2010. július 30., péntek

Lappföld szafari - 7. nap: Hazaút Ouluból

A szokatlan meleg kissé megkeserítette utolsó éjszakánkat, mert habár a bérelt kis bungaló remek volt, olyan meleg lett odabent, hogy nem tudtunk rendesen aludni. Már kora reggel hat előtt felébredtem, s nem sokkal utánam Botond is. Hogy a többieket ne zavarjuk, átöltöztünk fürdőruhába s lekocogtunk a tengerpartra, ahol egy kora hajnali úszással dicsértük a gyönyörű napfölkeltét. Ez után még szusszantunk egyet otthon, s egy kényelmes reggeli után elindultunk a mintegy hatszáz kilométeres hazaútnak.
Az út a tengerparton haladt egészen Vaasaig, az ebédre Kalajokiban került sor egy nagyon szép tengerparti étteremben. Ezután már nem nagyon álltunk meg a kötelező kétóránkénti vécéprogramot leszámítva, s így este háromnegyed nyolckor megérkeztünk Kangasalába. Mindenki alaposan elfáradt, az előszobában nagy halom szennyes ruha tornyosul, de mindenki jól érezte magát, de a hazaérésnek is mindenki nagyon örül. Mindezekhez jön ráadásképpen, hogy a nagy napsütéseknek, strandolásoknak köszönhetően mindenki kellően lesült. Meg is beszéltük Zsuzsival, hogyha Finnországban is ilyen jól le lehet barnulni, akkor jövőre se a Bahamákra megyünk nyaralni! :-)

2010. július 29., csütörtök

Lappföld szafari - 6. nap: Tornio völgye

Ma igen mozgalmas és sokszínű napunk volt. Reggel kényelmesen indultunk, hiszen mindössze kétszáz kilométer autóút várt ránk. Még reggel, Pellotól tán húsz kilométernyire ismét átléptük a Sarkkört, s később elhagytuk Lappföld adminisztrációs területét is. Útközben megálltunk Ylitornioban kirándulni. Kinéztünk egy alig hat kilométeres könnyű kis kirándulást egy szépnek ígérkező turistahelyen. Sajnos alig indultunk neki, egy kiadós kis zápor szakadt a nyakunkba. Hiába a jó kis esőkabátok, hiába iszkoltunk vissza az autóhoz ahogy csak tudtunk, alaposan megáztunk. Ezek után inkább autóztunk tovább a Tornio folyó völgyében, mely itt Finnországban híres természeti látványosság. Tornio fölött megnéztük a híres vizeséket, mely a tábla szerint Európa legnagyobb természetes vízesése a három és fél kilométeres hosszával és tizennégy méteres szintkülönbségével. Nos, lehet, ámbár nem volt igazán látványos szerintem, azért csináltunk pár képet. A legérdekesebb az volt, hogy halászok nagy kézi hálókkal fogták a jó nagy lazacokat, a közönség lelkes szurkolása mellett.
Tornioban kis keresgélés után megtekintettük a fatemplomot mely Finnország utolsó még használatban lévő fatemploma a 17. századból. Ezt ebéd követte, ismét junk fooodot ebédeltünk a helyi Rax pizzázóban. Utunk a tengerparton folytatódott,, s később kiderült, hogy hibásan kerestem ki a Google Maps-ben a célállomásunkat, és nem a Simo-beli Leiritie-t kell keresnünk, hanem az Oulu-belit. Ez további ötven kilométernyi autózást jelentett, de nem nagyon bántam, mert holnap ennyivel is kevesebbet kell majd vezetnem a nagy úton hazafelé.
Ouluban az autóból kiszállva egy sokkoló élmény fogadott. Eleinte arra gyanakodtam, hogy elromlott a kocsi külső hőmérője, de hamarosan realizálnom kellett, hogy szó sincs ilyesmiről, valóban 33 fok van odakünn árnyékban. A kempinget megtalálván viszont kellemes meglepetés ért. A hely internetes honlapja alapján valami békebeli úttörőtábor jellegű dolgot vártam, e helyett egy modern faházas kemping vrt, tiszta szobákkal, nagy ágyakkal, zuhannyal (internettel). Egyszóval mindennel, amit egy megfáradt utazó csak kívánhat. Gyorsan lepakoltunk hát, s kiruccantunk egyet fürdőzni a tengerpartra, ami a házunktól talán száz méterre található. Bevallom, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer Olulunál fogok fürödni a tengerben, de ez is eljött. Igaz, a víz hideg volt, mint a fene, harminchárom fok odakint ide vagy oda, de azért nem hagyhattam ki, ha már ennyire adódott az alkalom. A tengerpart amúgy szép homokos, valóságos beach, a nap is szépen sütött, a távolban hatalmas szélerőművek forogtak.
Már hazaértünk, s a gyerekeket is az ágyba tereltük. Most készítem a lelkemet a holnapi hatszáz kilométeres autóútra, mellyel végre hazaérhetünk Kangasalába.

Lappföld szafari - 5. nap: Pello

Ma volt a túra pihenőnapja, s ez azt jelenti, hogy se kirándulás, se autózás nem volt betervezve. Ennek köszönhetően reggel sokáig aludtunk, s reggeli után ellátogattunk a helyi közértbe, kissé feltölteni az élelmiszerkészleteinket. Ebédet és vacsorát magunk főztünk, a magunkkal hozott instant fogásokból. Ebéd után ismét csak aludtunk, majd sétáltunk a táborhely körülötti erdőben. A lányok lelkesen áfonyáztak, a fiúk pedig nagyokat rohangáltak. A séta végül rövid lett, mivel nagy csapatokban rajzottak ránk a szúnyogok. Érdekes, hogy eddig nem nagyon volt bajunk a szúnyogokkal, talán azért, mert amerre eddig jártunk, ott már megérkeztek az első fagyok, s ez minden bizonnyal megtizedelte már a kis vérszívókat.
Kora este a lányok főleg homokoztak, a fiúkkal pedig a játszótéri dart pályán dobáltunk, több kevesebb sikerrel. A végére Balázs már egészen jól ráérzett, s többször találta el a céltáblát, mint nem. A csapatra már nagyon ráfért ez az egész napos lazulás, mert az utóbbi napokban a délutáni alvást helyett inkább nagy gyaloglások voltak, és Luci bizony már nagyon nyűgös volt a végén. A hátra lévő két napban sok sok autózás van még tervben, de a java péntekre jut. Csütörtökön, az időjárástól függően kirándulunk, vagy eső esetén Tornioban múzeumot nézünk. Délelőtt ismét át lépjük a Sarkkört, s ezzel elhagyjuk az Arktikumot, később Lappföldet is, hogy aztán pénteken végleg hazaérhessünk.

2010. július 28., szerda

Lappföld szafari - 4. nap: Pallastunturi

Korán keltünk, hogy korán is indulhassunk következő állomásunkra. Az útvonal csaknem végig a Svéd-Finn határon vezetett Muonioig, ahonnan alig harminc kilométerre van a Pallas Hotel, mégpedig a Pallas-Ylläs Nemzeti Park kellős közepén. Délre értünk oda, s a terveinkkel ellentétben nem ebédeltünk itt, mert mint kiderült, a szálloda étterme csak háromkor nyit. Az izgalom amúgy is a tetőfokára hágott, mert észrevettem, hogy az előző lakhelyünk kulcsa a zsebemben maradt. Szerencsére Zsuzsi gyorsan odatelefonált, és megegeztünk, hogy postán mielőbb visszaküldjük nekik.
Mindezek hatására kissé nyomott hangulatban indultunk neki a betervezett túraútvonalnak. Az út klasszikus köptető kaptatóval indult, s hamar elértük a fahatárt. Ezután az ösvény kőgörgetegen, igen meredeken, a lehető legnehezebb terepen folytatódott, szóval másfél óra kellett, mire az első két kilométert legyűrtük. A látvány azonban mindenért kárpótolt. Nem volt kifejezett szép idő, időnként csöpörészett az eső, elég jó kis szelünk is volt, de mégiscsak fent voltunk az egyik leghíresebb tunturi tetején. Mire az első hegyre felértünk, a gyerekek is túlestek a holtpontjukon, így aztán vidáman beszélgetve baktattunk tovább, a Taivasvaara-ra, utunk legmagasabb pontjára.
A keleti szél felhőgomolyagokat sodort, amiket tőlünk keletre egy vonulat felfogott. Egy egy erősebb szélroham hatására a köd úgy bukott át a gerincen, mint valami vattás hab. Kicsit borzongva gondoltam bele, hogy mi lesz, ha netán kicsit feljebb száll a köd, akkor hogyan találjuk meg a gyengén kijelzett utat visszafelé? És Botond pont most törte el a tájolóját is, úgyhogy esélyünk se lenne ködben elnavigálni ismeretlen terepen. Visszafelé azonban már nem nagyon akaródzott menni, úgyhogy folytattuk utunkat. Felérve a hegy tetejére megtaláltuk az emléktáblát, mely azt a helyet jelöli, ahol a Helsinki olimpia alkalmával meggyújtották az olimpiai lángot. Még csináltunk pár családi fotót, amikor bekövetkezett az, amit nagyon nem szerettem volna, feljebb szált a köd, s minket teljesen elborított. Olyan érzés volt, mintha folyékony tejfölben járnánk. A tizenöt méterre legelő rénszarvasnak csak a halvány körvonalait láthattuk. Szerencsére jókedvünk s jószerencsénk nem hagyott el. Eleinte mindenféle irodalmi emlékek jöttek elő: „Olyan mint a sírbuckák a Gyűrűk Urában!” Az út maga kábé tizenöt méterenként levert méter magas karókkal van kijelölve, s rájöttünk, hogy elég mindig a következő karót látni. Csak egyszer nem láttuk meg a következőt, s bevallom, akkor azért kissé pánikoltam, de szerencsére éles szemű fiaim kisegítettek, s mehettünk tovább. Szép lassan learaszoltunk a ködhatár alá, s bő fél óra múlva még a nap is ki ki sütött, végül teljesen fölszállt a köd. (Ebből arra következtettem, hogy ha egyszerűen fent maradtunk volna a hegyen, akkor is hamarosan elment volna a köd. Persze könnyű utólag okosnak lenni.)
Végül hat óra magasságában értünk vissza a Hotelhez, igen emelkedett hangulatban. A parkolóban továbbra is ott parkolt a rénszarvascsorda, amit már délben is megcsodáltunk, meg lefényképeztünk. Fáradalmainkat egy bőséges és pompás vacsorával jutalmaztuk a szálloda éttermében. Én rénszarvassal töltött sztéket választottam füstölt rénszarvasos mártásban, s ki kell, hogy jelentsem, vannak még oázisok a skandináv kulináris sivatagban.... Ha valaki a Hotel Pallasban járna, ezt a fogást ne hagyja ki!
Vacsi után már csak cirka százhetven kilométer kocsiút várt rám az éjszakában, melyben nem ment le a nap. Az idő borús volt, s néha az úton rajzó rénszarvasokat is kerülgetni kellett, mégis sikerült a távot két és fél óra alatt abszolválni, így most a „jó mulatság, férfi munka volt” kellemes érzésével térhetek nyugovóra kis házikónkban, Pello mellett.

2010. július 26., hétfő

Lappföld szafari - 3. nap: Kilpisjärvi

Reggel jó sokáig aludtunk, fél kilenckor kezdett csak ébredezni a csapat. A betervezett napi program gyalogtúra volt a Kilpisjärvi fölé magasodó Saana hegy tetejére. Tizenegy óra magasságában sikerült végül elindulni, s következett a hosszas, hosszas mászás. Merthogy a táborhely a tó szintjén 474 méteren van, míg a hegy teteje 1029 méter magasan, azaz az odavezető öt kilométeres útra mintegy 560 méter szintkülönbség esik. Ez ugyan egy gyakorlott alpesi túrázónak nem jelenthet különösebb kihívást, de ugyebár egyikük sem alpesi túrázó, és a gyakorlatból is alaposan kijöttünk az utóbbi években. Szerencsére az útnak körülbelül a fele nagyon jól és szépen ki van építve, sok sok palló és lépcső segíti a mászást a meredeken. Amire szükség is van. Az öt kilométeres távot mintegy három óra alatt tettük meg, s ahogy láttuk, más turisták sem voltak épen gyorsabbak.
Az út a tábor melletti erdős részen indult. Zsuzsival nagy élvezettel botanizáltunk, s felismertünk sok sok olyan növényt, melyeket még gimnazista koromban a Magas-Tátrában láttam és fotóztam, a Szerényi Gábor által rendezett egyik nyári ODK túrák egyikén. Zergeboglár, piros habszegfű, pirosló gólyaorr, korpafüvek és törpe füzek. Mennyi szép emléket idézett abból a korszakból! Igaz, ott nem legelésztek néhány tíz méternyire rénszarvasok, mint itt. Azután az út elhagyja az erdős részt, s kijutunk az igazi tundrára. A táj ismét csak Közép-Európa alpesi vidékeit idézi, azzal a fontos különbséggel, hogy míg ott ez a táj háromezer méter fölött jellemző, itt alig jártunk hétszáz méter magasan. Mégis olyan érzése támad az embernek, hogy nagyon magasan vagyunk, távolban jéghideg tengerszemek vannak, sőt odébb a norvég hegyek tetején hó is csillogott.
A hegy platós részén igen keservesen kapaszkodtunk, a gyerekek nehezen haladtak a kőgörgeteges úton, Luca meg már se a hordozójában nem akart ülni, se jönni nem tudott a meredeken. Azért valahogy csak felértünk – sikeres csúcshódítás! – és a táj mindenért kárpótolt! Otthagytuk bejegyzésünket a vendégkönyvben, csináltunk egy vagon fényképet, azután lassan indultunk vissza a táborba. Csaknem hat óra volt, mire haza értünk, hét óra kellet hát ahhoz, hogy megtegyük a mindössze tíz kilométeres távot.
A házikónkban szusszantunk egyet, kicsit torpedóztam a fiúkkal, azután ellátogattunk a túraközpont éttermébe. Itt befizettünk egy teljes büfés menüre, s derekasan végigettük az étlapot a rénszarvaslevestől a párolt tejszínes halon keresztül az áfonyás gyümölcssalátáig. Mindenki farkas éhes volt, s ezúttal Luca is remekül vacsizott, minek hatására ismét vicces jó kedvébe került. Vacsora közben az étterem ablaka előtt ismét feltűnt néhány rénszarvas, a közönség nagy megelégedésére.
A mozgalmas és fárasztó napra való tekintettel korai lefekvést rendeltünk el, minek hatására a társsaság itt szuszog körülöttem az ágyakon. Azt hiszem, ideje nekem is csatlakoznom e közösségi programhoz.

Lappföld szafari - 2. nap: Rovaniemi – Kilpisjärvi autóút

Reggel jó sokáig aludtunk. Fél kilencre sikerült leballagnunk a hotel éttermébe, ahol legjobb képességeink szerint kimerítettük az étterem svédasztalát. Azután vasárnap lévén ellátogattunk a tíz órási istentiszteletre, végül alig pár perccel dél előtt sikerült kicsekkolnunk a szállodából. Ezután viszlát Rovaniemi, nekiindultunk a messzi északnak.
Nem a legrövidebb útvonalat választottuk Kilpisjärvi felé, hanem azt, amelyik áthalad a Pallas-Yllástunturi Nemzeti Parkon. Megcsodáltuk a tunturikat, amik tulajdonképpen kopár hegyek erdőtakaró nélkül. Jellegzetes lappföldi hegy félék. Autóztunk, s csodáltuk a tájat, amikor egyszer csak mit látnak szemeim? Egy rénszarvas kocog velem szemben az úton. Én igencsak meglepődtem, de ő megőrizte hidegvérét. Bizonyosan angol volt, hiszen egykedvűen jött velem szemben, az én sávomban. Azért sikerült kikerülni. Ezután egyre másra láttuk ezeket a félvad állatokat, jó néhányat megpróbáltunk lencsevégre kapni, néhányat talán sikerült is. Mindenki nagyon lelkesen csodálta őket, bár meg kell jegyeznem, hogy néha a frászt hozták rám, amikor egy kanyar után felbukkantak az úton
Ebédfőzésre bevetettük a kölcsönbe kapott remek kempingfőzőt (hivatalos nevén trangia). A menü tészta volt sonkás sajtos szószban, magyarul porkaja. Ekkor sikerült felfedezni, hogy csak néhány evőeszközt csomagoltam be, emiatt csak két körben tudtunk ebédelni, de azért így is elfogyott a menü.
Végül este nyolc után érkeztünk meg a szállásunkra, cirka négyszázhetven kilométer után. A szállásunk csak egy kicsit van idébb a világ végénél, éppen meg is beszéltük vacsoránál, hogy ide egyetlen említésre méltó jelentős város sincsen ezer kilométernél közelebb. Kilpisjärvi a Svéd, Norvég, Finn hármashatárnál található, Finnországnak egyetlen része, ahol említésre méltó hegyek vannak. No de itt aztán vannak! Szállásunk a Saana nevű különleges formájú hegy lábánál található, közvetlenül a tó partján. Egy kis faházban lakunk, ami el van látva minden elképzelhető luxussal, már turista viszonylatban. Van ágy, vécé, hideg meleg folyóvíz, és ad abszurdum, padlófűtés a fürdőben! Ablakunk alatt rénszarvas csordák legelésznek, de szó szerint. Amíg e sorokat pötyögtem, láttam vagy négy nagyobb szarvast itt az ablakunk előtt, s ez már nem az első eset azóta, hogy becuccoltunk. Remélem, a kocsin nem találnak semmi érdekeset, és nem próbálják meg azt is lelegelni....
Az időjárás ismét kegyeibe fogadott. Délelőtt borongós volt az idő, sőt némi eső is esett, így nem volt forróság az autóút alatt. Estéra azonban elmentek a felhők, és most süt az éjféli nap. Ugyanis olyan messze vagyunk fent északon, hogy tényleg itt most nem megy le a nap, pedig jócskán elmúlt már Szentiván-éj.

2010. július 24., szombat

Lappföld szafari - 1. nap: Rovaniemi

Reggel hat óra felé ébredtünk a vonaton. Luca és Balázs nagyon élvezték a hálókocsis vonatozást, s bár minden gyerek elég jól aludt, azért a késői elalvásnak és a korai kelésnek köszönhetően egész nap fáradt volt a társaság. A vonat reggel nyolc órára futott be Rovaniemibe. Némi keresgélés után megtaláltuk a helyet, ahol lehajthattam az autószállító vagonról a kocsival. Ezután a parkolóban némi pakolás következett, hogy a tetőcsomagtartó visszakerülhessen az utastérből a rendeltetése szerinti helyre, tudniillik a tetőre. A vonatozás erejéig ugye azért kellett leszerelni, mert a kocsi még tetőbox nélkül is csak épphogy befért az autószállító vagon felső szintjére.
Egy a lényeg, hogy végre szerencsésen megérkeztünk, s minden együtt volt a nyaralás megkezdéséhez: család, jókedv, autó. Egyébiránt ragyogó napsütés fogadott, úgyhogy erre sem lehetett panasz. Miután a térképeket sikeresen elcsomagoltam a tetőtartó legtávolabbi csücskébe, ezért megkíséreltük térkép nélkül megtalálni egyes számú célpontunkat, a híres nevezetes Arktikum múzeumot. Ez sikerült is, s a délelőtt folyamán megtekintettük az érdekes kiállítást a környék történelméről, Lappföld élővilágáról meg a számi nép kultúrájáról. Láttunk kitömött jávorszarvast, ami bizony megdöbbentően nagy állat, jóval nagyobb mint egy autó. Ráadásul állítólag némi esélyünk van rá, hogy a szafari közben látunk majd egy párat átcsatangolni az úton. Meglátjuk, meglátjuk....
A múzeumi művelődés után már időt kellett szánnunk a gasztronómiára is. Találtunk egy Rex pizzabárt. Zsuzsi szerencsére visszaemlékezett rá, hogy Helsinkiben milyen pozitív tapasztalataink voltak erről a műfajról, s jelenthetem, most sem kellett csalódnunk. Az egy összegű családi belépő után annyi pizzát, salátát és sült csirkeszárnyat ettünk, amennyi belénk fért. Márpedig fért jócskán. Még egy egy fagylalt is lecsúszott a végén, s mindettől a közhangulat jelentősen kilengett pozitív irányban. Miután éhünket átmenetileg csillapítottuk, elgondolkodtunk azon, hogy vajon merre lehet a szállodánk? Szerencsére ismét Zsuzsi oldotta meg a helyzetet, ugyanis az ablakon kitekintvén éppen a szállodánk bejárata látszott, így a kérdésre igen gyorsan választ kaptunk. Nosza, el is foglaltuk hát szobáinkat, s egy jó délutáni alvással nyitottuk meg itt tartózkodásunkat. Miután végre kialudtuk az előző éjszakai rövidített alvást, ellátogattunk a sarkkörre, és a közeli Télapó kalandparkba. (Szándékosan írok Télapót a nálunk szokásos Mikulás helyett, a kettő ugyanis két teljesen más történelmi gyökerekkel rendelkező személy, akiket csak a mai vulgármédia szeret összemosni. Akinek füle van, hallja meg!) Nos, a kalandpark meglehetősen kiábrándító volt. Amolyan helyi díznilend féle, ahol még csak nem is próbálták leplezni, hogy minden azért van, hogy minél több pénzt kiszedjenek az óvatlanul betévedő gyerekes szülőkből. Nekem ebből a műfajból most kábé tíz évre ki van elégítve az igényem, legközelebb 2020-ban leszek hajlandó ellátogatni valami hasonlóba.
Ezután következett a sarkkör átlépése. Ez egy nagyon szép park a 4-es úton, az erdőben. Csináltunk egy csomó fényképet, és aztán játszótereztünk is egy nagyot. Ezután már jócskán estére hajlott, így ideje volt vacsora után nézni. Az egyszerűség kedvéért a szálloda saját éttermére esett a választásunk, Itt a gyerekek gyerekkaját kaptak, mi felnőttek viszont kipróbáltuk a helyi ételeket, „ahogy kell”. Zsuzsi rénszarvas pörköltet evett áfonyával, én meg grillezett lazacot citromos mártással. Hát, egyet kell értenem azzal a Náncsi néni mesterszakácsával, akit a rádióban hallottam egyszer egy interjúban ”Skandinávia egy kulináris sivatag....”

Gyerekszáj a készülődés alatt

Luci mostanában gyakran érdeklődik, hogy miből van a kenyér, a fal, miegymás. Csütörtökön az élet érdekes aspektusaira derült fény kérdései nyomán:

Luci: Apa, miből vagyok én?
Én: ???
Luci: Szerintem malachúsból...
Derültség a gyerekszobában.
Virág: Luci az nem lehet, mert a malac az egy kutya!

Luci később is hozta a formáját. Amíg a vonatra várakoztunk, nézegette az arra járó járműveket.
Luci: Nézd apa, ez a kocsi olyan színű, mint a kék biciklim.
Én: Szóval kék?
Luci: Nem, zöld!

Lappföld szafari - 0. nap: Kangasala

Már középiskolás korom óta dédelgetett vágyam volt eljutni a tundrára. Akkoriba több természetrajzi könyvet is olvastam a tundra élővilágáról, és néhány kalandregényt is, amelyek itt játszódtak. Aztán úgy alakult az élet, hogy ide jöttünk Finnországba dolgozni, s most már hetedik évünket tapossuk itt Tampere környékén, de a tundrából ezidáig még semmit sem sikerült látni. Mert azért messze van. Még ide, Tamperéhez is. Zsuzsival évek óta szó esik egy ilyen autózós nyaralásról, de eddig elvetésre került a dolog. Hol autó nem volt, hol túl kicsik voltak a gyerekek, hol volt más program. Idén jött el az az kegyelmi pillanat, amikor a véletlenek többszörös összjátéka folytán minden adottá vált egy ilyen lappföldi utazás megvalósításához. Van kellő méretű és jól működő autó, már Luca sem túl kicsi ahhoz, hogy élvezzen egy közös nyaralást, mindkettőnknek van egy szabad hete a megfelelő időben.
Egészen az utóbbi napokig mégis úgy volt, hogy mindezek ellenére nem utazunk sehova. Belőlem az utóbbi idők munkahelyi hajtása annyit kivett, hogy igyekeztem a minimumra korlátozni minden egyéb szervezést. Zsuzsi azután kedden a sarkára állt, és kivert belőlem néhány telefonszámot, s mire magamhoz tértem, már le is volt foglalva a vonatjegy meg a szállás. Ezután realizálnom kellett, hogy a szervezés jelentős része még hátra van, ugyanis három napunk maradt arra, hogy beszerezzünk mindent, ami egy ilyen autós túrához kell. Kemping felszerelést, tetőcsomagtartót boxszal, hálózsákokat kaját. A három napból a szerda gyakorlatilag azzal telt el, hogy Zsuzsi szüleit levittem Helsinkibe a repülőtérre. Csütörtökön délelőtt a gyerekekkel nagy-bevásárlást tartottam, délután peddig átvettük a megrendelt tetőcsomagtartót. Csütörtök este kezdtünk csomagolni, ami még pénteken is folyt. Pénteken délután, az utolsó munkanapja után Zsuzsi még átvette Tamperében a megrendelt tetőboxot, majd itthon befejeztük a csomagolást. Este hétkor szépen megvacsoráztunk, és beszálltunk a kocsiiba, és elvágtáztunk a tamperei vasútállomásra. Egy expressz tankolás után (a benzin ára ugyanis az északi szélességgel egyenes arányban növekszik) felparkoltam a kocsit az autószállító vagonra. Mondanom se kell, minden adrenalin az ereimben lüktetett, de úgy tűnik, sikerrel vettük ezt az akadályt. Mi magunk elfoglaltuk helyeinket a hálókocsi két fülkéjben, és este tíz óra tizenegy perckor vonatunk kigördült a kettes vágányról, s megindultunk a sarkkör felé.
Azért a nulladik nap sem maradhatott kaland nélkül. A gyerekek nagyon lelkesedtek a vécés, zuhanyozós hálófülke láttán. Gondosan körbekeringtünk, hogy mindent lássunk, mire egyszer csak azt veszem észre, hogy az egyik fülkéből mindenkii kijött, és Balukám gondosan bezárta maga után az ajtót. A kulcs meg persze bent maradt. Fél tizenegy magasságában már amúgy is kellően fáradt voltam, s az eset nem töltött el túláradó boldogsággal. Sebaj, nagy nehezen a vonat másik feléből előszedtem a kalauzt, aki készségesen nyitotta ki nekünk újra a fülkét. Nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a falra felfüggesztve találhatók a kulcsok, legközelebb azt használjuk. Ezután már csak egy gyors zuhanyzásra futotta, aztán behajtogattuk magunkat az ágyakra. Soraimat most Vaasa felé robogva írom hálófülkénk legfelsőbb ágyán. Kicsit reménykedem, hogy az elkövetkezendő hét nap egyik másik estéjén leszek azért még ennél frissebb is.