Az én nagymamám

Régen volt már, és ma már inkább csak álomszerű képek élnek bennem, amikor „kiskoromban” a nyarak egy részét a nagymamámnál töltöttem. Helyenként olyan, mint a régi időkről szóló dokumentumfilmek. Egy vonat, ami elmegy, és a szüleim a vonatablakból integetnek. A ház, ahol aludtunk. Az unokatestvéreimmel a nagy cseresznyefán űrhajósat játszunk. Nagymami talkedlit süt egy nagy „vajlinggal”, mi, az unokák meg csak esszük. Aztán egyszer mintha egy Karácsonyt is ott töltöttünk volna, meg néhányszor télen disznóvágáskor is voltunk a mamánál. Emlékszem, álltam a leölt disznó mellett egy nagy karóval, „nehogy a varjak elvigyék”. Nem féltem egyáltalán, csak nem értettem, hogy a varjak hogyan tudnának elvinni egy ekkora disznót, és miért nevettek annyira a felnőttek, amikor otthagytak jó hosszú időre.
Aztán volt nálunk a nagymami sokszor, azt hiszem, mindhárom lakásból vannak emlékképeim vele kapcsolatban, ahol gyerekkoromban laktam. Nagymami gombócot vagy csigatésztát gyúr, nagymami kézimunkázik. Nagyon sokat kézimunkázott, azaz hímezett. Terítők, szalvéták, kispárnahuzatok, mindenféle szépséges munkák kerültek ki egyre fájósabb kezei közül. A terítők, a párnahuzatok itt vannak a szekrényben, „dohánylevelek között”, megőriznek nagymamiból valamit nekünk, mert ő már tegnap éjjel óta nem lehet többé velünk.
Nagymaminak nem jutott könnyű élet. Huszonéves fiatalasszonyként élte meg a háborút, melynek kellős közepén született Laci bátyám, az első gyermeke. Aztán jött még három leány, közülük legidősebb, édesanyám. Harmincnyolc évesen nagymami egyedül maradt a négy gyermekével, mert nagyapa hirtelen meghalt. Hamarosan rákot diagnosztizáltak nála, és az orvosok utolsó szalmaszálként betették egy akkor kísérleti stádiumban lévő sugárterápiás csoportba. A csoportból csak nagymami és még egy személy élte túl a kezeléseket, de a durva beavatkozás életre szóló nyomokat hagyott, mely megnyomorította nagymami életét. De megmaradt nekünk, az unokáknak, akik jórészt ezután születtünk csak meg, s akik annyi hosszú nyarat töltöttünk nagymamival ott lenn a messzi keleti végeken.
Nagymami idén lett volna nyolcvannégy éves. Szívünkben itt maradnak az emlékek, ahogy mutatta a hímzést, ahogy beszélt a régi dolgokról. Négy gyermeke, tizenegy unokája, huszonegy dédunokája őrzi emlékét, bennünk él már tovább, mert ő már letette a varrótűt, s most már az öröklét vásznát hímzi a Mindenható színe előtt, aki gyógyítja az örökké fájó kezeit s ahol most már mindég gondozhatja legkedvesebb virágait.