2009. augusztus 17., hétfő

A nagy fiús túra

Szombat volt a napja, hogy megejtettük az idei nyár nagy kirándulását, Apa, Botond és én. Felfedeztünk az interneten egy kiépített kirándulóhelyet, viszonylag közel hozzánk. Még letölthető turistatérképet is találtam a hely honlapján, így könnyű volt megtervezni egy jó kis egész napos kirándulást. Szombaton, egy jó reggeli után autóba ültünk, és elrobogtunk Evo -ba, ahol a kirándulóhely központja van. Ez egy szakiskola az erdő közepén, ahol, mint kiderült, erdészeket képeznek ki. Az iskola egyik épületében van a turistaközpont, ahonnan a túrázók információt kaphatnak, térképet vásárolhatnak, és még kiállítás is van a környék természeti érdekességeiből. Mi is vásároltunk egy igazi turistatérképet, aztán rövid nézelődés után elindultunk. Eleinte nagy volt a nyüzsgés, ugyanis mindenféle sportrendezvények voltak a központ környékén. Az egyik tónál vadászverseny zajlott, sokáig hallottuk, hogy arrafelé lőnek. Ezen kívül egy tájfutóverseny is ment, egész délelőtt folyton versenyzők rohantak el mellettünk, a kezükbe térképpel. Mi azért csak kitartóan mentünk, követtük az ösvényt. Egyébként hiúzcsapásnak nevezik az utat, amit követtünk, és zöld színű hiúzlábnyomokkal volt megjelölve egész végig, úgyhogy még a trükkösebb helyeken is elég kényelmesen tudtuk követni. Utunk első része egy gyönyörű hegygerincen, azaz „harju”-n vezetett. Az ösvény mellett kihelyezett ismertető szerint ezek a földtani alakulatok a jégkorszak során keletkeztek, amikor Skandináviát hatalmas jégtakaró borította. A jég természetesen nem egyetlen tömb volt, hanem lemezekből állt, amelyek egymástól nagyjából függetlenül dél felé mozogtak, és legyalulták az alapkőzet felszínét. Ahol két ilyen lemez találkozott, és aztán egymás mellett nyomult tovább, ott a találkozási résben felhalmozódott a törmelék, és ezek lettek ezek a gerincek. Félelmetes még belegondolni is a méretarányokba. Ezek az ötven, hatvan méter magas harju-k az egykori, mindent beborító jégpáncél alján csak illeszkedési hibák, szinte csak karcolások voltak. Ma pedig mint hegygerinc szerepelnek.
Később tavak partján jártunk, itt ott kissé keveregve a mocsaras terepen. Két óra magasságában értük el a kiszemelt ebédelőhelyet, ahol elfogyasztottuk a jó kis elemózsiát, amit Zsuzsi csomagolt nekünk: húsos táskát gyümölcsteával. Szusszantunk egyet, készítettünk pár fényképet, aztán nekivágtunk a hátra lévő kilenc kilométernek.
Utunk második része kissé egyhangúbb volt, de azért itt is nagyon szép erdőket láttunk. Fekete és piros áfonya mindenütt, helyenként láttunk mocsári hamvasszedret is, azaz lakkát, amiből a jó kis lakkaviini készül. Gomba is volt bőségesen, egyre inkább sajnálom, hogy ismeret hiányban nem merjük gyűjteni az itteni gombákat, mert vargányák, pöfetegek, galambgombák szegélyezték utunkat, igaz egy két galócát is láttam a mérgesebb fajtákból. Utunk során több főző és táborozóhelyet is érintettünk. Elképzeltem, milyen jó lenne egyszer családostól sátrazni egy ilyen helyen. A gyerkőcök is biztosan nagyon élveznék! Botond az utolsó pár kilométeren kezdett nagyon elpilledni, de összességében nagyon jól bírta a menetet. Apu nagyon dicsérte a gyalogló botokat, amivel mentünk. Szerintem ugyan néhol zavaró volt, mert a magas fűbe inkább beleakadt, és ezzel akadályozta a járást, de az emelkedőkön valóban nagy segítség volt. Este öt óra után értünk vissza a kiindulási pontra, és ezúttal megengedtünk magunknak egy egy üdítőt a kávézóban. Összesen hét óra alatt teljesítettük a 22 kilométeres távot, és egy remek kirándulós napot töltöttünk együtt. A helyszín pedig valóban nagyon jó kiránduló terep, biztos, hogy hamarosan az egész családdal újra ellátogatunk Evo-ba!

2009. augusztus 5., szerda

Vendégeskedések

A közelmúltban sok sok vendégeskedésben volt részünk. Jöttek hozzánk régi és új ismerősök, másokat mi látogattunk meg. Először Melindáékhoz ugrottunk be egy napsütéses péntek délután, egy hirtelen ötlettől vezérelve, majd Móniékhoz voltunk hivatalosak Lili szülinapját ünnepelni. Ez után következett a nevezetes csütörtök délután, amikor is fogadtuk az első igazán finn vendégeinket! (Öt és fél év után, szép kis teljesítmény, nem?) A sorházunkban lakik egy fiatal finn házaspár, két gyermekkel (Inari és Mattias), őket hívtuk látogatóba. Körülbelül egy idősek vagyunk, hasonló életállapotban. Anyuka most akar visszamenni dolgozni sokévi babázás után, apuka az informatika iparban látványtervező. Ez egyfajta művész dolog, például ő az, aki az egyik féle Nokia mobilok felhasználói felületét grafikusan megtervezi. Érdekes belegondolni, bár tulajdonképpen trivialitás, hogy a telefon képernyőjén megjelenő kis ikonkákat meg rajzocskákat is megtervezi valaki, mert azért fontos, hogy valamilyen harmónia legyen közöttük. Nos, itt az apuka pont ilyesmivel foglalkozik. A társalgás eleinte akadozva indult, ugyanis a finnel még mindig gyatrácskán boldogulok, pláne, ha a játszótéri kis párbeszédeknél komolyabb témákra kerül a sor. Szerencsére az angol náluk sem volt probléma, úgyhogy hamar cseveghettünk érdekesebb témákról is, mint az időjárás. Jó hangulatúra sikeredett a délután, amit nagyban segített a Zsuzsi által sütött sajtos pogácsa és lekváros bukta is. (Magyar ízek!) Kaptunk viszonthívást is, amit megegyezés szerint majd szeptemberben fogunk abszolválni.
A hét végére Wiener Zoli és családja érkezett Helsinkiből hozzánk. Jó volt Zolival és Emőkével újra a régi egyetemi hangulatban tárgyalni. Zolival kiveséztük a magyar és a finn tudománypolitikát, elemezgettük a magunkfajta mezei biológus karrierlehetőségeit, ha már családos az ember, és nem szingli donkihóteként próbálja meg bevenni a tudomány fellegvárait. Mert bizony a család a kutatásban is hendikep, hiszen az ember nem ugrálhat pár évente másik országba, a jobbnál jobb csoportokhoz. Néha nehéz ezt elfogadni, és látni, hogy mennyi jó álláslehetőséget nem pályázhatunk így meg, miközben mi itt egy picike pozíciót sem tudunk Zsuzsinak összekaparni, és néha a sajátomat is igen bizonytalannak látom. No mindegy, remélem odaföntről rajtunk van a szeme annak, Aki vigyáz ránk.
