Messze messze, az Óperenciás tengeren is túl, de ott még az Üveghegyen is túl, volt egy ország. Nagy és szép ország volt, temérdek erdeje, földje. Tengerein hajók mentek, bányáiban arany és drágakő. Nagy volt a gazdagság, az ország királya és királynéja mégis mindig szomorú volt, mert nem volt gyermekük.Buzgón kérlelték a Jóistent, adna nekik bár csak egy kicsiny kis babácskát, de nem történt semmi.
Teltek múltak az esztendők, s egy őszi hajnalon egy ősz öreg ember kopogtat a palota kapuján. Kérdi az ajtónálló, hogy mit akar? Mondja az ősz öreg ember: "A király, s a királyné buzgó könyörgése meghallgatásra talált, s küldetett nekik egy ajándék. Olyan ajándék, ami megpróbálja az ő szívük jóságát, s hűségét, s ha kiállják a próbát, lesz nekik gyermekük."
Adott az öreg az ajtónállónak egy dobozt.
"Ebben a dobozban egy aranyfésű van. De nem akármilyen aranyfésű, mint amelyik akármelyik királynénak van, mert ez varázsfésű! Reggel, amikor a királyné ezzel a hajár fésüli a tükör előtt, ha kíván valamit, az valósággá válik. Ha a király rá tudja venni a feleségét, hogy azt kívánja, hogy szülessen gyermekük, akkor az úgy is lesz. De a fésű csak három kívánságot teljesít, s a királynénak semmiképpen sem szabad megmondani, hogy hogyan s mint van a fésűvel és a kívánságokkal, mert akkor szörnyű szerencsétlenség szakad a királyra s királynéra."
Szalad az ajtónálló, viszi a dobozt a fésűvel a királyhoz, s mondja, mit s hogyan hallott az öregtől. A király szalajt a kapuhoz, de az öregnek bizony csak hűlt helyét találták. No, hitte is a király, meg nem is, amit hallott, de a fényes szép aranyfésű ott volt a dobozban.
Este, nagy ünnepély volt a palotában, mert a királyi pár épp aznap ünnepelte az esküvőjük évfordulóját. Az ünnepi vacsora közben a király elővette a dobozt, s odaadta a feleségének.
"Drága királyasszony feleségem, ez az ajándék, bár szerény talán, boldogságot hozhat királyságunkba, s családunkba. Fogadd hát, s használd jól, ahogy a szíved súgja."
Furcsállta ezt a beszédet a királyné, de szép volt az aranyfésű, drágakövekkel szépen kirakott, jó szívvel fogadta hát...
Másnap borongós novemberi napra ébredtek. Az őszi nap vastag felhőtakaróba burkolózott, s fázósan tekingetett le a ködökkel takart mezőkre. A királyné bánatosan nézegetett kifelé a palota ablakából, mert nagyon nem szerette a hűvös, ködös őszi reggeleket. S most még az eső is eleredt. Üzent is a királynak, hogy ő egy ilyen napon inkább visszamászik az ágyba, és átalussza az egész napot, ki se dugja az orrát, ne is számítsanak rá. Csakhogy jött is a szobalány vissza, hogy szó se lehet ilyesmiről, a szomszéd országból érkezik a Fekete Király látogatóba, s a királynénak bizony fogadnia kell a kedves vendégeket.
Felkelt hát nagy borongós hangulatában a királyné, s odaállt fényes tükre elé. A szeme megakadt az aranyfésűn, melyet jó királyurától a minap kapott, és bontogatnia kezdte fényes aranyhaját.
"Jön hát a Fekete Király vendégségbe, muszáj, hát muszáj. De legalább a nap kisütne, mindjárt jobb kedvem lenne a vendégek fogadásához!"
Ahogy ezt kimondta, felragyogott odakünn a nap, az aranyos fény beragyogta a palotát, a fákon a sárguló falevelek csak úgy ragyogtak, mintha az egész világ fénybe öltözött volna. A királyné ennek úgy megörült, majd kiugrott a bőréből. Szaladott is mindjárt a királyhoz, és lelkendezve újságolta:
"Jaj, lelkem, királyi párom! Képzeld mi történt! Olyan rossz kedvvel keltem, hogy alig akaródzott kibújni királynéi nyoszolyámról. De midőn a szép aranyfésűvel fésülködtem, amit tőled kaptam a minap, az mondtam, bárcsak szép idő lenne, mindjárt megjönne a jó kedvem! S mintha csak varázsütésre teljesülne a kívánságom, egyből jött a borúra derű. Hát nem csodálatos ez?"
Hej, édes Istenem, elszomorodott a király. Az ő felesége ilyen haszontalanságra fecsérelte a varázsfésű első kívánságát. Mi lesz így, ha a maradék két kívánság is így semmivé lesz? Csodálkozott a királyné is, hogy hát az ő kedves ura vajon miért nem örül vele az ő jó kedvének?
De szót már nem válthattak, mert harsona harsant, s bejelentették a Fekete Királyt, érkezett kíséretével a kedves vendég.
Este, az ünnepi vacsoránál szó szót követett, s a két király összeszólalkozott. A Fekete Király kijelentette, hogy az országaik határán álló Üveghegyet magáénak akarja tudni, s ha a király nem adja át szépszerével, akkor ármádiával jön, s erővel elfoglalja, de nem csak az üveghegyet, hanem az egész országot.
Azzal nagy dérrel dúrral felugrott, otthagyta a fényes lakomát, s hazavágtatott fekete paripáján.
Hej, nagy félelem szállta meg a palotát, de az egész országot is. Nem tudták mire vélni a dolgot, hisz a két ország között emberemlékezet óta jó barátság, sőt, szövetség uralkodott, s az országok királyai mindig is jó barátságban voltak. A háborút meg aztán végképp nem ismerték a világnak ebben a szerencsés szegletében, nem is volt hadsereg, nem is tudtak hadakozni. Remegve várták hát, hogy mit hoz holnap.
 |
| Balázs és Luca |
"Bárcsak elmúlna országunk fölül a háború réme, bárcsak megenyhülne a Fekete Király szíve."
Abban a minutában zörgetnek a palota kapuján, levél érkezett a Fekete Királytól. Szaladnak a királyhoz, aki olvassa az üzenetet.
"Ne haragudj kedves szomszéd király a minapi faragatlan viselkedésemért. A vendégségben, a lakomán nagyon fájt a fogam, ezért mondtam amit mondtam. Dehogy is kell nekem az Üveghegy, dehogy is kell nekem az országod, meg aztán senki katona az országomban nem is menne ellened, hiszen emberemlékezet óta békességben s barátságban élünk, atyáink jó barátsága is kötelez. Megkövetlek hát viselkedésemért, és hogy megengeszteljelek, elküldöm hozzád kedves ékszerkészítőmet, lássa el királyi feleségedet a legszebb ékekkel, s gondoljatok jó szívvel felőlünk."
Nosza, lett nagy öröm! Ünnepelt az udvar, de a király is nagyon. Szalajt a feleségéért, s mondja a nagy újságot! Megfordult a fekete király szíve, elmúlt az országról a háború veszélye! Meglepődik a királyné a nagy változáson és mondja az urának.
"Reggel a tükör előtt fésülködtem, és akkor kívántam hangosan felsóhajtottam, hogy bárcsak csoda történne és megváltozna a Fekete Király szándéka. Éppen akkor hozta a futár tőle a levelet."
Bizony, kifutott a király arcából a vér. Egyik szeme nevetett, hogy elmúlt a vész az országról, de a másik szeme az bizony sírt, mert a felesége megint nem gyermeket kívánt a varázsfésűtől. Szólni nem lehetett, de mi lesz, ha harmadjára is valami más lesz a kívánság? Szép idő, vagy békesség?
Csodálkozott a királyné eleget, hogy így megsavanyodott a király szájában az uborka, de beszélni nem lehetett, mert bejelentették a Fekete Király ajánlásával érkező ékszerkészítőt. De a királynénak nem volt már a trónteremben maradása, nagy zokogva a szobájába vonult.
Jött hát az ékszerkészítő a királyhoz, és mondta.
"Felséges királyom, életem, halálom, engemet a Fekete Király küldött, hogy ezt a szépséges gyémánt nyakéket a felséges király asszonynak ajándékozzam, és néki miden ékszert, amit csak kell, elkészítsek."
Az ékszerkészítővel ott volt az ő leánykája is, egy amolyan négy öt éves forma kisleány, éppen, mint a mi Lucánk. Meglátta a király, és gondolkodóba esett. Mert, hát ugye itt ez az ékszerkészítő, gyémánt nyakékkel, meg a leánykájával, amott a szobájában meg a kedves királyné felesége az aranyfésű utolsó kívánságával. Az nem lehet, hogy ez az utolsó kívánság is hiába essen, de nem lehetne vajjon valami okosságot tenni? És mondta az ékszerkészítőnek.
