2010. július 28., szerda

Lappföld szafari - 4. nap: Pallastunturi

Korán keltünk, hogy korán is indulhassunk következő állomásunkra. Az útvonal csaknem végig a Svéd-Finn határon vezetett Muonioig, ahonnan alig harminc kilométerre van a Pallas Hotel, mégpedig a Pallas-Ylläs Nemzeti Park kellős közepén. Délre értünk oda, s a terveinkkel ellentétben nem ebédeltünk itt, mert mint kiderült, a szálloda étterme csak háromkor nyit. Az izgalom amúgy is a tetőfokára hágott, mert észrevettem, hogy az előző lakhelyünk kulcsa a zsebemben maradt. Szerencsére Zsuzsi gyorsan odatelefonált, és megegeztünk, hogy postán mielőbb visszaküldjük nekik.
Mindezek hatására kissé nyomott hangulatban indultunk neki a betervezett túraútvonalnak. Az út klasszikus köptető kaptatóval indult, s hamar elértük a fahatárt. Ezután az ösvény kőgörgetegen, igen meredeken, a lehető legnehezebb terepen folytatódott, szóval másfél óra kellett, mire az első két kilométert legyűrtük. A látvány azonban mindenért kárpótolt. Nem volt kifejezett szép idő, időnként csöpörészett az eső, elég jó kis szelünk is volt, de mégiscsak fent voltunk az egyik leghíresebb tunturi tetején. Mire az első hegyre felértünk, a gyerekek is túlestek a holtpontjukon, így aztán vidáman beszélgetve baktattunk tovább, a Taivasvaara-ra, utunk legmagasabb pontjára.
A keleti szél felhőgomolyagokat sodort, amiket tőlünk keletre egy vonulat felfogott. Egy egy erősebb szélroham hatására a köd úgy bukott át a gerincen, mint valami vattás hab. Kicsit borzongva gondoltam bele, hogy mi lesz, ha netán kicsit feljebb száll a köd, akkor hogyan találjuk meg a gyengén kijelzett utat visszafelé? És Botond pont most törte el a tájolóját is, úgyhogy esélyünk se lenne ködben elnavigálni ismeretlen terepen. Visszafelé azonban már nem nagyon akaródzott menni, úgyhogy folytattuk utunkat. Felérve a hegy tetejére megtaláltuk az emléktáblát, mely azt a helyet jelöli, ahol a Helsinki olimpia alkalmával meggyújtották az olimpiai lángot. Még csináltunk pár családi fotót, amikor bekövetkezett az, amit nagyon nem szerettem volna, feljebb szált a köd, s minket teljesen elborított. Olyan érzés volt, mintha folyékony tejfölben járnánk. A tizenöt méterre legelő rénszarvasnak csak a halvány körvonalait láthattuk. Szerencsére jókedvünk s jószerencsénk nem hagyott el. Eleinte mindenféle irodalmi emlékek jöttek elő: „Olyan mint a sírbuckák a Gyűrűk Urában!” Az út maga kábé tizenöt méterenként levert méter magas karókkal van kijelölve, s rájöttünk, hogy elég mindig a következő karót látni. Csak egyszer nem láttuk meg a következőt, s bevallom, akkor azért kissé pánikoltam, de szerencsére éles szemű fiaim kisegítettek, s mehettünk tovább. Szép lassan learaszoltunk a ködhatár alá, s bő fél óra múlva még a nap is ki ki sütött, végül teljesen fölszállt a köd. (Ebből arra következtettem, hogy ha egyszerűen fent maradtunk volna a hegyen, akkor is hamarosan elment volna a köd. Persze könnyű utólag okosnak lenni.)
Végül hat óra magasságában értünk vissza a Hotelhez, igen emelkedett hangulatban. A parkolóban továbbra is ott parkolt a rénszarvascsorda, amit már délben is megcsodáltunk, meg lefényképeztünk. Fáradalmainkat egy bőséges és pompás vacsorával jutalmaztuk a szálloda éttermében. Én rénszarvassal töltött sztéket választottam füstölt rénszarvasos mártásban, s ki kell, hogy jelentsem, vannak még oázisok a skandináv kulináris sivatagban.... Ha valaki a Hotel Pallasban járna, ezt a fogást ne hagyja ki!
Vacsi után már csak cirka százhetven kilométer kocsiút várt rám az éjszakában, melyben nem ment le a nap. Az idő borús volt, s néha az úton rajzó rénszarvasokat is kerülgetni kellett, mégis sikerült a távot két és fél óra alatt abszolválni, így most a „jó mulatság, férfi munka volt” kellemes érzésével térhetek nyugovóra kis házikónkban, Pello mellett.

Nincsenek megjegyzések: