Pöttyök

Luci bárányhimlős lett. Már korábban figyelmeztettek az oviban, hogy a csoportban előfordultak esetek, de a dolog természeténél fogva a járvány végigsöpört az ovisokon, s ez úttal mi sem maradtunk ki. Nagy szerencse, hogy a három nagy már átesett ezen a kórságon Virágom négyhetes korában, s így őket sem fenyegette a viszketés.

Szerencsére a neheze Lucinál is lement négy-öt nap alatt, inkább csak a sebhelyek gyógyultak lassan, de a lényeg, hogy ez neki két hét oviszünetet jelentett. Nekünk meg két hét fejvesztett otthonmaradást. A fele időben Zsuzsi maradt, a maradékban én. Szerencsére otthon egész jól haladtam a cikkem írásával, így nem is nagyon bántam. Mivel időközben Virág is elkapott valami enyhébb megfázást, így ő is maradhatott velünk, s így a hét elejét a két leánykámmal tölthettem otthon. Szerencsére az időjárás jobbára kedvező volt, így belefért sok séta, meg a vége felé már bicajozás is a benti játékok mellett.
A főzésnek is nekiduráltam magamat, s készült paradicsomos húsgombóc, fokhagymás csirke meg diós tészta (nem teljesen ebben a sorrendben). Jó kis menü, mi? Ehhez jön még, hogy Balázsnak és Virágnak fejlődéskövető beszélgetések voltak az iskolában, illetve az oviban, Virágnak még első iskolai szülőértekezlet is, szóval Zsuzsinak meg oda kellett mennie. Egyszóval az elmúlt két hét teljes összevisszaságban telt, és örülök, hogy legalább valamennyit tudtam haladni a munkámmal is, bár a restancialista azért hízott ezalatt rendesen.
Ami a közeljövőt illeti, hasonlóan agyament időszak várható. Most hétvége ugye Húsvét, úgyhogy megyünk majd locsolni, aztán lesz majd magyar tábor, aztán hamarosan utazunk egy esküvőre Balázzsal Magyarországra. Most nagyjából úgy érzem, lassan május végéig betelik a naptár különféle munka és magán programokkal, sőt, lassan a programok átcsapnak júniusra is. Jó mozgalmasra sikeredett ez a tavasz is.

A jobbra lendülő inga

A politika immár vagy kétszáz éve olyan, mint egy hatalmas inga. Leng jobbról balra, s viszont. Itt Finnországban most, virágvasárnap voltak a legutóbbi választások. Az eredmények híre bejárt országot világot, s a hivatásos rettegők kórusa szokás szerint szélsőjobboldalit kiáltott, mint mindig, amikor nem az ő szívük választottja lett a nyertes. Merthogy igen, az Igazi Finnek pártja (Perussuomalaiset) alaposan előretört: míg az előző négy százalékukkal egy futottak még pártocska voltak, addig most húsz százalékukkal harmadikok, de csak úgy, hogy tán egy százalékkal maradtak le az első helyről. Hogy mi vezetett ide? A finn politikai képlet érdekes párhuzamokat és markáns különbségeket mutat a magyarral. Vagyon ugyanis az itteni Centrum Párt, akik emberemlékezet óta rendszeresen bent vannak a kormányban, lévén stabilan a legnagyobb párt. Ha néha, egy egy terminusra ellenzékben vannak, akkor azt csak erőgyűjtés céljából teszik, a következő választások úgyis visszarakják őket az első helyre. Nem csoda hát, hogy utóbb már-már istenadta joguknak érezték a kormányzást, s azt gondolták, hogy egy két korrupciós ügy még belefér. (Ismerős?)
Aztán adott egy marginális párt, akik ki merik mondani, amit az egyszeri ember gondol, hogy az EU elmehetne már a jó fenébe, amikor folyton egetverő baromságokat diktál a kis országoknak, akik csak fizetnek, meg alkalmazkodnak, meg fizetnek és alkalmazkodnak. Cserébe kvótákat kapnak, amitől tönkremegy a mezőgazdaságuk, meg korrupt társországokat, akiket folyton segélyezni kell mellényzsebből. A másik ügy, az a bevándorlók ügye. Hogy Romániából meg Bulgáriából érkeznek a koldusok Helsinkibe. Oda, ahol a koldus, mint fogalom eddig nem is igazán létezett. Ráadásul egész koldusmaffia szerveződött, amivel a finn rendőrség meg szociális hálózat nem igazán tud mit kezdeni. Meg, hogy a nagyvárosokban lassan arab (muszlim?) negyedek jönnek létre, ahol a hagyományos finn értékeket igencsak megkérdőjelezik.
És akkor jönnek ezek a persuk (az új párt helyi szleng neve), és elkezdik nyomni, hogy köszi EU, nem fizetjük a portugál számlát, esetleg, ha nagyon erősködtök, mi leszünk az első kilépők. Köszi bevándorlók, csak az jöjjön, aki dolgozni akar. Ilyenek. Csoda, hogy áttörtek? Hiába nonpasaranozik a rettegők hada, a sima lefasisztázás már itt is kevés. (Sőt, itt eddig nem is nagyon volt divatban.) És hogy a vörösöknek mennyire csak a szólamok erejéig büdös a barna azt jól mutatja, hogy a szocdemek biza koalícióba mennek majd a jobboldali konzervatívokkal, és az igazi finnekkel is, hiszen a számlákat ugye mégiscsak kényelmesebb kormányoldalról fizetni, mint ellenzékből. Még Finnországban is.

Nyolcvanegy óra és tíz perc

Hét évvel ezelőtt, 2004 januárjában, néhány nappal azután, hogy megérkeztem Finnországba, megvásároltam életem első mobiltelefonját. Akkoriban sem tudtam igazán sokat a mobilokról, bementem hát az első boltba, és kértem egy egyszerű telefont, amivel tud telefonálni meg SMS-t írni, de semmi több. Kezembe nyomtak egy Nokia 2100 készüléket, s ez lett életem első mobilja. Hazamentem, szétnyitottam, s ott mosolygott benne egy „Made in Hungary” matrica. Várakozásaimmal ellentétben az a készülék igencsak jól bírta a megpróbáltatásokat, olyannyira, hogy csak most, több mint kétezer ötszáz napos szolgálati idő elmúltával jött el az ideje, amikor nyugdíjba vonult. Szegénynek a burkolatát már teljesen megette az idő vasfoga, s a hangja is gyengébb volt már, mintsem azt kevéssé jó fülem azt megkívánná. Mennie kellett hát.
Azért még búcsúzóul megnéztem a hívásszámláló logjait, s ebből kiderült, hogy ezen a telefonon mindösszesen nyolcvanegy órát, tíz percet, s huszonegy másodpercet beszéltem a hét év alatt. Ebből negyvenöt órányit engem hívtak, harminchatot meg én. (Ez jól jellemzi telefonálási szokásaimat.)
A lécet magasra tette ez a készülék az őt követő előtt. Ha ez is kibír hét évet, vagy akár nyolcvanegy órányi beszélgetést, akkor az újjal is meg leszek elégedve. Csakúgy,mint a régivel.

Kitört a tavasz

Az utolsó két hétben végre felcsillant a tavasz lehetősége minálunk. A hőmérséklet napközben már rendszeresen pluszban tartózkodik, s így hiába fagy hajnalonként, a hó napról napra olvad. Azért még így is maradt bőven, a kertben kábé húsz centinyi a februári nyolcvanból. Az utak viszont lassan teljesen felszáradnak. Ez két dolog miatt érdekes, egyrészt lassan időszerűvé válik az autón a téli gumik lecserélése a nyári szériára, másrészt elérkezett a biciklizés idő!
Szombaton Balázs kérésére elő is szedtük a bringákat, a sisakokat, s a gyerekek megejtették első karikázásukat a környék utcáin. Luca meglepő módon egyből beszállt a játékba, s hamarosan vad tempóban száguldozott a kis zöld támasztókerekes gépen. Már ahol nem mutatkozott fél ezrelékesnél meredekebb emelkedő, mert ugye az izomzat még nem fejlődött hozzá a lelkesedéshez. Szó mi szó, a hétvége mindkét napján megejtettünk némi kellemes kinti testmozgást.
Vasárnap, a mise után eljött hozzánk Nati, és a gyerekek délután együtt játszottak. Főleg babázás meg „petsoppi” volt, de maradt idő biciklizésre, sőt, Zsuzsi-féle mákos süti evésre is.
Lassan a végéhez közeledik a nagyböjti filogenetika kurzusom, s úgy érzem, éppen ideje. Azon gondolkodom, hogy jövőre be fogok iktatni egy hetedik előadást és egy ötödik gyakorlatot is, többszörös szekvencia illesztések témában, ugyanis a hallgatók szemmel láthatólag enyhén szólva tájékozatlanok a témában, ami baj, nagy baj...

Az utóbbi hetekben a netes társadalomban igencsak port vert fel egy kezdeményezés. Megjelent egy honlap, az IKSZ védnöksége alatt (?), amely hazatérésre buzdítja a külföldön dolgozó fiatal értelmiségieket. A szándék nemes, a megvalósítás viszont harmatgyenge, s itt bizony nem a technikai oldalra gondolok. Az oldal érveket sorakoztat föl a mellett, hogy miért érdemes egy külföldön dolgozó magyar fiatalnak visszaköltöznie Magyarországra. Szerepel ott családi kedvezmény, multikulti Budapest és túrórudi is. Sajnos azt kell mondjam, ez utóbbi a felsoroltak közül a legerősebb érv. Az oldal fórumait elárasztották a kritikus bejegyzések, sőt, számos más portálon és fórumon terítékre került a téma. Többek között kedvencemen, a HUP-on is. Sajnos a nemes kezdeményezőkhöz hamarosan kevésbé nemes önkéntesek csatlakoztak, akik igencsak kemény szavakkal magyarázzák el, hogy magyar gyereknek Magyarországon kell élnie, halnia. Pár magvas gondolat tőlük:

„én személy szerint örülnék ha a kint maradók elsőnek visszafizetnék az oktatás/egészségügy és egyéb díjat ami a ~24 évig tartó felnevelésükhöz kellett, mindent, aztán ha majd úgy érzik egálban vannak, akkor ezen felül még fizessenek havonta plusz pénzt pl a nyugdíjasok, rokkantak, fogyatékosok eltartásra is mert hát most rosszul megy az országnak és mint magyar állampolgár vegyék ki ebből is a kötelességüket ahogy a többiek, ha úgy adódik pl katonai szolgálatra is illene bevonulni. Valahol az is jogos társadalmi elvárás hogy akinek lehetősége van a magyarokat gazdagítsa gyerekekkel ne egy idegen államot.
én keményen megadóztatnám a kint levőket és mindenki jobban járna”

„Akik állami támogatású főiskolai/egyetemi képzésben részesültek, azt ki fizette? Nem a szülők. Egy 5 éves egyetemi képzés minimum 6 millió HUF, de sztem van az 10 is. Nem azért kaptad, hogy utána csomagolj és más államnak legyél produktív. Sőt, ezzel még el is vettél egy helyet egy olyantól, aki lehet jobban meghálálta volna.”

Mondanom se kell, ezekkel az érvekkel pontosan arról győznek meg sokakat, hogy bárhová, csak Magyarországra ne. Ahol ilyen érzelmekkel gondolnak rám, ott alighanem nem hiányzok különösképpen. A kérdéssel kapcsolatban utánaolvasgattam, hogy mikor és miért vándoroltak ki magyarok külföldre. A legnagyobb kivándorlás, a XIX. század vége és az első világháború kezdete között esett meg. Ekkor több, mint 1,2 millió ember ment el Magyarországról az Újvilágba, elsősorban a felvidéki vármegyékből. Igaz, hogy ezen emberek többsége szlovák és ruszin volt, de a becslések szerint közülük majd fél millió magyar nemzetiségű. Bizony, az amerikai bevándorlási adatok számos Ortutay nevét is őrzik, hisz családunk akkoriban éppen az érintett felvidéki területeken élt. Az első Ortutayak ekkor jelentek meg az USA-ban. Kisiparosok, kiskereskedők, értelmiségiek.
A második hullám természetesen a második világháborúhoz kötődik, hisz a magyar értelmiség színe java bizony zsidó származású volt, ők ekkor hagyták hátra magyar honfitársaikat. Megjegyzem, azok a bizonyos magyar Nobel díjasok, akikre annyira büszkék vagyunk, szinte kivétel nélkül közéjük tartoztak. De mentek ki ekkor magyar magyarok is bőséggel, családunkból ismét akad példa, áramlott ki az értelmiségi az országból.
Aztán, nem is kérdés, a kommunista időszak. Ötvenhatban, a határ megnyitásával ismét vagy kétszázezer magyar vette kezébe a vándorbotot. Fiatalok, régebbi kisiparosok, kulákok, kiskereskedők, a társadalom csontja és izomzata.
Végül, de nem utolsó sorban az utolsó tíz év. Igazából nincsenek statisztikák arról, hogy hányan fogadták meg korábbi miniszterelnökünk szavait: „El lehet innen menni.” Nincsenek statisztikák, hiszen sokan vagyunk még otthon bejelentett lakhellyel, hátha lesz még élhető Magyarország az életünkben, s érdemes lesz még hazaköltözni, nem csak túrórudiért. Az itteni ismerőseink többsége ilyen. Még gondol néha a hazatérésre, de egyre ritkábban. Hiszen közben a gyerekek már itt járnak iskolába, már itt vannak barátaink, egzisztenciánk, vagyonunk. Hogy kik vagyunk? Informatikusok, kutatók, mérnökök, orvosok. A társadalom központi idegrendszere.
Elgondolkodtam azon is, hogy ugyan miért fogja magát az ember, és száll fel arra a hajóra, vonatra, repülőre? Kiindulásként a saját történetem szolgál: Kutatóknál szinte kötelező néhány év külföldi munka, mert kell a tapasztalat, tudás, perspektíva egy természettudósnak. A doktorálás után tehát én is kerestem egy alkalmas kutatóintézetet, ahol olyasmit csinálnak, ami engem is érdekel. Nem akartam messze menni, így lett Finnország, bár a vakszerencse jelölte ki a pontos helyet. Az otthoni főnökömnek (aki épp akkor épp akkor tért haza Svájcból, négy évnyi saját tapasztalatszerzése után) letettem a nagyesküt, hogy két vagy három év múlva jövök haza. Ő erre csak hamiskásan mosolygott, s annyit mondott, „Nana!”. Aztán pár hónappal a kiérkezésünk után elhangzott otthon az a bizonyos el lehet menni mondat. Meg egy másik, kissé ritkábban idézett is Kóka János akkori gazdasági miniszter szájából: „Az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak.” S valóban, ez meg is történt. Korábbi munkahelyemen, a Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpontban lényegében megszűnt a bioinformatika csoport, és a másik volt munkahelyemen az ELTE Genetikai Tanszékén is beszüntették akkoriban a bioinformatika kutatást. (Hahó huszonegyedik század!) Szóval a szerződésem lejárta környékén, két és fél év után, amikor ideje lett volna hazatérni, nem volt otthon munkahely, itt pedig a főnököm marasztalt, és biztosított, hogy hosszú távon számít a munkámra (azóta is). A dilemma pedig úgy szólt: ha hazamegyünk, akkor munkanélküliek leszünk (akkor három gyerekkel), ha maradunk, a legnagyobb gyerek itt kezdi az iskolát, és az már bizony hosszú távú elköteleződést predesztinál. Döntöttünk, maradtunk.
Tehát sokan nem úgy indulnak el, hogy többet nem akarnak Magyarországon élni, de a realitás felülírja a korábbi szándékot. A realitás sokrétű. Anyagi is, nézzem csak a különbséget a saját és Zoltán öcsém lehetőségei között. Ő Magyarországon, nálam háromszor versenyképesebb mérnöki diplomával, nyelvtudással túlórázva harmadannyit keres egy multinál, mint én itt az akadémiaiban, napi nyolc órában. Otthon munkanélküli lehetek, itt megbecsült munkatárs. De léteznek bizony nem anyagi szempontok is, amit nem magyaráz a magyar pénztelenség. A hivatal, a bank, a közszolgáltató hozzáállása, a közbiztonság. Hogy itt segítenek, mert külföldi vagyok, otthon meg átvernek, mert külföldről hazalátogató magyar vagyok, tehát nem ismerhetem a szabályokat, meg aztán biztos a bőröm alatt is pénz van. Itt évtizedek óta rögzítettek a szabályok adózással, gyerekvállalással, lakáshitellel, miegymással kapcsolatban, otthon minden kormány visszacsinálja az előző lépéseit, és amúgy is aszerint változnak a mindenkori kedvezmények, hogy melyik lobbicsoport került a hatalomhoz közelebb. Most a többgyerekes középosztály kapja éppen a privilégiumokat, de mi lesz, ha megint visszajön a szoclib bagázs? Akkor megint elküldenek minket a levesbe. Akkor már inkább a partvonalról nézem a műsort, a trórudit pedig meghagyom másoknak. Hja, az életben néha nehéz döntéseket kell hozni, hiszen már Virág elvtárs is megmondta: „Az élet nem habostorta.”

