2010. február 20., szombat

Családi statisztika vendégekkel

Az elmúlt hét során jó sok minden történt. Mindenek előtt Zsuzsi sikeresen befejezte a finn nyelvtanfolyamot. A nyelvvizsgán az összes feladatkörben A2.2 szintet ért el, ami a kapható legmagasabb volt ezen a vizsgán, azaz most már papírja is van róla, hogy tud finnül. Én ugyan ezt eddig is tudtam, de ugyebár vannak, akiket ilyenekről csak hivatalos papírral lehet meggyőzni.
Szombaton délelőtt kitört rajtam a szakmai ártalom. Rádöbbentem, hogy egy csomó érdekes statisztikai adat lappang a családunkban, és nyomban neki is láttam hogy elderítsem őket. Már az egyszerű leíró statisztika is érdekességekkel tudott szolgálni. Kiderült például, hogy családunk összesített életkora 1132 hónap (és ez mintegy öt naponta eggyel nő!), magasságunk 795 centiméter (gondoljuk csak el, kis híján nyolc méter), és az egy főre jutó átlagos fogszám 23,17. Nos, ez utóbbi adattal nem dicsekszem, hiszen nyilvánvalóan jómagam erősen lefelé húzom azt az átlagot. Mindez elég jó de szinte semmi ahhoz képest, ha összefüggéseket próbálunk keresni bizonyos adatok között. Nagy meglepetésemre a kor és a testtömeg között egyszerű egyenes arányosságot figyeltem meg, miszerint családunkban bárki tömegét jó közelítéssel kiszámíthatjuk a
Tömeg = 0,15 * kor + 10,33
képlet segítségével, amikor is a tömeget kilogrammban, a kort pedig hónapokban mérjük. Ez mindenesetre gyönyörűen alátámasztja azt a megfigyelésemet, miszerint az ember tömege az idő előrehaladtával szigorúan monoton növekszik. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az emberi életet nem lehet egyszerű matematikai formulákkal leírni. Ezért lehet az, hogy az én tömegem a képletből kiszámított értéknél kicsit több, míg Zsuzsié kicsit kevesebb. Mondjuk az egy kicsit megijesztett, hogy ezek szerint 70 éves koromra 136 kiló leszek. Asszem ideje már most nekifognom egy alapos hízókúrának, különben magam leszek elméletem élő cáfolata.
A másik megfigyelés, melyet a témában tettem, az a testmagasság és a tömeg összefüggéseire vonatkozik. Mielőtt a konkrét elemzésnek nekiláttam volna, már voltak elképzeléseim erre, hiszen ha az embert egy homogén kockával modellezzük (figyelem, a tudományban gyakori a lényegtelen szempontok elhanyagolása, és bonyolult dolgok valamivel egyszerűbbel való közelítése), tehát ha a növekedést kockával modellezzük, akkor, feltéve ha növekedés közben az emberkocka sűrűsége nem változik, akkor a tömeg a magasságnak pontosan a harmadik hatványával (köbével) arányos. Azaz, hogy szemléletesen fejezzem ki magamat, amíg kétszer akkorára növünk, nyolcszor akkorára hízunk. Lássuk, mit támaszt alá mindebből a puritán empíria! S lőn, hogy a mért pontokra illesztett görbe szerint
Tömeg = Konstans * Testmagasság2,78
A képletben szereplő konstans értéke a tömeg és a testmagasság mérésére használt mértékegységtől függ, ha kilogrammot és centimétert használunk, akkor az érték 0,000043. De nem a konstans a lényeg, hanem a testmagasság kitevője, ami 2,78. Ha ezt a kockamodellünkből következő háromhoz hasonlítjuk, akkor elmondhatjuk, hogy kockával egész jól közelíthetjük az embert (természetesen szigorúan csak
a testtömeg – testmagasság összefüggésének viszonylatában.
Szombat délután megérkezett Adri és Beni. Zsuzsi öccse, aki erdőbiológus, egy konferenciára érkezett Tamperébe. Befűztük, hogy lakjon nálunk, és hozza a feleségét is, hogy így legyen végre alkalmunk egy kicsit jobban összeismerkedni, hiszen eddig csak néhány szót volt alkalmunk váltani a néhány találkozásunk során. Míg a férfiak kemény munkával lendítették előre a tudományt, addig a feleségek rekreációs tevékenységet végeztek. Kedden uszodába mentek, csütörtökön síelni a közeli Sappeeba, a helyi síparadicsomba. Szóval a pihenés aktív formáját választották. Azért nekünk is kijutott a jóból, esténként ugyanis hosszas társasjátékozások folytak, Catan és Trivial Pursuit. Bár be kell látnunk, ez utóbbi mindentudó Bapuf részvétele nélkül nem volt az igazi, mert a kérdéseknek csak a töredékére tudtuk a választ. Pénteken a konferencia végének örömére nagy közös éttermi ebédelést csaptunk Tamperében. Muikkut ettünk, ami egyfajta apró egyben sült hal. Volt még brokkolileves, meg mindenféle remek saláta, szóval belaktunk alaposan. Persze húst most mellőznünk kellett, hiszen szerdán megkezdődött a nagyböjt. Aki nem próbálta, az higgye el bemondásra, hogy hamvazószerda az év leghosszabb napja, ami az étkezést illeti. Mindezekhez ráadásképpen e rövidke hét alatt volt még kétszer szaunázás, és szombat délelőtt sífutás is, azaz igazán mozgalmas és sportokban gazdag hetünk volt. Remélem a vendégek is élvezték mindezt, annak ellenére, hogy ismét visszatért a rendes tél, és megint mínusz húsz körül alakul a hőmérséklet. Sajnos most ebéd után (párolt rénszarvashús vörös áfonyával!) elmentek a fiatalok. Üdv Beni, üdv Adri, gyertek hozzánk jövőre is!

2010. február 10., szerda

Doktori védés

Az elmúlt napokban alkalmam volt a saját tapasztalataim alapján összehasonlítani a finnországi és az osztrák-magyar hagyományokon alapuló doktori képzési rendszert. Hosszú évek munkájának gyümölcseként Sofia Khan kolléganőnk most jutott el pályájának ahhoz a mérföldkövéhez, hogy megvédhette a doktori disszertációját. A jelölt valamiért azt gondolta, hogy rendkívül tapasztalt vagyok az ehhez hasonló ügyekben, így többször is tanácsomat kérte apróbb nagyobb dolgokban, minek köszönhetően egész közelről megfigyelhettem a processzus részleteit. Egyszóval a Tamperei Egyetemen az aspiránsnak három olyan cikket kell publikálnia, melyben ő a fő szerző. Ez az alapvető követelmény, bár az is elfogadható, ha az egyik közlemény még kézirat formájában van, az sem baj, ha még egyetlen folyóirat sem fogadta el közlésre. A doktori disszertáció tartalmazza mellékletként a három közleményt, és maga a dolgozat rövid, a magyar rendszerben leginkább a tézises dolgozat formájának felel meg, tulajdonképpen a cikkeknek csak az összefoglalása, nem önálló mű. Ezzel szemben ugye Magyarországon, és a K&K hagyományokkal rendelkező országokban, a doktori értekezés önálló publikációnak számít. Jelen esetben nagyon furcsának találtam, hogy a disszertációnak a tudományos színvonala szerintem messze alulmúlja az otthon általam látottakét, bár persze igaz, hogy egyetlen mintából nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. A disszertációt itt opponenseknek küldik ki, akik jelen esetben külföldi professzorok voltak. Ez szerintem mindenképpen pozitív. Finnország kicsi ország, kicsi tudományos elittel, azzal, hogy külföldön opponáltatják a disszertációkat, taktikusan elkerülik (de legalábbis tudatosan próbálják kerülni) a tudományos élet belterjessé válását. Ez egyébként igaz a Finn Tudományos Akadémia pályázataira is. Mindent külföldi szakértőkkel bíráltatnak el. Mindezeknek természetesen egyenes következménye (vagy talán előfeltétele?), hogy a teljes folyamat angolul zajlik, ami persze errefelé nem gond, sőt, igazán fel sem merül, hogy probléma lehet. A két külföldi opponens véleményt írt a dolgozatról, és egyikük személyesen jelent meg a védésen. A védés teljesen máshogy zajlik, mint otthon. Itt a nagy eseményen hárman játszanak szerepet. A témavezető, mint házigazda, aki gyakorlatilag csak köszönti a jelöltet, az opponenst, a közönséget, és megnyitja az ülést. Ezután a jelölt tart egy rövid bevezető előadást (lectio praecursoria), ami egy ismeretterjesztő jellegű dolog, leginkább a dolgozatban szereplő fontosabb fogalmakat vezeti fel a közönségnek. A saját eredményeiről szót sem ejt, hiszen eközben a dolgozatának kötött példányai ott vannak kiosztva a hallgatóság kezében. A bevezető előadás után az opponens tart egy rövid előadást, amiben összefoglalja a dolgozat és a benne szereplő három cikk erősségeit és gyenge pontjait. Ezután következik a jelölt „vegzálása”, mely a lehető legnagyobb alapossággal és mélységgel kérdez rá a dolgozatban bemutatott eredményekre. Ez itt nem egy esetbe bizony olyan szintre jutott, hogy az opponens rákérdezett az egyik cikk adott oldalának adott félmondatára, és rákérdezett, hogy ezt pontosan milyen eredmények alapján állíthatták. Nem egy olyan kérdés volt, melynél nagyon örültem, hogy nemén ülök a pulpituson. Szerencsére az opponens kellően mértéktartó volt, és amikor olyan kérdésekre került sor, amivel nyilvánvalóan sarokba szorította a jelöltet, nem forszírozta nagyon az őszinte és pontos választ, ezzel elkerülve annak nyilvános porig alázását. Ugyanakkor számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez pusztán az ő jóindulatán múlott. A kérdések jó másfél órán keresztül záporoztak, s ráadásul úgy, hogy a jelölt nem kapta meg előre a kérdéseket! Ez is teljesen máshogy van, mint otthon, hiszen otthon az opponensi véleményeket előre megkaptuk, sőt írásban kellett választ adni rá, addig nem is kerülhetett sor a védésre, amíg az opponensek el nem fogadták a válaszainkat. (Persze nyilván otthon is egyeteme válogatja ennek a pontos menetrendjét.) Végül a házigazda rákérdezett, hogy a közönség soraiból van e kérdés. Ugye a magyar rendszerben ez az a pont, ahol megkezdődik a valódi vita, hiszen a vendégek között nemegyszer a tárgyalt témakör kutatói is ott ülnek, akik bizony kérdeznek, vitatkoznak, cáfolnak, és a jelöltnek itt kell demonstrálnia a tudományos vitával kapcsolatos képességeit. Nos, itt Finnországban ez szóba sem jöhet. Mint finoman előre figyelmeztettek, az opponensi kérdések után „kívülről” kérdezni azt jelenti, hogy az opponens nem volt elég alapos a dolgozat bírálásakor, és nyitott kérdéseket hagyott. Sőt, ha valaki a közönség közül mégis kérdést tesz fel, természetesen csak olyat, ami elég súlyos ahhoz, hogy az illendőségi határt is át kelljen lépni miatta, akkor maga is opponensé válik, s mint ilyen, hivatalossá a védést követő protokolláris eseményekre. Csoda hát, ha ilyenkor senki meg se mer mukkanni? Mert a sikeres védést vacsora követi, melyet az opponensek tiszteletére adnak. A vacsorára egy igen szép villában került most sor Tampere belvárosában. Amolyan öltönyös – estélyi ruhás – tósztos vacsora volt ez a kutatócsoportunk tagjai számára, és természetesen a díszvendég az opponens volt. 
Egy pár szót erről a fiatal lengyel professzorról, ha már egész vacsora alatt velem szemben ült, és jóformán csak velem beszélgetett, lévén, hogy a két oldalán ülő csinos fiatal leányka inkább finnül társalgott a lovagokkal. Janusz Bujnicki professzor egy lengyelországi egyetemről érkezett, ahol is egy önálló kutatócsoportot vezet. Alaposan megtárgyaltuk, hogy ez a védési szisztéma az ő számára is teljesen új volt, mert náluk is az osztrák-magyar hagyományokon alapuló szisztéma van, ami egyébként szinte azonos a magyarral. Szóba került néhány szakmai, s természetesen nyelvészeti kérdés (finnugor nyelvrokonságból kiindulva), aztán mesélt pár érdekesebb történetet a saját pályafutásából. Megpróbáltuk összehasonlítani a lengyel és a magyar tudományos életet, különös tekintettel a „brain drain” hatásaira. Érdekes, hogy elmondása szerint náluk nem jelentett problémát sem az ex-szocialista akadémiai őskövület lebontása, sem a külföldön nagyot alkotó kutatók hazahozása. A Lengyel Akadémia létrehozott egy alapot, melyből évente két-három külföldről hazatérő fiatal postdoc teljesen önálló csoportot alapíthat, s melyből egy ideig segítik a csoport beindulását. Szerinte aki akar, az a külföldön eltöltött pár év után haza tud menni, és kamatoztathatja a tapasztalatait. Mit ne mondjak, szomorú szívvel hallgattam mindezt, hiszen ezek szerint nekik sikerült megoldani egy olyan problémát, ami Magyarországon megoldhatatlannak látszik. 

2010. február 1., hétfő

Cefet-cafat

2006-ban jelent meg a Tinta Kiadónál egy etimológiai szótár. A terület ismerői tudják, hogy hiánypótló műről van szó, mert bár már jelent meg korábban is ilyen évtizedekkel ezelőtt, azok már nem felelnek meg a modern kor követelményeinek. A jelen kiadvány valami nyolcezer magyar szó származását vizsgálja meg és adja közre egyszeri ember számára is érthető és élvezhető módon. Miután a téma engem is érdekel, sokszor szoktunk beszélgetni olyasmiről, hogy ez vagy az a szó honnan jöhetett vajon a magyar nyelvbe, és hát itt, a finn nyelvkörnyezetben néha hangsúlyosan is előjön ez a kérdés egy egy szóval kapcsolatban. Vannak házon belül használt egyezményeink, pl. miszerint a -li végű szavak német eredetűek, lásd hokedli, kübli, nudli, de nem a krumpli. Nos, az ilyeneket lehet majd leellenőrizni a fent emlegetett szótárból, ezért az mindjárt fel is került a kívánságlistámra, ha egyszer alkalom adódik rá, beszerezzük. A kiadó honlapján egyébként található egy szűk két oldalas minta is a könyvből, amin az ember megláthatja, miről is van szó. Le is töltöttem hát, és végig is tanulmányoztam azt a pár szócikket a szószedet C betűjének elejéről. Már itt akadt néhány gyöngyszem! Ki gondolta volna például, hogy a cafrang szó, mely valamiféle díszt jelentett a lópokróc szélén, átment a német, francia, sőt, a szláv nyelvekbe is! Eddig én azt hittem, csak a kocsit adtuk a világnak, erre most ez is itt van. S a cafrang közlében ott található a cefet is, sőt, kettőzve a cefet-cafat. Ami nagyon aktuális most nálam, az utóbbi pár napban ugyanis cefetül éreztem magamat, s most úgy érzem magamat, mint egy jól megrágott cafat.
Az elmúlt héten megjártam Magyarországot, Létavértest, Tárnokot. Hétfőn végső búcsút vettünk nagymamitól, s a temetés alkalmából csaknem az egész család összejött. Én tulajdonképpen még soha nem voltam temetésen, pláne nem olyanon, ahol olyan valakit búcsúztattunk, aki közel állt hozzám, s aki mélyen a tudatom alatt biztos viszonyítási pont volt. Azt hiszem, ezért erről a dologról nem is írnék hát többet, lehet, hogy meg kell még nekem is értenem, hogy hogyan viszonyulok mindehhez.
Szerda este indultam hazafelé. A repcsin egy színtársulat utazott, akik a Magyar Kultúra Napja apropójából Helsinkiben egy színdarabot adtak elő a Helsinki Magyar Intézet közreműködésében. Hogy mennyire méltó e darab a magyar kultúra bemutatására a külföld előtt, azt mindenki döntse el maga. Az tény, hogy vannak, akik szeretnének minket, magyarokat ilyennek láttatni. A srác amúgy jó fej volt, jól végigbeszélgettük a két óra repülést. Helsinkiben Wiener Zoliéknál aludtam, merthogy a kései órán már nagyon lehetetlen volt a közlekedés Kangasalába. Velük is jót beszélgethettem, s végül csütörtökön délelőtt vonatoztam fel Tamperébe, egyenesen a munkába, ahol már egy konzultációra vártak.
Az ügy cefet része még csak délután felé kezdődött, amikor is már kissé nem jól éreztem magamat, de éjszaka teljes erejével lecsapott rám valami gasztrointesztinális vírus, ami jó kis hasmenést és még jobb kis lázat hozott. A tüneteket nem részletezném diagnosztikai pontossággal, elég legyen az, hogy három napig ingáztam lakásunk legkisebb helyisége és az ágy között, mely idő alatt sikerült három kilót fogyni és csaknem semmit sem enni. Szerencsére vasárnap estére már legalább a láz elmúlt, mert hétfőn már muszáj megjelenni a munkahelyen, kedden délután meg előadást tartani.
Magyarországról több apróságot is hoztam a csibéknek, de a legnagyobb általános sikert egy újabb Anna, Peti és Gergő könyv jelentette. Érdekes, hogy mennyire szeretik ezt a csibék, Lucától Botiig mind a négyet lekötik az egyszerű történetek és a rajzok, fényképek. Látszik, hogy „az életből van merítve”, hogy Pom-Pomot idézzem. Zseniális ötlet volt ez a szerzőtől, Bartos Erikától! Botond még csütörtök este borítótól borítóig kiolvasta az új kötetet, és a hétvégén láttam Balázst is, hogy a lányoknak olvas belőle. Luca hajlamos fél óráig is a bilin ülni kezében ezzel a könyvvel, ami nagyon kellemes tud lenni szombat délután például. (Továbbá esténként is ez most az altatós mese.) Egyszóval megszavazom a szerzőnek az évtized legjobb magyar gyerekkönyv írója címet!