Nos, esküvőn jártam. Unokatestvérem leánya ment férjhez, s mi is meghívást kaptunk a nagy eseményre. Ezért péntek reggel Balázzsal fölkerekedtünk, s felültünk a Kangasalában a helyközi buszra, majd Tamperében átszálltunk a reptéri járatra. Tamperéből Helsinkibe repültünk egyet, a rövid, alig harminc perces utat hamar letudtuk. Ezen a távon kicsi, kétmotoros gép közlekedik. Ilyen kis gépen repülni teljesen másmilyen, mint a szokásos nagy utasszállítókon, ezeken ugyanis érzi az ember, hogy repül. A szó legszorosabb értelmében. Jó nagy szelünk volt, és leszállásnál a pilóta erősen manőverezett, hogy sikeresen letegye a kifutópályára a gépet. Az utasfülkéből mindezt nagyon 
jól érezni lehetett, kanyar jobbra, sodródás balra, föl, le, mint a hullámvasúton. Én nagyon élveztem, és Balázs is lelkesedett.
jól érezni lehetett, kanyar jobbra, sodródás balra, föl, le, mint a hullámvasúton. Én nagyon élveztem, és Balázs is lelkesedett.A Helsinki Budapest viszonylat két órája eseménytelenül telt. Balázs szépen rajzolt, meg eszegetett, türelmesen viselte az unalmas várakozást. Apa várt minket a reptéren, s gyorsan elautóztunk Tárnokra, ahol Anyukám jóféle magyar rántott csirkével várt bennünket. Zoli és Dina már ott voltak.
Szombaton folytatódott az utazás. Balázs a Mamával már hajnali fél nyolckor vonatra ült, s elindultak Debrecenbe. Mi többiek, kényelmes reggelizés és zuhanyozgatás után követtük őket autóval. Apa vezetett, én navigáltam térkép alapján, mint a régi szép időkben. Kényelmes tempóban, mintegy négy óra alatt gyűrtük le a háromszáz kilométeres távot, s értünk Létavértesre, az esküvőre. A polgári szertartás elég érdekes volt, me
rt minden két nyelven, magyarul, és németül zajlott, a vőlegény ugyanis tősgyökeres osztrák fiatalúr. Az ifjú pár szépek voltak, megcsodáltuk őket, a menyasszony szép ruháját, a nyoszolyólányokat, az örömszülőket. Lezajlott a ceremónia, készült sok fénykép, násznéppel, s a nélkül. Ezután ismét autóba csomagolódtunk, és konvojban elautóztunk Debrecenbe, a lagzi helyszínére, ami a jó öreg Nagyállomás egyik emeleti étterem termében volt. Volt sokfogásos vacsora, a hagyományok jegyében. Csigaleves, töltött káposzta, rántott hús, meg a többi, ami ilyenkor való. Volt sok tánc, ropták sokan egész hajnalig. Igaz, a zene nekem kicsit túl hangos volt, de a számok elég jók voltak. Sajnos Zsuzsi nélkül csak igen keveset táncolhattam, pedig igen viszketett ám a talpam. Meg is fogadtam, hogy soha többet nem megyek Zsuzsi nélkül esküvőre. Szerencsére a lagzi jó lehetőség a találkozásra a régen látott rokonokkal. Érdekes, hogy amikor még kamasz voltam, nem nagyon hatottak meg az ilyen családi összejövetelek, de mostanában egyre jobban érdekel, hogy mi van egyik másik rokonnal, s jó a régi ismerősökkel pár szót váltani. Így volt ez most is. Laci bátyámm
al, Laci fiával, keresztanyámmal, tudtam néhány mondatot váltani, sőt, még Szilvikével, az örömanyával is, aki pedig az unokatestvérem.
A nagy vacsorázás és táncolás közepette Balázs elég hamar kidőlt. Nem elég ugye, a sok utazás fáradtsága, de még a finn időhöz való egy órás eltolódás is ellenünk dolgozott, így Balázsom tizenegy óra magasságában eldőlt, mint egy zsák, és nem lehetett tovább várni. Szerencsére Apa hamar kivitt minket Nagylétára, így mi ketten a többieknél jóval korábban aludni tértünk. (Apa még időben visszaérkezett az éjféli menyasszony táncoltatásra.)
Vasárnap a társaság érthető okokból sokáig szundikált. Balázs természetesen nem, de mondtam neki, hogy nem nagyon van választás, aludni kell, amíg a többiek fel nem kelnek, vagy unatkozhat az ágyban. Így egész hét óráig haladékot kaptam én is. Ezután befűztem Anyukámat, hogy menjünk el istentiszteletre, elvégre vasárnap van. Sajnos a görög katolikus misét pont lekéstük, így tíz órára mentünk, a református templomba. Ott pediglen pont konfirmáció volt, szóval alaposan megadták a módját. Érdekes módon az énekek dallamának nagy részét a finn misékről jól ismertem, így az énekeskönyv szövegeinek segítségével nem jelentett problémát bekapcsolódni az istentiszteletbe. Talán említettem már, hogy számomra az énekek, az éneklés ad a legtöbbet a misékben.
Ezután ellátogattunk a temetőbe, virágot vittünk a nagyszüleim, dédszüleim, ükszüleim sírjaira. Ide már Apa, és Zoli meg Dina is eljöttek. Ezután ebéd következett, jóféle alföldi csirkepörkölt, nokedlivel. Erről nincs mit többet írni, pedig jó volt ám, nagyon jó. Végül elérkezett a hazaindulás pillanata, s ismét autókba hajtogattuk magunkat, s irány Tárnok! E sorokat az autóban írom, valahol a Tisza fölött. Holnap vár még ránk Balázzsal ismét a repülőút Helsinkibe, majd Tamperébe, s akkor ér véget kalandunk, a magyarországi esküvővel kapcsolatban.
Tegnap óta az esküvők mibenlétéről filozofálok. A szó, nyilvánvalóan az eskü szóból származik, amikor a vőlegény és a menyasszony esküt tesznek egymásnak, miszerint holtomiglan, holtodiglan, jóban, rosszban együtt. Régen, ez valódi eskü volt, ősi magyar szokás szerint így kezdődik a szövege „Isten engem úgy segéljen...” s így végződik: „míg a halál el nem választ”. Gondolom, akkor se hitte igazán mindenki, hogy a szavak Isten színe előtt hangzanak el, és hogy az eskü az olyan, hogy előbb utóbb számon kérik. Mégis, amikor az adott szó még szent volt, a legtöbb ember így élt. Később a fiatalok közül sokan már inkább csak a szép szokás, meg a családi hagyományok miatt mentek a templomba esküdni, de mégis, az oltár előtt elhangzott az eskü, valódi volt hát az esküvő. S ma már egyre inkább, mint ahogy e helyütt is láttuk, a fiatal pár csupán az anyakönyvvezető elé megy el, aki megkérdezi, valóban férj-feleség akarnak e lenni. Igen-igen, de eskü, jövőre vonatkozó ígéret már nincs, s ha körülnézünk a világban, valóban, egyre kevesebb házasság tart holtodiglan, holtomiglan.
Egyszer egy barátom, akinek később valóban hasonlóan polgári szertartású esküvője volt, azt mondta erre, hogy hogyan is ígérhetné meg az ember, hogy egyetlen házastárssal éli le az egész életét? Hiszen változunk, lehet, hogy a pár nem tud összeilleszkedni, lehet, hogy megunják egymást, vagy éppenséggel elviselhetetlenné válnak egymás számára. Mennyire igaza van. Csakhát ez a bizonyos eskü nem arról szól, hogy életünk és házasságunk végig vidám, gondok nélküli és kellemes lesz. Sőt! Éppen arra tesszük le ott az oltár előtt a nagyesküt, hogy ha majd nem lesznek a dolgok szépek és jók, meg színesek, akkor se szedjük majd a sátorfánkat, hanem kitartunk, egymás javát keresve, hűen a sírig.
Igen, ha rosszul mennek a dolgok, akkor ezek az ígéretek meghaladják az emberi erőt, tűrőképességet. Ezért tesszük az esküt Isten előtt, hogy ha mi kevésnek bizonyulnánk ehhez az élethosszig tartó küldetéshez, akkor ő maga tegye hozzá, ami belőlünk még hiányzik. S ehhez nem kis bizalom kell. Bizalom egymásban, és bizalom az Istenben. Ami manapság nem trendi.
Ezért hiányzott nekem az eskü ebből a nagylétai esküvőből. S azért is, mert aggódom. Hiába lett volna, hogy mi magunk ott álltunk, s erős fogadással esküdtünk hűséget? Gyerekeink mégis már csak ígérni fognak? Mikor lesz, hogy az anyakönyvvezető nem kér majd egyértelmű igent a házasságkötéshez, hanem megelégszik majd egy bizonytalan talánnal? Vagy csak én vagyok ilyen megcsontosodó maradi, hogy a házasság alapjának tűnik fel a szemember az akkor és ott kimondott eskü?
Szombaton folytatódott az utazás. Balázs a Mamával már hajnali fél nyolckor vonatra ült, s elindultak Debrecenbe. Mi többiek, kényelmes reggelizés és zuhanyozgatás után követtük őket autóval. Apa vezetett, én navigáltam térkép alapján, mint a régi szép időkben. Kényelmes tempóban, mintegy négy óra alatt gyűrtük le a háromszáz kilométeres távot, s értünk Létavértesre, az esküvőre. A polgári szertartás elég érdekes volt, me
rt minden két nyelven, magyarul, és németül zajlott, a vőlegény ugyanis tősgyökeres osztrák fiatalúr. Az ifjú pár szépek voltak, megcsodáltuk őket, a menyasszony szép ruháját, a nyoszolyólányokat, az örömszülőket. Lezajlott a ceremónia, készült sok fénykép, násznéppel, s a nélkül. Ezután ismét autóba csomagolódtunk, és konvojban elautóztunk Debrecenbe, a lagzi helyszínére, ami a jó öreg Nagyállomás egyik emeleti étterem termében volt. Volt sokfogásos vacsora, a hagyományok jegyében. Csigaleves, töltött káposzta, rántott hús, meg a többi, ami ilyenkor való. Volt sok tánc, ropták sokan egész hajnalig. Igaz, a zene nekem kicsit túl hangos volt, de a számok elég jók voltak. Sajnos Zsuzsi nélkül csak igen keveset táncolhattam, pedig igen viszketett ám a talpam. Meg is fogadtam, hogy soha többet nem megyek Zsuzsi nélkül esküvőre. Szerencsére a lagzi jó lehetőség a találkozásra a régen látott rokonokkal. Érdekes, hogy amikor még kamasz voltam, nem nagyon hatottak meg az ilyen családi összejövetelek, de mostanában egyre jobban érdekel, hogy mi van egyik másik rokonnal, s jó a régi ismerősökkel pár szót váltani. Így volt ez most is. Laci bátyámm
al, Laci fiával, keresztanyámmal, tudtam néhány mondatot váltani, sőt, még Szilvikével, az örömanyával is, aki pedig az unokatestvérem.A nagy vacsorázás és táncolás közepette Balázs elég hamar kidőlt. Nem elég ugye, a sok utazás fáradtsága, de még a finn időhöz való egy órás eltolódás is ellenünk dolgozott, így Balázsom tizenegy óra magasságában eldőlt, mint egy zsák, és nem lehetett tovább várni. Szerencsére Apa hamar kivitt minket Nagylétára, így mi ketten a többieknél jóval korábban aludni tértünk. (Apa még időben visszaérkezett az éjféli menyasszony táncoltatásra.)
Vasárnap a társaság érthető okokból sokáig szundikált. Balázs természetesen nem, de mondtam neki, hogy nem nagyon van választás, aludni kell, amíg a többiek fel nem kelnek, vagy unatkozhat az ágyban. Így egész hét óráig haladékot kaptam én is. Ezután befűztem Anyukámat, hogy menjünk el istentiszteletre, elvégre vasárnap van. Sajnos a görög katolikus misét pont lekéstük, így tíz órára mentünk, a református templomba. Ott pediglen pont konfirmáció volt, szóval alaposan megadták a módját. Érdekes módon az énekek dallamának nagy részét a finn misékről jól ismertem, így az énekeskönyv szövegeinek segítségével nem jelentett problémát bekapcsolódni az istentiszteletbe. Talán említettem már, hogy számomra az énekek, az éneklés ad a legtöbbet a misékben.
