Cefet-cafat

2006-ban jelent meg a Tinta Kiadónál egy etimológiai szótár. A terület ismerői tudják, hogy hiánypótló műről van szó, mert bár már jelent meg korábban is ilyen évtizedekkel ezelőtt, azok már nem felelnek meg a modern kor követelményeinek. A jelen kiadvány valami nyolcezer magyar szó származását vizsgálja meg és adja közre egyszeri ember számára is érthető és élvezhető módon. Miután a téma engem is érdekel, sokszor szoktunk beszélgetni olyasmiről, hogy ez vagy az a szó honnan jöhetett vajon a magyar nyelvbe, és hát itt, a finn nyelvkörnyezetben néha hangsúlyosan is előjön ez a kérdés egy egy szóval kapcsolatban. Vannak házon belül használt egyezményeink, pl. miszerint a -li végű szavak német eredetűek, lásd hokedli, kübli, nudli, de nem a krumpli. Nos, az ilyeneket lehet majd leellenőrizni a fent emlegetett szótárból, ezért az mindjárt fel is került a kívánságlistámra, ha egyszer alkalom adódik rá, beszerezzük. A kiadó honlapján egyébként található egy szűk két oldalas minta is a könyvből, amin az ember megláthatja, miről is van szó. Le is töltöttem hát, és végig is tanulmányoztam azt a pár szócikket a szószedet C betűjének elejéről. Már itt akadt néhány gyöngyszem! Ki gondolta volna például, hogy a cafrang szó, mely valamiféle díszt jelentett a lópokróc szélén, átment a német, francia, sőt, a szláv nyelvekbe is! Eddig én azt hittem, csak a kocsit adtuk a világnak, erre most ez is itt van. S a cafrang közlében ott található a cefet is, sőt, kettőzve a cefet-cafat. Ami nagyon aktuális most nálam, az utóbbi pár napban ugyanis cefetül éreztem magamat, s most úgy érzem magamat, mint egy jól megrágott cafat.

Az elmúlt héten megjártam Magyarországot, Létavértest, Tárnokot. Hétfőn végső búcsút vettünk nagymamitól, s a temetés alkalmából csaknem az egész család összejött. Én tulajdonképpen még soha nem voltam temetésen, pláne nem olyanon, ahol olyan valakit búcsúztattunk, aki közel állt hozzám, s aki mélyen a tudatom alatt biztos viszonyítási pont volt. Azt hiszem, ezért erről a dologról nem is írnék hát többet, lehet, hogy meg kell még nekem is értenem, hogy hogyan viszonyulok mindehhez.
Szerda este indultam hazafelé. A repcsin egy színtársulat utazott, akik a Magyar Kultúra Napja apropójából Helsinkiben egy színdarabot adtak elő a Helsinki Magyar Intézet közreműködésében. Hogy mennyire méltó e darab a magyar kultúra bemutatására a külföld előtt, azt mindenki döntse el maga. Az tény, hogy vannak, akik szeretnének minket, magyarokat ilyennek láttatni. A srác amúgy jó fej volt, jól végigbeszélgettük a két óra repülést. Helsinkiben Wiener Zoliéknál aludtam, merthogy a kései órán már nagyon lehetetlen volt a közlekedés Kangasalába. Velük is jót beszélgethettem, s végül csütörtökön délelőtt vonatoztam fel Tamperébe, egyenesen a munkába, ahol már egy konzultációra vártak.
Az ügy cefet része még csak délután felé kezdődött, amikor is már kissé nem jól éreztem magamat, de éjszaka teljes erejével lecsapott rám valami gasztrointesztinális vírus, ami jó kis hasmenést és még jobb kis lázat hozott. A tüneteket nem részletezném diagnosztikai pontossággal, elég legyen az, hogy három napig ingáztam lakásunk legkisebb helyisége és az ágy között, mely idő alatt sikerült három kilót fogyni és csaknem semmit sem enni. Szerencsére vasárnap estére már legalább a láz elmúlt, mert hétfőn már muszáj megjelenni a munkahelyen, kedden délután meg előadást tartani.
Magyarországról több apróságot is hoztam a csibéknek, de a legnagyobb általános sikert egy újabb Anna, Peti és Gergő könyv jelentette. Érdekes, hogy mennyire szeretik ezt a csibék, Lucától Botiig mind a négyet lekötik az egyszerű történetek és a rajzok, fényképek. Látszik, hogy „az életből van merítve”, hogy Pom-Pomot idézzem. Zseniális ötlet volt ez a szerzőtől, Bartos Erikától! Botond még csütörtök este borítótól borítóig kiolvasta az új kötetet, és a hétvégén láttam Balázst is, hogy a lányoknak olvas belőle. Luca hajlamos fél óráig is a bilin ülni kezében ezzel a könyvvel, ami nagyon kellemes tud lenni szombat délután például. (Továbbá esténként is ez most az altatós mese.) Egyszóval megszavazom a szerzőnek az évtized legjobb magyar gyerekkönyv írója címet!