A következő hét keddjén végre elérkezett a várva várt esemény, fiaink hazaérkeztek Magyarországról a nagyszülők kíséretében. Volt élménybeszámoló, ajándék, gyümölcssaláta és egyéb dőzs. A lányaink nagyon örültek a bátyókák viszontlátásának, Lucát szinte le sem lehetett vakarni Botiról. Másnap, 29-én ünnepeltük Virágunk nevenapját. A dologban van egy hangyányi csalás, ugyanis a naptárban több Virág névnap is található, de mind novemberben, azon a héten, amikor leánykánk születésnapja is van, így azt gondoltuk, hogy mégiscsak jobb lenne egy megfelelőbb időpontot találni. Nos, július 29-én a legtöbb naptárban csak Flóra nap van, de azért némelyikben odaírják mellé a Virágot is, ezért erre a napra esett a választás. Így, vagy úgy, de az ajándékba kapott Csipkerózsika ruhának nagy sikere volt, csak nagy nehezen értük el, hogy azért mégsem abban kéne ebédelni meg délutánit aludni....
Másnap Botond elment cserkésztáborba. Eleinte nem volt igazán nagy a lelkesedés, de vasárnap, amikor hazajött, lelkesen számolt be az eseményekről. Egy szigeten voltak, nagy sátorban aludtak, megáztak, ruhában fürödtek, volt tábortűz meg fafaragás. Mi kell még egy ifjoncnak? Persze az alapos megfázás nem maradt el... Időközben rajtam kitört a befőzési láz. Zsuzsi elment málnát szedni Anyu és Móni társaságában egy közeli szedd magad akció keretében. Ezen kívül vettünk még vagy tíz kiló szamócát, és még áfonya is gyűlt az erdőből. Mindez most harminc üveg lekvár formájában készül a téli szezonra, de azért jutott belőle a fagyasztóba is.
Sajnos a szabadság napjai leteltek, hétfőn megkezdődött ismét a munka. Fiaink, immáron mindkettő iskolás, az utolsó nyári szünetes hetüket töltik, beindult az őszi szezon a tájfutásban is. Hétfőn Botonddal futottunk egy remek kört a munkahelyemhez közeli Kauppi sportpark környékén rendezett „iltarasti”-n. Harmincnégy perc alatt lenyomtuk a két és fél kilométeres távot. Egyébként újabban Zsuzsival elkezdtünk este „walking stickezni”. Ezek az itt népszerű sétabotok nagyon klasszak, egy fél óra menés (persze gyerekek nélkül, rendes tempóban) egész jól átmozgatja az embert. Délutánonként a ház gyerekes családjai nekiálltak a saját játszóterünk renoválásának. Igazság szerint már időszerű volt a dolog, mert a hinták állványai rozsdásodtak, a csúszda is már kissé balesetveszélyes volt a meglazult deszkák és kiálló szögek miatt, és az egész olyan kopott benyomást keltett már ránézésre is. De most mindez megújult, szerelés, szögelés és festés folyik délutánonként, így egész jó a hangulat este. Talán így sikerül jobban megismerni a szomszédokat is.