Ezután ellátogattunk a temetőbe, virágot vittünk a nagyszüleim, dédszüleim, ükszüleim sírjaira. Ide már Apa, és Zoli meg Dina is eljöttek. Ezután ebéd következett, jóféle alföldi csirkepörkölt, nokedlivel. Erről nincs mit többet írni, pedig jó volt ám, nagyon jó. Végül elérkezett a hazaindulás pillanata, s ismét autókba hajtogattuk magunkat, s irány Tárnok! E sorokat az autóban írom, valahol a Tisza fölött. Holnap vár még ránk Balázzsal ismét a repülőút Helsinkibe, majd Tamperébe, s akkor ér véget kalandunk, a magyarországi esküvővel kapcsolatban.
Tegnap óta az esküvők mibenlétéről filozofálok. A szó, nyilvánvalóan az eskü szóból származik, amikor a vőlegény és a menyasszony esküt tesznek egymásnak, miszerint holtomiglan, holtodiglan, jóban, rosszban együtt. Régen, ez valódi eskü volt, ősi magyar szokás szerint így kezdődik a szövege „Isten engem úgy segéljen...” s így végződik: „míg a halál el nem választ”. Gondolom, akkor se hitte igazán mindenki, hogy a szavak Isten színe előtt hangzanak el, és hogy az eskü az olyan, hogy előbb utóbb számon kérik. Mégis, amikor az adott szó még szent volt, a legtöbb ember így élt. Később a fiatalok közül sokan már inkább csak a szép szokás, meg a családi hagyományok miatt mentek a templomba esküdni, de mégis, az oltár előtt elhangzott az eskü, valódi volt hát az esküvő. S ma már egyre inkább, mint ahogy e helyütt is láttuk, a fiatal pár csupán az anyakönyvvezető elé megy el, aki megkérdezi, valóban férj-feleség akarnak e lenni. Igen-igen, de eskü, jövőre vonatkozó ígéret már nincs, s ha körülnézünk a világban, valóban, egyre kevesebb házasság tart holtodiglan, holtomiglan.
Egyszer egy barátom, akinek később valóban hasonlóan polgári szertartású esküvője volt, azt mondta erre, hogy hogyan is ígérhetné meg az ember, hogy egyetlen házastárssal éli le az egész életét? Hiszen változunk, lehet, hogy a pár nem tud összeilleszkedni, lehet, hogy megunják egymást, vagy éppenséggel elviselhetetlenné válnak egymás számára. Mennyire igaza van. Csakhát ez a bizonyos eskü nem arról szól, hogy életünk és házasságunk végig vidám, gondok nélküli és kellemes lesz. Sőt! Éppen arra tesszük le ott az oltár előtt a nagyesküt, hogy ha majd nem lesznek a dolgok szépek és jók, meg színesek, akkor se szedjük majd a sátorfánkat, hanem kitartunk, egymás javát keresve, hűen a sírig.
Igen, ha rosszul mennek a dolgok, akkor ezek az ígéretek meghaladják az emberi erőt, tűrőképességet. Ezért tesszük az esküt Isten előtt, hogy ha mi kevésnek bizonyulnánk ehhez az élethosszig tartó küldetéshez, akkor ő maga tegye hozzá, ami belőlünk még hiányzik. S ehhez nem kis bizalom kell. Bizalom egymásban, és bizalom az Istenben. Ami manapság nem trendi.
Ezért hiányzott nekem az eskü ebből a nagylétai esküvőből. S azért is, mert aggódom. Hiába lett volna, hogy mi magunk ott álltunk, s erős fogadással esküdtünk hűséget? Gyerekeink mégis már csak ígérni fognak? Mikor lesz, hogy az anyakönyvvezető nem kér majd egyértelmű igent a házasságkötéshez, hanem megelégszik majd egy bizonytalan talánnal? Vagy csak én vagyok ilyen megcsontosodó maradi, hogy a házasság alapjának tűnik fel a szemember az akkor és ott kimondott eskü?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése