5. nap: tópart – Jogeva – Tartu

Killernap.

Táv: 70 plusz 13 km

Mikor reggel kimásztunk a sátorból, azt teljesen száraz állapotban találtuk. Az ég ekkor még derült volt, az éjszaka is hideg, ez volt az egyetlen éjszaka, amikor fáztam. Azonban a reggeli készülődés alatt megjöttek a beígért felhők, és hevesen rákezdett a szél is. A mai adag út is hosszúnak ígérkezett, 100 km fölött, és esőre is ígéretet tett az előrejelzés.

Ennek ellenére vidáman indultunk. Ezen a településen, ahol aludtunk, szintén szép régi épületek voltak, de az itteni uradalmon nagyon meglátszottak a szovjet idők jelei, teljesen le volt pukkanva, csak egy-egy fal és néhány motívum utalt arra, milyen lehetett régen. Sajnos hamarosan észleltük, hogy a szél pontosan szemből fúj, és hamarosan valóban eleredt az eső is. Az első utunkba eső boltba betértünk a készletek feltöltése végett, itt megvettük a szokásos napi két adag müzli szeletet, amely a napközbeni étkezést fedezte, egy liter tejet és kenyeret, ami a reggeli, és a porkaját a vacsorához. Meg egy széria észt-féle túró rudit, ami a lelkünk megvidámítását szolgálta – azonnali használatra. Valamint scittles drazsét – ezt Finnországban csak egy bizonyos boltban lehet venni, Észtországban viszont minden boltban láttam. Ezt Boti-nasinak vettük. A biciklitúra egyik áldásos mellékhatása, hogy Botondot egy kicsit szülői kényeztetésben lehet részesíteni – feltölteni a szeretet-tankját. Év közben olyan kevés idő és figyelem jut, ami rá irányul csak és kizárólag. Valamelyik nap meg is jegyezte Boti, hogy látja, hogy szeretjük és gondolunk rá…

A bicikliút vidáman kanyargott, végig megmutogatta a félig-meddig útba eső faluk szebb házait – mi viszont kevésbé lelkesen követtük, és jó kedvünk akkor lohadt le végleg, mikor az egyik táblán megláttuk, hogy Tartuig még 113 km. Még az sem vidámított fel, mikor Raakke (?) környékén szembejött velünk a Google-autó, pedig ezek szerint ismét bekerülünk a Google Maps Street view-ba. Mikor aztán a bicikliút ismét egy vicces kanyarral letért a fő útról (amelyen nem igazán volt forgalom), úgy döntöttünk,hogy az életünk megkönnyítése végett inkább maradunk a fő úton, így a 100 km helyett már csak kb. 85 volt hátra… (és már eddig is jócskán tekertünk!).

Csak küzdöttünk hegynek fel és völgynek le, de a kilométerek csak nem akartak az erőfeszítéseinkkel arányosan fogyni az erős ellenszélben. Erőim határán felcsillant az isteni szikra: mi lenne, ha vonatra szállnánk? A fiúk sem voltak sokkal jobb állapotban, mint én, így ötletemet lelkesen fogadták. Jogedában hát begördültünk az állomásra, és kisilabizáltuk, hogy ugyan vágányzári menetrend van, de azért nem egészen egy óra múlva jön egy vonat, amely bevisz minket biciklistül Tartuba. Azt is megtudtuk némi kérdezősködés után, hogy a vonaton kell a jegyet megvenni. Nem maradt más hátra, mint várakozni, és az állomás melletti fákon levő varjútanyát megfigyelni.

A vonat pont ugyanolyan siemens vonat, amilyen Tárnokra is jár, rajtunk kívül is volt benne jócskán bicikli. Tartuba érkezvén először is azt próbáltuk megtudni, hogy vajon van-e kemping azon kívül, amit Csabi az interneten nézett ki, és Tartutól egy kicsit odább helyezkedik el. Az információs térképen több kemping is fel volt tüntetve, így ebben megnyugodva betekertünk Tartuba.

Megnéztük a katedrális romjait, amelyet szépen renováltak ahhoz az állapothoz képest is, amilyennek Csabi 1o évvel ezelőtt látta. Utána a fő térre mentünk, ahol (hogy Boti kifejezésével éljek) kroncoltunk. Egy helyes kis étterem téren levő asztalához telepedtünk. Itt kóstoltam meg a Ginger Joe nevű gyömbérsört, amely Botinak is megragadta a fantáziáját, mivel az üvegét fancy bajusz ékesiti. Boti épp ilyen bajuszt tervez növeszteni ;-). Ráadásul alkoholmentes sör volt, így Boti meg is kóstolta az enyémből és egyből nagy rajongója lett az italnak, olyannyira, hogy ettől kezdve minden boltban megnéztük, hogy árulnak-e ilyet.

Tartuban nyüzsgött az élet. Eddigre a nap is kisütött, ami a népet korzózásra csábította. Ráadásul valami autóverseny is zajlott, amelynek célállomása Tartu központja volt. Tartu önmagában is szép, turistacélpont, valamint egyetemi város (itt van az egyetlen egyetem, ahova a szovjet időkben is felvették a kárpátaljai magyarokat a Szovjetunió határain belül). Ebéd (vagy vacsora?) és városnézés után megpróbáltuk megtalálni az infós térképen jelzett kempingeket, de mivel az első kettőnek nem láttuk nyomát, úgy döntöttünk, hogy inkább a Csabi által kinézett helyre megyünk. Ez nem igazán kemping volt, inkább egy nagy ház nagy kerttel, amibe néhány kibérelhető házikót is tettek, meg néhány lakóautó is tudott parkolni. De wc és mosdó csak egy-egy volt fiúknak-lányoknak.

 Mikorra ideértünk, a tulaj már nem volt ott, viszont egy másik vendégházaspár éppen előttünk érkezett, ők hívták fel a tulajt a kifüggesztett telefonszámon. Amíg vártunk, kicsit beszélgettünk. Ők osztrákok voltak, próbálkoztak velünk németül – sajnos német nyelvtudásom nem tette lehetővé ezt, Boti meg csak állt ott, mintha egy szót se beszélne. (Már hallom is: Anya, törődj bele, hogy nem tudok németül!!!). Egyébiránt az is érdekes volt, hogy ezen a helyen rajtunk és rajtuk kívül oroszok, szlovének, lengyelek és csehek voltak ebben a táborhelyben, az orosz fickó oda is jött beszélgetni másnap reggel.