2009. augusztus 17., hétfő

A nagy fiús túra

Szombat volt a napja, hogy megejtettük az idei nyár nagy kirándulását, Apa, Botond és én. Felfedeztünk az interneten egy kiépített kirándulóhelyet, viszonylag közel hozzánk. Még letölthető turistatérképet is találtam a hely honlapján, így könnyű volt megtervezni egy jó kis egész napos kirándulást. Szombaton, egy jó reggeli után autóba ültünk, és elrobogtunk Evo -ba, ahol a kirándulóhely központja van. Ez egy szakiskola az erdő közepén, ahol, mint kiderült, erdészeket képeznek ki. Az iskola egyik épületében van a turistaközpont, ahonnan a túrázók információt kaphatnak, térképet vásárolhatnak, és még kiállítás is van a környék természeti érdekességeiből. Mi is vásároltunk egy igazi turistatérképet, aztán rövid nézelődés után elindultunk. Eleinte nagy volt a nyüzsgés, ugyanis mindenféle sportrendezvények voltak a központ környékén. Az egyik tónál vadászverseny zajlott, sokáig hallottuk, hogy arrafelé lőnek. Ezen kívül egy tájfutóverseny is ment, egész délelőtt folyton versenyzők rohantak el mellettünk, a kezükbe térképpel. Mi azért csak kitartóan mentünk, követtük az ösvényt. Egyébként hiúzcsapásnak nevezik az utat, amit követtünk, és zöld színű hiúzlábnyomokkal volt megjelölve egész végig, úgyhogy még a trükkösebb helyeken is elég kényelmesen tudtuk követni. Utunk első része egy gyönyörű hegygerincen, azaz „harju”-n vezetett. Az ösvény mellett kihelyezett ismertető szerint ezek a földtani alakulatok a jégkorszak során keletkeztek, amikor Skandináviát hatalmas jégtakaró borította. A jég természetesen nem egyetlen tömb volt, hanem lemezekből állt, amelyek egymástól nagyjából függetlenül dél felé mozogtak, és legyalulták az alapkőzet felszínét. Ahol két ilyen lemez találkozott, és aztán egymás mellett nyomult tovább, ott a találkozási résben felhalmozódott a törmelék, és ezek lettek ezek a gerincek. Félelmetes még belegondolni is a méretarányokba. Ezek az ötven, hatvan méter magas harju-k az egykori, mindent beborító jégpáncél alján csak illeszkedési hibák, szinte csak karcolások voltak. Ma pedig mint hegygerinc szerepelnek.
Később tavak partján jártunk, itt ott kissé keveregve a mocsaras terepen. Két óra magasságában értük el a kiszemelt ebédelőhelyet, ahol elfogyasztottuk a jó kis elemózsiát, amit Zsuzsi csomagolt nekünk: húsos táskát gyümölcsteával. Szusszantunk egyet, készítettünk pár fényképet, aztán nekivágtunk a hátra lévő kilenc kilométernek.
Utunk második része kissé egyhangúbb volt, de azért itt is nagyon szép erdőket láttunk. Fekete és piros áfonya mindenütt, helyenként láttunk mocsári hamvasszedret is, azaz lakkát, amiből a jó kis lakkaviini készül. Gomba is volt bőségesen, egyre inkább sajnálom, hogy ismeret hiányban nem merjük gyűjteni az itteni gombákat, mert vargányák, pöfetegek, galambgombák szegélyezték utunkat, igaz egy két galócát is láttam a mérgesebb fajtákból. Utunk során több főző és táborozóhelyet is érintettünk. Elképzeltem, milyen jó lenne egyszer családostól sátrazni egy ilyen helyen. A gyerkőcök is biztosan nagyon élveznék! Botond az utolsó pár kilométeren kezdett nagyon elpilledni, de összességében nagyon jól bírta a menetet. Apu nagyon dicsérte a gyalogló botokat, amivel mentünk. Szerintem ugyan néhol zavaró volt, mert a magas fűbe inkább beleakadt, és ezzel akadályozta a járást, de az emelkedőkön valóban nagy segítség volt. Este öt óra után értünk vissza a kiindulási pontra, és ezúttal megengedtünk magunknak egy egy üdítőt a kávézóban. Összesen hét óra alatt teljesítettük a 22 kilométeres távot, és egy remek kirándulós napot töltöttünk együtt. A helyszín pedig valóban nagyon jó kiránduló terep, biztos, hogy hamarosan az egész családdal újra ellátogatunk Evo-ba!

Nincsenek megjegyzések: