Június

Eltelt csaknem egész június, és olyan zsúfolt heteink voltak, hogy csak most, a hónap végén jutok hozzá egy bejegyzés megírásához. A hónap legnagyobb eseménye, természetesen, a magyarországi nyaralás volt. Leányainkat június hónapra már kivettük az oviból, ezért elsejével én már megkezdtem nyaralásomat, míg a fiúk még pár napot az iskolában töltöttek, tanulás fedőnéven. Aztán elérkezett ama híres nevezetes június negyedike, amikor is korán reggel beültünk az autónkba, és hajnalok hajnalán leszáguldottunk Helsinkibe. Ott, nagy izgalmak közepette behajóztunk a Tallinnba induló kompra, és kezdetét vette a kaland!

A kompozás ismét klassz élmény volt. Én ugyan már kompoztam többször is, de autóval még nem, s pláne nem saját szervezésben.. Kicsit hasonlít az egész a repülőzéshez, az ember jelentkezik a „check in” pontnál, aztán sorban áll, és a végül bemegy a hajóba. Csak mindezt kocsival. Hosszú sorbaállások, várakozások, manőverezések. Jó sor? Jó kapu? Nehogy rossz helyre menjünk! Egy stresszes ember gondolatai ilyen új, ismeretlen helyzetben.
De aztán minden rendben volt. Beszálltunk, és élveztük a röpke két órát, míg a hatalmas, tizenvalahány fedélzetes komp megtesz azt a hetven kilométert a Finn öböl kevésbé szerencsés, túlsó partjáig. Ezt a két órát használtuk fel a napi fő étkezés megejtésére, mert a nap hátralévő részét autóban töltöttük. Botival felderítettük a hajót, kimentünk a napozófedélzetre, ahol csaknem elvitt minket a szél, megnéztük a kabinok folyosóit, ilyesmi.
Végül átértünk. Tallinnban kihajóztunk, s irány a Via Baltica! Ez az út (E67), ami Tallinnt köti össze Varsóval a balti országokon át, a régió egyik fő közlekedési folyosója. Ehhez képest csak néhány kilométer autópálya belőle, a többi csak mezei 2x1 sávos autóút, igaz jobbára jó minőségű. Kivéve, ahol éppen építik, mert ott kifejezetten lassan lehetett csak menni, s volt pár kilométer földút is, igaz, szemmel láthatólag éppen aszfaltozás előtt.
Észtországban még tankoltunk, kihasználva a kellemesen olcsó üzemanyag, és az euró fizetőeszköz előnyös kombinációit. Azután Lettország következett, ahol Zsuzsi két óra s vagy kétszáz kilométer erejéig átvette a volánt, hogy én szusszanhassak. Riga környékén jó nagy forgalom volt, s ekkor kezdődtek rémes élményeink a folyamatos szembe kocsisornak fittyet hányva előző nyergesvontatókkal. Mert azok mentek, s mentek, és néha úgy éreztem, menten az árokba penderülünk. De a rutinos versenyzők pontosan tudták, hogy milyen széles három gépjármű, s hogy ha mindenki szépen kicentizi az út szélét, akkor nem lesz semmi baj. Ezt amúgy a túlélésünk érdekében hamar megtanultuk mi is. Szóval a balti útvonal nagy szépséghibája a kétszer egy sáv, ami miatt szinte lehetetlen nyolcvannál gyorsabban haladni, lévén, hogy kamion kamiont ér. Litvániát is szerencsésen elértük, s a Kaunas környéki autópályán egy egész falka ilyen rémes kamiont beelőztünk, teljesen fölöslegesen, hiszen elől csak újabbakkal találkoztunk. A litván – lengyel országhatárt már későn, napnyugta után értük el, s a lengyel oldalon megállított minket a határőr. Elkérte az útlevelünket, majd amikor meglátta, hogy magyarok vagyunk, mosolyogva jó utat kívánt, és utunkra bocsájtott. Itt láttuk először testközelből a híres lengyel magyar két jó barátot működni. Este tízre értünk Suwalkiba, ahol egy hotelben várt foglalt szállásunk. Suwalki egy viszonylag nagyobb település, egész közel a litván határhoz. Az útvonal tervezésekor itt realizáltam először, hogy mennyire semmit nem tudok erről a kelet-lengyel régióról. Több nagyvároson is átmentünk, amiről ezelőtt még nem nagyon hallottam, pedig jóval nagyobbak, mint a nagyobb magyar vidéki városok.
Szóval elértük végre Suwalkit, s kis kavargás után a GPS készülékünk megtalálta a címet. Ezzel véget értek ülőgumóink első napi megpróbáltatásai, s a csapat fél órán belül lelkesen hortyogott a szállodában. Én még eljátszadoztam a kiváló internettel, mármint megvettem másnapra a magyarországi autópálya matricánkat.
Az autópálya matricák bizony megérnek egy misét. Finnországban és a alti államokban nincs ilyesmi, szóval csak Lengyelországban, Szlovákiában és Magyarországon merült fel egyáltalán a probléma. A lengyel szakaszba szerencsére nem esett bele egyáltalán autópálya, úgyhogy ezzel is egyszerűsíthettünk, maradt hát Magyarország, meg az Eperjes – Kassa közötti harminc kilométeres szakasz. Indulás előtt feltúrtam az internetet, s kiderült, hogy magyar matricát minden további nélkül vehetek a neten, ez tehát rendben is volna. Nem úgy az a szlovák harminc kilométer! Szlovákia arról nevezetes, hogy autópályái pár tucat kilométeres darabokban az ország területén egyenletesen elszórva találhatóak, s rájuk felhajtani csak matrica birtokában szabad. Megkerülni szinte lehetetlen őket, meg aztán ki is akar egy kétezer kilométeres úton ilyen idétlenségekkel időt húzni? Szóval rendben, kifizetem a hét eurót azért a harminc kilométerért. Na de hol tudom beszerezni azt a matricát? Itt kezdődtek a valódi gondok. Először is, hivatalos információt a szlovákon kívül bármi más nyelven szinte lehetetlen találni. Nem érzem magamat kezdőnek az internetes keresésben, de gúgli ezúttal nem volt a barátom. Itt ott elejtett blogbejegyzésekből derült ki, hogy benzinkút a matrica szlovák forrása. Miután Eperjes a lengyel – szlovák határtól még jó ötven kilométerre található, gondoltam, csak akad majd egy benzinkút, ahol tankolhatunk is, meg matricát is vehetünk. Nos, csalódnom kellett. Benzinkutat csak lent, egészen Eperjesen találtunk, ezért nem is sikerült az első lehetséges helyen felhajtanunk az autópályára. Bizony mondom, a sokszor elégedetlenül emlegetett magyar rendszer ehhez képest maga a mennyország, hisz mint írtam, előző éjjel a hotelból a neten kifizettem az engedélyt, s innen el is felejthettem az egészet.
Második utazásos napunkon kora reggel elkövettük első stratégiai hibánkat. Bár az időeltolódás miatt már kora reggel fölébredt a csapat, nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, s megvártuk a reggelit. Maga a reggeli fejedelmi volt. Nem is részletezném a sok évnyi finn koszt után az első, csaknem hazai falatokat, legyen elég annyi, hogy alaposan belaktunk minden földi jóval. S ennek következtében csak vagy fél kilenckor vágtunk neki az aznapra eső ezeregyszáz kilométernek.
Ezen a napon elhagytuk a Via Balticát, s áttértünk a Via Carpatica néven emlegetett útnak. Ez az előbbiihez hasonló közlekedési folyosó Közép- s Dél-Európa forgalmát hivatott a Baltikum felé vinni. Szinte dedikált a Finnországból Magyarországra autózó szegény utasok számára. Sajnos ez az útvonal még kevésbé van fölkészülve a rajta áthaladó forgalomra, mint az előző napi szakasz. A alti úton legalább a településeket elkerülő szakaszok megépültek már, míg itt bizony minden faluban lelassul a forgalom ötvenre, az amúgy sem túl gyors nyolcvanról. Haladgattunk azért, érintettük Bialystokot, Lublint, Rzeszowot, Eperjest, Kassát, Miskolcot. Lublinban hatalmasat ebédeltünk délután három felé, s kora délután értük el Rzeszowot. (Hallott már valaki róla?) Itt kezdődtek igazán szenvedéseink. Eddig az út jónak mondható volt, de itt bizony elértük a Kárpátok külső karéjait, s keskeny, kanyargós, gyakran rossz minőségű utakon haladtunk egészen az ominózus eperjesi autópályáig.
Érdekes, hogy a kárpát-medencei ember korlátolt világlátása úgy képzeli, hogy a Kárpátok vonulatait egy éles késsel elvágták a néhai nagymagyar határon. Ezzel szemben az igazság, hogy a Beszkidek vagy jó száz kilométerre benyúlnak a lengyel oldalra is. Ezzel, mondjuk nem ártott volna tisztába kerülni az útvonal tervezésénél.
Szóval lassan haladtunk. Gyakran araszoltunk is, amikor beragadtunk egy vontatott autó, vagy egy lassabb kamion mögé. Szép lassan azért csak elértük a határt, s magunk mögött tudhattuk az aznapi hatszázharminc kilométeres lengyel szakaszt. Kissé nyomasztó volt a tudat, hogy még négyszáz kilométer előttünk van, szerencsére a fele már autópályán. Napnyugtára értünk Eperjesre, ahol a matricavásárlás után Zsuzsi ismét átvette pár kilométer erejéig a vezetést. A magyar határt késő éjszaka értük el, ahol a szlovák határőr leintett minket. Zseblámpáját rendszámtáblánkra irányította, majd mikor látta, hogy „finnek vagyunk” (tehát nem magyarok), intett, hogy mehetünk. Szerencsénkre az útlevelünket nem kérte el.
A neten fellelhető blogbejegyzések szerint Szlovákiában vadásznak a magyar autósokra, s bármilyen indokkal megbüntetik őket. A helyszíni bírságot kemény eurószázasokban mérik, amit a rend helyi őrének készpénzben kell leszurkolni, különben az ember esetleg a jogosítványának is búcsút mondhat. Hogy mi igaz ebből, mi nem, nem tudom, de mindenesetre a szlovák szakaszt mindkét irányban kellően stresszesen tettem meg. (Éljen a jószomszédi viszony!) Ugyan máshol is igyekeztünk betartani a szabályokat, s a gyorshajtás sem jellemző rám, de Szlovákiában kétszeres figyelemmel voltam minden elképzelhető körülményre.
Talán ezért is, hihetetlen megkönnyebbülés volt átérni Magyarországra. Végre! Mér jócskán benne jártunk az éjszakába, ezért élvezet volt a jó minőségű magyar úton vezetni az egész napos lengyel és szlovák utak után. Az sem lebecsülendő, hogy míg a szlovák oldalon alig látszik az út, a felfestések a sötétben láthatatlanok, a magyar oldalon kiváló, fényvisszaverős csíkok segítik az éjszakai autóst. Hamar elértük Miskolcnál az autópályát, s innen már kellemes, százharmincas tempóban értük el Tárnokot. Éjfél után, fél egykor érkeztünk.
A másnapunkat az alvásnak és a pihenésnek szenteltük, de ezután megkezdődtek látogatásaink sora. Kedden délelőtt meglátogattuk a SOTE-n Zsuzsi volt munkahelyét. Találkoztunk Falus András profeszorral, aki nagyon kedvesen, egy egész órát beszélgetett velünk. Ezután beszélgettünk Buzás Edittel, Zsuzsi volt témavezetőjével. Bizony, a SOTE Immun és Sejtbiológia Intézetében is nagy dolgok történnek, érdekes kutatások folynak.
Ezután vásárolni mentünk, s ekkor történt meg velünk az egész nyaralás legmókásabb (s bizonyos értelemben legkínosabb) esete. Zsuzsi hosszas keresgélés után kiválasztott magának pár ruhát a széna téri Mammut egyik boltjában, s próbálkoztunk a fizetéssel. Csakhogy az egész boltban egyetlen tanuló hölgy volt a kasszánál, aki fizetési szándékunkat látva idült pánikba esett, s addig addig nyomogatta a gombokat, hogy húsz perc után sem sikerült kifizetnünk az árut. Ekkor távoztunk a helyszínről.
Kedd délután Krisztián barátomat és családját látogattuk meg Gödöllőn, másnap Aurélt és családját Százhalombattán. Felidéztük velük a régi szép időket, és latolgattuk a jövőt. Jó volt megint találkozni velük. Csütörtökön délután átvonultunk az Ábránd utcába, Zsuzsi szüleihez. Pénteken délelőtt megejtettük a kötelező bevásárlást. Vettünk hazai bort és tepertőt, könyveket, filmeket és cédéket. Csupa olyasmit, amihez csak Magyarországon juthat az ember.
Pénteken este meglátogattuk Piliscsabán a ferences közösséget. Balázsnál és Pirosnál kezdtünk egy kiadós házi vacsorával. Balázs elintézte nekünk, hogy az esti mise előtt lejött ide József atya, és hosszú évek után először ismét alkalmunk nyílt magyarul gyónni. Ezután a nagy ház pincéjében található kápolnában volt Te Deummal gazdagított szentmise. Ugye ez az a kápolna, amit még jó tizenpár évvel ezelőtt mi is segítettünk tatarozni. Szóval nosztalgikus volt az egész. A mise után vetítéses beszámolót tartottunk a közösségnek a finnországi létünkről, jó kis beszélgetéssel egybekötve. Ismét elbűvölt a kedvesség, ahogy fogadtak minket, s ott folytattuk, ahol utoljára abbahagytuk. Mintha nem is nyolc évvel ezelőtt léptünk volna ki a nagy ház ajtaján utoljára. Éjfél után egy óra volt, mire befejeztük, s ez is a hajdani közösségi alkalmak emlékét idézte föl.
Másnap, szombaton ünnepeltük meg Lucikánk negyedik születésnapját. Ezen örömünnep alkalmából összegyűlt Zsuzsi teljes családja, testvérek, unokák egyszerre. Botondék nagy játszást csaptak az unokatesókkal, míg a felnőtteknek alkalmuk nyílt egy kicsit beszélgetniük. Sajnos ssikerült egy kellemetlen megjegyzést tennem Borira, így sikerült a hagyományosan nem túl barátságos viszonyunk hőmérsékletét tovább süllyeszteni az abszolút nulla fok irányába. Nos, bármennyire sajnálom, ez már csak így alakult.
Vasárnap piros pünkösd napjára ébredtünk, s testületileg levonultunk a Pasarétre az ünnepi misére. Sajnos az ott lévő csuhások közül már senkit sem ismerünk, így kicsit idegenként éreztem magamat. De jó is lett volna Gráciánt meglátogatni, de ő most valahol a Dunántúlon szolgál.
A délutáni alvás után búcsút vettünk három nagy gyermekünktől meg Zsuzsi szüleitől, és visszaautóztunk Tárnokra. Az est hátralévő része a Tárnokon tárolt holmink maradékának autónkba való bezsúfolásával telt. Érdekes módon eléggé jól sikerült a csomagolás, tán még fért volna is, csak úgy tűnik, az évek alatt már csak pár állvánnyi könyv maradt Tárnokon.
Hétfőn hajnalban eldördült a visszaútra indító jelzés. Ezúttal Apa is velünk jött a nagy útra. Már régóta álmodoztam arról, hogy egyszer majd elmegyünk együtt egy ilyen nagy útra, s most így adódott a kézenfekvő alkalom. Apa a visszaúton sokat vezetett, az útnak mintegy kétharmadát, így rám most jóval kisebb nyomás nehezedett. Az út, így másodikra tulajdonképpen eseménytelennek tűnt. Első menetben meg sem álltunk Lublinig, ahol a már bevált gyorsétteremben ebédeltünk. Na jó Szlovákiában még tankoltunk, s beletörődve nyugtáztam, hogy a magyar határtól háromszáz méterre lévő Shell kútnál a pénztáros hölgy nem volt hajlandó velünk magyarul beszélni. Szerencsére angolul azért igen.
Egyébként most, hogy végigautóztuk az EU keleti határvidékének nagy szakaszát, megállapítottam, hogy bár a finn bankkártyámmal szinte bárhol tudtam fizetni, angolul viszont szinte sehol sem tudtak, beleértve a hotel recepcióját is Suwalkiban. Úgy tűnik, a gépeket könnyebb lecserélni, mint az utolsó szocreál generációt...
Kedden következett az egész útnak az a szakasza, amitől leginkább tartottam. Ugye, időre oda kellett érni Tallinnba, a kikötőbe, a komphoz. Ugyan egyszer már odafelé megtettük az útvonalat, így tudtam, hogy hozzávetőlegesen tíz és fél óra kell a hatszázötven kilométer megtételéhez, de azzal elfelejtettem kalkulálni, hogy a lengyel – litván határon átlépünk a budapestiből a finn időzónába, s úgymond „veszítünk egy órát”. Ez bizony egy órával korábbi indulást jelentett az eredeti hat óráshoz képest, s megint kelhettem föl reggel négykor, hogy ötkor már valóban startolhasson a csapat. (A reggelit ezúttal mindannyiunk bánatára kihagytuk.)
A komphoz percre pontosan értünk oda, pedig Tallinnban kissé keveregni kellett, mert nem tudtuk pontosan, hogy a kikötő melyik pontján van a „check in”. Végül odaértünk, s megint behajóztunk a hatalmas kompba. Apának is nagyon tetszett az úszó óriás. Megint megragadtuk a két órás átkelést, s vacsoráztunk egy jót. Csináltunk jó sok fényképfelvételt a hajón, ugyanis kivételesen nem fújt erős szél, és föl lehetett menni a nyitott fedélzetre is. Ugye, nem minden nap utazik tengerjáró hajóval az ember fia!
Fél nyolckor szálltunk ki Helsinkiben, s innen már csupán röpke két óra, s az otthon, édes otthon várt minket Kangasalában. A szerdai napot lábadozással töltöttük. Aludtunk, boltba mentünk, sokat ettünk, s persze aludtunk. Mert csütörtökön már teljes gőzzel indult ismét a munka!
Még hazafelé jöttünk valahol Lengyelországban, amikor telefonhívásom érkezett. Kirsti, egy hallgató hívott, akinek doktori disszertációját láttam el kritikai megjegyzéseimmel a tavasz folyamán. Érdeklődött, hogy jövök e a pénteken esedékes védésére, s az utána rendezett karonkaara. Mivel éppen az útra kellett figyelnem, a kérdésnek csak az első részét vettem, s mondtam buzgón, hogy természetesen, jövök a védésre. Csakhogy ezzel ígéretemet tettem a karonkaara is, ami a védés estéjén tartott zártkörű vacsora. Ez bizony csak csütörtökön vált nyilvánvalóvá számomra, amikor is végigolvastam a nyaralás alatt felhalmozódott tucatnyi emailt, köztük Kirsti meghívását is.
Ezzel párhuzamosan csütörtökön este érkezett Edit. Ő egy vendégkutató, akivel a régi szép időnkben együtt írtuk a doktorinkat az ELTE Genetikai Tanszékén. Edit a tavasszal keresett meg, hogy mit szólnék hozzá, ha kijönne hozzám filogenetikát tanulni. Mondtam, hogy szívesen látom, hiszen amúgy is éppen befejeztem a tavaszi filogenetika kurzusomat, minden anyagot a rendelkezésére tudok bocsájtani. Edit tehát megérkezett, s péntekre jutott az, hogy bemutattam őt a csoportunkban, majd elrobogtunk Kirsti védésére, majd én haza, majd vissza talpig díszben Tamperébe a vacsorára, ahol professzorok és egyéb notabilitások előtt kellett pohárköszöntőt mondani az ifjú doktor hölgy tiszteletére. Mindeközben a munkahelyen „businness as usual”, a két hétre árván hagyott hallgatók problémáit meghallgatni, válaszolni, meg a saját munkámmal is esetleg haladni. Szóval kellő sebességgel indult újra a munka.
Közben Apa itthon pátyolgatta Lucánkat, s szerencsére ezzel semmi gond nem volt. Szombaton délután Apával leautóztunk Turkuba. Megnéztük kívülről a várat, meg belülről a katedrálist. Szeretem Turkut. Mint történelmi főváros, talán az egyetlen olyan hely Finnországban, ahol az ország némi történeti aspektust kap. A várban időnként svéd királyok fordultak meg, a katedrálisban pedig egy igazi svéd királynő sírja is található több más érdekesség mellett. És mindemellé még szép is.
Sétáltunk még a fehér éjszakában, aztán kivittem Apát a reptérre, ahonnan indult a Wizzaires repülője Budapestre. Tartottam ettől a fapados repüléstől, de sajnos normális légitársasággal csak nagyon drágán tudtuk volna megoldani az egyirányú repülést. A repülőt a turkui reptér kettes termináljára írták ki. Mikor odahajtottunk, nagyon meglepődtem, ugyanis ez egy teherterminál, s szemmel láthatólag innen aztán nem indul személyrepülő. Ráadásul sehol egy reptéri ember, információ is semmi. Az utasok csak gyülekeztek és csodálkoztak. Aztán valaki kiderítette, hogy a kettes terminál nem is üzemel, le van zárva, s át kellene menni az egyes terminálra. Ez nekünk kocsival három perc volt, de gyalog nem szívesen baktattam volna át azt a fél kilométert ismeretlen helyen. Lényeg az, hogy végül átértünk, Apa becsekkolt, s bát a tubusos kaviárt elkobozták a biztonsági vizsgálatnál, végül szerencsésen hazaért Ferihegyre, ahol Zotyó már várta. S ez úttal én is még éjfél előtt pár perccel haza értem.
A következő hét viszonylagos nyugalomban telt. Itthon Lucával sokat játszottunk, s kihasználtuk, hogy most csak ő az egyetlen gyerek itthon. A munkában jól haladtam, s Edit tiszteletére a menzán étkeztünk, ami egész kellemes változatosságot jelentett. Szerda estére meghívtuk Mariáékat a gyerekekkel vacsorázni, hiszzen a harmadik babájuk bárrmely órában érkezhetett. (Pénteken meg is érkezett, mint hallottuk, s kislány, Silja Elina.)
Pénteken Szentiván-éj előestéje tiszteletére szünnap volt, és meghívtuk Editet, töltse velünk az ünnepet. Délután sétáltunk egyet a Haralanharju emlékhelyen, ahol Zacharias Topelius finn költő megírta az Egy nyári nap Kangasalában című örök ópuszát, amelyet a környék összes gyermeke el tud zengeni. Este szaunázás volt, meg nagy társasjátékozás. (A Catanban Zsuzsi nyert, s ez bearanyozta az egész hétvégéjét.)
Szombaton visszavittem Editet Tamperébe, s elrobogtam Helsinkibe, ugyanis megérkezett a család másik fele is Zsuzsi szüleinek a kíséretében. Ezzel megkezdődött a nyár második fele. Most Bapuf és Mami lesz nálunk egy hónapot unokavigyázóban, azután az én szüleim jönnek három hétre. Aztán már vége is lesz a nyárnak, s kezdődik az iskola, mi pedig nekikezdünk a következő tanévnek, Virágom az első, Balázsom a harmadik, Botond pedig az ötödik osztálynak.