"Köszönöm az irántunk tanúsított nagy figyelmességedet, és fogadom is szívesen, csak egy kérésem volna. Ezt a szép gyémántos nyakéket a leánykád vigye a királyné elé, holnap reggel, miközben a tükre előtt fésülködik."
Úgy is lett. Reggel a leánykát megfürdették, kicsinosították, s szépen felöltöztették szebbnél szebb ruhákba, hogy olyan szép lett, mint a cseppentett méz. Épp, mint a mi Luca lányunk, amikor vasárnap felveszi a misére menős ruháját, és mindenki a csudájára jár. Bevitte a gyémántos nyakéket szép bársonypárnán a leányka, és kínálja a királynénak.
Nézi nézi a királyné, tetszik is neki erősen az ékszer, de csak rápillant a leánykára, s még a lélegzete is benn szakadt, könnye is kicsurrant, úgy sóhajtott fel.
"Hajj, ha nekem egy ilyen szép kis leányom volna..."
Abban a pillanatban mozgást érzett a szíve alatt, s tudta már, hogy ő is gyermeket vár. Ki tudja, talán egy olyan szép leánykát, mint a cseppentett méz, talán éppen olyat, mint a mi Luca lánykánk az Üveg hegyen, s az Óperenciás tengeren innen.
Bizony, kifutott a király arcából a vér. Egyik szeme nevetett, hogy elmúlt a vész az országról, de a másik szeme az bizony sírt, mert a felesége megint nem gyermeket kívánt a varázsfésűtől. Szólni nem lehetett, de mi lesz, ha harmadjára is valami más lesz a kívánság? Szép idő, vagy békesség?
Csodálkozott a királyné eleget, hogy így megsavanyodott a király szájában az uborka, de beszélni nem lehetett, mert bejelentették a Fekete Király ajánlásával érkező ékszerkészítőt. De a királynénak nem volt már a trónteremben maradása, nagy zokogva a szobájába vonult.
Jött hát az ékszerkészítő a királyhoz, és mondta.
"Felséges királyom, életem, halálom, engemet a Fekete Király küldött, hogy ezt a szépséges gyémánt nyakéket a felséges király asszonynak ajándékozzam, és néki miden ékszert, amit csak kell, elkészítsek."
Az ékszerkészítővel ott volt az ő leánykája is, egy amolyan négy öt éves forma kisleány, éppen, mint a mi Lucánk. Meglátta a király, és gondolkodóba esett. Mert, hát ugye itt ez az ékszerkészítő, gyémánt nyakékkel, meg a leánykájával, amott a szobájában meg a kedves királyné felesége az aranyfésű utolsó kívánságával. Az nem lehet, hogy ez az utolsó kívánság is hiába essen, de nem lehetne vajjon valami okosságot tenni? És mondta az ékszerkészítőnek.
"Köszönöm az irántunk tanúsított nagy figyelmességedet, és fogadom is szívesen, csak egy kérésem volna. Ezt a szép gyémántos nyakéket a leánykád vigye a királyné elé, holnap reggel, miközben a tükre előtt fésülködik."
Úgy is lett. Reggel a leánykát megfürdették, kicsinosították, s szépen felöltöztették szebbnél szebb ruhákba, hogy olyan szép lett, mint a cseppentett méz. Épp, mint a mi Luca lányunk, amikor vasárnap felveszi a misére menős ruháját, és mindenki a csudájára jár. Bevitte a gyémántos nyakéket szép bársonypárnán a leányka, és kínálja a királynénak.
Nézi nézi a királyné, tetszik is neki erősen az ékszer, de csak rápillant a leánykára, s még a lélegzete is benn szakadt, könnye is kicsurrant, úgy sóhajtott fel.
"Hajj, ha nekem egy ilyen szép kis leányom volna..."
Abban a pillanatban mozgást érzett a szíve alatt, s tudta már, hogy ő is gyermeket vár. Ki tudja, talán egy olyan szép leánykát, mint a cseppentett méz, talán éppen olyat, mint a mi Luca lánykánk az Üveg hegyen, s az Óperenciás tengeren innen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése