Számiföldön

30 km Ivalo-tól délre.

Ma reggel gyönyörű napsütésre keltünk. A hangulat igazán idilli volt, vízpart melengető napsugarak, reggelire forró kakaó, kényelmes csomagolás, indulás. Hipp-hopp, szinte észre sem vettük, máris lenyomtunk huszonpár kilométert. Lappföld két mesterséges tava közül az egyiket átszeltük, de előbb a hídnál egy jót teáztunk egy kiülőben.

Innen búcsút intettünk Finnország laposabb részének, én megkezdtük a mászást a hegyekbe. Persze ezek csak amolyan finn mértékkel mérve hegyek, vagyis inkább csak vaara-k és tunturi-k, magasságuk négyszáz méter körül alakul (ami ugye hazai mértékkel mérve még csak domb, nem hegy). Érdekes módon a legdurvább mászás a mesterséges tótól az azt szegélyező hegyláncig volt, onnan 260 és 300 méter között haladt a hullámvasút.

Vuotso-nál elértük a legdélibb hivatalos számi települést, amit leginkább abból lehetett észrevenni, hogy onnan minden számiul is ki van írva. Maga a település a lepusztulás félreismerhetetlen jeleit hordozza magán, kissé északkelet-magyarországi hangulat ülte meg az utcákat. 

Egyre több rénszarvassal találkozunk, ezek hol magányosan, hol csapatokban járva legelésznek. Minden nagyobb elágazásnál ki van írva, hogy vigyázz, rénszarvasveszély, de az autók persze mennek csak százzal.

Délutánra beborult, és estére el is eredt egy kicsit az eső. Remélem, megint visszajön a napsütés, úgy annyival hangulatosabb tekerni. Amúgy már tegnap elérkeztünk az éjtelen éjek szélességére. Ezt főleg onnan lehetett észrevenni, hogy a GPS, ami kijelzi, hány óra van még hátra napnyugtáig/napkeltéig, elkezdett vad ostobaságokat írogatni, végül nem boldogulván a feladattal, kikapcsolta ezt a funkcióját.

Nem is csoda, hogy kicsit megbolondult. Az Északi-sarkkör ugye az az északi szélesség, ahol a nyári napfordulón nem megy le a nap. Ahogy távolodunk a sarkkörtől északi irányba, úgy egyre hosszabb az az idő, amikor a nap egyáltalán nm megy le, csak a láthatár fölött megy körbe. Igazán izgi dolog éjszaka háromkor felébredni arra, hogy északról süti a sátrat a nap. Szóval itt vagyunk, ahogy a finnek mondják, az éjtelen éjek honában.

A finn földrajzi fogalomtár többféle alacsony hegytípust is megkülönböztet, ezek egyike a tunturi. Ez olyan nem túl magas hegy, amin már nincsenek fenyők, hanem szép szabályos tundranövényzet borítja kúszófüzekkel, párnanövényekkel, áfonyákkal. A mese szerint a Mikulás ugye egy ilyenen, mégpedig a Korvatunturin lakik. Nos, ma a Saarselkä képében megláttuk az első tunturinkat. A déli része még csak szokványos tajga volt, fenyvesekkel meg szép lápi növényekkel, de ahogy átbukkantunk a 360 magas hágón, eltűnt az erdő, és kilométereken át csak törpe fák voltak rajta meg bokrok. Tundra, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Jött is rám a félsz, hogy hol fogunk itt aludni, mert pont ott járt le a betervezett napi táv. Szerencsére egy jó két kilométeres meredek gurulással visszaereszkedtünk a tajgába, és most egy Zemplén jellegű fenyvesben sátorozunk, korpafüvek és áfonyák között. Ma végül 98 kilométernél állt meg az óra.

Holnap Ivalo az első cél, ahol keresnünk kell egy túraboltot, mivel a sátrunk egyik tartó rúdja kritikus állapotba került. Ma már csak drótozással mertem feltenni, mert az egyik szegmense csúnyán el van repedve. Ezen kívül kell még szereznünk egy térképet is Inari környékéről, mert szó szerint lementünk ma a magunkkal hozott térképekről. Ezen kívül nem ártana a norvég részekről is valami. A harmadik kötelező beszerezni való az a főzőnkbe tüzelő folyadék, mert annak is alaposan a nyakra hágtunk.

Ezután tovább mennénk Inariba, a terület névadó településébe, ahol rendes kempingbe szeretnénk megszállni. Ugyanis mosás nap következik, és áramforrásra is szükségünk lesz, hogy feltölthessük a laptopot, mobilokat, fényképezőt, kamerát. Arról nem is beszélve, hogy egy forró zuhany szintén igencsak ránk fér már Botival. Mert kell egy kis kényeztetés is a nagy nomád élet közepén.