2010. január 19., kedd

Az én nagymamám

Régen volt már, és ma már inkább csak álomszerű képek élnek bennem, amikor „kiskoromban” a nyarak egy részét a nagymamámnál töltöttem. Helyenként olyan, mint a régi időkről szóló dokumentumfilmek. Egy vonat, ami elmegy, és a szüleim a vonatablakból integetnek. A ház, ahol aludtunk. Az unokatestvéreimmel a nagy cseresznyefán űrhajósat játszunk. Nagymami talkedlit süt egy nagy „vajlinggal”, mi, az unokák meg csak esszük. Aztán egyszer mintha egy Karácsonyt is ott töltöttünk volna, meg néhányszor télen disznóvágáskor is voltunk a mamánál. Emlékszem, álltam a leölt disznó mellett egy nagy karóval, „nehogy a varjak elvigyék”. Nem féltem egyáltalán, csak nem értettem, hogy a varjak hogyan tudnának elvinni egy ekkora disznót, és miért nevettek annyira a felnőttek, amikor otthagytak jó hosszú időre.
Aztán volt nálunk a nagymami sokszor, azt hiszem, mindhárom lakásból vannak emlékképeim vele kapcsolatban, ahol gyerekkoromban laktam. Nagymami gombócot vagy csigatésztát gyúr, nagymami kézimunkázik. Nagyon sokat kézimunkázott, azaz hímezett. Terítők, szalvéták, kispárnahuzatok, mindenféle szépséges munkák kerültek ki egyre fájósabb kezei közül. A terítők, a párnahuzatok itt vannak a szekrényben, „dohánylevelek között”, megőriznek nagymamiból valamit nekünk, mert ő már tegnap éjjel óta nem lehet többé velünk.
Nagymaminak nem jutott könnyű élet. Huszonéves fiatalasszonyként élte meg a háborút, melynek kellős közepén született Laci bátyám, az első gyermeke. Aztán jött még három leány, közülük legidősebb, édesanyám. Harmincnyolc évesen nagymami egyedül maradt a négy gyermekével, mert nagyapa hirtelen meghalt. Hamarosan rákot diagnosztizáltak nála, és az orvosok utolsó szalmaszálként betették egy akkor kísérleti stádiumban lévő sugárterápiás csoportba. A csoportból csak nagymami és még egy személy élte túl a kezeléseket, de a durva beavatkozás életre szóló nyomokat hagyott, mely megnyomorította nagymami életét. De megmaradt nekünk, az unokáknak, akik jórészt ezután születtünk csak meg, s akik annyi hosszú nyarat töltöttünk nagymamival ott lenn a messzi keleti végeken.
Nagymami idén lett volna nyolcvannégy éves. Szívünkben itt maradnak az emlékek, ahogy mutatta a hímzést, ahogy beszélt a régi dolgokról. Négy gyermeke, tizenegy unokája, huszonegy dédunokája őrzi emlékét, bennünk él már tovább, mert ő már letette a varrótűt, s most már az öröklét vásznát hímzi a Mindenható színe előtt, aki gyógyítja az örökké fájó kezeit s ahol most már mindég gondozhatja legkedvesebb virágait.

2010. január 11., hétfő

Vízkereszt, vagy amit akartok


Véget ért Karácsony ünnepe, elérkezett Vízkereszt, amikor is lebontottuk a karácsonyfánkat, napjaink lassan visszarendeződnek az év közben szokásos kerékvágásba. Mostanában nagy hidegek voltak, többször volt nap közben is mínusz húsz alatt a hőmérséklet. Ez minket nem riasztott vissza attól, hogy kihasználjuk a szünet utolsó néhány napját. Zsuzsival kétszer is el tudtunk menni kettesben sífutni. A régi pályára mentünk Tamperében, a Kaukajärvi mellett, ahol pár éve tanulgattam ezt a sportot. Klassz volt, nagyokat csúsztunk, jól kifáradtunk. A gyerekekkel is futottunk, de velük csak a közeli pályán. Virág és Balázs kezd egész jól ráérezni erre a dologra, bár ők is úgy vannak vele, mint én néhány éve, hogy a legkisebb szelíd lejtő, amit amúgy szinte észre se vesz az ember, hajmeresztő meredéllyé válik sível a lábunkon. Végre fellocsolták a focipályát is, úgyhogy szombat délelőtt még egy korcsolyázásra is sor került. Ez is remek szórakozás, csak az a baj, hogy ilyenkor Luci mindig kifagy, és nagy bőgés van hazafelé. Hiába, ő nem mozog olyan intenzíven, mint a többiek. Nem úgy Virágom, aki rózsaszínű korijával már jégbalettos, bár az igaz, hogy leggyakrabban még a fölállást kell gyakorolnia.
Kedden végre elérkezett a várva várt nap, amikor is átvehettük az új autónkat. Persze izgultam, mert a számla csak hétfőn érkezett meg a postán, úgyhogy a befizetésre csak kedden reggel, az átvétel előtt kerülhetett sor. Végül nem volt semmi gond, fölöslegesnek bizonyult az aggodalom, és időben odaértünk Zsuzsi apukájával az átvétel megbeszélt időpontjára. Az új, kékeszöldes, hétüléses VW Caddy Life 1.6 ott várt minket a kereskedésben. A kereskedő elmondott minden elképzelhető és el nem képzelhető információt, válaszolt a kérdéseinkre, és intézte a papírokat is. Kiderült, hogy még az átadás után egy héttel föl fog hívni, hogy rendben megy e a kocsi, sőt, várhatóan a VW finnországi képviselője is fel fog hívni, hogy elégedett voltam e az eladás menetével, meg a kereskedővel. Mit ne mondjak, elégedett voltam. Vizsgáztatni most két és fél évig nem kell, az olaj utántöltésről kell majd gondoskodni, de a szükséges olajat már oda is adták. Kaptunk egy telefonszámot is, amit meghibásodás esetén kell hívni, és a garancia ideje alatt csereautót biztosítanak, ha rögtön nem tudják javítani az esetlegesen felmerülő problémát. Ez a gondolat meglehetősen tetszik nekem, bár remélem, a gyakorlatban ezt a szolgáltatást nem kell kipróbálnunk.
Egyszóval megmutogatták a kocsit, elmagyarázták a hozzá kapcsolódó szolgáltatásokat, és már át is adták a kulcsokat, papírokat. A régi Ladánkat a kereskedésben hagytuk, mert beszámították az új autó árába. Beülünk hát a Caddybe, és óvatosan körbeautóztunk a környéken. Első utunk persze a benzinkúthoz vezetett, ahol teletöltöttük a tankot. Eléggé izgultam ezen első utunk alkalmával, és még később is, mert hát ugye minden olyan más az új kocsiban. A fékre csak épphogy kell rálépni, különben blokkol, ellenben a gázra meg nagyon is rá kell lépni, különben nem akar gyorsulni. A kormányt nagyon könnyű tekerni, ezért a fordulás egyáltalán nem nehezebb, mint a Ladával, annak ellenére, hogy az új kocsi hosszabb is, szélesebb is, sőt magasabb is, mint a régi. Valahol ugyanis el kell férnie annak a hét ülésnek.
Apropó, hét ülés! A gyerekek nagyon élvezték, hogy mindenkinek van saját helye, jól elférnek, senkinek sem kell nyomorogni, Luca meg kedvére rugdalhatja az üléstámlát a második sorban. Szóval nagyon élvezzük az új helyzetet, olyannyira, hogy már Zsuzsi is vezette a kocsit be Tamperébe, minden különösebb probléma nélkül. Abban megegyeztünk, hogy a legnagyobb gondunk jelenleg az, hogy jobban leköti a figyelmünket a mi hol van, ezért a forgalomra kevesebb figyelem jut. Reméljük, ez hamarosan elmúlik.
Csütörtökön ennek örömére leautóztunk Helsinkibe, ahol Zsuzsi szüleit és tesóját feltettük a repülőre. Szerencsére semmi probléma nem volt, bár a nagy hideg és a folyamatos havazás nehezített egy kicsit. Hazafelé végigbeszélgettük Botival az utat, ami nagyon jól esett.
Az elkövetkezendőkben jönnek a megszokott hétköznapok. Szerdán a fiúk már cserkészkedni mennek, pénteken Virág is elkezdi a félévet a baletton. Nekem extraként bejön az evolúció kurzus, amit kedden délutánonként tartok majd januárban és februárban. Ehhez a tananyag és a diák készen vannak tavalyról, ám szeretném kicsit kibővíteni az előadásokat, mert remek adalékokat találtam az egyik evolúció könyvben, amit nyáron vásároltam, pontosan ezzel a céllal. Remélem, sikerül érdekes előadásokat tartanom, mert már többen jelezték, hogy részt szeretnének venni rajtuk.

