Pörgős napok

Vannak periódusok az ember életében, amikor minden egyszerre történik, és amikor az egyszeri biológus csak fogja a fejét, hogy mihez is kapjon, mit fejezzen be először, hová rakja a prioritásokat. Nos, ez a hét pont ilyen nálunk. Az előző hét még a gyengélkedés jegyében telt, Lucának megfájdult a füle, úgyhogy orvos, antibiotikum, otthon maradás. Noná, hogy én maradtam otthon, Zsuzsinak ugyanis már be voltak ütemezve az egérkéi, akiknek halniuk kellett a tudomány szent ügye érdekében.

Hétfőn még mit sem sejtetünk a következő napok izgalmaiból, ment a szokásos őszi rutin. Kicsit csalódottak voltunk, mert nem jött a várt üzenet, hogy jönnek lerakni az új padlót. No, estére megjött az is, szóltak, hogy másnap reggel kilenckor kezdenek, addigra ki kéne pakolni a nappalit. Mondanom se kell, lőttek a nyugis estének, korai lefekvésnek. Mindegy, robbantottuk a bútorokat, könyves állvány lerakodva, szétszedve. Másnap reggel meg is érkezett a munkás, én meg elvittem Virágomat fogorvoshoz, az esedékes évi ellenőrzésre. (Szerencsére ott megállapították, hogy nagyon szépen rendben vannak Virágom fogai, így legalább ez miatt nem kell most aggódni.) Közben Zsuzsi is meglátogatta a fogorvost, sőt most, pénteken én is oda megyek, mert ugye miért ne minden ezen a héten történjen. Ezután elviharzottam a munkahelyemre, ahol fél tizenkettőkor robbantotta a főnököm a legnagyobb bombát. Ugyanis bejelentette, hogy februártól távozik az intézetből, mert Svédországban elnyert egy nyugdíjas professzori állást, s egy ilyet még egy főnök sem hagyhat ki.

Mindez bizony azt jelenti, hogy lassan megszűnik a csoportunk, már nem veszünk föl új hallgatókat, s amikor az összes jelenlegi emberünk végez (két, három év), akkor végleg megszűnünk a jelenlegi formációnkban. Mondanom se kell, nem örültem ezeknek a fejleményeknek, ez kissé keresztbe tesz embrionális kis csoportocskámnak.

Vagy mégsem? A főnök ugyanis a nagy nyilvános bejelentés után behívott négyszemközti beszélgetésre. Elmondta, hogy a professzori pozícióját nyilvánosan meg kell pályáztatnia az egyetemnek, mert a bioinformatikus mesterkurzus miatt szükségük van egy bioinformatika professzorra. Csakhogy a pályázati procedúra hosszú, meglehet, több, mint egy évig is eltart, s addig szüksége van az intézetnek egy „acting professor”-ra, aki viszi az ügyeket az interregnum alatt. S mint kiderült, a főnököm (utólagos engedelmemmel) engem javasolt.

Kicsit kapkodtam a levegőt, mert nem igazán érzem érettnek magam a feladatra, de hát, mint tudjuk, a lehetőségek ritkán kérdezik meg, hogy készen állunk é rájuk. Persze a főnököm javaslata önmagában kevés, az intézet vezetésének is így kell döntenie, ami koránt sem garantált. Az biztos, hogy intézeten belül más bioinformatikus nincs megfelelő kvalifikációval, de hát dönthetnek úgy is, hogy kívülről hívnak valakit. Mindenesetre én már annak is örülök, hogy egyáltalán felmerült a nevem. Az biztos, hogy ez az esemény erősen alakítja majd a pályám további részét, csak az a kérdés, hogy hogyan?

Vannak hát izgalmak, pörögnek az események, s így készülünk Adventre, Virágom szülinapjára, az iskolai, óvodai kiskarácsonyokra, a lányok balettelőadására, az intézeti tudományos napokra. Mindezek ugyanis az elkövetkezendő két és fél hétben esedékesek.