Doktori védés

Az elmúlt napokban alkalmam volt a saját tapasztalataim alapján összehasonlítani a finnországi és az osztrák-magyar hagyományokon alapuló doktori képzési rendszert. Hosszú évek munkájának gyümölcseként Sofia Khan kolléganőnk most jutott el pályájának ahhoz a mérföldkövéhez, hogy megvédhette a doktori disszertációját. A jelölt valamiért azt gondolta, hogy rendkívül tapasztalt vagyok az ehhez hasonló ügyekben, így többször is tanácsomat kérte apróbb nagyobb dolgokban, minek köszönhetően egész közelről megfigyelhettem a processzus részleteit. Egyszóval a Tamperei Egyetemen az aspiránsnak három olyan cikket kell publikálnia, melyben ő a fő szerző. Ez az alapvető követelmény, bár az is elfogadható, ha az egyik közlemény még kézirat formájában van, az sem baj, ha még egyetlen folyóirat sem fogadta el közlésre. A doktori disszertáció tartalmazza mellékletként a három közleményt, és maga a dolgozat rövid, a magyar rendszerben leginkább a tézises dolgozat formájának felel meg, tulajdonképpen a cikkeknek csak az összefoglalása, nem önálló mű. Ezzel szemben ugye Magyarországon, és a K&K hagyományokkal rendelkező országokban, a doktori értekezés önálló publikációnak számít. Jelen esetben nagyon furcsának találtam, hogy a disszertációnak a tudományos színvonala szerintem messze alulmúlja az otthon általam látottakét, bár persze igaz, hogy egyetlen mintából nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. A disszertációt itt opponenseknek küldik ki, akik jelen esetben külföldi professzorok voltak. Ez szerintem mindenképpen pozitív. Finnország kicsi ország, kicsi tudományos elittel, azzal, hogy külföldön opponáltatják a disszertációkat, taktikusan elkerülik (de legalábbis tudatosan próbálják kerülni) a tudományos élet belterjessé válását. Ez egyébként igaz a Finn Tudományos Akadémia pályázataira is. Mindent külföldi szakértőkkel bíráltatnak el. Mindezeknek természetesen egyenes következménye (vagy talán előfeltétele?), hogy a teljes folyamat angolul zajlik, ami persze errefelé nem gond, sőt, igazán fel sem merül, hogy probléma lehet. A két külföldi opponens véleményt írt a dolgozatról, és egyikük személyesen jelent meg a védésen. A védés teljesen máshogy zajlik, mint otthon. Itt a nagy eseményen hárman játszanak szerepet. A témavezető, mint házigazda, aki gyakorlatilag csak köszönti a jelöltet, az opponenst, a közönséget, és megnyitja az ülést. Ezután a jelölt tart egy rövid bevezető előadást (lectio praecursoria), ami egy ismeretterjesztő jellegű dolog, leginkább a dolgozatban szereplő fontosabb fogalmakat vezeti fel a közönségnek. A saját eredményeiről szót sem ejt, hiszen eközben a dolgozatának kötött példányai ott vannak kiosztva a hallgatóság kezében. A bevezető előadás után az opponens tart egy rövid előadást, amiben összefoglalja a dolgozat és a benne szereplő három cikk erősségeit és gyenge pontjait. Ezután következik a jelölt „vegzálása”, mely a lehető legnagyobb alapossággal és mélységgel kérdez rá a dolgozatban bemutatott eredményekre. Ez itt nem egy esetbe bizony olyan szintre jutott, hogy az opponens rákérdezett az egyik cikk adott oldalának adott félmondatára, és rákérdezett, hogy ezt pontosan milyen eredmények alapján állíthatták. Nem egy olyan kérdés volt, melynél nagyon örültem, hogy nemén ülök a pulpituson. Szerencsére az opponens kellően mértéktartó volt, és amikor olyan kérdésekre került sor, amivel nyilvánvalóan sarokba szorította a jelöltet, nem forszírozta nagyon az őszinte és pontos választ, ezzel elkerülve annak nyilvános porig alázását. Ugyanakkor számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez pusztán az ő jóindulatán múlott. A kérdések jó másfél órán keresztül záporoztak, s ráadásul úgy, hogy a jelölt nem kapta meg előre a kérdéseket! Ez is teljesen máshogy van, mint otthon, hiszen otthon az opponensi véleményeket előre megkaptuk, sőt írásban kellett választ adni rá, addig nem is kerülhetett sor a védésre, amíg az opponensek el nem fogadták a válaszainkat. (Persze nyilván otthon is egyeteme válogatja ennek a pontos menetrendjét.) Végül a házigazda rákérdezett, hogy a közönség soraiból van e kérdés. Ugye a magyar rendszerben ez az a pont, ahol megkezdődik a valódi vita, hiszen a vendégek között nemegyszer a tárgyalt témakör kutatói is ott ülnek, akik bizony kérdeznek, vitatkoznak, cáfolnak, és a jelöltnek itt kell demonstrálnia a tudományos vitával kapcsolatos képességeit. Nos, itt Finnországban ez szóba sem jöhet. Mint finoman előre figyelmeztettek, az opponensi kérdések után „kívülről” kérdezni azt jelenti, hogy az opponens nem volt elég alapos a dolgozat bírálásakor, és nyitott kérdéseket hagyott. Sőt, ha valaki a közönség közül mégis kérdést tesz fel, természetesen csak olyat, ami elég súlyos ahhoz, hogy az illendőségi határt is át kelljen lépni miatta, akkor maga is opponensé válik, s mint ilyen, hivatalossá a védést követő protokolláris eseményekre. Csoda hát, ha ilyenkor senki meg se mer mukkanni? Mert a sikeres védést vacsora követi, melyet az opponensek tiszteletére adnak. A vacsorára egy igen szép villában került most sor Tampere belvárosában. Amolyan öltönyös – estélyi ruhás – tósztos vacsora volt ez a kutatócsoportunk tagjai számára, és természetesen a díszvendég az opponens volt. 
Egy pár szót erről a fiatal lengyel professzorról, ha már egész vacsora alatt velem szemben ült, és jóformán csak velem beszélgetett, lévén, hogy a két oldalán ülő csinos fiatal leányka inkább finnül társalgott a lovagokkal. Janusz Bujnicki professzor egy lengyelországi egyetemről érkezett, ahol is egy önálló kutatócsoportot vezet. Alaposan megtárgyaltuk, hogy ez a védési szisztéma az ő számára is teljesen új volt, mert náluk is az osztrák-magyar hagyományokon alapuló szisztéma van, ami egyébként szinte azonos a magyarral. Szóba került néhány szakmai, s természetesen nyelvészeti kérdés (finnugor nyelvrokonságból kiindulva), aztán mesélt pár érdekesebb történetet a saját pályafutásából. Megpróbáltuk összehasonlítani a lengyel és a magyar tudományos életet, különös tekintettel a „brain drain” hatásaira. Érdekes, hogy elmondása szerint náluk nem jelentett problémát sem az ex-szocialista akadémiai őskövület lebontása, sem a külföldön nagyot alkotó kutatók hazahozása. A Lengyel Akadémia létrehozott egy alapot, melyből évente két-három külföldről hazatérő fiatal postdoc teljesen önálló csoportot alapíthat, s melyből egy ideig segítik a csoport beindulását. Szerinte aki akar, az a külföldön eltöltött pár év után haza tud menni, és kamatoztathatja a tapasztalatait. Mit ne mondjak, szomorú szívvel hallgattam mindezt, hiszen ezek szerint nekik sikerült megoldani egy olyan problémát, ami Magyarországon megoldhatatlannak látszik.