Már középiskolás korom óta dédelgetett vágyam volt eljutni a tundrára. Akkoriba több természetrajzi könyvet is olvastam a tundra élővilágáról, és néhány kalandregényt is, amelyek itt játszódtak. Aztán úgy alakult az élet, hogy ide jöttünk Finnországba dolgozni, s most már hetedik évünket tapossuk itt Tampere környékén, de a tundrából ezidáig még semmit sem sikerült látni. Mert azért messze van. Még ide, Tamperéhez is. Zsuzsival évek óta szó esik egy ilyen autózós nyaralásról, de eddig elvetésre került a dolog. Hol autó nem volt, hol túl kicsik voltak a gyerekek, hol volt más program. Idén jött el az az kegyelmi pillanat, amikor a véletlenek többszörös összjátéka folytán minden adottá vált egy ilyen lappföldi utazás megvalósításához. Van kellő méretű és jól működő autó, már Luca sem túl kicsi ahhoz, hogy élvezzen egy közös nyaralást, mindkettőnknek van egy szabad hete a megfelelő időben.
Egészen az utóbbi napokig mégis úgy volt, hogy mindezek ellenére nem utazunk sehova. Belőlem az utóbbi idők munkahelyi hajtása annyit kivett, hogy igyekeztem a minimumra korlátozni minden egyéb szervezést. Zsuzsi azután kedden a sarkára állt, és kivert belőlem néhány telefonszámot, s mire magamhoz tértem, már le is volt foglalva a vonatjegy meg a szállás. Ezután realizálnom kellett, hogy a szervezés jelentős része még hátra van, ugyanis három napunk maradt arra, hogy beszerezzünk mindent, ami egy ilyen autós túrához kell. Kemping felszerelést, tetőcsomagtartót boxszal, hálózsákokat kaját. A három napból a szerda gyakorlatilag azzal telt el, hogy Zsuzsi szüleit levittem Helsinkibe a repülőtérre. Csütörtökön délelőtt a gyerekekkel nagy-bevásárlást tartottam, délután peddig átvettük a megrendelt tetőcsomagtartót. Csütörtök este kezdtünk csomagolni, ami még pénteken is folyt. Pénteken délután, az utolsó munkanapja után Zsuzsi még átvette Tamperében a megrendelt tetőboxot, majd itthon befejeztük a csomagolást. Este hétkor szépen megvacsoráztunk, és beszálltunk a kocsiiba, és elvágtáztunk a tamperei vasútállomásra. Egy expressz tankolás után (a benzin ára ugyanis az északi szélességgel egyenes arányban növekszik) felparkoltam a kocsit az autószállító vagonra. Mondanom se kell, minden adrenalin az ereimben lüktetett, de úgy tűnik, sikerrel vettük ezt az akadályt. Mi magunk elfoglaltuk helyeinket a hálókocsi két fülkéjben, és este tíz óra tizenegy perckor vonatunk kigördült a kettes vágányról, s megindultunk a sarkkör felé.
Azért a nulladik nap sem maradhatott kaland nélkül. A gyerekek nagyon lelkesedtek a vécés, zuhanyozós hálófülke láttán. Gondosan körbekeringtünk, hogy mindent lássunk, mire egyszer csak azt veszem észre, hogy az egyik fülkéből mindenkii kijött, és Balukám gondosan bezárta maga után az ajtót. A kulcs meg persze bent maradt. Fél tizenegy magasságában már amúgy is kellően fáradt voltam, s az eset nem töltött el túláradó boldogsággal. Sebaj, nagy nehezen a vonat másik feléből előszedtem a kalauzt, aki készségesen nyitotta ki nekünk újra a fülkét. Nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a falra felfüggesztve találhatók a kulcsok, legközelebb azt használjuk. Ezután már csak egy gyors zuhanyzásra futotta, aztán behajtogattuk magunkat az ágyakra. Soraimat most Vaasa felé robogva írom hálófülkénk legfelsőbb ágyán. Kicsit reménykedem, hogy az elkövetkezendő hét nap egyik másik estéjén leszek azért még ennél frissebb is.
Egészen az utóbbi napokig mégis úgy volt, hogy mindezek ellenére nem utazunk sehova. Belőlem az utóbbi idők munkahelyi hajtása annyit kivett, hogy igyekeztem a minimumra korlátozni minden egyéb szervezést. Zsuzsi azután kedden a sarkára állt, és kivert belőlem néhány telefonszámot, s mire magamhoz tértem, már le is volt foglalva a vonatjegy meg a szállás. Ezután realizálnom kellett, hogy a szervezés jelentős része még hátra van, ugyanis három napunk maradt arra, hogy beszerezzünk mindent, ami egy ilyen autós túrához kell. Kemping felszerelést, tetőcsomagtartót boxszal, hálózsákokat kaját. A három napból a szerda gyakorlatilag azzal telt el, hogy Zsuzsi szüleit levittem Helsinkibe a repülőtérre. Csütörtökön délelőtt a gyerekekkel nagy-bevásárlást tartottam, délután peddig átvettük a megrendelt tetőcsomagtartót. Csütörtök este kezdtünk csomagolni, ami még pénteken is folyt. Pénteken délután, az utolsó munkanapja után Zsuzsi még átvette Tamperében a megrendelt tetőboxot, majd itthon befejeztük a csomagolást. Este hétkor szépen megvacsoráztunk, és beszálltunk a kocsiiba, és elvágtáztunk a tamperei vasútállomásra. Egy expressz tankolás után (a benzin ára ugyanis az északi szélességgel egyenes arányban növekszik) felparkoltam a kocsit az autószállító vagonra. Mondanom se kell, minden adrenalin az ereimben lüktetett, de úgy tűnik, sikerrel vettük ezt az akadályt. Mi magunk elfoglaltuk helyeinket a hálókocsi két fülkéjben, és este tíz óra tizenegy perckor vonatunk kigördült a kettes vágányról, s megindultunk a sarkkör felé.
Azért a nulladik nap sem maradhatott kaland nélkül. A gyerekek nagyon lelkesedtek a vécés, zuhanyozós hálófülke láttán. Gondosan körbekeringtünk, hogy mindent lássunk, mire egyszer csak azt veszem észre, hogy az egyik fülkéből mindenkii kijött, és Balukám gondosan bezárta maga után az ajtót. A kulcs meg persze bent maradt. Fél tizenegy magasságában már amúgy is kellően fáradt voltam, s az eset nem töltött el túláradó boldogsággal. Sebaj, nagy nehezen a vonat másik feléből előszedtem a kalauzt, aki készségesen nyitotta ki nekünk újra a fülkét. Nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a falra felfüggesztve találhatók a kulcsok, legközelebb azt használjuk. Ezután már csak egy gyors zuhanyzásra futotta, aztán behajtogattuk magunkat az ágyakra. Soraimat most Vaasa felé robogva írom hálófülkénk legfelsőbb ágyán. Kicsit reménykedem, hogy az elkövetkezendő hét nap egyik másik estéjén leszek azért még ennél frissebb is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése