2012. február 17., péntek

Gyerekszobai kampány

Botond gyermekünk kamaszodik. Ez abban nyilvánul meg, hogy szerinte szerintünk mindig ő a hibás mindenben, pedig nem is. Hiszen ő igazán csak az IGAZSÁGOT mondja, mert ő csak kicsit piszkálta a többieket, és egyáltalán. Szerencsére frusztráltságát konstruktív módon éli meg (legalábbis időnként), és a minap megjelent a gyerekszoba falán a mellékelt plakát, melyben a kis zöld plüssmalackája jogaiért száll síkra, melynek neve röfi.

2012. február 15., szerda

Mítingz, mítingz, mítingz

Mióta az új munkakörömben működök, szinte minden napra jut egyfontos vagy kevésbé fontos értekezlet. Új ez nekem, mert ezek egy részében elvárják tőlem, hogy értelmes módon hozzászóljak kérdésekhez, amikről korábban egyáltalán nem kérték ki a véleményem. Tegnap volt például az intézet oktatóinak értekezlete, ahol ki kellett fejtenem véleményemet az intézeti bioinformatika oktatás jövő évi terveiről. Ugye ez különösen érdekes annak fényében, hogy csak nyár közepéig szerepelek mint helyettes professzor, de az ősztől induló kurzusok tematikáját itt és most nekem kell véglegesítenem. Sebaj, szerencsére vannak elképzeléseim, úgyhogy a tegnapi míting jól sikerült. 
Aztán a mai estére egy különleges példány jutott, de az egész napom elég magas terhelésűre sikerült. Kezdődött délelőtt, amikor is egy háromórás előadást tartottam a soksejtű élet evolúciós kérdéseiről, szigorúan bevezető jelleggel, hiszen ennyi idő alatt éppen csak a felszínt lehet megkarcolni, de a bioinformatikus és biotechnológus hallgatóknak ez pont elég volt. Mint ahogy nekem is elmondani. Ezután jött egy fél órás videokonferencia a volt főnökkel, melyben áttekintettük a még futó közös munkákat, és megbeszéltük a készülő cikkekkel kapcsolatos teendőket. Mindezt egy gyors csoportgyűlés követte, melynek keretében az egyik olasz vendéghallgatónk mutatkozott be a csoportnak. Végül estére jutott a gyöngyszem, egy, az intézet csoportvezetőinek és professzorainak szervezett „vörksop”, ahol a meghívott amerikai előadó arról adott tanácsot, hogy milyen stratégiával lehet tudományos eredményeinket valamilyen piaci termékké innoválni. Valójában ez egy nagyon érdekes és tanulságos dolog volt, bár kicsit zavart, hogy a legkisebb szám ami elhangzott, az „mindössze ötvenezer dollár” volt. Nyilvánvaló, a gyógyszerkutatás kicsit más dimenzió, mint amit mi csinálunk. (A másik dolog, ami kissé zavarba hozott, az az volt, amikor az intézetünk igazgatója odalépett hozzám, kezet nyújtott, és bemutatkozott. OK, hogy még csak egyszer beszéltem vele négyszemközt, de minden nap találkozunk a folyosón, mert mellettünk van az irodája.) 
Holnapra ismét valami új várható, megkeresett egy bioinformatika cég Helsinkiből, és az egyik termékükkel kapcsolatban szeretne velem holnap beszélni, csak egy fél órát. Lefogadom, hogy szeretnék, ha megvennénk a terméküket, s ezért nem vagyok nagyon lelkes, viszont az sem lehetetlen, hogy kollaborációt keresnek, azért viszont igen, de mindenképpen jó alkalom ez a kapcsolatépítésre. 
Szóval míting míting hátán, pedig muszáj lesz holnap délelőtt az egyik kéziratomat is átformázni, és szeretném be is küldeni. Célújság most a Human Mutation.

2012. február 13., hétfő

Felgyorsult idő

Bizony, már két hónapja nem írtam egy sort sem. Ennek oka nem az, hogy semmi érdekes nem történik errefelé. Éppen ellenkezőleg, a tempó olyan fokozatba váltott, hogy a blogírás hátrébb sorolódott a mindennapi tevékenységek között. 
Hogy az előző post végén elejtett fonalat fölvegyem, elérkezett a karácsonyi szünet, s Karácsony is. Zsuzsi szülei velünk töltöttek két hetet az ünnepek környékén, s akkor egy kicsit mi is szusszanhattunk Zsuzsival. Megérkezett az igazi tél is, Karácsonyra megjött a hó, majd az új esztendőre még több, s mindezt némi hideg is kísérte, ami alatt január végén mínusz harmincat kell érteni. Van tehát sífutás, korizás, de iskolásainkat még úszástanfolyamra is most vitték el, szerencsére a fedett uszodába. 
Túl vagyunk némi össznépi influenzán, ami az ősszel kapott oltás ellenére súlyosan zuhant reám idén is, nem is szólva a többiekről, akik nem részesültek efféle védelemben. Mondjuk Boti folyamatos megfázását én inkább annak tulajdonítom, hogy nem hajlandó a szentem kesztyűt fölvenni, hiszen a tínédzser menőzést is ki kell élni valamilyen formában. Amúgy Botival mostanában megbeszéltük, hogy majd az Oxfordi Egyetemre megy majd földrajzot tanulni. Ez neki sok angolozást meg jó tanulást jelent, nekem meg sok spórolást, hogy meglegyen majd a tandíjra való... 
A többiek is lelkesen részt vesznek a hétköznapokban. Balázsom szorgalmasan hozza a kék beírásokat, mert a házi feladatok gyakran elmaradnak, bár saját bevallása szerint ő „mindent megtesz, hogy jobban sikerüljön”. Virág mostanában kiskamaszsági nyafkabajban szenved, ami alatt azt kell érteni, hogy mindenért jajj, pölö ha hal van ebédre, vagy főtt répa a levesben, de különösen a reggeli felkelés katasztrófa. Luca apuka szeme fénye, néha csak velem barátkozik, máskor meg azonnali veréssel fenyeget meg, ha még egyszer elküldöm este zuhanyozni. 
Szóval a gyerekszoba lakóival pont akkora a hadiállapot, mint a szoba padlóján a játékokkal, de a szülők is hasonló állapotban vannak. Zsuzsi nagyüzemben mészárolja az egereket, mert már csak pár kísérlete hiányzik a cikkéhez. Azaz egérmészárolásra csak akkor kerül sor, amikor az egerek nem múlnak ki önkéntes alapon már a kísérletek előtt, keresztül húzva a gondosan fölépített munkaterveket. Ez némiképp depresszálja a kísérletes immunológia munkacsoport tagjait, s rajtuk keresztül hozzátartozóikat. 
Jómagam mintegy időgépben leledzve érzem magamat. Január utolsó napján volt főnököm végleg Svédországba távozott, s engem tettek meg bioinformatika professzornak a nyár közepéig, amikor is várhatóan megérkezik a közvetkező professzorunk. Miután nem várhatom el, hogy az a bizonyos következő is alkalmazni fog engemet jelenlegi pozíciómban, ezért én is nyitott szemekkel járok, s keresem a lehetőségeket. Már be is adtam a pályázatomat egy norvég egyetemre Tromsø-be, szintén bioinformatika professzornak. Meglátjuk, igényt tart e valaki errefelé egy magamfajta kevés hajú kutató munkásságára. Reméljük, akár helyben is, s akkor maradhatunk szeretett Tamperénkben, illetve Kangasalánkban, s gyermekeink minden különösebb nehézség nélkül dolgozhatnának ősz hajszálaink számosságnak növelésén.