Vendégeskedések

A közelmúltban sok sok vendégeskedésben volt részünk. Jöttek hozzánk régi és új ismerősök, másokat mi látogattunk meg. Először Melindáékhoz ugrottunk be egy napsütéses péntek délután, egy hirtelen ötlettől vezérelve, majd Móniékhoz voltunk hivatalosak Lili szülinapját ünnepelni. Ez után következett a nevezetes csütörtök délután, amikor is fogadtuk az első igazán finn vendégeinket! (Öt és fél év után, szép kis teljesítmény, nem?) A sorházunkban lakik egy fiatal finn házaspár, két gyermekkel (Inari és Mattias), őket hívtuk látogatóba. Körülbelül egy idősek vagyunk, hasonló életállapotban. Anyuka most akar visszamenni dolgozni sokévi babázás után, apuka az informatika iparban látványtervező. Ez egyfajta művész dolog, például ő az, aki az egyik féle Nokia mobilok felhasználói felületét grafikusan megtervezi. Érdekes belegondolni, bár tulajdonképpen trivialitás, hogy a telefon képernyőjén megjelenő kis ikonkákat meg rajzocskákat is megtervezi valaki, mert azért fontos, hogy valamilyen harmónia legyen közöttük. Nos, itt az apuka pont ilyesmivel foglalkozik. A társalgás eleinte akadozva indult, ugyanis a finnel még mindig gyatrácskán boldogulok, pláne, ha a játszótéri kis párbeszédeknél komolyabb témákra kerül a sor. Szerencsére az angol náluk sem volt probléma, úgyhogy hamar cseveghettünk érdekesebb témákról is, mint az időjárás. Jó hangulatúra sikeredett a délután, amit nagyban segített a Zsuzsi által sütött sajtos pogácsa és lekváros bukta is. (Magyar ízek!) Kaptunk viszonthívást is, amit megegyezés szerint majd szeptemberben fogunk abszolválni.

A hét végére Wiener Zoli és családja érkezett Helsinkiből hozzánk. Jó volt Zolival és Emőkével újra a régi egyetemi hangulatban tárgyalni. Zolival kiveséztük a magyar és a finn tudománypolitikát, elemezgettük a magunkfajta mezei biológus karrierlehetőségeit, ha már családos az ember, és nem szingli donkihóteként próbálja meg bevenni a tudomány fellegvárait. Mert bizony a család a kutatásban is hendikep, hiszen az ember nem ugrálhat pár évente másik országba, a jobbnál jobb csoportokhoz. Néha nehéz ezt elfogadni, és látni, hogy mennyi jó álláslehetőséget nem pályázhatunk így meg, miközben mi itt egy picike pozíciót sem tudunk Zsuzsinak összekaparni, és néha a sajátomat is igen bizonytalannak látom. No mindegy, remélem odaföntről rajtunk van a szeme annak, Aki vigyáz ránk.
A következő hét keddjén végre elérkezett a várva várt esemény, fiaink hazaérkeztek Magyarországról a nagyszülők kíséretében. Volt élménybeszámoló, ajándék, gyümölcssaláta és egyéb dőzs. A lányaink nagyon örültek a bátyókák viszontlátásának, Lucát szinte le sem lehetett vakarni Botiról. Másnap, 29-én ünnepeltük Virágunk nevenapját. A dologban van egy hangyányi csalás, ugyanis a naptárban több Virág névnap is található, de mind novemberben, azon a héten, amikor leánykánk születésnapja is van, így azt gondoltuk, hogy mégiscsak jobb lenne egy megfelelőbb időpontot találni. Nos, július 29-én a legtöbb naptárban csak Flóra nap van, de azért némelyikben odaírják mellé a Virágot is, ezért erre a napra esett a választás. Így, vagy úgy, de az ajándékba kapott Csipkerózsika ruhának nagy sikere volt, csak nagy nehezen értük el, hogy azért mégsem abban kéne ebédelni meg délutánit aludni....
Másnap Botond elment cserkésztáborba. Eleinte nem volt igazán nagy a lelkesedés, de vasárnap, amikor hazajött, lelkesen számolt be az eseményekről. Egy szigeten voltak, nagy sátorban aludtak, megáztak, ruhában fürödtek, volt tábortűz meg fafaragás. Mi kell még egy ifjoncnak? Persze az alapos megfázás nem maradt el... Időközben rajtam kitört a befőzési láz. Zsuzsi elment málnát szedni Anyu és Móni társaságában egy közeli szedd magad akció keretében. Ezen kívül vettünk még vagy tíz kiló szamócát, és még áfonya is gyűlt az erdőből. Mindez most harminc üveg lekvár formájában készül a téli szezonra, de azért jutott belőle a fagyasztóba is.
Sajnos a szabadság napjai leteltek, hétfőn megkezdődött ismét a munka. Fiaink, immáron mindkettő iskolás, az utolsó nyári szünetes hetüket töltik, beindult az őszi szezon a tájfutásban is. Hétfőn Botonddal futottunk egy remek kört a munkahelyemhez közeli Kauppi sportpark környékén rendezett „iltarasti”-n. Harmincnégy perc alatt lenyomtuk a két és fél kilométeres távot. Egyébként újabban Zsuzsival elkezdtünk este „walking stickezni”. Ezek az itt népszerű sétabotok nagyon klasszak, egy fél óra menés (persze gyerekek nélkül, rendes tempóban) egész jól átmozgatja az embert. Délutánonként a ház gyerekes családjai nekiálltak a saját játszóterünk renoválásának. Igazság szerint már időszerű volt a dolog, mert a hinták állványai rozsdásodtak, a csúszda is már kissé balesetveszélyes volt a meglazult deszkák és kiálló szögek miatt, és az egész olyan kopott benyomást keltett már ránézésre is. De most mindez megújult, szerelés, szögelés és festés folyik délutánonként, így egész jó a hangulat este. Talán így sikerül jobban megismerni a szomszédokat is.