Balázs és az ő születésnapja

Balázs kilenc éves lett, s ezt bizony méltó módon meg kellett ünnepelni. Annak rendje, s módja szerint meg is kapta ajándékait, nem is akármilyeneket, s ő örült is nekik. No de mit ér egy születésnap buli nélkül? Balu már hetek óta mondogatta, hogy kiket fog meghívni, és milyen jó lesz, meg miegymás. Szóval készült. Nem úgy, mint mi. Bizony be kell vallanom, a magam részéről sehova se kívánom az ilyen gyerekzsúrokat, amikor az amúgy se túl nagy lakásban a szokásos négyen felül még fél tucat kisgyerek játszik indiánosdit. Summa summárum, az ember igyekszik az ilyesmit elfelejteni,, vagy taktikusan nyárra átmozgatni, amikor legalább a kertben lehet mindezt, s nem fenyeget világvége felfordulás.
Balázs mindezt megneszelte, s elhatározta, hogy ő bizony, megszervezi magának azt a bulit. Gyártott meghívókat, gondosan ki is osztotta, s egybehívta barátait s üzletfeleit szombaton délután három órára. Egyetlen apró technikai hibát vétett csupán, nekünk elfelejtett szólni...
Mindez szombat délelőtt, a család ebéd előtti egészségügyi s gőzleeresztő sétáján derült ki: „Milyen jó, délután lesz a szülinapi bulim!” Valahogy a gőzleeresztés ezen a sétán nem jött össze, legalábbis, ami engem illet. Mit van ilyenkor mit tenni? Zsuzsi sütött egy gyors süteményt, én kevertem egy málnaszörpöt, s kicsit hitetlenkedve vártuk a három órás. („Ugye Balázs, csak vicc volt az egész.”) A helyzet egyszerűsítése végett Virág is szülinapon volt máshol, pont a balázsbuli előtti időpontban, szóval egyedül kellett felügyelnem a vendégek érkezését, és megejtenem az ilyenkor szokásos hárommondatos bájcsevejt (finnül) a szülőkkel. Szerencsére itt az a szokás, hogy szülők leadják a buliba a gyereket, aztán a buli végére érte jönnek, elég pontosan. Mit ne mondjak, az a két óra stresszes volt. Végül csak a lányok jöttek el, így a lakás aprófára hasogatása programpont elmaradt. Érdekes, hogy a lányok milyen lelkesek voltak. Az egyik kislány még el is késet, s csaknem sírva mentegetőzött, hogy sajnos, elnézte az időpontot. Megértem, Balázs kézírását nem nagy kunszt félreolvasni. Végül minden sikeresen lezajlott, s mindenki örült. Balázs, hogy megköszöntötték, a vendégek (remélem) a bulinak, s mi, hogy végre túl vagyunk rajta.
Azért az élet ezzel nem állt meg. Vasárnap a mise után egyenesen lékhorgászni mentünk a játszóházas társasággal, Sándorunk szervezésében. A lékhorgászat az egy vicces sport itt finnhonban. Kimegy az ember a tó jegére, fúr egy tíz centi átmérőjű lukat. Ugye, már ez se az a triviális dolog, lévén, hogy a jég egy méter vastag (de nem túlzok ám!), és kemény mint a fene, különben ugye rá se mennénk. Szóval van egy ilyen szerszám, ami úgy néz ki, mint egy békebeli furdancs, csak ötvenszeres nagyításban, s éles, mint a fene. Szóval, ezzel lefúrunk. Aztán vesszük az ilyen sportra rendszeresített pecabotunkat, ami meg inkább valami vicc kategóriának néz ki, mert vagy egy arasznyi az egész. Belógatjuk a horgot a fenékig, s lassan, érzékien fel le mozgatjuk a zsinórt a lékben. A dolog érzékiségéből némileg levon az, hogy közben lehetőség szerint mínusz húsz fok van, szóval fázunk, ahogy csak lehet, de legalább ezerrel süt a nap, amitől meg idült hóvakságot kapunk tíz perc alatt. Plusz azok a drága halak meg nem ám odajönnek a lék alá, hanem szunyálnak (gondolom), szóval, ha nem pont az orruk elé ereszted le a csalit, akkor nincs szerencséd. Ezért aztán a vérprofik szerint próbálkozni kell. Ha az ember megunja az egyik helyen a sportot, akkor fúr egy új lukat tíz méterrel odább, s ott ereszti le a zsinórt. Ha mindez kissé reménytelennek hangzik, akkor be kell, hogy ismerjem, az. Állítólag gyakorlottaknál segít, hogy kábé tudják, hogy is szoktak aluszkálni azok a halak. A dolgot jól illusztrálja, hogy csapatunk vagy húsz lukat fúrt, s összesen két halat sikerült rávenni a kimászásra. De egyiket a Balázs fogta ám!
A programot nyílttüzi kolbászsütögetés zárta, mivel a halak távolmaradása nem tette lehetővé a halsütést. A tűz ellenére mindenki alaposan átfagyott, s hamar hazaszállingózott a társaság.
Mindennek már két hete, azóta a mindennapi taposómalom megy leginkább, megfűszerezve időnként némely gyerek belázasodásával. Balázst elkapta valami hörghurut, de egy napi láz után már jobban van. Luca meg kórházban volt vérvételen kontrollvizsgálaton. Sajnos még egy vérvételre sor fog kerülni, mivel nem sikerült elegendő vért levennie a laboránsnak.
Hétfőn Turkuban jártam munkaügyben. Maga a munka (vizsgáztatás) nem is volt olyan érdekes, de nem úgy az utazás. Autóval mentem, s egy kicsit meg is bántam. Havazott, meg viharos erejű szél volt, aminek következtében az út időnként láthatatlanná vált. Ráadásul odafelé beszorultam egy hókotró mögé, szóval cammoghattam vagy harminc kilométeren át, s időnként a felvert porhó miatt teljesen meg kellett állni, olyan kicsire (nullára) csökkent a látótávolság. A zord időjárás ellenére Turkuban már határozottan tavasz van. Ragyogó napsütés fogadott, s kellemes, alig fagypont alatti hőmérséklet. Mondhatni tavaszi szelek fújdogáltak. Azért itt mifelénk se olyan vészes a helyzet, a hét végétől jobbára olvadni fog az ígéretek szerint. Talán április végére elolvad ez a rengeteg hó, ami ezen a télen leesett. A kertben még mindig ötven centinél mélyebb havunk van.
Apropó április, most látom a naptárban, hogy április elseje van. Szóval, Rúzsa Sándor a lovát ugratja...