Alaptábor

Honningsvag Vandererhjem Hostelben.

A mai napunk a szembeszélről szólt. Fújt, fújt rendületlenül, s folyton csak észak felől, pont amerre tartunk. Reggel tíz óra magasságában indultunk olderfjord-ból, s utunk szinte végig a tengerparton haladt. Szintkülönbség is volt, de nem volt annyira vészes, mint korábban. A táj gyönyörű. A tenger, a hegyek, a tundra, olyan, mint valami világjárós dokumentumfilmben. 

Észak-Norvégia úthálózatának jellegzetes szereplői az alagutak. A legtöbb közút persze a tengerparton, vagy valamelyik hágón át vezet, de néha egyszerűen nem lehet másfelé vinni az utakat, s olyankor átfúrják a hegyeket. A mai szakaszunkon négy nagyobb alagúton is áthaladtunk. A nagyobb itt azt jelenti, hogy hosszabb, mint egy kilométer. A négyből három elég könnyű volt, főleg azért, mert haladási irányunkban enyhén lejtettek, de a leghosszabb, amely a kontinenset köti össze Mageroya szigetével, nagyon megszenvedtük. Mondhatom, minden előzetesen hallott rossz hírének megszolgált. Mivel ez az alagút a tenger alatt megy, le kell süllyednie -135 méteres szintre. S ami a kerékpáros számára még rosszabb, föl is kell onnan jönni a végén! A teljes hossz csaknem hét kilométer. Ez normális terepen a szokásos tempónkban hozzávetőleg 25 perc tekerést jelent. A bejáratot már a nap vége felé, 82 kilométer tekerés után értük el, így frissnek nem voltunk mondhatóak, amikor megkezdtük a gurulást. Csak száguld az ember lefelé a lejtőn, mintegy három kilométer hosszan, s egyre az jár a fejében: Hogy fogok én ebből kikecmeregni? Hát csak nagy-nagy nehézségek árán. Alig egy kilométeren keresztül bírtuk a 9%-os emelkedőt, s kipurcanva onnantól a járdán kellett tolni a gépeket. Három kilométeren keresztül. Kicsit féltem, hogy sose érünk föl, s örökre lent maradunk az alagút szürreális csövében, mint valami ócska videojátékban. Mondtam is boltinak, ez az alagút tisztára olyan, mint egy „fallout shelter”. A végén csak kiértünk, s további tizenöt kilométert tekerve jutottunk el Honningsvag-ba. Ez itt egy nagy turista célpont, ezért féltem, nem találunk megfelelőszállást, csak méregdrága hoteleket, de szerencsére van itt egy hostel, ahol baráti áron kaptunk szobát, tiszta ágyat, zuhanyt, s mindent, ami a megfáradt utazónak kell. Végül 105 kilométer fölött állt meg a kilométer-számláló, így egy jó meleg vacsora után vár minket a puha ágy.

Holnap várhatóan elérjük biciklitúránk célpontját, a Nordkappot. Az út bár alig 30 kilométer, ismét csak közismerten nagyon kemény terep, lévén hatalmas szintkülönbséget kell leküzdeni. A Nordkapp, azaz Északi-fok ugyanis egy hegyfok, ami régen (és tán most is) tájékozódási pontként szolgált a hajósoknak. Ezért értelemszerűen fent van a hegy tetején, ami hagyományosan nem a legegyszerűbb célpont mezei biciklisták számára. Nem baj, az egész napunk erre van szánva, s ha ügyesek vagyunk, épp elérjük a visszafelé tartó buszt, s ha kis mázlink van, helyet is kapunk rajta.