújítottuk az őszi ruhatárát. Kapott cipőt, nadrágot, kesztyűt. Kedd a kedvencem, mert olyankor semmi rendszeres nincs, lehet egy délutánnyit szusszanni. Szerda a haláli nap, amikor is a fiúknak cserkészet van. Ez azt jelenti, hogy amikor háromnegyed ötkor hazaérek, már fordulok is Baluval a cserkészetre. Hazaérek, aztán fél óra múlva viszem Botit, Balut meg hozom. Újabb fél óra, és Botiért megyek, bár igazság szerint szerencsére őt gyakran hazahozzák. Testvérek között is ez négy öt elindulás szerdára, ami azért már kicsit sok. (Hahó Bapuf!) Csütörtök délután az iskolások magyaron vannak Tamperében, azaz általában Virágomat nekem kell hazahoznom az oviból. Sajnos a négyórás busszal éppencsak odaérek ovizárásra, azaz nem késhetem le azt a buszt, mégis épphogy odaérek. Időnként csütörtökön bonyolítom a hétvégi bevásárlást, mert ha ekkor nem, akkor szombat délelőtt kell menni, de akkor meg a szombati ebéd nagyon későn van, meg a hétvége is elszúródik. A péntek délutánt is szeretem. Ekkor Virág megy balettozni a központba, és mi addig is sétálunk a többiekkel az őszi erdőben. Gombákat rugdosunk á lá Luca, vagy botokat szedünk, de leginkább Zsuzsival beszélgethetek. Kissé zsúfoltak hát őszi hétköznapjaink, kissé túlságosan betáblázódtak a napok.
Mostanában a fiúkkal a reggeli szabad húsz percben új dolgot találtam ki. Elővettem a tavaly vett csipprogramozómat, és mindenféle elektronikus áramköröket rakunk össze, és programozok nekik. Balázs legalábbis nagyon lelkes, Botit nem annyira érdekli a téma. Ma reggel például csipogót csináltunk, mindenféle vicces hangokat keltettünk vele, nagy volt a vidámság. Volt már szabályosan váltó közlekedési lámpa, meg sima villogó is. Minap eléggé megijedtem, mert épp programozás közben egyik fiú lefröcskölte teával alaptopomat, ami ezt nem vette jó néven. A billentyűzeten az egyik gomb beragadt, teljesen használhatatlanná téve az egészet. Szerencsére szétszedtem, és ettől megjavult, de belegondolni is rossz, mi lenne, ha elromlana. Ugyanis egy csomó munkát ezen csinálok, reggel meg délután a buszon ülve. Például a pénteken beadandó pályázatot szinte teljesen így írtam, a blogjaimról nem is beszélve. Egyszóval eléggé hiányozna. Szerencsére úgy tűnik, megjavult, még egy darabig használatban maradhat.
Ilyenek a csendesnek éppen nem mondható hétköznapok, de szerencsére az advent és a téli szünet lassan hihető távolságba kerül ahhoz, hogy várakozhassunk rá.

2009. október 19., hétfő

Tíz kalandos nap

Nos, igen. Az elmúlt tíz nap gyorsvonat sebességgel vágtatott át rajtunk, szinte fel sem ocsúdtunk az egyik eseményből, már jött a következő. Most megpróbálom összeszedni mi minden történt utolsó bejegyzésem óta. Egy csütörtök este kezdődött, amikor Anyu tényleg megérkezett Helsinkibe, a repülőtérre. Este tíz után szállt le a gépe, én pedig kocsival lementem érte, ne kelljen éjszaka a buszokra várnia. Persze éjjel nincs erre se nagy forgalom, így kevesebb mint két óra alatt lenyomtuk hazafelé azt a száznyolcvan kilométert. Izgi volt éjszaka vezetni az őszi, ködös mellékutakon. A Hämeenlinnától Kangasaláig tartó kilencven kilométeren egyetlen autó sem jött szembe. Szerencsére a jávorszarvasok se ezen az éjjel akartak átkelni az úton.... Pénteken kellően használhatatlan voltam, majd szombaton magam is repülőre ültem, és elvitorláztam Budapest felé. Egész pontosan először lebuszoztam Helsinkibe, röpke négy óra alatt, és felültem a repülőre. Apu és Zoli már vártak rám, és ezúttal autóval értünk Tárnokra. (Közben kissé eltévedtünk, mert az M0 út egyik felhajtóját lezárták, de kis kalandozás után csak odataláltunk, ahová akartunk.) Vasárnapra szüretelést terveztünk, de délelőtt reménytelenül zuhogott az eső, így ez a programpont törölve lett. Szerencsére délutánra elmentek az esőfelhők, így Apuval ketten kisétáltunk Tárnok Ófaluba, ahol éppen búcsú volt. Kirakodóvásár, vurstli, meg minden. Hát, vagy tíz éve nem voltam ilyen helyen, de most ez az alkalom újabb tíz évre kielégítette az ilyen irányú igényeimet. Viszont Apuval beszélgettünk egy jót. Este még egy nagy közös mozizás is belefért Apával, Zolival, meg Zoli barátnőjével, Dinával. Bruce Willis idén is megmentette az emberiséget egy könnyen felejthető, sci-fi-nek csúfolt filmben, de hát valljuk be, tőle nem is vártunk többet.
Hétfő volt a haragnak ama napja, amikor is szembeszálltam a Banknak nevezett fenevaddal. (Hét feje volt, és tíz szarva.) Kezdődött saját bénázásommal (természetesen). Gondosan kinéztem a vonatot, amivel kényelmesen beutazhattam Budapest székes fővárosunkba, gondosan kipakoltam a laptopomat a hátizsákból, mondván, minek cipeljem egész nap, majd kiballagtam az állomásra, bevonatoztam, alászálltam a metróba, és ott realizáltam, hogy elfelejtettem kinyomtatni a papírt, melyen rajta voltak a pénzátutalás részletei, bankszámlaszámok, kódok, satöbbi. Mit ne mondjak, fordult velem egyet a világ. Elképzeltem, hogy mire kimegyek Tárnokra, kinyomtatom a papírt, visszajövök, addigra öreg este lesz, kedvenc Bankom addigra már rég bezár. Szerencsére hamar jött a sugallat, hogy tulajdonképpen nekem nem is a papírra van szükségem, hanem magára a fájlra, ami viszont megvan a munkahelyi gépeinken több példányban is. Nosza, irány egy internetkávézó! (Bevallom, idegenül Budapesten egy ilyet találni is kihívás, de végül a Nyugati mellett találtam egyet, ahol gépek is voltak, nem csak a puszta, levegőben zizegő internet.) Üzenet a kollégáknak a munkahelyre, akik nyomban a segítségemre siettek, és elküldték a kérdéses fájlt e-mailen, amit így se-perc alatt ügyesen ki is nyomtattam. Így már minden együtt volt a fellegvár megkörnyékezésére, elballagtam hát a Semmelweis utcába, az oroszlán barlangjába, ahol pénzemet őrzik. Bár próbálkoztak még azzal is, hogy lakcímkártya nélkül a személyi igazolványom nem érvényes, de útlevelem láttán belátták, hogy nincs mit tenniük, és végül csak megejtődött az átutalás. Mentségükre legyen mondva, hogy az ügyintéző nagyon segítőkész volt, és maga is szabadkozott a jogszabályok rigorózus volta miatt. Ej, mit nekem, végre le volt tudva a hivatal, miénk már a világ! Ellátogattam némely könyvesboltokba, ahol is megvásároltam Ortutay Gyula naplójának most megjelent első kötetét. Aztán bementem a volt munkahelyemre, az ELTE-re a volt kollégákat meglátogatni. Már aki még maradt a nagy kivándorlási hullám kellős közepén. (Megjegyzem, hogy a Genetikai tanszéken, a csoportunkban végzett összes PhD-s már külföldön dolgozik. Ez az! Megcsináltuk! Izé... Ezt jól megcsináltátok.) Hétfő este villámlátogatást tettem Aurél barátoméknál. Nekik van két fiúcskájuk, Bence és Dávid, akik nagyon jó fejek voltak. Vicces volt látni, hogy ugyanazok a mesék mennek náluk (Pingu és Thomas a gőzmozdony), mint pár éve nálunk. Kissé meglepődtem Aurél pesszimista világlátásán. Eddig abban a tudatban éltem, hogy neki, mint jól menő pénzügyi vezetőnek igazán nincs oka panaszra. Most pedig azt hallom tőle, hogy a vállalatok gazdálkodását látva totális pangást lát az utóbbi néhány éve a magyar gazdaságban, ezért nem lát továbblépési lehetőséget. Fontolgatják ők is a külföldre költözést. Megdöbbentőnek tartom, hogy az összes rokonom és ismerősöm, akiket mind jobbnak tartok valamilyen szempontból magamnál (szakmailag, karrierileg, pénzügyileg), mind az elmenést tartják megoldásnak. Vajon miért jut megint eszembe Wass Albert verse, a Nagypénteki sirató?

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk...
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országutak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?

Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.

Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.

Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig

térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.

Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.

Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.

Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.

Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy utakra megyünk.
Messzi nagy utak porából
bizony, köpönyeget veszünk.

S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.

(Bajorerdő, 1947)

Kedden meglátogattam Zsuzsi szüleit. Még előtte a Ferenciek terén voltam, ahol szentségimádás volt. Később ellátogattam a Fókusz könyváruházba, és csak azután mentem ki a Hűvösvölgybe. A Moszkva téren nagyon elcsodálkoztam azon, hogy már se busz, se villamos nem jár arra ötvenhatos néven, úgy látszik, valakinek nagyon szúrta a szemét ez a sokatmondó szám. Pedig úgyis mindenki emlékszik jól, hogy „Moszkva térig jár az 56-os busz, sok az ellenőr és rég nincs kalauz”... Zsuzsi szüleinél remek ebédet kaptam (csülkös bablevest, hmm...), aztán Zsuzsi Papájával a számítógépeket nyüstöltük. Mint kiderült nem eléggé, mert éppcsak azt nem csekkoltuk le, hogy a laptopja hogyan tudja vezérelni az ADSL modemet. Azóta kiderült, hogy sehogy, nem állítottuk be.... A látogatás után elmentünk egy nagy játékkereskedésbe, ahol mindenféle karácsonyi ajándékokat kerestünk kisebb nagyobb gyerekeknek. Végül Zsuzsi papája kiautózott velem Tárnokra, ahol megpihenhettem.
Szerdán következett a hazautazás. Szerencsére elég emberi időpontokra sikerült a repülőjegyet vásárolni, úgyhogy délelőtt Apával kényelmesen bevonatoztunk Budapestre, majd a BKV segítségével átszeltük a várost, és elég hamar kijutottunk Ferihegyre. Itt vagy két órát kellett várakoznom. Addig beültünk egy kávéházba, és az élet nagy kérdéseiről beszélgettünk. Ez alatt a pár nap alatt jó sokat beszélgettünk Apuval. Skype-on is szoktunk, de persze élőben sokkal jobb egy beszélgetés. Azután repülés, pár óra buszozás, (közben Piszok Alfréd, azaz Piszkos Fred kalandjainak beható tanulmányozása) és már meg is érkeztem Kangasalába, még éppen a gyerekek lefektetésére.
Csütörtökön felvirradt a nagy nap, amikor a docensi próbaelőadásomat tartottam az intézet professzori grémiuma előtt. Már a repülőúton alaposan felkészültem (meg persze már előtte is), a prezentációm is rendben volt, a szöveget meg a témát is alaposan kidolgoztam. Az előadás tulajdonképpen jól sikerült, a vezetőség jónak minősítette, és felterjesztettek a fokozatra. Emberi számítás szerint az egyetem kancellárja (vajon mi lehet ez a poszt magyarul?) október 28-án aláírja a kinevezésemet, és akkor már hivatalosan is docens leszek (dosentti – magyarul adjunktus). Nos, az előadásról videó is készült, amit másnap megnézhettem a családdal együtt. Én már nem voltam annyira elégedett az előadásommal, szerintem nagyon látszik, mennyire fáradt voltam. Több dolgot kiszúrtam, amire legközelebb, amikor nyilvános előadást tartok, majd külön odafigyelek.
Péntek estére megérkezett a finn számlámra az átutalt pénzem. Kissé elgondolkodtam rajta, hogy vajon hétfőtől péntekig hol lebeghetett az összeg? Mert hogy ez időben egyik számlámon sem volt jelen. Na de hagyjuk az összeesküvés elméleteket. A lényeg az, hogy szombaton Zsuzsival elmehettünk, és megrendelhettük a kiválasztott jövőbeni autónkat, amibe végre már mind a hatan rendesen beférünk, és hamarosan nem kell a gyerekekkel szabálytalanul és balesetveszélyesen autózni.
Vasárnap délelőtt misére mentünk, ezúttal Zsuzsival kettesben. Időnként jó megint csak kettesben menni ide-oda, és úgy tenni, mint régen, amikor még csak mi voltunk az egész világ. Délután játszóház volt, ahová most csak a lányok mentek Zsuzsival és Anyuval. Boti rosszul érezte magát, kis hőemelkedése is volt, ezért jobbnak láttuk, ha itthon maradok vele. (Meg ugye az autóba se fértünk volna be mind a heten. Na de majd jövőre!)
Ma (hétfőn) Anyu visszautazott Magyarországra. Eléggé izgultam, nehogy elvesszen a buszos átszállásoknál, de sikeresen elérte a gépet, otthon meg már Apa várja a reptéren. A közeljövőben talán egy kicsit lazul a tempó, de semmi esetre se nagyon. Zsuzsi továbbra is nyelvkurzusozik, a gyerekeknek vége az őszi szünetnek, oviba és iskolába járnak. Nekem október végén ismét pályázati határidőm van a finn akadémiánál, november végéig pedig be kell fejeznünk a könyvfejezetet, amin most dolgozunk.
Hű, most látom, ez jó hosszú bejegyzés lett.

2009. október 5., hétfő

Az utolsó szép őszi napok

Lassan véget érnek a szép őszi napok. Már színesek a falevelek, még olykor olykor szépen sót a nap, de már korán sötétedik és megjöttek a hajnali fagyok is. Ahogy a költő mondja: „Közeledik a tél, deres a falevél.” Most már gyakori az esős, kellemetlen időjárás, örültünk hát, hogy pont a hét végére napsütés jutott, ha meleg nem is. Szombatra időzítettük a nagy családi kertészkedést. Lenyírtuk a füvet elöl és hátul is, levágtuk a nagy lapulevelű dísznövényt az előkertben, és teletömködtük mindezekkel a komposztálót. Ezzel meg is telt, szóval remélem, jövő nyárra legalább az alsó régiók bekomposztálódnak. A gyerkőcök lelkesen segítettek, Botond fűnyírózott, a többiek meg gereblyéztek. Pont időben voltunk a kertészkedéssel, mert vasárnapra már eleredt az eső. A vízelvezető csatorna, amit a nyáron Apuval szereltünk, remekül funkcionál, úgyhogy már nem veri az eső a lefolyónál a fal alját.
Kedden Balázzsal a kórházban voltunk felülvizsgálaton, a mozgásával kapcsolatban. Szépen fejlődik a gyermek, jövő tavasztól már teljesen elhagyják az extra gyógytornát, cserébe az iskolában lévő segítő pedagógusnak adnak plusz feladatokat Balázs mozgásával kapcsolatban. Amúgy a felmérés szerint Balu már a korosztályának megfelelő képességekkel rendelkezik, a finom mozgásai ugyan éppen csak az elfogadható tartomány alsó szélén vannak, de az értelmi képességei meg az átlag felett. Nos, ezt akár pozitívumként is felfoghatjuk, hiszen mennyivel rosszabb lenne a dolog fordítva. Szombat délelőtt gyakoroltuk Balázzsal a biciklizést is. Most már sikerült elindulnia és kontrázni is, a haladás meg már egy ideje szerencsére nem probléma. Sok gyakorlásra van még szüksége, de a képessége már megvan.
Luca továbbra is küzd az oviba menéssel. Szerencsére egyre inkább szokja a megpróbáltatásokat, és pénteken jött el az a nap, hogy délután azt mondták, hogy aznap egyáltalán nem sírt. Szóval van haladás. Amúgy továbbra is dúl nála a dackorszak, de ha jól kelt reggel, akkor átváltozik tündérkévé, buzog és mosolyog, mint a nővérkéje. Ha meg rossz napja van, akkor semmi sem jó, a földhöz veri magát és csak bőg. Éjszaka is gyakran fent van, bár pont péntek este egy mukk sem volt, végre jól aludtunk.
Vasárnap este ismét játszóház volt, mi adtuk az uzsonnát, így pizzát sütöttünk délután. Ezen a héten a szokásos ügymeneten túl hétfőn elmegyünk a magyar oktatás megbeszélésére. Elképzelhető, hogy átkerül a magyaróra csütörtök délutánra, és akkor a mi fiaink is részt tudnak majd venni. Persze sok még a ha ebben a témában. Csütörtökön jön hozzánk Anyu. Úgy várjuk őt, mint a felmentő sereget, aki segít majd bepótolni a gyerekekkel azt a sok mindent, amire a hétköznapi rohanásban egyszerűen nincs időnk. Én szombaton utazok Magyarországra, hála az OTP Banknak. Próbálnék minél több dolgot belezsúfolni abba a három napba, amit otthon töltök majd, meglátjuk majd, milyen eredménnyel. Elsőbbséget a hivatalos ügyek élveznek. Addig is készülök a docensi bemutató előadásomra, amit a hazautazásom másnapján tartok majd.

2009. szeptember 30., szerda

Dühös vagyok

Merthogy a hivatal mindig kitalál valamit. Adódott, hogy pénzt kellene átutalnom a magyarországi számlámról a finnországira. Szép kis feladat, egyszerűnek tűnik. Persze mi sem egyszerűbb, mint beballagni a legközelebbi OTP fiókba, kitölteni a megfelelő cédulát, és a többit már a Bank intézi. A bibi, hogy a legközelebbi OTP fiók kétezer kilométerre van ide, és valahogy szerettem volna megúszni a hazarepülést. Hogy miért? Elsősorban anyagi megfontolásokból. Az egynapos oda vissza út esetében ugyanis a repülőjegy ára háromszázezer forint magasságában mozog, amire még a finn álomfizetésemből se futja csak úgy. A légitársaságok filozófiája: ha csóresz vagy, ne akarj sietni. A legolcsóbb turistaosztályú jegy meg csak három éjszakás budapesti tartózkodástól kezdődik, de az is kábé százezer magyar forint körül van. Nos, hát ezek a piszkos anyagiak, amiket szerettem volna megspórolni. Második lehetőség, hogy az interneten keresztül adom le az átutalási megbízást. Ez nagyon szép, de értékhatár van, és a szóban forgó hatalmas összeg már bőven túllépi azt a határt, amit még átutalhatok az interneten keresztül. (No nem kell megbotránkoztatni, az átutalandó összeg nem haladja meg a napokban publikált állami vezetők egyhavi fizetését, ez csak nekünk, egyszeri középosztálybelieknek olyan nagy összeg, másoknak egy fél nyaralás ára se....) Mit tehet hát az egyszeri kuncsaft? Hirtelen felindulásból felhívja az OTP ügyfélszolgálatát, ugyan mondják már meg, hogyan kell innen a távolból adott paraméterekkel elindítani egy átutalást? A telefonban a kisasszony nagyon kedves és segítőkész. Elmondja, hogy semmi probléma, írjak egy meghatalmazást valaki Magyarországon élő rokonomnak, írassam alá két tanúval, a megbízás tartalmazza ezt és ezt az adatot, a megbízott fáradjon be bármely deviza ügyekkel foglalkozó OTP fiókba, és az ügy el leszen rendezve. Nos, legyen. A papírt megírtam, aláírtam, elpostáztam az öcsémnek, aki befáradt egy megfelelő OTP fiókba. Itt ért az első meglepetés. Az ottani ügyintéző már nem volt olyan kedves és rugalmas mint a telefonos alteregója, ő közölte, hogy a meghatalmazás nagyon szép, de így nem fogadhatja el. Legyek szíves a finnországi magyar nagykövetség konzulátusán hitelesíttetni az aláírásomat. Egyébként is, az ilyen ügyet nem ám akármelyik fiókban, hanem csak a számlavezető fiókban lehet intézni, úgyhogy legközelebb ott kellene próbálkozni. No, szép, megint olyasmibe kezdtem, amiről fogalmam sincs.... Email ment a konzulátusra, hogy hogyan kell egy ilyen megbízást hitelesíttetni. Válasz jött, hogy személyes megjelenés szükségeltetik, és akkor a konzul előtt aláírhatom a papíromat, és ő 30 euró (nagyjából nyolcezer magyarországi forint) befizetése ellenében ellenjegyzi az aláírásomat, tanúsítván, hogy valóban én adtam a meghatalmazást. Egyébként pedig fogadóóra kedden és pénteken délelőtt. Remek. Pénteken szabadnap kivéve, jómagam autóba ültem, elszáguldottam Helsinkibe a nagykövetségre (cirka 180 km), ahol a megbízást aláírtam, harminc eurótól fájdalmas búcsút vettem, az aláírásomat ellenjegyezte a konzul, hazaautóztam, a meghatalmazást postáztam expressz-ajánlva az öcsémnek. Közben drága jó édesanyám kiderítette helyettem, hogy hol is van a számlavezető fiókom, mert a hely, ahol régen nyitottam a számlát már rég megszűnt, illetve átköltözött az Astoria mellé. Szóval kedden öcsém (immáron rutinosan anyuval felszerelkezve) beballagott a számlavezető fiókomba, ahol a papírt meglátva faxolgatásba kezdtek. Kiderítették, hogy ácsi, ez így nem jó, mert a mellékelt meghatalmazás magánokirat, a ilyen meghatalmazást viszont csak közokirat formájában fogadják el, amit csak közjegyző állíthat ki, ügymenet stornózva. Remek. Miután közjegyző nem akad a helsinki magyar nagykövetségen, ezért fáradjak Budapestre, hogy kiállíthassak egy megfelelő megbízást, amit már elfogad a Bank. Nos hát, ezzel be is zárult a kör. Alighanem kénytelen leszek szándékom ellenére Magyarországra repülni, ahol közjegyző helyett befáradok a számlavezető fiókomba, és saját becses kis kacsómmal kitöltöm az átutalási cédulát, és az ügy el leszen intézve. (Hacsak ki nem talál a Bank valamit, amivel meggátolhat eme cselekedetemben.) De az is biztos, hogy amikor kilépek a Bank ajtaján még a port is lerázom, ami odabent a cipőmhöz tapadt. Egyébként ha odafönt kicsit is adnak az egyszeri középosztálybeliek kívánságára, akkor az ítélet napján Szodoma és Gomorra lakóinak elviselhetőbb lesz a sorsuk, mint a magyar jogrendszer megalkotóinak. Annál rosszabb csak a Bank ügyintézőinek lesz, akik háromszor háromfélét tudnak mondani egy ügy elintézésével kapcsolatban, amiből persze egyik se működik....
Ja, ez volt a századik bejegyzésem a blogomban.

2009. szeptember 28., hétfő

Egy nehéz hét nehéz hétvégéje

Beindult tehát az élet! Zsuzsi fél kilencre jár a nyelvtanfolyamra, ezért a napirendünk alaposan átalakult. Én viszem a lányokat az oviba nyolc körül, aztán vagy elkísérem Balázst az iskolába, ha Boti nem akkor megy mint ő, vagy elindítom a fiúkat. Sajnos Luci egyelőre nem szeret oviba járni, és minden reggel nagyon sír, hogy ne hagyjam ott. Pénteken már akkor elkezdte a zokogást, amikor Zsuzsi elrohant a buszához. Mit ne mondjak, ez nagyon megvisel. Még szerencse, hogy virág napsugaras jó kedvével sokat segít és kompenzál ebből. Azért az óvónők azt mondják Zsuzsinak, hogy azért, miután elmentem, nem szokott már sokat sírni Luca baba, szóval elképzelhető, hogy csak így mutatja ki nekünk a rosszallását. Mert ráadásul a dackorszakkal is kulminál ez az ovikezdés, így a hét végén nem aludt délutánit, és este is órákon át bőgött, és semmi sem volt neki jó. Ráadásul este sokáig fönt maradunk, valahogy elcsúszik a menetrend, és tizenegy után kerülünk ágyba, akkor meg hamarosan már lehet is kelni Lucához. Mindehhez adódik még, hogy átsöpört a lányokon egy megfázás jellegű kórság. A gyerekeknek csak az orruk folyik, de Zsuzsi igazán rosszul volt, fájt a torka, hőemelkedése volt, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Szóval a hét vége eléggé katasztrófa hangulatban telt, de szerencsére itt az új hét, új kihívásokkal.
Kedden Balázst a kórházba kell vinni felülvizsgálatra, ha jól emlékszem, a légzésével, ami mostanában eléggé problémás. (Influenza szezon van, ködös, párás, hideg idő.) Mindez mellé a szokásos ügymenet: szerdán cserkészet a fiúknak, természetesen külön időpontban, nem egyszerre, pénteken meg balett a Virágomnak. A csütörtöki tájfutás lassan véget ér, pedig azt nagyon szerettem, ha úgy alakult én is futottam Botival. Múlt csütörtökön éjszakai tájfutás volt, nagyon élveztük mindketten. Balázs rossz periódusát éli. Pénteken beírást kapott, hogy minden nap verekedett az iskolában. Kénytelen voltam egy nagy lelki beszélgetést tartani vele ebben a témában. Mellékhatásként letiltottam neki a számítógépezést addig, amíg azt nem halljuk az iskolából, hogy megtanult rendesen viselkedni. Elszomorító dolgok ezek.
Pénteken az élet könnyítésére hitelesíttetnem kellett egy megbízást. Sajnos ezt csak személyesen a nagykövetségen lehetett megtennem, így le kellett fáradnom Helsinkibe. Ez péntek délelőtt a gyerekek indItása után négyszáz kilométer vezetésbe és harminc euró konzuli díjba került. Ha már ott voltam, elindítottam néhány egyéb konzulátussal kapcsolatos ügyet, úgymint Luca hamarosan lejáró útlevelének cseréjét. Szerencsére a konzul hölgy nagyon kedves és segítőkész volt, így hamar túlestem a hivatalos papírmunkán. Hazafelé megejtettem a hétvégi nagy bevásárlást, és még éppen időben értem haza, hogy a hitelesített papírokat feladhassam a kangasalai postán, aztán meg, hogy Virágot elfuvarozzam balettozni.
A munkában szépen haladgatnak a dolgaim. Végre, a harmadik revízió után, elfogadták a cikkünket, ami az öröklött immunodeficiencia betegségek számítógépes osztályozásáról szól. Egy nagyon jó újságban ment el az anyag, nagyon sok és jó munka van benne, csak kár, hogy nem én vagyok az első szerző. Eléggé úttörő jellegű a munka több szempontból is, valószínűleg magas idézettsége lesz. Közben kaptunk egy felkérést egy könyvfejezet megírására filogenetika témában. Miután éppen van egy kapcsolódó témánk, ezért a felkérést elfogadtunk, most elsősorban ezen dolgozom. A kutatási anyag már nagyjából összeállt ehhez, most az írás fázisban vagyok. Szerencsére a határidő november végén van, de addig még sokat kell ezen a kéziraton is dolgozni, és egyéb határidőim is vannak addig.

2009. szeptember 19., szombat

ITLAPD

-Arrgh,feszítsétek a kötelet szárazföldi pattkányok! Szorítsd a szelet, rrepedjen az az orrvitorrla!

Ahoj kedveseim! Ma van a méltán híres Nemzetközi Beszélj Úgy Mint Egy Kalóz Nap! Ezért ma a Kapitány, nejével, meg az Első Tiszttel, a Hajósinassal, a Papagájával és Véreskezű Jillel papírsárkányt eregettek. Bár szél az nem nagyon volt, így a sárkány sem lebegett magasan az árbocok fölött, volt sok rohangálás, és remekül is szórakoztak.

-Ehh, mit nekünk szél, rumot ide, nem kisebb lett a világ, csak kevesebb!

Heten a halott ládáján -
Yo-ho-ho, meg egy üveg rum!
A többit megölte a rum s a sátán -
Yo-ho-ho, meg egy üveg rum!

2009. szeptember 17., csütörtök

A könyv, amit utoljára olvastam: Isten gépei

Augusztusban az interneten barangolva olvasásra érdemes könyveket kerestem, és ráakadtam egy oldalra, ahol kortárs magyar sci-fi szerzők könyveiről voltak kritikák. Szemmel láthatólag sokak nem értik, hogy mi a különbség a science-fiction azaz a tudományos-fantasztikus műfaj és a fantasy azaz a fantáziavilág között. Ez utóbbiban nyugodtan operálhat a szerző természetfeletti jelenségekkel, varázslatokkal, míg az előbbiben erről szó sem lehet, hiszen minden tételnek, eszköznek tudományos alapon levezethetőnek kell lennie. A fantasy regények jobbára puszta kalandtörténetek, ellenben a sci-fi írások inkább valamilyen tudományos vagy társadalmi problémakört mutatnak be a történetükön keresztül. Fantasyra (számomra) kiváló példa Herbert Dűne regényfolyama, a sci-fi-re pedig Brandon Hackett (Markovics Botond) Isten gépei regénye, melyre a fent említett honlapon akadtam rá. A magyar szerzőnek nem ez az első tudományos fantasztikus írása, elsőként az A poszthumán döntés címet viselő korábbi könyvének recenziójára akadtam rá, és már az is jó benyomást tett rám. De aztán a szerző saját blogján azt olvastam, hogy ő maga is jobban sikerültnek tartja az Isten gépei-t, amit az értő publikum Zsoldos Péter díjjal jutalmazott. Nosza, irány hát a bookline, megrendeltem a kötetet néhány lányregény és gyerekdal CD társaságában. Az elmúlt héten a buszon blogírás helyett könyvolvasással töltöttem el az időmet a, ezért is csúszott annyit az előző blogom. Az Isten gépei-t olvastam.
Maga a történet a technológiai szingularitás témakört járja körbe, és örömömre nagyon érthetően mutatja be a kérdéskört. Bár a párhuzamos Földek említésével kicsit megijedtem, hogy már megint egy vacak fantasy-t akarnak sci-fi címkével eladni, de aztán tovább olvasva a történetet, megkönnyebbülésemre kiderült, hogy erről szó sincs. A központi témáról, tudniillik a technológiai szingularitásról már hallottam, bár a témába vágó könyvet még nem olvastam. Hozzávetőlegesen arról van szó, hogy egyes nézetek szerint a technológiai fejlődés üteme egyre gyorsul, olyannyira, hogy valamikor a 21. század közepe táján a fejlődés úgy elszalad, hogy a jelen trendek extrapolálásával megjósolhatatlanná válik miden folyamat. A szingularitás egyes gondolkodói szerint a kritikus pont az általános mesterséges intelligencia (artificial general intelligence) kifejlesztése lesz, amely képes lesz majd saját magát tökéletesíteni, vagy magánál tökéletesebb mesterséges intelligenciákat alkotni. Az így létrejövő „szuperintelligenciák” által szalad majd annyira el a tudományos technológiai fejlődés, hogy annak ütemét az emberiség nem képes követni, így áll be a szingularitás. Az elmélet szerint négyféle kimenetele lehet egy ilyen folyamatnak. Legegyszerűbb eset, ha megerősödnek az antitechnológiai mozgalmak, és a neoludditák erőszakkal visszavezetik a társadalmat egy pre-technológiai korba, ezért a szingularitás nem következik be. A második verzió szerint a fejlődést az emberiség elitje képes kontroll alatt tartani, így a fejlődés nem pörög fel kontrollálhatatlanul, és nem jönnek létre szuperintelligenciák. A harmadik úton a szingularitás előtt létrejövő embernél intelligensebb gépek véletlenül vagy rosszindulatból elpusztítják az emberiséget, míg végül a negyedik változat szerint jóindulatúan viseltetnek az emberiség, mint szülő faj iránt, és azzal mintegy szimbiózisban élnek majd. Nézetem szerint a negyedik a kívánatos út, de a valóságban a második valósul majd meg, nem annyira az emberiség józan kontrolljának köszönhetően, sokkal inkább azért, mert technológiai kényszerek nem teszik majd lehetővé az embernél intelligensebb gépek kifejlesztését.
Ami magát a könyvet illeti, valóban remek írás, bár néha, főleg a történet elején az volt az érzésem, hogy nagyon vázlatosak a párbeszédek, valahogy nem gördülékenyek, nem is kidolgozottak. Olyan, amilyet én is tudnék írni, valahogy kezdő benyomását kelti. Ráadásul időnként olyan klisék jelennek meg, amitől én már élőszóban hallva is kiütést kapok: "Ez is egyfajta magyarázat volt." Aztán a közepe táján eltűnik ez, utána már nem volt ilyen érzésem, a végére meg már annyira felgyorsul a sztori, hogy teljesen profinak tűnik a stílus. Egyetlen, számomra nagyon zavaró momentum van, nevezetesen, hogy az egyik szereplő a történet első harmadában rendkívül trágár módon beszél. Gondolkodtam rajta, hogy ennek oka van e, de semmi elégséges indokot nem találtam, ezért ez a momentum egy hatalmas fekete pont nálam a szerzőnek, szükségtelen feketebeszédért, reméljük ilyen stilisztikai baklövést nem követ a későbbiekben el.
A történet hangulata egyébiránt eléggé furcsa. Se nem egyértelműen optimista, mint a klasszikus sci-fi, se nem végletesen pesszimista, mint a cyberpunk. Miután számtalan kérdést szándékosan nyitva hagyott a szerző, így olvasás után még hosszú ideig gondolkodtam az érintett témákon, ilyen értelemben ez a könyv nagyon jó. Összességében az Isten gépei-t (újra)olvasásra érdemesnek jelöltem meg a képzeletbeli könyvlistámon, a szerzőt pedig figyelni fogom, ha új könyvvel jelentkezik, akkor megfontolom majd annak beszerzését.

2009. szeptember 16., szerda

Őszi változások

Harmatosak már a reggelek, és bizony, hűvösek is. Megjött az ősz, ragyogó napsütéses délutánjaival, meg a gombákkal és piros áfonyával. Az elmúlt két hétben alaposan összetorlódtak az események. Apuék elrepültek egy esős délutánon, azóta a gyerekeknek beindult az ovi és megy az iskola is. Balázs elkezdte hát az első osztályt, és eddig nagy lelkesedéssel jár, és délutánonként szorgalmasan írogatja a leckét. Eddig még csak egy beírást hozott, hogy verekedett a szünetben. Hogy kivel? Hát Botonddal, kivel mással? Botinak az iskola jóval nehezebb lett, mint eddig volt. Elkezdődtek a szakórák, bejött az angol nyelv is. Azt hallottuk, hogy idén már osztályozás is lesz, amit kissé izgatottan várunk. Tegnap hozta haza első angol szódolgozatait. Büszkén mutatta, hogy teljesen hibátlanok! Nagy nagy dicséretet kapott érte. Amúgy is nagyon tetszik neki az angol tanulás, jót tett neki a nyári előkészület. Reméljük, lelkesedése sokáig megmarad még. Virág gond nélkül illeszkedett vissza az oviba, nagy örömmel jár, néha haza se akar jönni délután. Tegnap Luci is először volt az oviban óvodásként. Még Zsuzsi is ott maradt vele, és csak pár óra volt az egész, de ma már ott kell aludnia délután. Kicsit izgulunk, hogy hogy lesz, mert Luci mostanában amúgy is nyűgös. A foga is jön, nem is eszik jól, éjjel is gyakran fölsír. Reméljük, azért ügyesen átvészeli majd a kezdeti nehéz korszakot.
Aztán a közelmúltban sorakoztak a kisebb nagyobb események. Szülői értekezletek, tájfutóedzések, Virág balettórái a hétköznapokban, minden második vasárnap pedig magyar játszóház. A játszóház most Sanyinak köszönhetően új helyen van Tamperében, a Messukylä-i evangélikus egyházközség közösségi házában, szép kultúrkörnyezetben. Már kétszer is volt alkalom idén, és egyre több magyar család látogat el az alkalmakra, ami szerintem nagyon örvendetes. Sok kisbabás család jön, sokk kis magyar gyermek született a közelmúltban erre felénk.
Aztán a nagy esemény. Zsuzsi felvételizett a nyelvkurzusra, amit már júliusban is megpróbált, és értesüléseink szerint ezúttal fel is vették, úgyhogy jövő hétfőtől alaposan átalakul az életünk. Zsuzsinak ez az öt hónapos, ösztöndíjas intenzív nyelvkurzus minden délelőtt fél kilenctől délig között programot jelent, plusz délután egy csomó önálló tanulást. A kurzus végén nyelvvizsga lesz, és esetleg lehetőség a további öt hónapos haladó kurzuson való részvételre. Annak a végén állítólag már csaknem anyanyelvi szinten beszélnek finnül a páciensek. Mindezen programok következtében át kell alakítanunk a hétköznapi menetrendünket. Alighanem reggel én fogom indítani a gyerekeket, és Zsuzsi fogja fogadni őket délután. Balázs napközibe fog járni, Boti viszont már önállóan érkezik majd haza, és egyedül kell majd nekiülnie a leckeírásnak. Sok változás, nagyy felfordulás az eddigi megszokott menetrendhez képest, de azért örülök mindennek, hiszen nem árt néha egy kis változatosság. A naptárunk előjegyzési rovata tele van kisebb nagyobb programokkal a következő hetekre, szóval unatkozni biztosan nem fogunk mostanában.

2009. augusztus 17., hétfő

A nagy fiús túra

Szombat volt a napja, hogy megejtettük az idei nyár nagy kirándulását, Apa, Botond és én. Felfedeztünk az interneten egy kiépített kirándulóhelyet, viszonylag közel hozzánk. Még letölthető turistatérképet is találtam a hely honlapján, így könnyű volt megtervezni egy jó kis egész napos kirándulást. Szombaton, egy jó reggeli után autóba ültünk, és elrobogtunk Evo -ba, ahol a kirándulóhely központja van. Ez egy szakiskola az erdő közepén, ahol, mint kiderült, erdészeket képeznek ki. Az iskola egyik épületében van a turistaközpont, ahonnan a túrázók információt kaphatnak, térképet vásárolhatnak, és még kiállítás is van a környék természeti érdekességeiből. Mi is vásároltunk egy igazi turistatérképet, aztán rövid nézelődés után elindultunk. Eleinte nagy volt a nyüzsgés, ugyanis mindenféle sportrendezvények voltak a központ környékén. Az egyik tónál vadászverseny zajlott, sokáig hallottuk, hogy arrafelé lőnek. Ezen kívül egy tájfutóverseny is ment, egész délelőtt folyton versenyzők rohantak el mellettünk, a kezükbe térképpel. Mi azért csak kitartóan mentünk, követtük az ösvényt. Egyébként hiúzcsapásnak nevezik az utat, amit követtünk, és zöld színű hiúzlábnyomokkal volt megjelölve egész végig, úgyhogy még a trükkösebb helyeken is elég kényelmesen tudtuk követni. Utunk első része egy gyönyörű hegygerincen, azaz „harju”-n vezetett. Az ösvény mellett kihelyezett ismertető szerint ezek a földtani alakulatok a jégkorszak során keletkeztek, amikor Skandináviát hatalmas jégtakaró borította. A jég természetesen nem egyetlen tömb volt, hanem lemezekből állt, amelyek egymástól nagyjából függetlenül dél felé mozogtak, és legyalulták az alapkőzet felszínét. Ahol két ilyen lemez találkozott, és aztán egymás mellett nyomult tovább, ott a találkozási résben felhalmozódott a törmelék, és ezek lettek ezek a gerincek. Félelmetes még belegondolni is a méretarányokba. Ezek az ötven, hatvan méter magas harju-k az egykori, mindent beborító jégpáncél alján csak illeszkedési hibák, szinte csak karcolások voltak. Ma pedig mint hegygerinc szerepelnek.
Később tavak partján jártunk, itt ott kissé keveregve a mocsaras terepen. Két óra magasságában értük el a kiszemelt ebédelőhelyet, ahol elfogyasztottuk a jó kis elemózsiát, amit Zsuzsi csomagolt nekünk: húsos táskát gyümölcsteával. Szusszantunk egyet, készítettünk pár fényképet, aztán nekivágtunk a hátra lévő kilenc kilométernek.
Utunk második része kissé egyhangúbb volt, de azért itt is nagyon szép erdőket láttunk. Fekete és piros áfonya mindenütt, helyenként láttunk mocsári hamvasszedret is, azaz lakkát, amiből a jó kis lakkaviini készül. Gomba is volt bőségesen, egyre inkább sajnálom, hogy ismeret hiányban nem merjük gyűjteni az itteni gombákat, mert vargányák, pöfetegek, galambgombák szegélyezték utunkat, igaz egy két galócát is láttam a mérgesebb fajtákból. Utunk során több főző és táborozóhelyet is érintettünk. Elképzeltem, milyen jó lenne egyszer családostól sátrazni egy ilyen helyen. A gyerkőcök is biztosan nagyon élveznék! Botond az utolsó pár kilométeren kezdett nagyon elpilledni, de összességében nagyon jól bírta a menetet. Apu nagyon dicsérte a gyalogló botokat, amivel mentünk. Szerintem ugyan néhol zavaró volt, mert a magas fűbe inkább beleakadt, és ezzel akadályozta a járást, de az emelkedőkön valóban nagy segítség volt. Este öt óra után értünk vissza a kiindulási pontra, és ezúttal megengedtünk magunknak egy egy üdítőt a kávézóban. Összesen hét óra alatt teljesítettük a 22 kilométeres távot, és egy remek kirándulós napot töltöttünk együtt. A helyszín pedig valóban nagyon jó kiránduló terep, biztos, hogy hamarosan az egész családdal újra ellátogatunk Evo-ba!

2009. augusztus 5., szerda

Vendégeskedések

A közelmúltban sok sok vendégeskedésben volt részünk. Jöttek hozzánk régi és új ismerősök, másokat mi látogattunk meg. Először Melindáékhoz ugrottunk be egy napsütéses péntek délután, egy hirtelen ötlettől vezérelve, majd Móniékhoz voltunk hivatalosak Lili szülinapját ünnepelni. Ez után következett a nevezetes csütörtök délután, amikor is fogadtuk az első igazán finn vendégeinket! (Öt és fél év után, szép kis teljesítmény, nem?) A sorházunkban lakik egy fiatal finn házaspár, két gyermekkel (Inari és Mattias), őket hívtuk látogatóba. Körülbelül egy idősek vagyunk, hasonló életállapotban. Anyuka most akar visszamenni dolgozni sokévi babázás után, apuka az informatika iparban látványtervező. Ez egyfajta művész dolog, például ő az, aki az egyik féle Nokia mobilok felhasználói felületét grafikusan megtervezi. Érdekes belegondolni, bár tulajdonképpen trivialitás, hogy a telefon képernyőjén megjelenő kis ikonkákat meg rajzocskákat is megtervezi valaki, mert azért fontos, hogy valamilyen harmónia legyen közöttük. Nos, itt az apuka pont ilyesmivel foglalkozik. A társalgás eleinte akadozva indult, ugyanis a finnel még mindig gyatrácskán boldogulok, pláne, ha a játszótéri kis párbeszédeknél komolyabb témákra kerül a sor. Szerencsére az angol náluk sem volt probléma, úgyhogy hamar cseveghettünk érdekesebb témákról is, mint az időjárás. Jó hangulatúra sikeredett a délután, amit nagyban segített a Zsuzsi által sütött sajtos pogácsa és lekváros bukta is. (Magyar ízek!) Kaptunk viszonthívást is, amit megegyezés szerint majd szeptemberben fogunk abszolválni.
A hét végére Wiener Zoli és családja érkezett Helsinkiből hozzánk. Jó volt Zolival és Emőkével újra a régi egyetemi hangulatban tárgyalni. Zolival kiveséztük a magyar és a finn tudománypolitikát, elemezgettük a magunkfajta mezei biológus karrierlehetőségeit, ha már családos az ember, és nem szingli donkihóteként próbálja meg bevenni a tudomány fellegvárait. Mert bizony a család a kutatásban is hendikep, hiszen az ember nem ugrálhat pár évente másik országba, a jobbnál jobb csoportokhoz. Néha nehéz ezt elfogadni, és látni, hogy mennyi jó álláslehetőséget nem pályázhatunk így meg, miközben mi itt egy picike pozíciót sem tudunk Zsuzsinak összekaparni, és néha a sajátomat is igen bizonytalannak látom. No mindegy, remélem odaföntről rajtunk van a szeme annak, Aki vigyáz ránk.
A következő hét keddjén végre elérkezett a várva várt esemény, fiaink hazaérkeztek Magyarországról a nagyszülők kíséretében. Volt élménybeszámoló, ajándék, gyümölcssaláta és egyéb dőzs. A lányaink nagyon örültek a bátyókák viszontlátásának, Lucát szinte le sem lehetett vakarni Botiról. Másnap, 29-én ünnepeltük Virágunk nevenapját. A dologban van egy hangyányi csalás, ugyanis a naptárban több Virág névnap is található, de mind novemberben, azon a héten, amikor leánykánk születésnapja is van, így azt gondoltuk, hogy mégiscsak jobb lenne egy megfelelőbb időpontot találni. Nos, július 29-én a legtöbb naptárban csak Flóra nap van, de azért némelyikben odaírják mellé a Virágot is, ezért erre a napra esett a választás. Így, vagy úgy, de az ajándékba kapott Csipkerózsika ruhának nagy sikere volt, csak nagy nehezen értük el, hogy azért mégsem abban kéne ebédelni meg délutánit aludni....
Másnap Botond elment cserkésztáborba. Eleinte nem volt igazán nagy a lelkesedés, de vasárnap, amikor hazajött, lelkesen számolt be az eseményekről. Egy szigeten voltak, nagy sátorban aludtak, megáztak, ruhában fürödtek, volt tábortűz meg fafaragás. Mi kell még egy ifjoncnak? Persze az alapos megfázás nem maradt el... Időközben rajtam kitört a befőzési láz. Zsuzsi elment málnát szedni Anyu és Móni társaságában egy közeli szedd magad akció keretében. Ezen kívül vettünk még vagy tíz kiló szamócát, és még áfonya is gyűlt az erdőből. Mindez most harminc üveg lekvár formájában készül a téli szezonra, de azért jutott belőle a fagyasztóba is.
Sajnos a szabadság napjai leteltek, hétfőn megkezdődött ismét a munka. Fiaink, immáron mindkettő iskolás, az utolsó nyári szünetes hetüket töltik, beindult az őszi szezon a tájfutásban is. Hétfőn Botonddal futottunk egy remek kört a munkahelyemhez közeli Kauppi sportpark környékén rendezett „iltarasti”-n. Harmincnégy perc alatt lenyomtuk a két és fél kilométeres távot. Egyébként újabban Zsuzsival elkezdtünk este „walking stickezni”. Ezek az itt népszerű sétabotok nagyon klasszak, egy fél óra menés (persze gyerekek nélkül, rendes tempóban) egész jól átmozgatja az embert. Délutánonként a ház gyerekes családjai nekiálltak a saját játszóterünk renoválásának. Igazság szerint már időszerű volt a dolog, mert a hinták állványai rozsdásodtak, a csúszda is már kissé balesetveszélyes volt a meglazult deszkák és kiálló szögek miatt, és az egész olyan kopott benyomást keltett már ránézésre is. De most mindez megújult, szerelés, szögelés és festés folyik délutánonként, így egész jó a hangulat este. Talán így sikerül jobban megismerni a szomszédokat is.

2009. augusztus 4., kedd

Utcaképek a gúglin

A minap Tamperében, sőt, Kangasalában is feltünedeztek a Google tűzpiros Opeljei, amik a tetejükre szerelt látványos kamerákkal fotózzák menet közben az utcákat, amerre csak elhaladnak. A képek a keresőóriás Street View (azaz Utcaképek) szolgáltatásán keresztül kerülnek majd a felhasználók elé, akik a Maps felületen keresztül nézegethetjük azokat. Az ember kikeres egy címet a Google Maps-on, például Párizsban az Eiffel tornyot, aztán kattint a térképen található emberkére, és láss csodát, máris láthatjuk az utcáról készült fotókat, kattintgatva barangolhatunk a kiszemelt területen, kicsit olyan, mintha valóban oda csöppennénk a számítógép monitorján keresztül. Milyen jó is ez, ha például rég nem látott, vagy meglátogatandó helyeket akarunk megnézni! „Nézd, itt laktam Hinxtonban, amikor cserediák voltam!” „Ebbe a kocsmába jártunk a haverokkal sörözni Londonban.” (Ez utóbbit a kollégám mondta, amikor megmutatta pár érdekes élményének a helyszínét.) De akár azt is megnézhetjük, hogy hogyan jutunk el a távolsági busz megállójából a távoli ismerős címére. Vagy, hogy a nyaraláshoz kinézett panzió mennyire lerobbant környéken van, vagy talán egy szolid kertvárosban? A felhasználási lehetőségeknek csak a képzelet szabhat határt, mindenesetre megint valami olyasmi a jó öreg gúglitól, ami jövőre természetes lesz, két év múlva meg már rutinosan használjuk majd a nyaralások, üzleti utak, városnézések tervezésekor, ne adj Isten ingatlanvásárláskor. Hiszen ami nincs rajta a gúglin, az nem is létezik.
Az utcafotózási program pár éve az USA-ban indult, és a nagyközönség még csak néhány hónapja élvezheti az eredményt, elsősorban az amerikai városokra korlátozva, bár már néhány nyugat-európai terület is elérhető ilyen módon (Anglia, Franciaország, Spanyolország, Olaszország és a Benelux Államok). A programot a cég folyamatosan terjeszti ki Európában, olyannyira, hogy idén tavasszal elérték a kamerás autók Finnországot, sőt, Budapestet is! Ennek a ténynek az örvendetes következménye találkozásaim a kamerás kocsikkal mind Tamperében, mind kis falunkban, Kangasalában. Mert ugye mindenki örül, ha a világ legnagyobb internetes cége ingyenreklámot csinál a városnak, országnak.
Na azért nem mindenki, hiszen Magyarországon sikerült ezt is el.... khm... szúrni. Mert Magyarország olyan ország, ahol minden egyes ember, és a közösség együttes jogain is lángpallosú kerubok őrködnek. Jelen esetben Dr. Jóri András adatvédelmi biztos volt a kerub, akinek sikerült ezt is megfúrni. Mert hiába egyeztet a cég már évekkel előre az ország adatvédelmi hivatalával, már akkor, amikor a biztos úr még a Pécsi Egyetemen dolgozott jogi PhD-jának megvédésén, májusban, pár hónappal a beiktatása után aggályait fejezte ki az adatkezelési problémák miatt, mire a Google felfüggesztette a magyarországi utcák fényképezését. Saját közlése szerint ugyan csak ideiglenesen, amíg nem tisztázzák a felmerült problémákat, de többek szerint megint egy elmenő hajó után nézegetünk a partról. De legalább az adataink biztonságban vannak, ugye?
Mert nézzük meg, mi is volt a gond. Nem az, hogy a mezei internetező a képeken felismerhet személyeket, hiszen az arcok és a rendszámtáblák digitálisan elhomályosítottak a nyilvános rendszerben. Nem, a probléma az, hogy a cég az eredeti fotókat is tárolja, így ha valamilyen ok van rá, elő lehet venni, és azokat a személyeket és autókat bizony azonosítani lehet. Történt egyszer Hollandiában (Groningen városkában), hogy két tolvaj kirabolt egy tinédzsert az utcán. Pechjükre a közelben járt az egyik utcafotós kamera, és még nagyobb pechjükre a srác később megtalálta a fotót (az elhomályosított arcokkal persze) az interneten. A rendőrség kikérte a Google-tól az eredeti képeket, és ez alapján el is fogták a két elkövetőt. Nos, már érthető, miért is olyan veszélyes ez adatkezelési szempontból. Hiszen ugye Magyarországon a tolvajok adatait kell védeni, nehogy elkapják őket, hisz aki próbált már Abszurdisztánban utcai zsebtolvajlás ügyben a Magyar Rendőrséghez fordulni segítségért, az tudja mire számíthat. Aki meg nem tudja, az jobb, ha nem tudja meg. Hogy mik jutnak eszembe Dr. Jóri András adatvédelmi biztosról az eset kapcsán? Azt inkább nem írnám le, mert nem szeretném a saját blogomról kimoderálni magamat. Ezért csak ennyit írok: Köszönjük szépen! Aztán ha utcaképet akartok nézegetni, nézzétek majd meg Kangasalát, az utcánkat, a tamperei vízeséseket, és elmélkedjetek azon, hogy Magyarország miért csak egy szürke folt az Észak-Balkánon a Google Street View szerint.

2009. július 24., péntek

Nyaralás

A nyár végi szép napokat egy egy utolsó strandolással ünnepeltük, és kirándulgattunk is a környező erdőkben. Beindult az áfonyaérés. Zsuzsi szombat délután, amíg mi aludtunk, leszüretelt egy kiló fekete áfonyát a közeli domboldalon, és le is fagyasztotta. A téli áfonyás tejturmixok idén is biztosítva vannak.
Kedden autóra pattantunk, és a csökkentett létszámot kihasználva ellátogattunk Turkuba. Már régóta tervben volt ez a vizitáció, hiszen Turku a történelmi főváros, sok érdekességet lehet ott látni. Persze a lányokkal nem lehet túl sok dolgot betervezni, ezért most a várat és a katedrálist terveztük be, minthogy ezek a leghíresebb látnivalók. Hajnali kilenc órakor el is indultunk, és fél tizenkettőre oda is értünk a kiszemelt belvárosi parkolóházba. Egy ekkora útra természetesen készültünk. Kinyomtattam a vár és a katedrális történetét, és ezt Zsuzsi ismertette az autózás közben. Persze Luci közben elaludt, Virág meg teljesen független témákról csacsogott, de ugye, ez egyáltalán nem baj. A megérkezés után gyalog közelítettük meg a várat, ami lent van a kikötőben. Nagyon klassz volt a kiállítás, megnéztük mind a középkori, mind a reneszánsz részt. A várat nem olyan régen újították föl teljesen. Nagyon érdekes volt a régi rész, olyan volt, mint egy labirintus. Kanyargós lépcsők, teljesen váratlan átjárók, itt egy lakószoba, ott egy nagy terem, kápolna. Olyan zegzugos volt az egész, mintha teljesen véletlenszerűen építették volna az emeleteket, termeket. Alighanem ez nem is áll távol a valóságtól. Voltak érdekes fa és kőszobrok, amik különböző szenteket ábrázoltak. Az új részben kiállítás volt XIX. századi ruhákból, ékszerekből és játékokból. A lányok persze lelkesedtek. A várnézés után szusszantunk egyet a várudvaron, aztán visszasétáltunk a belvárosba, ahol ebédeltünk egyet. Az utunk az Aura folyó partján vezetett. Most lesz hamarosan a nemzetközi vitorláshajók regattája, és már gyülekeztek is a szebbnél szebb hajók. Most rajtam volt a lelkesedés sora. A parton közben kultúrfelvonulás volt, ahol egyből belebotlottunk a magyar pavilonba. Nem volt nehéz, mert a sátor mellett Brahms Magyar táncát húzták a muzsikások. Az idő eközben haladott sietve, és a leánykákon a fáradság tüneteit véltük felfedezni, ezért úgy döntöttünk, hogy a katedrálist majd legközelebbre halasztjuk. Így is öt óra volt, mire hazaindultunk, és negyed nyolc, mire megérkeztünk. Ezúttal mindkét lány szundított autózás közben, így hát mi, Zsuzsival végre zavartalanul beszélgethettünk egy jót. Ritka alkalom!
A kirándulás nagy hatást tett Virágra. Azóta többször hallottunk, hogy turkui királylányosat játszik a babáival. Szerdán, a délutáni alvás után Virággal ismét autóra pattantunk, és elszáguldottunk a bútorboltba, ahol vásároltunk a lányoknak egy emeletes ágyat. Úgy döntöttünk, Luci már elég nagy ahhoz, hogy kikerüljön a rácsos kiságyból, Virágnak pedig már régen be van ígérve egy nagylányos felső szint. Az ágyat végül csak csütörtök délelőtt raktuk össze,, de nagy volt ám az öröm! Azóta is a két lány lelkesen alszik, ha eljön az ideje. (Na, azért egypár éjszakai ébresztő maradt, csak az íze kedvéért.) Csütörtök délután vendégeink jöttek, Inariék és szüleik, a háztömbből egy finn házaspár két kisgyerekkel. Egész nap nagy készülődés volt, takarítás, sütemény sütögetés (sajtos pogácsa és lekváros bukta). Kicsit izgultunk, mert ők voltak az első igazi finn vendégeink. Jól sikerült a látogatás, reméljük, sikerül jobban összebarátozni velük.
Már nagyon várjuk fiainkat és a nagyszülőket haza, de előbb még Wiener Zoliék és családjuk jönnek látogatóba hozzánk a hétvégén. Kicsit aggódom, mert sajnos közben három napos esős időt ígér a meteorológia, ami nem segíti elő a kinti kisgyerekes programokat...

2009. július 13., hétfő

Csökkentett üzemmód

Elmentek a nagyszülők, elvitték a fiúkat Magyarországra. Az élet itthon lelassult, a lakást megszállta a csönd. Csökkentett üzemmódban üzemelünk, élvezzük a félig-meddig nyaralást. Én szeretnék szabadságot kivenni, de előbb be kell fejeznem egy cikket, ami visszajött kisebb javításra. Szombaton általános takarítás volt a program, porszívózás és felmosás. Vasárnap mise után Liliékhez (vagy ahogy Virág mondja, „Liliékhöz”) voltunk hivatalosak születésnapot köszönteni. Az idő borongós, esős, hiszen erre bizony, már itt az ősz.
Nem régen megérkezett az Amazontól rendelt film és könyv csomag. A Gorove Laciék féle családos listán volt a tavasz folyamán egy téma, amiben olyan filmeket kerestek, amik családbarát témájúak, és esetleg lehet róluk egy jegyesoktatáson beszélgetni. Sokféle filmet ajánlottak, komolyat is meg vidámat is, ezekből válogattam össze egy fél tucatnyit, és megrendeltem az Amazontól. (A könyvek szakkönyvek, szóval azokról most ne essék szó.) Pár napja megnéztük az elsőt közülük, címe „Tucatjával olcsóbb”. Ez egy komédia, amely egy tizenkét gyerekes családról szól. Nem volt átütő a sikere, de azért voltak benne részek, amik nagyon is találtak. Például nagyon tetszett, amikor a film elején a feleség elmeséli a család történetét. („A kis család sohasem volt opció nálunk.”) Az is tetszett, ahogy felvillantja egy ekkora család hétköznapi reggelét, ami a kívülálló számára bolondokházának tűnhet, de a résztvevők rettenetesen élvezik és harmóniának látják. Vagy amikor az egyik kisfiú a lepkehálójának nyelével lever egy egész polcnyi poharat, akkor a máshol elvárható reakció helyett az anyuka csak annyit kérdez, hogy „mind összetört?”. Valami ilyesmi lehet az, amikor az anyagi javak csak sokadlagos szerepet játszanak az életünkben, nem? A legjobb mégis az volt, amikor a legnagyobb gyereknek direktben választania kell a bolondokháza, és az álom élet között. A barátja (a TV sztár), akivel már együtt él, kifejti, hogy neki nem kell gyerek (éppen egy nagy családi káosz kellős közepén vannak), és körbemutat: „A gyerekek ilyenek, te nem akarhatod EZT, ezért vagy VELEM!” Aztán a lány hamarosan ott hagyja, nekem nagyon szimpatikusan választva a szingli meg a bolond nagycsaládos vonal között. De a kulcsmondatot mégiscsak az apa mondja, amikor éppen felmond álmai munkahelyén, hogy „ha felsülök a gyerekeim felnevelésével, elérhetek bármilyen sikert, ugyan mit számít?” S ugye, hogy mennyire így van ez?

2009. július 6., hétfő

Tizedik

Tíz éve már, hogy ott álltunk izgatottan a pasaréti templom előtt, és körömrágva vártuk a kompánia másik felét, aki persze stílusosan késett, de nem túl sokat, éppen csak amennyit a menyasszonynak késnie illik az esküvőjéről. Bizony, már tíz éve, hogy kimondtuk azt az „igent”, ami holtodiglan holtomiglan köt, amíg ásó, kapa, nagyharang el nem választ. Mint a mesében. És valóban, olyan, mint a mesében. Azóta, mondhatom, mindent elértünk, amire egy magunkfajta házaspár vágyhat. Négy szép gyermek, stabil házasság, a körülményekhez képest biztos egzisztencia, és ráadásnak amit már kérni sem mertünk, autó, lakás, nyugodt élet. Ki mondhatja, hogy nincs pártfogónak a legmegfelelőbb helyen?
Azért már hónapok óta tervezgettem, hogy hogyan lehetne ezt a kerek évfordulót úgy megünnepelni, hogy egy kicsit más, ünnepibb legyen, mint a korábbi, kevésbé kerek évfordulók. Felmerült bennem egy igazán házassági évfordulós ajándék ötlete is. Vadászgattam az ötletekre, és így találtam erre az általam eddig nem ismert dologra, melynek neve „eternity ring”, azaz „mindörökké gyűrű”. Ez egy olyan karikagyűrű, amin körben (vagy szerényebb esetben csak az egyik oldalán) kicsi kövek vannak. Az ilyen gyűrű nem pusztán egy ékszer, hanem jelképek egyvelege. (Mindig is szerettem a jelképeket, melyeket csak az értők tudnak olvasni.) A gyűrű karikája, az önmagába visszatérő hossza a végtelenséget jelenti, mely az adó s a kapó szerelmének végtelenségét jelképezi, innen is a név. Egy ilyen ajándék vallomás, de ígéret is, a hűség és a menyegzői eskü megújítása, hiszen a végtelenben ismét benne van: „holtodiglan, holtomiglan”.
A gyűrű aranya a házasságra ragyogó kegyelem visszfénye. Azt jelenti, hogy szerelmünk áldott, szorosan kapcsolódik a fensőbb szeretethez, onnan meríti erejét, s ezért forrása kiapadhatatlan. A gyűrűn a kövek is jelentést hordoznak. Többféle változat van, az általam ajándékozott gyűrűn öt smaragd között négy gyémánt ül. A zöld színű smaragdok jelentése a kultúrákban sokféle, hozzám legközelebb a tisztaság és a hűség jelentése áll. A négy gyémánt természetesen Botondot, Balázst, Virágot és Lucát jelentik, hiszen a gyémántok azt a nagy kincset, viszonozhatalan ajándékot jelképezik, amit gyermekeink jelentenek az életünkben.
A gyűrűt Anya segítségével készíttettem, és Zsuzsi szülei hozták ki titokban, hogy a jeles napon át tudjam adni. Természetesen egy ilyen jelentőségteljes ajándékhoz megfelelő csomagolást szerettem volna, ezért rendeltem egy kis fa ékszeres dobozt. Sikerült nagyon klasszul elkészíteni, így a nagy napra minden készen állt. Este ünnepi mise volt, ahol magunkban ismét megújíthattuk a nagy esküt, és ez után került sor az ajándék átadására. Nagy volt az öröm, minden jól sikerült, elmondhatom, hogy megérte a hosszú szervezés és izgatott titkolózás. A következő, hasonlóan kerek évfordulónk a huszadik lesz. Vajon azt hol fogjuk ünnepelni?

2009. június 25., csütörtök

Irány a strand!

Elérkezett Szentiván-éj. A hosszú hétvége háromnapos esős idővel indult, de vasárnapra elmentek a felhők, és megjött a jó idő. Amúgy finn módra, azaz elkezdett éjjel nappal sütni a nap (de úgy szó szerint ám). Hétfőtől meredeken emelkedik a hőmérséklet is, így kedden már lemerészkedtünk a strandra, ahol természetesen a finnek tömött sorokban vonultak a vízhez. Ezért elhatároztuk, hogy nincs mese, szerdán úszni fogunk. És úgy is lett. Leküzdve minden tudati gátlást, szerdán, munka után családilag levonultunk a strandhoz, és testületileg csobbantunk. Megjegyzem, mégiscsak van valami ebben a tudati gátlásban (tudniillik, hogy a hideg vízben úszásnak tudati szinten van a legnagyobb gátja), ugyanis a víz remek volt, az úszás után mindenki felfrissülve ballagott haza.
Botond mostanában fut. Ha csak tehetem, én is futok vele, hátha nem tunyulok el végletesen. Az ok leginkább Boti kondíciójának felrázása, valamint energiáinak lekötése. Ugyanis korábban folyton veszekedett a többi gyerekkel, sőt, néha elviselhetetlenül szemtelen volt. De mióta naponta fut (vagy futunk) egy kört, azóta ez kevésbé feltűnő. Amúgy szemmel láthatólag fejlődik, június elején még 17 perc kellett a körülbelül másfél kilométeres távhoz, most a közös rekordunk 12 és fél perc. Kitűztük a 12 percet álomhatárnak, ha azt elérnénk, akkor hosszabbítunk a távon. Amúgy tényleg jól bírja, csak gyakran kitör rajta a nyavalygás, meg hogy nincs kedve. Én már kevésbé bírom, néha eléggé nehezemre esik nekiindulni, de talán hozzáedződöm a kihíváshoz.

2009. június 15., hétfő

Esős nyár

Megvolt hát a két út Helsinkibe. Vasárnap szavazni voltunk ott, és út közben defektet kaptunk az autópályán. Csodálatos módon nem lett belőle karambol, és egy hosszú egyenes szakaszban ki is tudtam állni és biztonságosan kereket cserélni. Emiatt kedden meg kellett látogatnom a kangasalai szervizt, ahol jó pénzért lecserélték a már igencsak elhasznált gumijaimat újra. Ezt muszáj volt azonnal megcsinálni, mert szerdán délután még egyszer le kellett száguldani Helsinkibe, pontosabban Vantaaba, ugyanis megérkeztek Zsuzsi szülei.
Nagy az öröm hát, végül is másfél éve voltak itt utoljára, és tavaly nyár óta nem találkoztunk velük. A gyerekek is nagyon beindultak, csak Luci volt eleinte kissé megszeppenve. Eddig még csak kisebb kirándulások voltak programként, annál is inkább, mivel megint visszajött a hűvös, esős idő, úgyhogy csak rövid kinti programokat lehet tervezni (remélem csak egyelőre). Vasárnapra virradólag Luca belázasodott, eddig nem tudtuk kideríteni, hogy mitől, mert más tünetet nem látunk rajta. Emiatt viszont Zsuzsi otthon maradt a lányokkal, és így a többiek mind egyszerre mentünk misére. Mivel Úrnapja volt, így körmenet is volt a templom körül, Boti pedig ministrált. Nagyon büszkén feszített.
A hétre nincs konkrét program, elsősorban Lucit figyeljük, hogy megint belázasodik e. Ezen kívül az időjárás jobbra fordulását is várjuk, és akkor lehet nagyobb kirándulást is tervezni a nagyszülőkkel.

2009. június 8., hétfő

14-4-3-1

Hát megvolt tegnap a választás, megérkeztek az eredmények. Mi is leautóztunk Helsinkibe (egy defekttel fűszerezve), hogy élhessünk állampolgári jogunkkal, ami valahol kötelesség is, csak sokakban nem tudatosul. Voksunkat leadtuk, és most szemlélem a szavazati arányokat. Benyomásaim vegyesek. Természetesen örülök a kormánypártok vereségének, hiszen kellett már, hogy egy jól irányzott pofon eszébe juttassa a kormánynak, hogy a választóikért kellene dolgozniuk, nem a saját zsebük örömére. Aminek különösen örülök, az a liberálisok csúfos bukása, amivel az SZDSZ, leányszervezetével a „Lehet Más a Politika – Humanista Párt” formációval együtt sem szerezte meg az öt százalékot. Örülök ennek, elsősorban azért, mert Magyarországot az elmúlt húsz évben elsősorban az ő ultraliberális kurzusuk züllesztette a legvidámabb barakkból egy élhetetlen, gazdaságilag működésképtelen részvénytársasággá. Ebben tagadhatatlanul az SZDSZ-é a főbűnös szerepe, az MSZP csak másodrendű vádlott nálam, amennyiben hatalomféltésből asszisztált ehhez, és sorozatosan kijátszotta saját választóit.
Amiért nem tudok felhőtlenül örülni, az a formálódó ellenzék összetétele. Egyrészt jobb lenne, ha az MDF is menne már az SZDSZ mellé a levesbe, kár, hogy most Dávid Ibolya asszony megerősítést kapott, és tovább züllesztheti a jobbközepet. Az egyetlen pozitívum az MDF bejutásában az az, hogy Bokros Lajost ezzel kiküldték Brüsszelbe, és a továbbiakban nem itthon rontja majd a közgazdasági hangulatot, és nem itt jön majd a szokásos ultraglobalista gazdaságpolitikával. Lehet, hogy az EU Parlamentben még jól is hangzik majd a szövege.
A képlet új tényezője kétségtelenül a Jobbik. Nagyon meglepőnek tartom, hogy majdnem ugyanakkora szavazati arányt ért el ez a sehonnan jött ismeretlen új párt, mint a régi, nagy MSZMP utódja, sőt, a legszegényebb megyékben meg is előzte őket, ami számomra szinte hihetetlen. Az előrejelzések alapján számítani lehetett arra, hogy megugorják a küszöböt, de, hogy három helyet is szereznek, arra szerintem ők maguk sem számítottak. Elnézvén a jelöltlistájukat, az egész tétet Morvai Krisztinára tették föl, aki belsős infók alapján számomra nem egy vállalható személy, de sokak nagyra értékelik. A lista következő helyein inkább emblematikus arcok vannak, mintsem politikusok. Érdekel például, hogy mit fog kezdeni Balczó Zoltán a második helyről, vagy Szegedi Csanád a harmadikról, mint EU parlamenti képviselő.
Ami további homlokráncolásra ad okot, az mindennek a hazai választásokra gyakorolt hatása. Szerintem benne van a levegőben, hogy az MSZP belülről belerokkan ebbe a vereségbe, ami szerintem pozitív. Az is benne van, hogy az SZDSZ megpróbálja a királycsináló szerepében javítani a szavazati eredményeit, és meglépi az előrehozott választásokat. Más esélye nem nagyon maradt, ha továbbra is bent szeretne lenni a parlamentben. Kérdés, hogy a Jobbik nagy nyeresége mennyire váltható majd át parlamenti képviselőhelyekre egy itthoni választáson. Egyrészt növekedhet a szavazóbázisuk, hiszen tagnaptól fogva a Jobbik komoly tényező, nem folytathatja vele szemben a szoclib média az eddig gyakorolt bojkottot, tehát üzenetük több emberhez juthat el, még több szavazatot bezsebelve. Ez rendben is van egészen addig, amíg ellenzékben maradnak, de nem szeretném őket az ismeretlenségből egyenesen kormányzati pozícióban ugrani látni, sem saját jogukon, sem mint kényszer-koalíciós partner. Ugyanis fontos kérdéseket fölvetni (cigánykérdés, magyar belső piac és vállalkozások védelme) és a kérdésekre működő választ adni nem ugyanaz, és nem örülnék, ha a Jobbik a következő ciklusban eljátszaná az elefántot a porcelánboltban, mint 98-02 között az Fkgp.
Természetesen nem felejtkezhetünk meg az EU választások másik nagy eredményéről: A határon túli fegyelmezett magyar politikának köszönhetően nőtt a magyar képviselők száma. Szlovákiából két képviselőt, Romániából pedig három képviselőt juttattak be a magyarok. Mindkét országban a létszámarányuknál nagyobb szavazati arányt értek el, így az anyaországi huszonkettővel együtt összesen huszonhét magyar tagja lesz az Európai Parlamentnek.

2009. június 4., csütörtök

1920. június 4.

"Nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz az életnek egy fájdalmas csodájáról - arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok - meg fogod tudni, mire gondoltam."

Karinthy Frigyes