2009. augusztus 4., kedd

Utcaképek a gúglin

A minap Tamperében, sőt, Kangasalában is feltünedeztek a Google tűzpiros Opeljei, amik a tetejükre szerelt látványos kamerákkal fotózzák menet közben az utcákat, amerre csak elhaladnak. A képek a keresőóriás Street View (azaz Utcaképek) szolgáltatásán keresztül kerülnek majd a felhasználók elé, akik a Maps felületen keresztül nézegethetjük azokat. Az ember kikeres egy címet a Google Maps-on, például Párizsban az Eiffel tornyot, aztán kattint a térképen található emberkére, és láss csodát, máris láthatjuk az utcáról készült fotókat, kattintgatva barangolhatunk a kiszemelt területen, kicsit olyan, mintha valóban oda csöppennénk a számítógép monitorján keresztül. Milyen jó is ez, ha például rég nem látott, vagy meglátogatandó helyeket akarunk megnézni! „Nézd, itt laktam Hinxtonban, amikor cserediák voltam!” „Ebbe a kocsmába jártunk a haverokkal sörözni Londonban.” (Ez utóbbit a kollégám mondta, amikor megmutatta pár érdekes élményének a helyszínét.) De akár azt is megnézhetjük, hogy hogyan jutunk el a távolsági busz megállójából a távoli ismerős címére. Vagy, hogy a nyaraláshoz kinézett panzió mennyire lerobbant környéken van, vagy talán egy szolid kertvárosban? A felhasználási lehetőségeknek csak a képzelet szabhat határt, mindenesetre megint valami olyasmi a jó öreg gúglitól, ami jövőre természetes lesz, két év múlva meg már rutinosan használjuk majd a nyaralások, üzleti utak, városnézések tervezésekor, ne adj Isten ingatlanvásárláskor. Hiszen ami nincs rajta a gúglin, az nem is létezik.
Az utcafotózási program pár éve az USA-ban indult, és a nagyközönség még csak néhány hónapja élvezheti az eredményt, elsősorban az amerikai városokra korlátozva, bár már néhány nyugat-európai terület is elérhető ilyen módon (Anglia, Franciaország, Spanyolország, Olaszország és a Benelux Államok). A programot a cég folyamatosan terjeszti ki Európában, olyannyira, hogy idén tavasszal elérték a kamerás autók Finnországot, sőt, Budapestet is! Ennek a ténynek az örvendetes következménye találkozásaim a kamerás kocsikkal mind Tamperében, mind kis falunkban, Kangasalában. Mert ugye mindenki örül, ha a világ legnagyobb internetes cége ingyenreklámot csinál a városnak, országnak.
Na azért nem mindenki, hiszen Magyarországon sikerült ezt is el.... khm... szúrni. Mert Magyarország olyan ország, ahol minden egyes ember, és a közösség együttes jogain is lángpallosú kerubok őrködnek. Jelen esetben Dr. Jóri András adatvédelmi biztos volt a kerub, akinek sikerült ezt is megfúrni. Mert hiába egyeztet a cég már évekkel előre az ország adatvédelmi hivatalával, már akkor, amikor a biztos úr még a Pécsi Egyetemen dolgozott jogi PhD-jának megvédésén, májusban, pár hónappal a beiktatása után aggályait fejezte ki az adatkezelési problémák miatt, mire a Google felfüggesztette a magyarországi utcák fényképezését. Saját közlése szerint ugyan csak ideiglenesen, amíg nem tisztázzák a felmerült problémákat, de többek szerint megint egy elmenő hajó után nézegetünk a partról. De legalább az adataink biztonságban vannak, ugye?
Mert nézzük meg, mi is volt a gond. Nem az, hogy a mezei internetező a képeken felismerhet személyeket, hiszen az arcok és a rendszámtáblák digitálisan elhomályosítottak a nyilvános rendszerben. Nem, a probléma az, hogy a cég az eredeti fotókat is tárolja, így ha valamilyen ok van rá, elő lehet venni, és azokat a személyeket és autókat bizony azonosítani lehet. Történt egyszer Hollandiában (Groningen városkában), hogy két tolvaj kirabolt egy tinédzsert az utcán. Pechjükre a közelben járt az egyik utcafotós kamera, és még nagyobb pechjükre a srác később megtalálta a fotót (az elhomályosított arcokkal persze) az interneten. A rendőrség kikérte a Google-tól az eredeti képeket, és ez alapján el is fogták a két elkövetőt. Nos, már érthető, miért is olyan veszélyes ez adatkezelési szempontból. Hiszen ugye Magyarországon a tolvajok adatait kell védeni, nehogy elkapják őket, hisz aki próbált már Abszurdisztánban utcai zsebtolvajlás ügyben a Magyar Rendőrséghez fordulni segítségért, az tudja mire számíthat. Aki meg nem tudja, az jobb, ha nem tudja meg. Hogy mik jutnak eszembe Dr. Jóri András adatvédelmi biztosról az eset kapcsán? Azt inkább nem írnám le, mert nem szeretném a saját blogomról kimoderálni magamat. Ezért csak ennyit írok: Köszönjük szépen! Aztán ha utcaképet akartok nézegetni, nézzétek majd meg Kangasalát, az utcánkat, a tamperei vízeséseket, és elmélkedjetek azon, hogy Magyarország miért csak egy szürke folt az Észak-Balkánon a Google Street View szerint.