2010. január 3., vasárnap

A nagy téli szünet

Végül csak elérkezett az, amit vártunk, a nagy téli szünet. Három hét szabadság, család, pihenés. Mármint nekem, mert Zsuzsinak nincs szünet a kurzusán. Karácsony előtt három napig otthon voltam a lányokkal, aztán a fiúkkal is. Együtt szüneteltünk, takarítgattunk (na azért nem nagyon), vártunk az ünnepet. 24-én már Zsuzsi is otthon is itthon maradt velünk. Feldíszítettük a karácsonyfát, aludtunk egy jót délután, és este szépen megültük az ünnepet. Verset mondtunk, felolvastuk az Evangéliumból a megfelelő részeket, és a fiúkórus is énekelt. Vacsorára hidegtálakat készítettünk, remek salátákkal, tarjával. Fárasztó napunk volt, hamar nyugovóra tértünk.
Másnap, 25-én, Karácsony szent napjának reggelére megérkeztek az AJÁNDÉKOK! Volt reggel nagy öröm, játék, bontogatás. Luca baba-babakocsit kapott, Virág királylányos hama-helmit, s mindkét lány egyforma, kék ünneplős ruhát. Balázs repülős legót, Botond pedig Catan társas játékot. Ezen kívül érkeztek könyvek, társas játékok, szóval igazán bő kézzel osztogatta a megszületett az örömöket. Zsuzsi pizsamát és finn nyelvű gombász könyvet én pedig új munkába járós hátizsákot kaptam.
A következő néhány napban a téli sportok domináltak. Igazán szép fehér Karácsonyunk van, többször havazott, a hőmérséklet is mínusz tizenöt körül alakult, így többször is szánkóztunk, sífutottunk. 26-án ellátogattunk Daniékhoz, ahol nagy örömünkre Virág kapott egy sífutó felszerelést. Teljesen odavolt a kisasszony! Azóta jópárszor kint volt vele a pályán, és nagyon élvezi!
29-én leautóztam Helsinkibe a reptérre, mert megérkeztek Zsuzsi szülei és bátyja. Az autózás nem volt igazán kellemes élmény, csúszott, havazott, csak lassan lehetett haladni, és több kellemetlen és veszélyes forgalmi helyzetbe is kerültem. Mindezek ellenére sikerült ép bőrrel hazaérni. Azóta együtt töltjük a szünetet, a nagyszülők unokáznak, az unokák nagyszülőznek, mi meg Zsuzsival végre némi időt tölthetünk kettesben. Minap voltunk csak ketten sífutni egy nagyon jó pályán. Mindketten nagyon élveztük, mert bár nagyon hideg volt (-20 körül), ragyogó napsütés, ami mégiscsak feldobja az embert.
Szilveszter is elérkezett. Szokás szerint nagy tűzijáték özön búcsúztatta az óévet. Mi az új Trivial Pursuit társasjátékkal játszottunk. Nekem nagyon tetszik ez a műveltségi játék, bár egyszer sem nyertem benne.
Még egy hetem van a pihenésből. Hétfőtől Zsuzsi ismét kurzusozik, kivéve szerdát, ami Vízkereszt, errefelé szerencsére szünnap. Kedden az ígéret szerint átvehetjük az j autónkat, aminek már nagyon örülnék, ugyanis a régi kocsi fokozatosan kezdi feladni. Időnként nem indul (persze, a hideget nem szereti), máskor az úttartását érzem bizonytalannak (a csúszós út miatt). Éppen ideje búcsút mondani neki. A kérdés csak az, hogy hétfőn idejében megérkezik e a számla, hogy befizethessük a keddi átvétel előtt. Csütörtökön ismét Helsinkibe megyek, Zsuzsi szülei és testvére akkor utaznak haza. Remélem, már az új kocsival mehetek, bár ettől az úttól is kellőképpen tartok. Arra a napra ismét mínusz húsz alatti hőmérsékleteket ígérnek, addig meg folyamatos hóesést.
Ez az év első bejegyzése, úgyhogy talán egy pillantást vethetünk a 2010-es évre. Ismét év végéig van szerződésem, ígérettel, hogy további két évre lesz pénz és szándék az itt tartásomra. Ezen kívül áprilisban döntenek egy pályázatomról a Finn Akadémiánál. Ha azt megkapnám, akkor öt évre biztosítva lenne a fizetésem. Ezeken kívül Zsuzsi február közepén befejezi a finn kezdő kurzust, március végén kezdi a haladó nyelvkurzust, ami újabb öt hónapot jelent. Szinte bizonyos, hogy fel fogják venni a haladó kurzusra, mert jelentősen túlteljesíti a kezdő kurzus kritériumait. A tanára szerint már most megállná a helyét a kezdő kurzuson, úgyhogy ezzel kapcsolatban nincsenek aggodalmaim. A haladó kurzus végeztével még következik némi további gyakorlat nyelvi és szakmai környezetben, aztán irány a munka világa! Nagyon remélem, hogy az új nyelvtudással fölszerelkezve még jobb esélye lesz Zsuzsinak valami jól fizető állás elnyerésére.
Ami a gyerekeket illeti, a legnagyobb változás Virágnál lesz, aki augusztustól kezdi az iskola előkészítőt. A többiek az eddigieknek megfelelően folytatják az iskolát, óvodát.
A másik nagy kihívás erre az évre a házunkban a csővezeték felújítás. Az elmúlt években több csőtörés is volt a házban, így esedékessé vált a csővezetékek cseréje. Ezt végzi a ház az év folyamán. Ez persze jelentős anyagi kihívás lesz minden lakónak, a vele járó felfordulásról nm is beszélve. Nálunk alighanem mindez súlyosbodik még egy fürdőszoba felújítással is, mert a zuhanyzó résznél a csempézet már régi, és átereszti a vizet, ezért cserélni kell. A felújítással lesz még kert és udvarrendezés meg plafoncsere is, szóval alaposan fel lesz forgatva kint és bent a ház. Ezeket a dolgokat nem várom olyan nagyon, és igazán csak az biztat, hogy milyen jó lesz egyszer mindezen túlesni.
Mindezekkel együtt optimistán nézek az év elébe, különösen így, hogy odakint gyönyörűen, nagy pelyhekben hull a hó.